#tényrelativizmus

[amatorfilozofus]

A tényrelativizmus mérése Magyarországon

A Political Capital közölt egy tanulmányt (itt érhető el), amiben arra keresik a választ, hogy „a tényrelativizmus jelensége hogyan jelenik meg a hazai közvéleményben”. „Tényrelativizmus” alatt pedig „a tények létezésével és megismerhetőségével kapcsolatos erősödő kételyt” értik a szerzők.

Ezt a fajta tényrelativizmust úgy gondolják a média iránti bizalmatlanság váltja ki. Magyarországon a bizalom a média iránt rendkívül alacsony: „A médiába vetett bizalmatlanság vonatkozásában Magyarország az élvonalba tartozik: mindössze 25% bízik a médiában, ami a Reuters Intézet kutatása alapján a második legalacsonyabb arány az általuk vizsgált 46 országot felölelő globális mintán.”

A kutatásban öt állítás esetében kérdezték meg az embereket mennyire értenek egyet az adott állítással. Egytől ötig terjedő skálán lehetett válaszolni, ahol az egyes az „egyáltalán nem ért egyet”, az ötös a „teljes mértékben egyetért”. Minél magasabb pontszámot „ér el” így az ember, annál inkább tekintik a kutatásban tényrelativistának az illetőt.

Érdekesnek találom, hogy végső soron egy filozófiai álláspont elterjedtségét próbálja a tanulmány mérni ezért, arra gondoltam írok néhány megjegyzést az állításokhoz, amikről az embereket kérdezték.

Nem lehetünk biztosak abban, hogy amit tényként közölnek, az igaz is. Ez egy triviális 5 pontos kérdés, teljesen magától értetődő, hogy ha valaki valamit tényként közöl, attól még tévedhet, vagy hazudhat. Nem értem ez miért mozdítana bárkit is a tényrelativizmus felé. Ugyanakkor nem tisztázott, hogy ki közli a feltételezett tényt: ha megbízhatónak tekintem a forrást, inkább fogom elhinni. Ez az állítás szerintem nagyon rossz, mert szerintem szimplán józan ész ezzel egyetérteni.  

Sok dolog, amire tényként hivatkoznak a sajtóban, valójában csak egy vélemény. Itt úgy érzem, nagymértékben befolyásolhatja a válaszadókat az, hogy kifejezetten a sajtóban hivatkozott dolgokra szűkítették az állítást. Kíváncsi vagyok, ha úgy fogalmazták volna meg, hogy „Sok dolog, amire tényként hivatkoznak, valójában csak egy vélemény.” milyen eredmény született volna. Felmerül a kérdés, mit akarunk mérni? A tényrelativizmus, mint filozófiai gondolkodás elterjedtségét, vagy a médiába vetett bizalmat? Ha az előbbit, akkor a módosított kérdést kellene feltenni, ha az utóbbit, akkor jó így. Azonban ha valaki azt állítja, hogy aki a fenti állítással egyetért, tényrelativizmusról tesz tanúbizonyságot, annak szerintem azt lehet válaszolni, nem, pusztán szkeptikus a sajtó megbízhatóságát illetően. A „sok dolog” kifejezés is érdekes az állításban, mert ha valaki valóban tényrelativista, akkor bármi, amire tényként hivatkoznak valójában vélemény, hiszen tények egyáltalán nincsenek. Egy tényrelativista lehet, épp azért nem értene egyet ezzel az állítással, mert nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy bár sok dolog vélemény és nem tény, azért lehet, hogy van olyan, ami tény és nem vélemény, csak kevés ilyen van.

Az „igazság” valójában az az álláspont, amit az ember magának választ. Ezt az állítást vegyük kétfelé: a, Az „igazság” az álláspontunk függvénye; b, Ezt az álláspontot az ember önkényesen magának választja. Ugyan az eredeti állítás nem tartalmazza az „önkényes” kifejezést, én azért tettem itt bele, mert úgy gondolom, hogy igazából erre vagyunk kíváncsiak, hogy az emberek úgy gondolnak-e az igazságra, mint amit mindenki magának tud eldönteni, bármi másra tekintet nélkül. Tegyük fel, hogy elfogadjuk a-t, de elutasítjuk b-t, és azt mondjuk az igazság az álláspontunk függvénye, de ez az álláspont nem egy egyénileg, önkényesen meghozott döntés, hanem egy közösségileg ellenőrzött döntés. Nem pusztán arra gondolok, hogy a többség álláspontja lesz elfogadva, hiszen nem is így éljük mindennapjainkat: gyakran hagyatkozunk egy szakértő kisebbségre (helyesen) olyan speciális esetekben, ami szakértelmet igényel (orvosok, fizikusok, stb). Aki így gondolkodik, az például el fogja fogadni a tudomány jól megalapozott állításait igaznak, mert azt mondja, a tudományos álláspont a legmegbízhatóbb, ami jelenleg elérhető. De mivel a tudományt emberek művelik, sosem leszünk olyan helyzetben, hogy kijelentsük, hogy ez most már a „végső” igazság. Ha valaki elfogadja a-t és b-t is, az joggal nevezhető tényrelativistának, hiszen ez az ember azt gondolja, hogy az igazság egyénileg, önkényesen eldönthető, mindenféle konzultáció nélkül másokkal. Aki valóban tényrelativista erre a kérdésre 5 pontot kell, hogy adjon. Aki tény realista 1-et, és aki a fenti gondolatmenettel egyetért, az vagy nem válaszol, vagy valami köztes értéket fog választani.

