weareallilluminated - Tumblr blog

[weareallilluminated]

majd egyszer megszerkesztem normálisra (soha)

Ujjaimmal lágyan összecsíptetem a bőröm és lehúzom szépen

melankólikus zene szól és olyan de mégsem, mint régen

a fellegvárak lebomlanak és én itt vagyok, de nem egészen

és úgy fáj, hogy szétszakadok, de mégsem

de mégsem.

[weareallilluminated]

úgy érzem, 2023 jó év lesz.

tavaly megtapasztaltam, milyen az élet valakivel, aki tényleg mellém való. milyen boldogságban, szeretetben létezni, kiteljesedni, milyen újra motivációt érezni, szeretni, szerelmesnek lenni.

most azt hiszem itt az ideje az önfejlesztésnek, újra a munkának, de nem látom ezt vészesnek, egyszerűen csak szeretnék változni, szeretném hátrahagyni azokat a dolgokat, amik nem építenek, szeretnék több lenni annál, aki vagyok, vagy voltam.

azt hiszem, 2023 pontosan ennek az éve lesz.

remélem ugyanilyen szeretetben, mint eddig.

[weareallilluminated]

olyan boldog vagyok

nem úgy, mint egy bipoláris, aki épp fent pörög és bármelyik pillanatban kipukkanhat.

belül vagyok boldog, nyugodt, biztos. jó ilyet megtapasztalni. lassan egy éve együtt leszünk, de csak egyre jobban szeretem. ő is engem. jó ilyet tudni, érezni, jó biztonságban lenni. életemben először... minden jó. de nem mesterkélten, nem túlságosan, nem annyira, hogy aggódjak.

szeretem.

szeretve vagyok.

várom az őszt, nagyon tetszik, hogy most ilyen az idő. nosztalgia, érzések.

[weareallilluminated]

Megtaláltam a cinkostársam az élettel szemben.

Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy biztonságban, boldogságban, szeretetben tartasz, és azt is köszönöm, hogy bebizonyítottad, ilyen is létezik.

A többi rajtam áll, a munka még mindig nehéz, az élet, a fejlődés, minden... végső soron önmagunkkal egyedül vagyunk. De akkor is, minden másban itt vagy nekem te, és ezért tényleg kimondhatatlanul hálás vagyok.

[weareallilluminated]

tegnap röplabdáztam, ma boldog vagyok 

[weareallilluminated]

eszembe jutsz még néha hideg estéken köd kúszik fel a ház falán teleszórja a szél magával a világot valahol német zászló lebben eszembe jut, hogy máshogy éltem, léteztem, szerettem.

furcsa borzongás siklik végig hátamon arcom előtt látlak szőke fürtös kisfiú karolja át a lábad és az asztal túloldaláról megkérdezik tőled, hogy vagy szívem, milyen volt a napod,

és eszembe jut, hogy ez talán én is lehettem volna aztán kékes zúzódások lepik el a testem és nem is értem, miért gondolok rád talán, mert valamit megváltoztattál bennem talán mert tudom, mennyit változtál

egyedül vagyok, semmilyenül nézem a felkúszó hideget nem vagyok szomorú de valami mégis kaparja szívemet s a felszínen ott van a mi lett volna ha és ott van minden amit éreztem nem örülök neki, hogy ennyire más lettem

jó volt a remény, a tavaszillat, a hegyoldalon lebomló napfény és kedves volt a levegő illata most magányosság karol csak át semmilyen, hűvös a szaga.

[weareallilluminated]

szürke aszfaltutak mindenfelé betontömbökből házak mindenféle nyüzsgő emberek szeretnek, beszélnek, vitáznak

egyedül érzem magam köztük pedig söpör, pörög, száguld a város vannak, akik boldogik itt, de engem csak az boldogít ami káros

jó volna érezni az egész szívdobbanását ahogy csilingelve elhajt a villamos jó volna érezni a szél susogását, és azt a régi, elfeledett, tavaszi illatot

jó volna szelíden, de mégis biztosan ölelő karok közé bújni, szeretni jó volna nem mindig-mindig egyedül lenni, tényleg önfeledten nevetni

de szürke a szívem, nincs benne semmi, ha volt is régen, kifakult belőle lassú volt az egész folyamat, észre sem venni elsőre

de másodikra, századikra sem nem is tudja rólam ezt senki hisz ha a barátaim vidáman nevetnek én is velük tudok nevetni

de nem ugyanaz, ami bennem van s ha mosoly is feszül arcomon belül akkor is némaság van szürke köd egy hideg hajnalon

jó volna tényleg, ha régi volnék ha minden a régi volna amikor még a határban vártuk a napraforgók között, hogy hajnalodna

az ég és voltak színek és illatok s nem nyüzsgött minden át rajtam lehet, hogy kívántam, de legalább soha nem éreztem, hogy meghaltam

[weareallilluminated]

azt hiszem, ha egy nap alatt megnézel 13 darab éden hotel epizódot, akkor már sejtheted, hogy valami nincs rendben veled...

