#oroszlán plüss

[oldmacykerenew]

Hellosztok - sziasztok,

Leo vagyok, az oroszlán 🦁☺️ RAWR - hehe, viccelek, a légynek sem ártanék! 🥹 Maga vagyok a megtestesült cukiság, puhaság, szeretetgombóc. 😍 Csak nézzetek a szemembe… Hát nem? 😍

Egy kisfiú kedvenc állatkája vagyok, anyukája rendelt engem Húsvétra… én leszek az alvó pajtija 😍 Nagyon, nagyon várom, hogy végre találkozhassak a kisgazdimmal! ❤️ Már csak azért is, mert Meli állandóan ölelget, fontolgatja, hogy magának is csinál egyet “belőlem” mert tényleg hihetetlenül puha és ölelgetnivaló vagyok😏 Megérte neki a szenvedés a sörényemmel és mindennel együtt…. 😀

Húsvét utánra rendelhető, hozzám hasonló, puha, cuki, Leoka 😍 Érdeklődjetek ennél a nőszemélynél, ha szeretnétek…

Arcnyalás mindenkinek 😘

Leo 🦁

Ui. Melitől: IMÁDOOOOOM, qva sok meló volt, sok anyagot vett fel… deeee uuuuu, újra gyerek akarok lenni😍😍😍🥹😂

[aretsorozat]

2/4.

Zseb és cetli 12. Pupé kapitány családot alapít. Kertai UHU már elhiszi, a rágott fülű patkány kikacagja.

 LEHET-E BÜDÖS EGY GONDOLAT?

AVAGY A MUSZÁJ TEÓRIÁJA

 Az ötlet Erőss Jonatán tanár úré volt, hogy a Zseb és cetli előadásait a némileg szűkebb és kevésbé hangulatos nagyteremből, amit végül is a panziónak készült épület ebédlőjéből alakítottak ki, áthelyezzék a pagodába. Eme csupa üvegfalú télikert és szabadidő központ, amit már amúgy is benépesítettek a Plüss Jurassic tündéri rémei, sokkal alkalmasabbnak látszott az egyre növekvő néző/hallgató

befogadására, nem beszélve arról, hogy egészen más hangulatot is árasztott.

Különösen azután, hogy Benjamin, sok tanácsot kérve és imígyen összegezve minden hangtechnikai tudását, kisebb-nagyobb hangszórókat rejtett el a páfrányok, harasztok és törpe pálmák levelei közé, ahonnan egy esőerdő hangjai áradtak elő, hol diszkréten kevés eső szitálással, madárcsicsergéssel, neszezéssel, hol meg vérfagyasztó üvöltéssel. Ez már döfi! Erőss tanár úr nem véletlenül volt a Rét koszorús musical szerzője, bőségesen megáldva színpadi érzékkel és a drámai effektek iránti olthatatlan vonzalommal. A házigazdák hamar elérték azt a sikerszintet, hogy aki belépett a pagodába, ritkán távozott anélkül, hogy a Péter Ági által tervezett plüss rémecskék közül ne vásárolt volna legalább egyet. És persze nem ám Ugribug figurája fogyott leginkább, bár belőle is vittek el szépen, de még csak nem is Kovács docens úré, hanem naná, hogy a kopasznyakú marabú-denevér kiméra külsejű Hermész Jakabból.  Egyelőre.

Mert aztán ki tudja, merre fordul még Kovács doci története, mely figurák és karakterek ragadják meg a művészileg infantilis Péter Ágika fantáziáját.

És erre most talán adódik is esély, mert Kovács tanár úr sejtette a növendékeivel, még az előadás előtti heveny kávézás közepette, hogy ma bizony muszáj lesz hőseinknek a tengerparttól tovább indulni, ahol is olyan szép diadalt arattak Szimpi, az óriás rémhal felett, felszabadítva ezzel a hét tenger környékét a szociopata terrorjától, és így Archy mama is visszamászhatott a tengerbe  a pici teknőseivel. De hát, ahogy mondani szokták, minden csoda három napig tart, no és minden effajta diadal is. A rémhal oly messzire úszott szégyenében, hogy vélhetően egészen ki is veszik majd a történetből. És tán Archy mama is, bár ő nem, hiszen az aranyszínű tojás képében belőle emléktárgy maradt. Vagy több lesz ez a tojás annál? Ezt is ki tudja? Csak Doci, de ha kérdezik, és mi lesz a tojással, csak sejtelmesen mosolyog, és azt válaszolja, majd kiderül. Ilyenek ezek a „nagy mesemondók”. Rejtélyeskednek, fontoskodnak, ezzel is előtérbe

tolva az arcukat. Hogy majd idejében elárulja azt is.

Mondja meg most!

Meg majd meséljen róla megint idejében, nem? De nem. Kovács Doci is megérdemelné, hogy ezek után ne legyen rá kíváncsi senki. Ehelyett megint tele van- immár a Pagoda is, ami legalább háromszáz nézőt jelent. Janka igazgató asszony meg újra csak szívhatja a fogát, hogy nincs pofája ezért belépő díjat szedni.  Persze, a plüss rém szépen fogy, az igaz. És a Gazdag Kábelben sugárzott adások igen jó promóciót hoznak az intézmény számára. Talán nem is lesz gond a következő tanév hallgatói létszámát és költségvetését összerakni.

A nézők tehát zsibongnak, mocorognak, mint egy izgalmasnak ígérkező színházi előadás előtt. A diákok székeit ugyanúgy körberakták, mint ahogy az előadó teremben volt, hangsúlyozandó, hogy ez azért nem mese-matiné a réti nagyérdemű számára, hanem tanóra a „Bölcselmi gondolatok vagy mik” című féléves stúdiumból, amit majd a következő félévben a „Bölcselem, tehát valami az” című követne a tervek szerint, bár a tanterv még távolról sincsen kőbe vésve.

De nem is szükséges, hiszen ez egy magániskola, ami áldásos tantervi szabadságot élvez, még felsőoktatási viszonylatban is.

