vagyokolyannaiv

[vagyokolyannaiv]

Kaján mosollyal az arcodon vigyorogsz rám, amikor behunyom a szemem és néha eszembe jutsz. Mosolyogsz, mert emlékszel, hogy nálam maradt a pólód azon a mámoros estén. Mosolyogsz gúnyosan, mert tudod hogy benne alszok és, hogy miatta gondolok rád néha napján. Tudom, azt hazudtam két szemforgatás között, hogy csak edzésre használom, de azt is pontosan tudom, hogy láttad rajtam, hogy nyújtok erről. Sosem voltam képes bevallani neked még ilyen apró vallomások útján sem, hogy mennyit is jelentettél.

Hónapok óta nem beszéltünk és mondanám azt is, hogy nem is gondolok rád azóta,de valószínűleg két szemforgatás között rájönnél, hogy erről sem mondok most igazat.

Pedig nem is lódítottam akkorát, mert valóban nem. Vagy legalább nem annyit. És valóban. Alszok benne. Ne forgasd a szemed te is...

És, bár akármennyire is a te pólód, az én illatom árasztja el hónapok óta. És, bár akármennyire is a te pólód, másról fantáziálva alszok el este benne.

De az a mocsok vigyor levakarhatatlan az arcodról, pontosan azért, amiért sosem kérted vissza azt a nyamvad pólót, amire igazából soha se volt szükségem. Mert akárhányszor belebújok belém villansz. Pontosan, ahogy mindig is akartad. Ha csak egy fél másodpercre is, de a szemem előtt látom azt az átkozottan helyes mosolygó arcod, ahogy állsz előttem, és a megrendíthetetlenül óriási önelégültségeddel annyit mondasz:

-Látod, megint igazam lett. Mindig igazam van.

[vagyokolyannaiv]

Nem engeded el a kezem, csak épp annyira, mint a túlféltő anya a gyermekét.

Úgy teszel mintha hagytál volna elmenni, hogy végre boldoguljak nélküled, miközben mélyen belül azt reméled, hogy ez sosem fog nekem sikerülni. Persze ezt nem vallod be. Nekem se. De talán az a nagyobb baj, hogy magadnak se.

Csak épp annyira engeded el a kezem mindig, hogy amikor úgy látod, hogy menne egyedül is, újra meg tudd szorítani és elmondani, hogy ne csináljak butaságot, mert megütöm magam.

A távolból figyeled minden lépésem arra várva, hogy mikor csendül meg a vészharang, hogy itt az idő közbelépni.

Hagyj felnőni végre, kérlek!

[vagyokolyannaiv]

Drága ruhák mögé rejtitek, hogy mennyire olcsó emberek vagytok.

[vagyokolyannaiv]

Szeretem az összekulcsolt kezek érzését. Szeretem, mert olyankor érzem, hogy mennyivel nagyobb a tiéd. Olyankor egy picit még egy védtelen kisgyerek lehetek a pici kezeimmel és ledobhatom magamról az erős nő szerepet, amit már néha észre sem veszek, hogy mennyire nem tudok levetkőzni. Szeretem, amikor az összekulcsolt ujjaink között nem kell álarcokat felvennem,olyankor valahogy minden megoldódik magától.

[vagyokolyannaiv]

Persze. Semmi baj. Csináljunk úgy, mintha tegnap előtt nem a mellkasodon ébredtem volna fel. Nincs baj.

[vagyokolyannaiv]

Nem pazarolom többé magam rád!

[vagyokolyannaiv]

Néha elfelejtem, hogy ilyenek is voltunk egymásnak…

[vagyokolyannaiv]

Nem az az elítélendő ha egyszer-egyszer berúgsz.

Nem az az elítélendő, hogy rossz döntéseket hozol.

Nem az az elítélendő, hogy megbotlik a nyelved és hülyeséget mondasz.

Nem az az elítélendő, hogy rosszul vagy már hosszú ideje.

Nem az az elítélendő, hogy tettél valamit, amit később megbántál.

Nem az az elítélendő, hogy emberként ember vagy.

Az az elítélendő, amikor valaki hazudik, amikor valaki becsap, amikor játszik az érzéseiddel.

Semmi baj nincs azzal ha hibázol, addig amíg azt nem rossz szándékkal teszed.

Ne aggódj a jelentéktelen dolgokon, amiket egyedül te találsz elítélendőnek magaddal szemben.

Ne a legnagyobb kritikusod, hanem önmagad legnagyobb rajongója légy!

[vagyokolyannaiv]

Annyira szivbe markolóak a sorok amiket írsz ,tele érzelemmel egyszerűen csodálatos ❤️🥰

Köszönöm a szavaid❤️ sokat jelentenek számomra!❤️

[vagyokolyannaiv]

Lerágott körmök, beszakadt ajkak.

Talán csak ezek árulkodnak hangtalanul arról, hogy mégsem múlt el bennem.

Néha még magam sem tudom eldönteni, hogy bánom-e vagy sem,és ha esetleg a válasz igen, akkor pontosan melyik részét.

Olyan mintha a rólad élő emlékeim csak az elmém gyermekei lennének,

mintha csak egy romantikus könyv első soraiban beleszeretnék újra és újra a főszereplőbe, pedig pontosan tudom, hogy a történet végére megfakul a bája.

Az utolsó lapoknál úgyis újra összetörik a szívem, teljesen mindegy hányszor olvasom el. Ezt a könyvet nem írták soha újra.

Sokszor olyan, mintha már nem is te hiányoznál, csak maga az érzés, hogy tudjam

Igen, jól vagy.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva töretlenül hiszek a sorsban, és abban, hogy nem lehet véletlen az egymás életében betöltött szerepünk.