[weareallilluminated]

szóval immáron (egy picivel) több, mint 3 napja vagyok egyedülálló. 

eddig nem rossz. csak le kellene szoknom arról, hogy egy kisebb hadseregre főzök. ma csodálkoztam is, hogy jöhetett ki ilyen “drágán” az étel, mikor direkt olcsót választottam (úgy voltam vele, lesz elég kiadásom az elkövetkezendő időszakban), aztán mikor elkészítettem rájöttem, hogy azért, mert kb két embernek a kétnapi kajáját készítettem el, de sebaj.

aztán azért megpihentem a kaja után egy picit, de úgy éreztem nincs több kifogásom, miért is ne mehetnék el a porszívóért... aztán az órára néztem, és meglepődve vettem tudomásul, hogy 5 óra van. szóval mégsem mehetek sajnos porszívóért... ez a csúcsforgalom ilyenkor, mindenki megy haza, nem szeretném az emberek egyébként sem pozitív bkv-s élményeit azzal rontani, hogy még kevésbé férnek el miattam... sad story... ez vagy későbbre marad, vagy holnapra halasztom.

megittam egy pohár bort, kivételesen tényleg csak annyit éreztem, hogy ez most jól esne. de olyan vagánynak érzem magam, mint egy igazi felnőtt nő, aki vörösbort szürcsöl (bár lehet ezt az igazi felnőtt nők nem a rózsaszín bögrécskéjükből teszik, de ez csak tipp), hogy már ettől is egész jó hangulatom lett.

mondjuk amit nem értek, az az, hogy mi ez az erőltetetten pozitív stílus, amit itt felveszek. vagy ez a viccelődés. de lehet kompenzálok a szakítás miatt. mindegy, majd elmúlik.

egy kompetens-ismerkedőnél sosem lehet tudni.

[weareallilluminated]

immár két teljes napja szenvedek a borzasztó magánytól.

két teljes napja nincs kinek kihömpölyögnöm magam. két teljes napja nekem kell megoldanom a dolgokat, és ha nagyon ideges leszek, nincs aki megnyugtasson.

szóval arra gondoltam, hogy itt van ez a blog. és ahelyett, hogy egy másik emberi lényt fárasztanék a faszságaimmal, ide fogom leírni őket. tudom, ha lennének olvasóim most kétségbe esnének ennek láttán, de egyébként jelentősebb összeget mernék arra tenni, hogy egyetlen olvasóm e.

szóval.

ma furcsa mód 8:30-kor már fent voltam. ami azért is furcsa, mert viszonylag későn feküdtem le, és általában olyan 10-11-12 körül kelek, ha megtehetem azt. most gondolhatnátok azt, hogy akkor ennek köszönhetően hasznosan töltöttem el a délelőttömet, hiszen végre lehetőségem nyílt rá. hát nem.

játszottam egy kicsit a mobilomon, közben szólt az észbontók a háttérben. közben mostam. aztán mosogattam (üres a sütőm újra). elkezdtem kigyűjteni a neveket a történetből amit írok. ezek még nem a végleges nevek, ha valakinél elkerülhetetlen a névadás, akkor odadobok valamit. pont ezért, már nem tudom megjegyezni őket (és sajnos egy idő után nem megfelelő az “ő” névmás használata, mert ha pölö 20-an vannak a teremben az megnehezítheti az értelmezést). elkezdtem elölről olvasni a sztorit, a nagyon feltűnő hibákat javítom. bár mondjuk lesz még így is bőven mit, pölö fingom sincs, hogy kell azt jelezni, ha valaki gondolkodik. az idézőjeles megoldás nem tetszik, néha nehéz elkülöníteni attól, amit szintén idézőjelbe kell tennem. sőt, ha gondolkodnak... na mindegy.

majd megkérdezem e-t.