A közönség tehát zsibong, a túró kisasszonyok csivitelnek, az esőerdő hangjai

rá- rácsapnak a székeiken ücsörgő civilekre, amik közül talán egy-egy szerencsétlen növényevő halálsikolya és valami nagymacska ordítása és reszelős lihegése talán kissé megszokhatatlan.  Szóba esett, hogy a Jurassic park valamely részéből csennek hang effekteket, ám ekkor Erőss Jonatánban felülkerekedett a NAV ellenőri morál, miszerint ahogy jövedelemadóval, áfával nem csalunk, úgy olyan szellemi alkotást se használunk ingyen, ami amúgy jogdíj köteles lenne. És ez akkor is így van, ha Hollywoodról nem üzennek be a Túróba, hogy „mire véljük ezt, öcsi?”.  Maradtak tehát a youtube-ról letöltött esőerdő zajai.

És belép a Pagodába a tanár úr, már-már professzor úr, mégpedig négyszer négy duplától felpörgetve, és ennyi koffein nehogy már ne legyen narkotikum.

Így aztán kissé guvad a szeme, és lilásra duzzadt a feje, de kedélyesen mosolyog és integet azoknak, akik bizony felállva tapsolnak neki. Jó napot, szevasztok, csókolom,  ballag a székéhez, ami a túró kisasszonyok körének része. Ott

a hallgató hölgyekre külön és túláradó szeretettel mosolyog, még egy cikkanó pillantással megkeresi és nyugtázza, hogy Godfrid Virginia is ott ül, ahol szokott, a nézők között a harmadik sorban, és vele csaknem szemben.

Mintha csak erre várt volna úgy dramaturgiai, mint hatásvadász szempontból,

és különben tényleg erre várt, az egyik páfrány mögül velőt rázó sikoltás tör elő, aztán halk morgás, mint amikor az oroszlán már az oldalára döntötte az áldozatát és most nekiáll szegény prédát a túlvilágra fojtogatni.  Ekkor Kovács úr kifordítja a nadrágja zsebeit, mutatván, nincs bennük cetli, és így, kifordított zsebekkel foglal helyet a székén, és még egy vidor mosollyal jutalmazva a túláradó után a Rét harmatos virágait, a Túró Kisasszonyokat.

-         Na, akkor hello, csajok! – ellenpontozza a szinte ünnepi bevonulását

kedélyesen.

-         Jóóónapot kííívánok, tanár úr! – érkezik rá elnyújtva a válasz. És akkor

Benjaminnak ez a végszó, hogy a távirányítóval levegye egészen halkra az

esőerdei effekteket, és onnantól már csak a kamerával foglalkozzon, hogy legyen mit tökéletesre vágni Molyirtó Mosolyú Mónikának az esti adásba.

-         Hol is tartottunk?- teszi fel a kérdést a tanár úr, pedig tudja ám, mert mint

azt említettük, kávézás közben ezt tisztázta a hallgatóival. De hát már ez is hozzá tartozik az előadások szerkezetéhez, hogy ilyenkor általában Izaura jelentkezik és emlékezetet.

-         Ma el tetszenek indulni, tanár úr.

-         Csakugyan. Igen, attól tartok, muszáj lesz. Pedig higgyék el, a magam

részéről még örömmel maradtam volna. Elvégre nekem aztán nem volt sürgős odaérnem abba a Seholsincs országba Cukor király színe elé, hogy ott Ugribug barátomat mindenféle életveszélyes próbák elé állítsák, amit ő majd naná, hogy bevállal, hogy elnyerje a királylány kezét. Belegondoltak már, végül is micsoda marhaság ez? Egy hülye kis fruskáért ennyit kepeckedni?

Akit momentán még sose láttunk, és lehetséges, mi több: valószínű, egy elkényeztetett kis nyafka, egy hisztis kis akarnok, aki eddig is mindent megkapott az Élettől, mert ugyebár jó időben született jó helyre, és élete végéig meg is fog kapni, hacsak valami váratlan nem történik. Ámbátor szokott történni, és erről szólnak a mesék. És akkor itt mindjárt meg kell jegyeznem, ha az említett kis hölgy, vagyis az eladó királylány meg is szívja egy darabig, a végén persze megmentik, és akkor megint hisztizhet, nyafoghat tovább.

Mármint királynői minőségben, ugye? Végtelen borzalommal tölt el a gondolat, mit kockáztat ezen közben a hős. A legkisebb királyfi. A tékozló.

A furfangos. A dalia. Először, kiállja a próbát, vagy nem, és fejét veszti.

Vagy legyőzi a sárkányt, vagy nem, és felfalják. Harmadszor elnyeri a királylány kezét, és aztán nyöghet az egyre házsártosabb perszóna mellett,

amíg meg nem öregszik, vagy ha jobb a szerencséje, le nem vágják egy határ menti kis csetepatéban. Esetleg felökleli egy vadkan? Élesre fent tőrrel a kezében, mint a mi Zrínyi Miklósunké?

De nem is erről akartam kissé előre haladni a „Bölcselmi gondolatok” tárgykörben, kedves lányaim, elvégre valahol önök is királykisasszonyok,  vagy azok lesztek, és ezt nyugodtan vegyék sértésnek.

-         Tanár úr, ne tessék haragudni, de annak vesszük!- adja a sértettet

Hajnalka.

-         Nagyon helyes. Kijavítottam ugyanis a múlt heti zárthelyi dolgozatokat…

Itt átmeneti zavar támad az erőben. Először, a túró kisasszonyok ezt azért nem gondolták volna. Másodszor, hogy ezt itt hozza szóba Kovács Doci, nagy nyilvánosság előtt. Amúgy egy egészséges, fiatal, nagyjából ártatlan női léleknek ugyan mit kellett volna írnia a „ Semmi ugyan miért is vacogna?” című esszékérdésre? Bár a tanár úr a szemináriumon ugyan pampogott erről valamit, de azt ki érti meg, amit Kovács Doci okoskodik, hacsak nem a meséjét adja elő?

-         És? Nagyon lesújtó, tanár úr?

-         Hát az, kedves Ágnes.

-         A semminek akkor sincs teste, szerintem.

-         Jaja, szerintem se- áll rögtön Péter kisasszony mellé Laura.

-         Már hogyne lenne, amikor ága is van? – förmed rájuk Izaura, aki azóta

egy kicsit utána nézett a témának, és így rábukkant József Attilára.

