Don't wanna be here? Send us removal request.
Text
ordíts! ordíts már! hadd lássam a megtört mosolyod hadd hevüljek a hűlt helyén
0 notes
Text
(2/2) én hagytam mindenkit játszani, kicsi korom óta és miatt. azt gondoltam - ha már úgy mondták, milyen aranyos vagyok - hogy könnyű engem szeretni. hogy így könnyű. amikor hagyom. hát akkor játsszanak velem. ők pedig láthatólag jobban lettek attól, ha eltűntem, mosollyá változtam. ilyenkor a tükörképüknek néztek, élvezettel, én pedig őket néztem, láthatatlanul. és jól esett ez a megkönnyebbült vidámság, ami körbevett. és hogy hasznos voltam számukra. hasznosnak éreztem magam. kitanultam, hogy akkor vagyok jó, ha ügyesen megengedem, hogy kiadják rajtam, amit nem akarnak érezni (legyen az szorongás, kisebbségi komplexus, önképzavar, önértékelési problémák, elveszettség, düh, vagy egyenesen aggresszió), mert majd én megbocsátom és mosolygok nekik ezért helyettük. aztán egyszer csak 24 éves vagyok, egy őrületet gerjesztő szerelemben, heti 2-3 alkalommal pánikrohamba veszve. és akkor gyanút fogtam, hogy valami nem stimmel, és elkerültem egy terapeautához. itt érkeztek meg a könnyeim, a haragom, és itt jöttem rá arra is, hogy milyen ócska szerepet választottam magamnak, amikor nem is volt más választásom. arra is itt jöttem rá, hogy most már van.
0 notes
Text
(1/2) Brooklyn utcáin sétálok, sárga szoknyában és farmerdzsekiben, október elején. három emeletes, vöröstéglás házak sorakoznak az út mentén, 4-5 lépcső vezet a bejárati ajtóikhoz. ún. előkert. a lépcsőkön kártyázó nénik és kártyázó bácsik ücsörögnek fehér trikókban. utóbbiak nem néznek fel rám, de a nénik igen. kiszúrnak, odaszúrnak a szemeikkel. tudják, hogy csak látogatóban vagyok itt, pedig hónapok óta élek a környéken. talán napra pontosan tudnák - naphosszat itt kuporognak, a lépcsőkön, amíg az unokák a járdán játszanak. nincs iskola, nincs munkahely, csak a lépcsők, meg a kártyák. szeretném, ha engem is hagynának játszani.
0 notes