tegnap már írtam egyébként egy egészen picit.

jó volt.

aztán ki is teregettem. és sajnos rá kell vennem magam a bevásárlásra. és főzésre. és... kell vennem egy porszívót. nincs mese. undi nagyon a lakásom, és ha már itthon vagyok legalább kitakaríthatnám.

aztán lassan beszélnem kell Gy-vel is, hogy cseréljük ki a cuccainkat. és szereznem kell egy szekrényt. most egész jól kerestem (nem annyira, mint szerettem volna sajna), szóval, ha minden kötelezőt kifizetek, és félre teszek 30-at, ahogy minden hónapban, és félre teszek 20-at a nyaralásra, akkor is marad körülbelül 120 ezrem a hónapra. amiből biztonsággal kijön a porszívó (az olyan 15 eft körül lehet), akkor marad 105.000 ezrem. ha találnék olcsón szekrényt, talán még azt is bevállalhatnám, azért heti 20 eft-ből meg lehet élni, de még akkor is, ha szórakozik az ember.

mondjuk lehet ezzel várnék valamennyit a hónap közepéig, ki tudja, mi történik. mondjuk nem tudom, hogy mi történhet... na mindegy.

aztán eszembe jutott, milyen szemrehányóan mondta Gy, hogy ő szeretett volna összeköltözni velem... nem tudom, miért jutott ez eszembe.

olyan kár, hogy ebben a hónapban ilyen szarul kerestem... mármint nem a ma megkapott lóvémre gondolok, hanem arra, amit majd jövő hónapban fizetnek ki (csúsztatott jutalékos rendszerünk van), mert lassan sajna rá kell vennem magam arra, hogy veszek egy új matracot magamnak. ebbe ami itt van belepusztulok lassan, annyira pocsék.

az lesz majd a mókás, ha ezeket cipelem haza. most nem a porszívóra gondolok, hanem mondjuk a szekrény-matrac kombóra... mondjuk lehet meg kellene néznem, hogy van-e bizonyos összeg felett ingyé kiszállítás valahol, mert akkor lehet a porszívót lehetne a kövi hóra halasztani, ezeket meg megvalósítani. csak persze nem hiszem, hogy szabványméret beférne ide. na majd meglátjuk.

(igen, tényleg ilyen kurva érdekes vagyok.)

[weareallilluminated]

mindennapi dolgok, harc a redőnnyel

ma felkeltem, és azt éreztem, hogy fel akarom húzni a redőnyt. szóval feküdtem egy picit a vaksötétben, benyomtam az észbontók következő epizódját, és próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy felhívjam a főbérlőmet, és elmondjam, mi történt. (leszakadt a redőny.)

aztán megtettem. tök jól fogadta. azt mondta, fizeti, de nekem kellene intézkednem, mert ő nem tud most szerelőt keresni, csomó dolga van.

utálok intézkedni. igazából még soha nem kellett szerelőt, vagy bármit hívnom. legnagyobb teljesítményem a pizzarendelés volt eddigi életem során. de azt éreztem, hogy megőrülök sötétben, és szeretném felhúzni a redőnyt végre.

vettem pár mély levegőt, kimentem cigizni, bejöttem, sóhajtottam egy nagyot és felhívtam a szerelőt. kint direkt megnéztem, hogy milyen anyaga van a redőnynek, mert láttam ám a különböző weboldalakon, hogy ez számít. szóval halál lazán meg is válaszoltam az első, erre vonatkozó kérdést. aztán azt kérdezte, hogy motoros-e.

mondom: mi van? motoros? nem... gondolom. azt mondja, távirányítóval működik? mondom: ja, hogy ez volt a kérdés? nem.

aztán azt kérdezte, hogy hogy néz ki a gurtni? mondom: a micsoda? aztán mondott valamit, ami akár ógörögül is lehetett volna. én meg elkezdtem magyarázni, hogy én annyit látok, hogy bemegy a falba a “kötél”, amivel én felhúzom a redőnyt (optimális esetben, mikor ez lehetséges), de nem látom mi húzza fel.

még elbeszélgettünk egy darabig így egymás mellett, aztán elvileg most majd egy negyed óra múlva kijönnek.

kurva ideges vagyok.