  A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden s

nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

József Attila: Reménytelenül

A szerkesztő

 És ami végképp nem semmi, kéretlenül feláll, pózba vágja magát és

idéz is a versből, teljes ámulatot és döbbenetet keltve mind a lányok, mind a közönség soraiban, akik utóbb persze arra a véleményre jutottak, hogy ezt is nyilván megbeszélték a hatásra vadászók, mivel egyre inkább látszik, hogy valami drámai szerkesztésre érzékeny elme működik itt, és éppen az, aki az eső erdei effekteket is kitalálta, vagyis a Rét musical koszorúsa. Pedig nem.

És mivel nem, Izaura verselésén maga Kovács tanár úr is annyira meglepődött, hogy ezek után totálisan megfeledkezett a tervéről: kemény szigorral megfedni a leányokat, nem ártana néha gondolkodni és nem csak álmodozni vagy vihogni.

-         Bravó, kisasszony!

-         Köszönöm, tanár úr- ül vissza a helyére, és nála csak a hetedik sorban ülő

Kisbabos büszkébb most. Az „én csajom” néz körül úgy, mintha ez tényleg így isvolna.

-         Ejnye már, megint elfejtettem, hol tartottam!- fakad ki Kovács Doci, és ezt  bizony szintén nem beszélte meg senkivel.

-         Még mindig nem indultál el, öreg!- szól be egy borízű hang, de nem ám

rosszallóan, és Kovács úr az illetőben egy Tokaji Borozóban gyakran megforduló kollégára ismer, az Öreg zombira, a Kábel Tévé udvar nélküli udvari munkására. Mellett Pista zombi ül, a kábel tévénél az öreggel azonos munkakörrel. Talán van aki emlékszik, az övék amaz piros talicska, amit a környéken dúló ufók erőszeretettel használnak az elrabolt személyek visszaszállítására.

-         Szevasz, Öreg! – köszön rá örvendezve. – Szintén itt?

-         Mért?

-         Megtisztelsz.

-         Ignác is itt ül, zárva a kocsma.

És láss csodát, Ignác csapos csakugyan ott bújt meg hátul, most bágyadtan int

a feléfordulóknak. Bizony, most már a Tokaji is zárva tart addig, amíg Doci mesél! És akkor ez ám a csoda, nem egy két kilométer magas toronyház, a tetején kisvasúttal és versenyuszodával, vagy anno például Szemirámisz Függőkertje.

-         Nahát, Ignác, hogy te is megint megtisztelsz minket!

-         De folytatnád a mesét végre?

-         És a délelőtti szomjazókkal mi lesz így?

-         Mennek, mint éjszaka, a kisközértbe.

-         Ez is egy megoldás, ha muszáj…

-         Na igen, a muszáj az nagy úr.

-         Ja, az nagy. Ha muszáj a muszáj…- és Kovács Doci teátrálisan a

homlokára csap, hogy csak úgy csattan. – Ejnye, hiszen éppen eregetném el a lányoknak néhány bölcselmi gondolatomat.

-         Muszáj? – nyögnek és sóhajtanak a túró kisasszonyok.

-         És nem lesz büdös? – érdeklődik a borízű kolléga.

-         Mi nem?

-         Most mondtad, hogy eregetni fogsz.

-         Ja! – nevet együtt a tanár úr a többiekkel, aztán baljós redő jelenik meg a

homlokán, mint aki töprengeni kész.  – Amúgy az is érdekes feltevés, hogy lehet-e egy gondolat büdös.

-         Hát már hogy lehetne?- morog Janka igazgató asszony újabb biztos

helyén, egy könnyező pálma társaságában, ami alól egy Géza típusú plüss őskrokodil bámul fel rá vásott vigyorral.

-         Hát…ha a semminek ága lehet, ahogy a költő mondja…- töpreng

hangosan Izaura, és Kisbabos újra és végképp eldönti, neki feleségül kell

vennie ezt a nőt, az hiába is kapálódzik ellene, hogy idősebb nála, meg különben is ők olyanok, mintha édes testvérek lennének, és mint férfi amúgy se jön be neki a Kisbabos. Bár ez utóbbit persze sose vágná a srác arcába.

Mint ex. utcai örömlány, ő aztán tudja, mennyi megalázást tud egy egészséges lelkű férfi elviselni. Pláne, amíg fiatal és ábrándokkal teli, mint ez a félig ember, félig halek űrgyerek.

-         Úgy van, Izaura! – mutat a túró kisasszonyra Kovács tanár úr. – Ha a

semminek lehet ága, márpedig hogy is ne lehetne, akkor egy gondolatnak lehet bűze. A rossz, a romlott, az állott, a gonosz gondolatnak. Ami alkalmasint egy beteges agy termése. Szüleménye? Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy akadnak erre érzékeny receptorú emberek, akik egy romlott gondolatot éppen olyan büdösnek észlelnek, mint egy napon felejtett halat, egy mosatlan nejlonzoknit, vagy például egy odvas fogból áradó rossz szájszagot. Leszögezhetjük tehát, hogy egy gondolat lehet büdös?

-         Igeeeeen!- egyeznek bele a túró kisasszonyok, csak hogy hamarabb

szabaduljanak. Ám ma ennyire könnyen nem ússzák meg.

-         Na, szerintem is. Viszont amiről szólni akartam, az éppen az, hogy mi az,

ami muszáj, és mi az, ami nem. A népi bölcsesség ebben a kérdésben többek között ezzel a szólással tájékoztat: szarni muszáj, enni nem. Levegőt venni muszáj, lélegezni nem? Mert meghalsz, ha nem veszel levegőt, de élni nem muszáj? Meghalni muszáj, mert ami él, annak el kell halnia. Ám a muszáj, a kell, a szükség, a szükséges fogalmát én most merészen és csak a gondolati játék kedvéért, aminek, remélem izgató, mondhatni íncsiklandozó lesz az illata, kitágítanám, és azt állítom, hogy nem a munka, nem a beszéd és nem is a csoportban élési hajlam hármasa tette az emberszabású őseinket homo sapienssé, hanem a muszáj. Vagy ha úgy tetszik, Ádámot és Évát kiűzetésük után az emberiség első emberpárjává. Mert muszáj volt nekik. Minek utána átverte őket ama bizonyos kígyó a tudás almájával. Már ha átverésnek számít, hogy Ádámot és Évát elindította azon az úton, ahol mi most tartunk.