Tegnap megviccelt a tudatom és álmomban elém vetített egy képet rólad.

Fekete ing, fekete zakó. Sosem láttalak még így ezelőtt.

Egy temetésre mentél.

Történetesen az enyémre.

Minden erőmmel látni szerettem volna az arcod, látni akartam, hogy sírsz vagy sem, de mielőtt megnézhettem volna, elfordultál.

Talán pont ugyanígy érzek most is. Talán pont ugyanígy éreztem mindig veled.

Szerettem volna látni az arcod a játszmák mögött. Szerettem volna tudni, hogy egyik és másik nevetésed tényleg szívből jön.

Hogy fontos vagyok.

Hogy számítok.

Hogy szeretsz.

De évek óta elfordítod előlem a fejed.

[vagyokolyannaiv]

-Tudod néha azért hiányzol és visszasírlak…

Lezárom a telefonom. Elkéstél.

Azt hiszem valahol most felkacag az a kislány, akit majdnem tönkretettél. Valahol most nevet. Nevet hiszen, néhány éve bele betegedett abba, hogy ilyen üzenetet kapjon tőled. De nem kapta meg.

Viccesen működik az élet. Tényleg mindig elhozza azokat a mondatokat, amiket hallanunk kell, azokat a képkockákat, amiket látnunk kell, azokat az érzéseket, amiket éreznünk kell.

Valószínűleg te ezt egy ártatlan mámoros pillanatod gyengeségeként egy őszinte kis üzenetnek szántad, de fogalmad sincs róla, hogy meggyógyítottál vele egy gyermek lelket, amit nem is olyan rég Te törtél össze.

-Köszönöm. Mindent.

[vagyokolyannaiv]

Annyira erősen él bennem az érzés, hogy elmondjam neked, hogy hagyj békén, hogy nem akarom, hogy keress, hogy ne tűnj fel az életemben újra és újra, ha utána megint el akarsz tűnni belőle. Egyszerűen csak szeretném, ha végre hagynánk egymást.

Aztán írsz. Ugyanaz a melegség önti el a testem, mint régen. Ugyanúgy megenyhülök minden alkalommal, hiszen valahol, valamiért gondoltál rám.

Ezután hogyan is mondjam meg, hogy hagyj békén?

[vagyokolyannaiv]

Csak félig emlékszem az arcodra arról az estéről.

A padon ülünk és, hogy hogyan került a lábam a te lábadra, azt ne kérdezd.

Most csak az számít, hogy jól esik a meleg kezed simogatása ezekben a mínuszokban.

Egyszer-egyszer nem tudom eldönteni, hogy a szél, vagy az egymáshoz vágott hűvös szavaink kapnak bele a kabátomon és a ruhámon keresztül a csupasz testembe.

Mintha még a lelkem nem fázott volna soha ennyire.

Küszködök a szavakkal, amelyek a fél év alatt gátat építettek a torkomban és ha nem lett volna az a pár pohár bor, talán könnyek nélkül és összeszedetten el tudnám mondani, hogy hol is siklottunk ki a nyáron.

Minden egyes mondatom után megnyugtatlak, hogy én ezt már lezártam, de a szememből ömlő patakok lebuktatják amikor hazudok.

Mint egy mantra, hajtod te is és én is a mondatokat, amiket már ezerszer egymáshoz vágtunk, akkor amikor nem volt ennyire idegen a másik közelsége.

Ebből is versenyt csinálunk, mint ,ahogy mindig is tettük mindennel. Ki tudja többször, hangosabban a másikba folytani a szavakat.

Aztán egyszer csak elnémulunk és ebben a jól eső csendben valahol megértésre találnak a másik szavai bennünk.

-Sosem tudnánk újra bízni egymásban.- töröm meg a csendet miközben nagyon igyekszem nem rádnézni a teljesen elfolyt tusvonalammal.

-Sosem.

Életünkben először értünk egyet valamiben.

Csak félig emlékszem az arcodra arról az estéről, de tudom, hogy mindennél jobban meg akartál csókolni.

Életünkben először akartuk ugyanazt.

De most nem hagyom.

Lezárom.

[vagyokolyannaiv]

Vannak esték, amikor már nem is te hiányzol, csak valaki, akihez hozzábújhatok.

(Tudom, ezt néha még összekeverem, de nézd el nekem. Tanulok.)

Olyankor előtúrom a szekrény alján lapuló pólód, lefürdök és belebújok.

Az illata már rég nem emlékeztet rád és talán már régen nem is azért hordom.

Egyszerűen csak amikor rajtam van, megnyugtat a kínzóan ismerős érzés, hogy van nálam valami, ami nem az enyém.

[vagyokolyannaiv]

Mindig találok valami kifogást, hogy miért ne kelljen mennem.

Most már késő van…

Most izzadt vagyok….

Most nem úgy vagyok öltözve, ahogy illik menni…

Nem tudom mikor fogom belátni,

Hogy ezek közül egyik sem akadály.

Szimplán csak nem merem bevallani magamnak,

Mennyivel fájdalmasabb a meleg, puha kezed helyett,

A hideg, kemény sírkövet simogatni.

[vagyokolyannaiv]

Te csinálsz problémát belőlem.

[vagyokolyannaiv]

Érintettek màr meg

Durván,

Vadul,

Szerelmesen,

Erősen,

Gyengéden,

Hevesen.

De hogyan, lehet, hogy valaki ennyire megérintse a lelkem,

Anélkül, hogy igazán hozzám ért volna?

Hogy lehet egy apró simogatásban, amit lopva intézel felém miközben elhaladsz mögöttem, ennyi érzékiség?

Hogy tudtad, úgy megérinteni a lelkem, hogy nem is ismerlek igazán?