(ja, ez még délelőtt volt, oldalra néztem, látom, hogy még feldíszítve áll a karácsonyfám. szóval azt pikk-pakk leszedtem, hálás lehetek annak, hogy jönnek.)

szóval, kurva ideges vagyok.

mert ez valami beépített cucc. és halvány lila fingom sincs arról, hogy be van-e falazva. ha bontani kell, a főbérlőm azt szeretné, ha azt vissza is építenék. nem tudok sokat a redőnyös szakmáról, de van egy egészen enyhe sugallat a fejemben, ami azt mondja, hogy a falazás és a redőnyjavítás nem éppen ugyanazon szakterülethez tartozik.

szóval imádkozom, hogy ne kelljen falat bontani. (az a baj, hogy nagyon magasan van, és nem látom, hogy be van-e falazva. az egyik oldalon olyan, mintha be lenne, de a másikon olyan, mintha nem, ott látszik egy vonat, vagy nem tudom.)

közben arra is rájöttem, hogy el kellene mosogatnom, mert konkrétan a teljes étkészletem mosatlanul áll a konyhapulton. de természetes fény nélkül nem lehet mosogatni, így bepakoltam mindent a sütőbe, annak meg becsuktam az ajtaját.

és habár a redőnyös szakma továbbra is ismeretlen számomra, él bennem a remény, hogy oda azért nem kell majd benézniük.

(ja, Gy-nek írtam, hogy minden szupi, nem kell nekünk fizetnünk, mire írta, hogy de ha nem így lenne, akkor semmiféleképpen se én fizessem. szóval ez jó fej volt tőle.)

(és beszéltem M-mel, mert elkezdett hiányozni, hogy szánalmas kis életem megosszam valakivel, szóval e-n kívül még 1 ember tud a szakításról.) másfél órával később folytatva: meg is jöttek a redőnyösök, és elkértek 45(!!!!!) ezer hungarien forintot. hát befosok. főbérlőmön hallatszott, hogy nem repesedett a dologért, amit meg tudok érteni. naggyon ciki.

[weareallilluminated]

szóval (nem tudom miért szeretem annyira ezt a szót, de úgy tűnik, szeretem), ma írt, hogy lent megvár munka után, hogy odaadja az angol cuccaimat (megkértem, hogy hozza be). azt hittem, hogy azért nem dobja le az asztalomra, mert szeretne beszélni valamiről (hiszen neki akármennyi szünete lehet, és két emelettel vagyok csak lejjebb, és van lift is, meg minden), szóval megköszöntem, hogy behozta őket és megkérdeztem, hogy szeretne-e valamiről beszélni, mire azt mondta - talán reménykedve, de a franc se tudja -, hogy ha én szeretnék, akkor szívesen beszél velem. mondtam, hogy csak azért kérdeztem, mert azt hittem le fogja dobni az asztalomra. mire azt mondta (nem pontosan idézem, de ez volt a mondanivalójának a lényege), hogy mire már nem vagyunk együtt, nem fog ilyesmire vetemedni.

amin én felhúztam magam. nem előtte, bár mivel ismer, biztos érzékelte, elütöttem valami poénnal, vagy isten tudja mit feleltem igazából. csak arra gondoltam dacosan, hogy jó döntés volt ez a szakítás, mert még egy napja sem vagyunk külön, már nem képes ennyi szívességet sem megtenni nekem.

ne értsétek félre, nem jelentett bajt, hogy várnom kellett kb 2 percet rá. ahogy mondta. és amit az sugallt... kábé a “már nem vagyunk együtt, szóval dögöljél meg” jött le belőle.

szóval hazafelé ezen puffogtam. aztán mikor jöttem át (már az utcánkban) az úttesten, akkor esett le, hogy beléptem a DÜH fázisába a gyásznak. mert egyébként... nem hiszem, hogy tényleg így gondolná. belőle is inkább a fájdalom beszélt, vagy az érzés, hogy majd ő megmutatja, vagy, csak haragszik rám... nem tudom, nem is lényeges. de ilyen butaságon felhúzni magam. tudom, egyesek azt mondanák, hogy azért, mert még érzek valamit. de ez természetes, hogy érzek valamit aziránt, akivel az elmúlt másfél évben együtt voltam és sok szép pillanatunk volt. ezért kell a gyászfolyamatokon átesni. és megkezdődött. ami azért is tesz boldoggá, mert nálam a gyászfolyamatok általában úgy szoktak kinézni, hogy kiiiiiiiiibaszott sok, egészségtelen tagadás, majd “megakarokhalni”, majd tagadás, és aztán keresek valamit (valakit) akibe beleölhetem magam.