-         Naná, hogy nagy kibaszás volt tőle!- szól bele a közönségből valaki.

-         Na, lehet, hogy az, bár nézőpont kérdése! – torkolja le az illetlen fickót a

székéről kissé felemelkedve Gotdfid Virginia. És tényleg, mintha ez is előre meg lett volna beszélve, pedig tuti, hogy nem, egy páfrány mögül vérfagyasztó üvöltés hallatszik, talán egy jaguáré vagy leopárdé, a fene se tudná ezt megkülönböztetni két rémüldözés között.

-         Mi?! Mi nézőpont, hölgyem? Hogy jobb volt nekünk a paradicsomban?

-         Magának biztos nem.

-         Nekem ne lenne ott jobb?

-         Maga se lehetne ott, hanem még mindig csak Ádám és Éva.

Ez bizony így logikus, a fene vinné el, gondolnak bele a nézők, és most Kovács Doci majdnem annyira büszke Virgíniára, mint az imént Kisbabos Izaurára.

Hiába, a férfiak már csak imígyen vannak összerakva.

 Meg a nők is…

A szerkesztő

 -         Úgy van, tanárnő! Bizony még mindig ott sütkéreznénk a jólétben és a

boldog tudatlanságban, ha nem eszünk abból a fránya almából. Mindamellett  másikból, az örök élet almájából viszont nem is lett volna semmi értelme, mert az, hogy úgy mondjam, a kiűzetésig zu hause megvolt, ugye… És annyira se Éva, se Ádám nem lehettek zoknik, hogy ezt át ne látták volna…

-         Büdös nejlon zoknik? – kérdezi Kisbabos, mert ezt a poént ki nem

hagyta volna. És noha arat vele kevéske sikert, kuncogással kifizetve, Izaura távolról se úgy néz az „öcsikéjére”, mint az imént az öcsike a „nővérére”.

-         No igen. A következő kérdés, hogy a butaság büdös-e.  Nos, lányok,

hölgyeim és uraim?- és Kovács doci úgy áll meg és néz körül, mint aki nem költőinek szánta a kérdést. Úgyhogy páran kényszer éreznek arra, hogy MUSZÁJ gondolkodni. Elvégre az embert ez tette emberré. Vagy mégse?

Hosszú csend áll be, és csak azért nem perceg a szú, mert bűnösen kevés a fából készült bútor a pagodában, és dicséretesen egészségesek benne a törpefák.

No meg az esőerdő alapzaja egyébként is elnyomta volna. Aztán Gotfrid úrhölgy dönt úgy, segít a barátján, és megszólal. – Az megint attól függ.

-         Ön szerint mitől, kedves tanárnő?

-         Mert egyrészt boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa.

Mármint úgy boldogok, mint Ádám és Éva.

-         Akik nyilván buták voltak, mivel még nem ettek az almából- nevet

Kovács tanár úr Gotfrid asszonyra.

-         Nyilván. Másrészt, ha a butaság, mármint nem a bibliai, hanem a

hétköznapi, profán butaság kicsinyességgel és aljassággal elegyedik, ami, lássuk be, elég gyakori kombináció…

-         Akkor lehet büdös?

-         Muszáj neki- bólogat Virginia.

-         Nahát, de tanulságos bölcselmi óra kerekedik ebből! – csapja össze a

kezét Kovács Doci.

-         A mesében viszont még mindig nem a haladtunk ám egy centit se…-

morog Ignác csapos a Tokajiból, és neki aztán tényleg joga van ehhez, mivel

sok pénzt veszít az el nem adott tablettás borok és szeszes italok miatt. Tehát a meg nem keresett haszonért cserébe illene kapni valamit.

-         Úgy van!- áll Ignác mellé Janka igazgató asszony. No meg többen, hogy

tényleg, Ugribug és a többé kalandor még mindig ott toporognak a tengerparton, mert a tanár úr már megint, ördöglakat módjára végtelenítve

okoskodik. És még mindig nem hagyja abba?

-         Igazuk van. Muszáj haladni. Még csak annyit, hogyha a muszáj fogalmát

nem csak teológiai aspektusból nézzük, hanem profánul, akkor a következő kérdések adódnak? Muszáj volt ősi ősünknek lemászni arról a fáról, és bebarangolni Afrika kellős közepén a szavannába? Muszáj. Muszáj volt ezt csoportban megtennie, mert egy ősembernek mondjuk egy oroszlánnal, de még egy hiénával is kábé annyi esélye lett volna, mint kisegérnek a házi macskával, hacsak a cicust Tomnak, a kisegeret nem Jerrynek hívják?  

Vagy földi gilisztának, lótetűnek a vakondokkal szemben?

Muszáj. A csoportos vadászathoz muszáj volt valami jelbeszéded és makogások differenciált sorát kitalálni, és abban megállapodni, hogyha ezt mutatom, akkor az ezt jelenti, ám ha ezt vakkantom hozzá, akkor meg ezt? Muszáj. Muszáj volt rádöbbenni, hogy a tűz mely hasznos dolog a maga félelmetességében? Hogy mennyivel könnyebb megrágni és megemészteni az ételt, ha tűzben sütjük, pároljuk, mint nyersen? Muszáj? És jó volt látni, ha egy husáng lángoló végét valamely ragadozó pofájába nyomjuk, az elég hatékony védekezés?

És ha ugyanezt tesszük azzal, aki elvitatná domináns helyünket a csoportban?

És különben sokkal hatékonyabb egy furkós bottal ütlegelni az ellent, mint puszta kézzel? És máris megindult a lavina az emberré válás felé.

Mit mondok, dehogy lavina: a felemelkedés. Bizony muszáj lenne pontosan végiggondolni, hogy a muszáj fogalma csakugyan hatékony-e a történelem megértésében. A történelem alatt itt a megtörtént történtet értem, és nem annak tudományát, amit persze művelni megint csak muszáj.

