viragnapsugar

[viragnapsugar]

Azt mondják, hogy egy emlék felidézése során minden alkalommal megváltoztatunk valamit azon.

Tehát minél többször menekülünk egy emlékbe, annál kevésbé fog hasonlítani a valóságra.

Persze, gondolhatnám azt is, hogy minél jobban a saját képemre formálom annál jobban az enyém lesz, akárcsak a saját környezetünk.

Akkor mégis miért tölt el rettegéssel, hogy az az emlék, amit féltőn őrizgetek a szívem mélyen egyszer csak hazugsággá válik?

Összeszorul a gyomrom, úgy néz ki egyszerre félek felejteni és emlékezni is.

[viragnapsugar]

Homályossá vált kicsit a világ.

Összeolvadt a nappal az éjszakával, és egyáltalán nincsen már semmi sem a helyén.

Kicsit úgy érzem magam, mint aki fájdalmában a végkimerültségig hajszolja magát.

Ez lesz a vesztem.

[viragnapsugar]

Egyszerűen képtelen vagyok ezt a fájdalmat kitörölni magamból.

Hiába igyekszem, hiába próbálkozom.

Belefáradtam.

Olyan mintha beleitta volna magát a lelkembe, és eggyé vált volna vele.

[viragnapsugar]

Sosem gondoltam rá, hogy milyen lesz nélküle élnem.

S arra sem, hogy megbocsátanom neki vajon milyen lehet.

Mennyi idő kell, ahhoz hogy valaki egy ordináré nagy hiba után feloldozást nyerjen?

Mennyi tett és érzelem befektetése után mondhatom azt, hogy rendben.

Bűneid terhe alól felszabadultál végre.

És valójában őt, vagy magamat menteném meg ezzel?

[viragnapsugar]

Bánatom, mint a fertő,

Makacs és ragályos.

Elmúlik, majd előjön,

Akár egy rád szórt átok.

Bánatom, mint viharfelhő,

Dagadó, fekete vatta.

Horizonttól égig érő,

szétfoszlani nem akarna.

Bánatom, mint egy szellem.

Kísért,kínoz, kellemetlen.

Éjjel, nappal körül lebeg,

S ezzel újabb bánatokba kerget.

Bánatom, mint vér folt ruhán,

Baljós, sunyi, szégyenteljes,

És nem szabadulsz tőle,

Beléd ivódott örökre.

[viragnapsugar]

Nehéz azokat a mindennapi feladatokat megtenni, amikért korábban legalább a legapróbb módon is, de jutalmaztak.

Jutalmaztak, persze…

Hiába mondják azt, hogy hiszen ezt magadért teszed, amikor sosem volt így.

Sosem.

Minden alkalommal, azért a béna, egyszavas, dicséretnek se nevezhető vacakért tetted.

[viragnapsugar]

Egy kis kő esett le a szívemről, mikor arra gondoltam, hogy magam mögött tudhatom azt az évet.

Mosolyogva hunytam be szemeim,

majd ugyanaz a rémálom keltett,

ami az elmúlt évben is.

Nincs menekvés.

[viragnapsugar]

Amikor lángokban áll az otthonod és neked pedig az a legnagyobb problémád, hogy hogy tehette ezt meg veled, hogy fel mer gyulladni.

Ahelyett, hogy egyszerűen csak elmenekülnél.

[viragnapsugar]

“Csalódtam benned”

Egy epés megcáfolhatatlan megjegyzés.

Nem uralod ezt az érzést, hiszen egy tőled független jelenség. Valaki ugyanis akkor is érezheti, ha te mindent jól csináltàl.

[viragnapsugar]

Nekem nem volt senki, aki megmondta volna, hogy hibát követek el.

Ő viszont úgy viselkedik legalább, mintha az általam beszélt nyelvet sem ismerné.

[viragnapsugar]

Ha saját magadat sem tisztelve viselkedsz, hogy várod el, hogy mások később ne töröljék beléd a lábukat?

Azt mondod, hogy helyes lépés, akkor viszont miért szorul össze a gyomrom pusztán csak a gondolattól?