szóval.

nagyon jó lesz holnap itthon lenni. felhívom majd a főbérlőmet, elmesélem, hogy mi történt a redőnnyel. aztán... mosok, takarítok. talán angolozok. talán holnap már írni is tudok majd. csak kicsit fáj a szívem, valahányszor a történetre gondolok, mert annyira szerettem volna megosztani vele, de sosem érdekelte, és nem is tudom...

szeretnék valakit, aki szereti a darabkáimat.

mondjuk én most nem tudnék szeretni. sem mást, sem önmagam. újra a hideg, befordult valaki vagyok. nagyon hiányzik a tinédzserkor... úgy vártam, hogy vége legyen, és olyan intenzív volt... de olyan jó.

nem hiszek már az emberekben. olyan értelemben, hogy... nem tudom szeretni őket olyannak, amilyenek. nem látom szépnek azt, hogy mi emberek vagyunk. most pölö volt egy oktatásunk amit egy nagyon-nagyon-nagyon jó fej csaj tartott, tele volt energiával, nagyon gyorsan vágott az esze, végig viccelődött (de nem olyan erőltetetten), és sorolhatnám. olyan volt, amilyen nagyon szívesen lennék. de biztos neki is megvan az árnyoldala. ez egy kétórás tréningen nyilván nem mutatkozott meg, de biztos. és undorodom az árnyoldalaktól, ahogy magamtól is undorodom.

ja, a fight club-ot is meg szeretném nézni. ezer éve tervezem, de sosem vitt rá a lélek.

most kezdődik az igazi egyedüli életem. mármint most tényleg nincs senkim, csak egy saját albérletem, és üres délutánjaim, de szerintem jót fog tenni nekem. gondolkodtam azon, hogy áthívom s-t, vagy csak elmesélem m-nek, vagy az anyukámnak, keresztanyukámnak... de egyelőre egyikhez sincs kedvem. majd elmesélem, ha legalább magamnak meg tudom értelmesen magyarázni.

de a főbérlőmet fel kell hívnom. már egy hete leszakadt kb. félek, hogy mit fog mondani. na sebaj, előbb-utóbb beszélnem kell vele, mert saját szakállamra nem merek szerelőt hívni, és azért is, mert úgy néz ki, mintha be lenne építve, ami olyan szempontból ijesztő, hogy ha ezt csak kibontva a falból lehet megoldani, akkor lehet sírógörcsöt kapok majd a számla láttán. Gy csinálta, akkor azt mondta, hogy kifizeti ő, mert ő tette tönkre, de lehet ez is csak arra az esetre vonatkozott, amikor együtt voltunk :D

nem tudom, hogy meg merjem-e kérdezni egyáltalán. (fele-felére gondoltam, mert ő tette tönkre, de az én albérletem.)

na majd meglátjuk mi lesz.

[weareallilluminated]

kifejezetten szar vagyok az ilyenekben. mármint tényleg.

szóval, ma megszállt az érzés, hogy nem szeretem már. hogy talán ez az egész, ami bennem kavarog erre utal világosan.

valószínűleg így is van egyébként. sajnos.

szóval jött a “beszélnünk el”, és az ilyenek. láttam rajta, hogy tényleg szomorú, amin meglepődtem, mert azt hittem ő sem szeret már. nem tudta úgy kimutatni.

nem tudom, belőlem miért múlt el az érzés. lehet, hogy tényleg azt szerettem, amilyen az elején volt. vagy lehet, hogy már egyszerűen nem vagyok képes rá. vagy lehet csak a fájdalmat szeretem. vagy nem tudom.

ma nagyon ideges voltam. mert attól még, hogy már nem szeretem úgy, még szeretem más módon, és ilyenkor egy olyan valakitől kell elköszönni, akit amúgy kedvelsz.

szóval hülyeségeket beszéltem az ügyfeleknek, kihagytam csomó fontos dolgot, és nem bírtam koncentrálni. kértem ki szabit csütörtökre és péntekre, hogy akkor majd szerdán megbeszéljük, de megijedtem, hogy elmúlik a határozottságom.

szóval megbeszéltük. úgy érzem - sajnos -, hogy ez volt a helyes lépés. szerintem idén még nem is szexeltünk egymással, sőt, talán már decemberben sem. elhidegültünk. és én, aki világ életemben futottam mások után, dolgoztam a szeretetükért... szóval azt érzem, hogy nem. nem akarok küzdeni érte.