És itt Kovács docinak muszáj levegőt is venni, és közben a hozzáadott oxigén segítségével belekutatni a tudatáramába, hogyan is folytassa eme agymenését, és így álmélkodva látja, hogy a közönsége értőn és mélyen figyel rá, pedig nem is mesél még. Ettől viszont annyira megdöbbent, hogy már megint elfelejtette, mit is akart még mondani. Ám most nem kérhetett segítséget. Ezért még vett magához néhány mélyen leszívott lélegzetet, és úgy döntött, nincs más hátra, folytatnia kell a mesét.

-         Ott tartottunk tehát, és nemde, hogy érzékeny búcsút vettünk Archy

mamától, és a kis teknőseitől, és ideje volt már folytatnunk az utunkat Seholsincs Királyság felé. Számomra, vagyis hősünk számára az a gond máris adódott, hogy mi történjék a kis aranyszín tojással. Amúgy tapogatásra és óvatos kopogtatásra elég kemény és vastag héjúnak tűnt ahhoz, hogy ne roppanjon szét enyhébb ütődésre, ám mi van, ha mégis. Tehát hogy vigyük?

Vigyem, nyilván. Mert se Ugribug, se Géza nem rendelkezett kis tojást

szállító készséggel, noha Ugribug mellső végtagján akár hozhatott volna magával egy szütyőt, retikült, netán nejlon reklámtáskát is, hiszen T- rexként azt leginkább karként használta. No de most őszintén, szegény barátom hogy nézett volna ki egy retikült lóbálva? Úgy is, mint a  zsarnokgyíkok mintapéldánya. És leendő hős, aki majd megküzd ama nyafka

kis borsóbéka kezéért. Géza hátára se erősíthettük. És hogy Hermész Jakabra bízzuk, no, ez aztán senkinek még az eszébe se jutott. Maradtam tehát én, aki majd a tojást hozza. No de hogy? A zsebemben? Oké? No de ha valahol esélye van arra, hogy összetörjön, akkor ott.  Nekiütődök valaminek. Megfeledkezem róla, és rádőlök. Odacsap valami. Folyassam? Á, nem lesz jó, láttam át. De akkor hogy? Nyilván valami zsákféleségben, amit a hátamon hordhatok, de a zsákban is alaposan bebugyolálva. Mondjuk az e legkönnyebb, száraz hanga, páfrány levél, ilyesmi. No de miből készítsek hátizsákot? Kérem. Higgyék el, az effajta kalandoknak perdöntő része az eszközök hiánya és annak pótlása, illetve az arra való törekedés. Az a muszáj! Mert ami nincsen a kellő pillanatban a kéznél, vagy a kezed ügyében, az a vesztedet okozhatja. Eszközt készíteni tehát muszáj.

Kérem, ezt már a nagymester, Daniel Defoe is tudta. Ezért elképzelte, mit kéne, vagyis kell tennie Robinson Crusoe-jának, ha az embert kiveti a sorsa egy lakatlan szigetre.

 Daniel Defoe: Robinson Cruose, kalandregény, megjelent 1719.

És azóta hány meg hány feldolgozása!

A szerkesztő

 -         Na most, jómagam az aranyszín tojás problémát úgy oldottam meg, hogy

először is kiettem egy kisebb kókusz féle gyümölcs húsát, aztán a csontos héját kibéleltem száraz gyommal, abba beleraktam a tojást, és vékony, ám igen erős liánnal áttekertem és lecsomóztam. Ezzel az összetörés közvetlen veszélye elhárult. Na most a hátizsák, avagy a szütyő. Ez nehezebb feladvny volt. Pláne úgy, hogy Hermész Jakab szüntelenül a fülembe károgott, vijjogott, menjünk már, nem érünk rá, ki a francot érdekel egy szem mutáns teknős tojás, a faszért nem töröm fel és szürcsölöm fel, vagy adjam neki, majd ő elintézi, ha zápult már. Végül Gézát kértem meg, vegye már elő legúribb modorát, és hajtsa már odébb ezt a földbunkót, hadd gondolkozzak. Meg kell valljam, őskrokodil barátom megújuló lelkesedéssel tett eleget kérésemnek.

Így módunkban állt Ugribuggal tanakodni. Szerencsére mi Rétiek, kidobálunk ám tényleg mindent, így rex barátunk kicsi veréb korában olvasott a kukák között olyan kiadványt is, aminek valami ilyesmi volt a címe: Kézműves mesterségek gyerekek számára. Na és abban benne volt a szövés, fonás is. Például a kosárfonás, gyékényszövés, ilyesmik. No de az hogy is megy? Hát ketten nagyjából összeraktuk a módszert. Feljebb az esőerdő peremén téptem magamnak, nem túzok, úgy két-háromszáz méter liánt. Késsel persze egyszerűbb lett volna, az imént erről beszéltem. Utóbb majd beköszönt ám nálam a pattintott kőkorszak is, de az még nem most van. Tehát jól összevagdosott, megkínzott kézzel nekiálltam tökölni, hogy Ugribug tanácsaitól is egyre idegesebben valami hálószatyor szerűt fonjak, csomózzak, ami nem esik helyből szét a picsába- már elnézést, hölgyeim és uraim, de az emlék hatására is sík ideg lettem – és nyugodtan rábízhatom a tojásunkat, meg legyen két pántja, hogy a hátamon hordjam, ne legyen útban.

Nos, több órás megfeszített munka, igyekvés, káromkodás után, mert MUSZÁJ volt, elkészült valami. Hát olyan izé. Szóval se szatyor, se zsák.

És nem vinném világkiállításra. Hacsak nem az avangarde tárgyak biennáléjára nem, a szütyő rémálma címmel. Hogy nem lehet a szütyőnek rémálma? A szütyőnek, aki a semmi ágán ül és hangtalanul vacog, hogy őt valaki majd használni akarja, és akkor egy percen belül kiderül mire valóságát firtatva a semmire se jósága? Csak arra, hogy KUKA?

A Kézműves mesterségek gyerekeknek kiadvány mellé?

Meg kell hogy mondjam, művem külleme meghazudta valamire valóságának

horizontját. Noha eleinte csak úgy tűrtem meg a hátamon, hogy belé a kókusz héjába csomagolt tojás helyet egy jó másfél kilós gömbölyded követ tettem,

magát a tojást meg az ölemben tartottam, midőn végül nekiindultunk a délutánnak,én a szokott helyemen, Ugribug  nyakában ülve, kényelmesen elhelyezkedve két taréjban végződő csontkinövése közé.