Objektív valóság valójában nem létezik, csak különböző vélemények vannak. Szerintem a ki nem mondott feltevés az állítás hátterében az, hogy ha nincs objektív valóság, akkor nem lehetünk kritikusok senki véleményével kapcsolatban, hiszen nincs olyan neutrális álláspont, amiből el lehetne dönteni, kinek van igaza. Ez az állítás egy fals dichotómia. Nem úgy kritizálunk másokat, hogy mi birtokában vagyunk az objektív valóság ismeretének, és ez alapján meg tudjuk mondani, hogy ki téved és ki nem. Mi ugyanúgy tévedhetünk, szóval az „objektív valóságra” való hivatkozás felesleges. Amikor vélemények ütköznek, akkor mindkét fél feladata az, hogy érvekkel támassza alá, hogy miért gondolja igaznak, amit mond. Ha valaki azt mondja: „nekem van igazam, mert ez az objektív valóság”, akkor igazából semmilyen érvet nem hozott fel. Ez csak egy retorikai fogás, amivel bárki élhet. A kérdés az, szükségünk van-e egy „objektív valóság” feltételezésére, mint egy vezérfonálra. Richard Rorty a mellett érvel, hogy nincs (Richard Rorty : „Is Truth A Goal of Enquiry? Davidson Vs. Wright”). Nem tudom eldönteni mikor értem el az „igazságot”, ezért nem is tudom „megcélozni” az igazságot. Amit tudok az az, hogy kellően jól igazoltak-e a hiteim, amit úgy tudok elérni, hogy mások véleményét is kikérem. Nyilván nagyon alapvető dolgokat le tudok ellenőrizni magam is, de bonyolultabb tudományos állításoknál szükség van egy tudósokból álló közösségre, akik megpróbálnak kritizálni elméleteket, reprodukálni kísérleteket, vagy új kísérleteket kitalálni.  Aki tényrelativista 5 pontot fog adni erre az állításra, aki tény realista 1-et, de azt szeretném megmutatni ennél az állításnál, hogy nem csak ez a két lehetőség létezik. Ez az állítás a szekuláris változata annak, hogy „Isten nélkül mindent lehet”, ami már kiderült, hogy egy hibás elképzelés volt, és erről az állításról is szerintem ki fog derülni, hogy téves.

Aki azt állítja, hogy tudja mik a tények, valójában hazudik. Furcsa az állítás, mert nem engedi meg, hogy az illető, aki azt állítja, tudja, mik a tények egyszerűen téved. Nem tudom, ez az állítás mennyire jól méri az emberek tényrelativizmus hajlamát. Még ha tény relativista is vagyok, nem feltétlenül kell azt mondanom, hogy aki ezt állítja, hazudik, és nem egyszerűen csak téved. Például, mert meg lett vezetve, és azt hiszi, hogy tények léteznek. Így akár 1 pontot is adhatok rá.

Mennyire tűnnek az állítások jónak a tényrelativizmus felmérésére? Az első állítás triviálisan elfogadható, és semmilyen tényrelativizmusra nincs szükség, hogy egyetértsünk vele. A második állítás inkább a sajtó iránti bizalmat tükrözi, mint a tényrelativizmust. A harmadik és negyedik állítások jó szűrőnek tűnnek alapvetően. Az ötödik megint nem tűnik jónak, mert nem engedi meg, hogy a tényeket állító személy egyszerűen tévedett. Szóval összességében ötből három állítás nekem nem tűnik alkalmasnak a tényrelativizmus mérésére. Illetve nekem úgy tűnik, hogy a kutatás készítői feltételezik a négyes állításban levő fals dichotómiát, miszerint vagy hiszünk a tények objektivitásában, vagy relativisták vagyunk, és nincs más lehetőség. Az írásomban azt szerettem volna bemutatni, hogy nem csak ez a két út lehetséges.