A tanácsaimra nincs szükséged, csak a simogató kezemre, amivel búsuló lelkedbe fényt hozok.

[viragnapsugar]

Egy kis üde színfoltként jelent meg kifakult életünk peremén.

Feledésbe merült az, hogy tudnak peregni is a napok, nem léteznek már átszenvedett ékszakák és nappalok.

[viragnapsugar]

Mikor a gyermeteg énemre gondolok, valahogy mélyről elém tárul és szörnyű szomorúság ejt rabjául.

S nem azért, mert rosszul bánt volna velem a családom, igaz az se volt számomra sose leány álom.

Hanem az a kép terít le a lábamról, az amikor arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül magányos voltam.

Persze, a dac korszak mondhatná belőlem, hogy ez azért van mert haragszom azokra az emberekre, akiket egykoron a barátomnak hittem.

De ez nem egészen így van.

Nem a harag mondatja velem azt, hogy sosem szerettek igazán, ez valahogy egy egész testemet átitató, csalódást keltő érzés

Amikor a gyermeki, mosolygós arcomat látom magam előtt, végtelenül sajnálom, sőt szánom magamat. Szánom magamat...

Szánom őt.

Szánom őt, aki mindig mások kedvében járt, aki az érzelmek rabjává vált.

Azt, aki úgy éhezett a szeretetre, mint sivatag közepén a szomjazó az esőcseppre.

Azt, ki gömbőc szemével könyörgött, hogy szavaiért megbocsátást nyerjen.

Hiszen nem volt szabad neki ám bármit szólni, csupán csak tojáshéjon lépdelni.

S ha úgy érezte, hogy a kis apró világa összeomlik, akkor sem volt mellette soha senki.

S tudod, legszívesebben megsimogatnám a kis fejét és azt mondanám, hogy "Itt vagyok én neked!".

ITT VAGYOK! ITT VAGYOK! ITT VAGYOK!

Karomba zárnám jó mélyen, szeretettel teli és úgy ringatnám mind addig, míg fel nem szívódnak a könnyeink.

[viragnapsugar]

Az elején nem értettem azt, ami történik velem.

Nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy egy magamra zárt szobában egyre kevesebb és kevesebb fény szivárog be.

Szépen lassan az ablakok egyre kisebbek lettek, majd végül teljesen megszüntek létezni. A szoba falai sem próbálják tartani a méretüket, mintha nekik is nehéz lenne az, hogy velem együtt létezzenek.

Tulajdonképpen, együtt zsugorodunk mindannyian.

A félhomályban már az ajtó sziluettjét sem lehet kivenni, nem hogy annak zárját és kilincsét. Azt hiszem már a saját feloldozásomra sincs sok esély...

Egyszerűen csak várok, várok, amíg valakinek feltűnik, hogy elvesztem.

Várom, hogy valaki észre vegyen engem, és megmentsen ettől a sötétségtől, ami összenyom és végtelenül magányossá tesz.

Néha jönnek erre emberek, elsétálnak az ajtó előtt, jönnek s mennek. De a testem mégis képtelen arra, hogy segítségért kiabáljon.

"ha most csendben maradsz, akkor igérem, nem leszek veled olyan kegyetlen, mint idáig" - mosolyogva suttogja a sötétség számomra.

Megteszem amit kér, ilyenkor néhány neszt, és beszélgetést is enged beszűrődni.

Egyet előre, kettőt hátra.

[viragnapsugar]

Van az az idő, amikor a tavasz is feketére vált.

[viragnapsugar]

Nem történik más, csak egy kicsit, a szívem szakad meg.

[viragnapsugar]

Fáradok

Egyre messzebbre sodor a víz,

lassan már nem lesz mibe tovább kapaszkodni.

Elfáradtam.

Alig bírom már magam tartani.

Húz le, és le.

még mélyebbre, és mélyebbre visz.

Ha kezem elereszti, lelkemet a víz felemészti.

Ha tovább tartom, akkor pedig erőm lesz az ami rámcáfol.

Mi a jobb? Ha ez a saját kudarcom? Vagy ha a saját rossz döntésemmé válok?