Most viszont muszáj szünetet tartanunk, mert minden koffeint felhasználtam a véremből eme okoskodások közepette…

                                            O

   MERRE TOVÁBB, KAPITÁNY ÚR?

  -         Látod? A szemét tőled örökölte.

-         Csak nem?

-         Már a színét, úgy értem.

Pubé Kapitány „kritikusan”megfürkészi a kis Szapphó szeme színét. Csakugyan

a kislányé is barna, ám minden másban merőben eltér az ő csíz hím szemszervéről, ami félig nyúlványként türemkedik ki a fejnyúlványából, és gülü, és többnyire csipás, és szempillák helyett néhány vastag sörte

türemkedik elő a szemhéjából. Nem ám olyan kis pillák, mint a babáé, vagy az anyjáé. Úgyhogy a barna színen kívül, mivel az anyjáé égkék, méghozzá napfényes delelőn kék, és egyszerre mély és békés és barátságos és csábító, szóval ezen a híg fosbarnán kívül mást nem örökölt tőle. Hála a Teremtőnek.

-         Éppen olyan gyönyörű lesz, mint te- sóhajt nagyot, és kéznyúlványával

megsimogatja a Matróna kezét. És a csíz hölgyek nagyasszonya, alias a szitakötő barbik mátriálkája  Pubé kapitány arcát cirógatja meg és imigyen szól: - Kedvellek téged.

Erre Pubé felelhetné azt, mert úgy is érzi, hogy szeretlek, csak hát ilyen szó már régen nincs a csíz hímek által használt nyelvben. Nyilván volt, és egy csíz nyelvész ki is tudná kutatni, mutatni, ha a csíz hím kultúrában lenne helye olyan tudománynak, mint a nyelvészet. Vagy netán pszichológia. Brrr.

Így hát ezt a szót majd megint ki kell találni. Például, mint az utállak, gyűlöllek, megvetlek, szarnak se nézlek ellentétei. De ez még odébb van, Matróna és Pubé

most jól elvannak szavak nélkül is, ahogy gyönyörködnek a gyermekben, meg élvezik a békés csendet a súlyos kudarc és a megismételt tömeghalál, aztán újabb csodás feltámadás után. Ugye, hogyha kell, egy súlyos átok is képes kvázi a visszájára fordulni, és balvégzet helyett jó sorsként is viselkedni?

De hát ez a perc is elmúlik, muszáj megszólalni. És ha muszáj (már megint egy muszáj!), akkor mi mást kéne megbeszélni, hogy mi lesz most, hogyan tovább.

-         Ahhoz képest, hogy mind halottak vagyunk? – komorodik el Pubé

kapitány.

-         Ez ebben a helyzetben a lehető legjobb állapot, uram…- sóhajt most

nagyot a Matróna.

-         Mi? Nem kellünk a csízeknek? Egy több ezer éves álmot gyilkoltak le?

És nem csak a miénket, akik ebben az űrbékában ülünk, hanem a sajátjukat is! Asszonyom! Az egész csíz hím társadalom fundamentuma az a vágyálom,

hogy az a nők majd egyszer visszajönnek, és akkor és csakis akkor ki lehet majd szavazni a csíz alaptörvényből a preambulumot.

-         A „Hogyhogy még élsz” című mondatot?

-         Igen, az elsőt.

-         Hát…ezen most már kár búslakodni, uram.

-         Kár? Kár.

-         És nem az egész csíz hímség ölt meg minket, csak a Nagytanács gőgös

urai, ne feledd ezt.

-         Igaz.

-         Akinek pont megfelel a mostani nőtlen állapot.

-         Igen, Mimink is így elemezte a történteket.

-         Márpedig neki elhihetjük, amennyi esze van…

-         Köszönöm a jó szavakat, asszonyom! – szól közbe Mimink diszkréten,

mert úgy érezte, ez így illik. Azt meg mindenki tudja, és már a csíz hölgyek is, hogy ő személy szerint mindenütt jelen van, mindent lát és hal, ami az űrbékán belül és az űrhajót körülvevő uszkve két-három fényévnyi gömbben

történik, mert ő maga a hajó, neki ez a kötelessége, tehát muszáj volt ezt is hallania. - Az igazi kérdés az, hogy tovább…- teszi még hozzá, a hatalmi helyzetéhez képest hihetetlenül szerény mesterséges intelligencia.

-         Igazad van, az a jó kérdés- egyezik ebbe bele Pubé kapitány.

-         Neked mi a javaslatod, Jó Mimink?

-         Ó, hát én csak egy gép vagyok, asszonyom.

-         Mégis.

-         Nos, az nyilvánvaló, hogy csíz felségterületre nem igen mehetünk. Mivel,

és ezt nagyon helyesen állapították meg, nekünk addig jó, amíg úgy tudják,

még a bennünket alkotó atomokat is széjjelzúzták és eloszlatták a mélyűrben. És maradjanak is meg ebben a vélelmükben. Sajnos.

-         Igazad van ebben is, Mimink.

-         Ám én, azaz én, az Űrbéka, nem maradhat állandó lakóhelye a bennem

pillanatnyilag tartózkodóknak. Már csak azért sem, mert ezek a kis tündérek

nőnek, mi több, felnőnek, és mi itt se a jobb életükről, se az egészséges fejlődésükről, oktatásukról, ilyesmi nem tudunk kielégítően gondoskodni.

-         Ebben is igazad van, ó, Mimink- sóhajt megint egy nagyot Matróna, és

most bánatosan néz le Sapphó babára.

-         Nem beszélve arról, hogy az a három rettenetes félhal és a fülemet rágja-

morog Pubé Kapitány. Már hogy ezt a szüntelen óázást nem lehet kibírni.

És mi lesz, ha azt felváltja majd a szüntelen gyerekzsivaj? Csapkodás, ordibálás. visítozás, rohangálás- ahhoz aztán tényleg idegek kellenek.

Bár legújabb feltámadásuk után valahogy a szirének is csendesebbek lettek.

Először is a meghökkenés okozhatja ezt, hogy egy igazi, vérbeli átok így is működhet. Másodszor azért nekik is van szívük, és látják ama bukást,

amit az űrbékában élő összes csíznek és szitakötő tündérnek át kellett élnie, és most el kell viselnie- már ama várakozáshoz képest, hogy majd ők lesznek

a csíz faj megmentői…

-         Tehát mi a javaslatod, drága Mimink?

-         Arra gondoltam, hölgyem, talán elsunnyoghatnánk a Galaxis másik

végébe.

-         Vagy kérjünk politikai menedékjogot az Élet Értelmétől?

-         Az nem lenne butaság, de tudod, a 42-es bolygó hangulata mely

hektikusan változik.

-         Igaz, azt nem kockáztathatjuk, hogy a srácokat is kihajítsa az űrbe, ha

éppen olyanja támad. Mert, ahogy elnézem a kicsiket, nem valószínű, hogyha

felnőnek, hosszasan bírnák a vákuumot és mélyűr hidegét…

-         Úgy tűnik, kapitány, hogy aki szerelemben fogant és szeretetben született,

nehezen tűri az ilyesmit.

-         Igen, Mimink, úgy látszik.

Hosszabb csend áll be, ami alatt megcsodálják a kis Sapphó gügyögését

az anyja ölében. Végül is, meg lehet szokni a nevét, amit Aglaiopphoné adott neki kedvenc költőjükről elnevezve. Viszont erről jut a kapitány eszébe:

-         De hogy kereshetnénk magunknak bárhol a Galaxisban, vagy az

univerzumban egy fasza kis bolygót, amíg érvényes ránk az átok, és

meg kell találnunk végre a sziréneknek az igazi férfit?

-         Igen, ez probléma.

-         És nem lehet beszélni velük?

-         Te, drágám, megpróbálhatod, mint nő a nőhöz, anya az asszonyhoz

hátha terád hallgatnak.

-         Rendben.

-         De túl sok reményt nem fűzz hozzá.

-         Azért megpróbálnám.

-         Ó, ha rábeszélnéd őket, vonják vissza az átkot!

-         De vajon azt lehet-e? – töpreng Mimink.

-         Miért ne lehetne?

-         Nézd, lehet, ha kimondod és úgy teszed, hogy működik is, akkor

az átok önálló életre kel, és mint szuverén entitás, nem hagyja magát

visszavonni, mert az ő halálát jelenti.

-         Hoppá.

-         Azt mondod?

-         Nem mondom, csak töprengek.

-         Jó, akkor először erről kérdezem majd a sziréneket.

Szapphó viszont úgy dönt, ez azért így már elég uncsi, tehát megmarkolja az anyja tunikája szegélyét, onnan felhúzza magát az orráig, és az orrába kapaszkodva nekilát, hogy a gyönyörűre fésült aranyszínű kontyát lebontsa.

Ám ezt is annyira bájosan teszi, hogy ezen is csak mosolyogni muszáj.

És Pubé kapitány közben elgondolja, tényleg mekkora húzás lenne, ha addig bóklásznának az űrben, amíg találnának egy kies kis naprendszert és pont tökéletes bolygóval, ahol már pezsgésnek indult az élet, de még nem szükséges valami primitív civilizációt leigázni, netán kiirtani. És ott letelepedni, és ott teljes hírzárlatban sunnyogni tovább, amíg szaporodnak és sokasodnak és fejlődnek és okosodnak, és néhány ezer év alatt megteremtik egy új csíz birodalom alapjait, egy olyanét, ahol hímek és nőstények egymással és békében és szeretetben élnek, és ahol lesz szavuk a szerelemre, de nem is egy, hanem több száz, mint tengeri népeknek a tengerre, síkvidékieknek a birkára és az anyázásra.

Igen! Ez kéne! Ez kell!

Csak előtte le kéne már passzolni ezeket a drága jó sziréneket.

Bár miért ne tarthatnának velük eme csodás, talán az egész univerzum sorsát meghatározó exodusra?

Ó, jaj, Matróna, de legszebbik hölgyek egyike a szitakötő barbik klánjából!

De mindenképpen a legbölcsebb közöttük! Rajtad a világ szeme!

                                                 O

 BŰNBOCSÁNAT MÁRPEDIG NINCSEN!

 -         Igenis van bűnbocsánat, te kis rohadék!

-         Ugyan, Uhu, ne gyerekeskedj!

-         Pedig van.

-         Nem áll ez jó neked.

-         Neked nem áll jól!- felesel vissza Kertai úr a rágott fülű patkánynak, mint

egy elkényeztetett gyerek dacos hangulatban.

-         Nekem? – tesz úgy a sátán ügynöke, mintha csodálkozna, és kissé

megemeli az bajusza egyik sertéjét, ami annyit jelent patkány testbeszédül,

mintha a szemöldökét ráncolná.

-         Neked!

-         De nekem mi is nem áll jól, Uhu?

-         És ne hívjál Uhunak!

-         Hanem? A szutykos kis görény jó lesz?

-         Nem!

-         Döghúson izgő-mozgó nyüvecske?

-         Kopjál le!

-         Mi nem áll jó nekem?

-         Hogy itt surransz, jössz-mész, fontoskodsz, ágenskedsz, kémkedsz,

ebben a Hotelben, ami mégis csak a Mennyekhez tartozik, tehát a világon semmi keresni valója nincs itt egy magadfajtának.

-         Nem mondod.

-         De.

-         Látod, hogy itt vagyok. Mert dolgom van itt. Itt vagyunk, Uhu fiam.

Ezt hegyezd meg. Nincs olyan pontja az Univerzumnak, ahol mi nem lennénk képviselve.

-         Ti patkányok?  Na ne!

-         Mi, a főnök munkatársai.

-         Szolgái.

-         Te is az vagy.

-         Seggnyalói.

-         Az is te vagy.

-         Én nem. Te.

-         Na, öreg fiú, hogy ki nyalja ki mijét és kinek, azt most hagyjuk. Nem

azért jöttem fel a nyugis kis vackomból, hogy veled vitatkozzak.

-         Én nem hívtalak.

-         Beszámolót kérek.

-         Mit?

-         Hogy állunk?

-         Most mondtam.

-         Mit? Hogy van bűnbocsánat?

-         Szóval hiába rágták le a füled, mégse vagy süket?

-         Különben nehogy azt hidd, hogy én itt jól érzem magam!

-         Ennek örülök.

-         Sokkal jobb volt a Földön.

-         Szerintem meg nem.

-         Mi? A Hosszúréti Trafóházban és a környékén?! Ember! Az a sok

isteni csatorna! Elhajított szemét!  Pusztulat és istenien érett dögök!

Az a sok íncsiklandozó emberi aljasság! Te nem tudod, Uhu, miről beszélsz, ha azt állítod, itt jobb. Vagy megjátszod magad?

-         Engem itt szeretned, komám.

-         Téged.

-         Képzeld!

-         És ezt el is hiszed?

-         Tudom! Látom! Hallom és tapasztalom.

-         Te még annál is hülyébb vagy, mint amekkorának eddig tartottalak.

-         Nem érint meg a hülyézésed.

-         Mivel annyira hülye vagy.

-         Na, figyelj! Nem tudom, mi volt a főnöknek a szándéka az angyalokkal,

a narancsokkal, most meg a barikákkal és a banánokkal, de hogy jót tett vele,

az biztos!

 Nocsak, még egy gonosz szándék, ami a visszájára fordul? Csak nem ez lesz mostanában a tematika? De ne már!

A szerkesztő

 -         Te csak az hiszed, madárka-  vihog a beavatottak felsőbbségével a rágott

fülű. Ám Kertai nem törődik ezzel.

-         Felbuzdult az egész Vénusz Wellness, öcsi sajt! Hiszen látod. Még a

kerubok és némely szeráf is hobbit keres magának. Nincs többé az a bizánci tespedtség, ami eddig. Hogy minden vendég eszik, iszik, pihen, sportolgat, este bulizik, éjszaka bálozik, aztán jöhet a délelőtti wellness, hogy újult erővel, éhesen kezdjenek a következő dőzsölésnek.

Patkánykám!

Itt mindenki serény! Dolga van! Alkot! Tanul, méricskél, eszmét, módszert és mütyűrt cserél, ajándékoz, és többé senki nem ér rá dőzsölni.

És most figyeljél nagyon, te rágott fülű, ocsmány, gonosz kis szarcsimbók!

Ezt nekem köszönhetik! És köszönik is. Mert úgy tudják, azt vélelmezik, hogy ezt én találtam ki. A bűntudatom miatt. A vágyért, hogy magamnak megbocsáthassak, ha ők elfogadják a porcelán angyalkáimat, hozzá a báránykákat, és a narancsot, és a banánt, meg a jó szót. Pedig tudom ám, hogy dehogy is én találtam ki. Itt puffogtam és gyűlölködtem az alagsorban,

mint lent a Földön egész kurva életemben. Eddig tudtál követni, igen ocsmány rágcsáló barátom?

-         Még ilyet, máskor öt év alatt összesen nem huhogsz ennyit.

-         Na látod.

-         Ebből meg mit is kéne látnom?

-         Hogy megváltoztam.

-         Most te figyelj rám, te görényfos: egy faszt változtál meg.

-         Te nem beszélhetsz így velem.

-         Miért nem?

-         Nem láthatsz a lelkembe.

-         Mid van teneked?! – És a rágott fülű ágens nem bírja tovább négy lábon.

Kénytelen a hátára hengeredni és mind a négy lábával kapálni, kapálózni, mint aki patkánymérget reggelizett, és lassan kezdődik az agónia. És csakugyan valami olyasmin megy most át, mert kevés híján halálra röhögi magát. És nem kamuzik, nem ripacskodik rá, tényleg annyira röhög.

Kertai úr meg bámulja, és először ő is úgy véli, hogy ez a koszlott öreg patkány csak bohóckodik, hogy őt megalázza. És ez még bele is férne a viszonyukba. De hogy ennyire őszintéből röhögi ki, az sok. Kertaiban a gyűlölet, mint keserű epe, gyülemlik fel a torkában. Leküzdhetetlen indulatot érez, hogy megtegye a három lépés távolságot, és rátaposson. A hasára. És amikor már rajta áll, akkor a lábfejét ide-oda mozgassa, mintegy passzírozó mozdulatokkal. Végül a taposó lábára álljon, a másikat megemelve, és párat úgy rugózzon, amíg elől-hátul vér nem spriccel a dögből, és ki nem buggyan a bele. És meg is teszi a távolságot.

Kevés híján sikerül is a gyilkosság, a patkány annyira röhög. Ám magát a taposást idegből elvéti. A rágott fülű meg nem azért a főnök első számú ágenseinek egyike, hogy ne legyen kiváló a reakció ideje, még a halálra röhögés vészesen védtelen állapotában is. Kertainak második taposásra nincsen ideje.

A rágott fülű, fordul, perdül és éles visítással belemar Kertai bokájába.

Így aztán szegény Uhu barátunknak lesz sürgős sziszegni és vinnyogni való dolga, mert az éles fogak bizony csúnyán vérző sebet szakítanak a zokni alatt.

-         Neked, lelked? És te változtál meg? Uhuka? – szól most már maró

gúnnyal vissza a patkány a vasszekrény alól, biztos, ami biztos, hátha a

bűnét bánó álszentnek még trappolni lenne kedve. De Kertainak nincsen.

Gyilkos dühe lohadt. Úgy döntött, nem törődik a rágott fülűvel, ezért hátat fordít neki, úgy ül le egy vasszékre. Leveszi a cipőjét, óvatosan a zokni alá néz, aztán azt is lehúzza. Elszörnyedve bámulja a csúnyán vérző sebet.

A szeméből egy könnycsepp kéredzkedik ki. Ettől a látása kicsit elhomályosul, ahogy körülnéz az alagsori helyiségében. A sok bárányka

meg bánatosan néz vissza rá az asztalról, az ágyából, a szekrény tetejéből,

a polcokról, de még a padlóról is. Lehet nála most úgy ötszáz. Azt tervezte,

ma ajándékozási körútra indul felük, csak meg kell még várnia, hogy Józsi zöldségesnek hány darab banánt sikerült ma szereznie.

-         Engem itt akkor is szeretnek! – bömböl fel Kertai Uhu.

-         Jól van, öreg, ezt is várjuk el tőled- cincog a rágott fülű gyanúsan barátságot hangra váltva.