és nem tudom, hogy azért, mert ez az egész tényleg elmúlt, vagy csak az évek kiölték belőlem a küzdés-hajlamot.

olyanoktól félek, hogy most egyedül vagyok. barátaim se nagyon vannak, és nem is tudom, hogyan kell barátkozni sajnos.

szóval, megöleltük egymást még utoljára, meg adtam puszit az arcára, és könnyes szemmel kiszálltam a kocsiból, de aztán persze nem tudtam sírni. olyan vagyok, mint a pasik, majd egy hónap múlva rájövök, hogy hiányzik, és érzem majd a megpusztulósat.

hogy ez ne így legyen, elővettem az önmagam elleni titkos kis fegyverem, az én kriptonitomat: nem beszélek senkivel, csak “golden buzzer”, meg crying moments” videókat bámulok és szarrá bőgöm az agyam.

amúgy hatásos orrdugulás ellen, illetve mióta hazajöttem nem mertem kimenni cigizni, szóval arra is jó.

e mondta valamikor, hogy őt az ilyenek nem hatják meg, ami nekem olyan furcsa, tényleg szó szerint zokogok a megható történeteken, meg az embereken, nem is tudom. közben ez jó érzés is valahol, mert ők meg boldogok, de a lényeg az, hogy ja.

hogy valamikor megváltoztam, és rossz ember lettem. régen lelkiismeret furdalást éreztem, amikor rádöbbentem, hogy nem szeretem a barátomat. és mindent megtettem, hogy megszeressem, és amikor megtörtént, ő meg kiszeretett belőlem, akkor mindent megtettem, hogy visszaszeressen. pedig ő még csak olyan értékes sem volt, mint Gy.

most meg nem érzek semmit.

valahol belül gondolom igen, mert ezer éve nem voltam ilyen összeszedetlen. talán legutoljára akkor, amikor már szerelmes voltam belé, és azt hittem, hogy összejön valakivel.

olyan szép volt a kapcsolatunk eleje.

na mindegy.

nem tudok mit kezdeni azzal, hogy meghülyültem.

ja, és az is bizonyítja, hogy valami csak van bennem, hogy nem vagyok képes írni. ha nagyon akarnám rá tudnám venni magam, de nem is akarom.

nem akarom meggyalázni ezt az egészet azzal, hogy az új / régi szerelmemnek hódolok. az írásnak, és az álmodozásnak.

a hülye 13 éves énem meg még mindig itt sikongat a fejemben, hogy “valaki mentsen meg”.

remélem most nem jön elő a kapcsolatfüggő énem, és nem fogok visszamenni hozzá. és remélem, hogy nem leszek hirtelen nagyon szerelmes másba.

nem akarok most semmit, csak csendben utálni magam.

megjavítani a redőnyt.

leszedni a karácsonyfát.

elmenni fogdokihoz.

venni porszívót.

venni ruhásszekrényt.

komolyan elgondolkodni azon, hogy kikönyörögjem-e a főbérlőmtől, hogy hadd tartsak macskát.

aztán elvetni ez utóbbit, mert még így is, hogy nem lesz életem, keveset leszek itthon, és minek szenvedjen valaki más is az én nyomoromban.

jahj

frappánsan lezárni ezt a bejegyzést

[weareallilluminated]

i’m so happy now

hogy ilyen rég volt? vagy talán soha? meglehet. (mármint kiírva ide, nem úgy értem, hogy soha nem voltam még boldog.)

mintha egyenesbe állt volna az életem: elmentem fodrászhoz, elmentem nyelviskolába, és nem délben kelek a hétvégén, hanem időben. és nem az ágyban döglök, hanem hasznos dolgokat csinálok.

ma is: elmosogatom a maradékot, kimegyek boltba, átnézem még egyszer az angolt, megcsinálom valamelyik leckét (nem szeretném az összeset egyszerre, nem azért, mert lusta vagyok, hanem azért, mert szeretném hét vége felé, a következő óra előtt átnézni, az lehet, hogy hasznosabb), talán még a karácsonyfát is leszedem, és akkor takarítok is (azért áll még mindig, mert még ha le is szedem, egyedül szerintem nem tudom felcipelni a galériára, ami azt jelenti, hogy nem egy karácsonyfa fog állni a nappalimban, hanem egy ronda, koszos doboz... de lehet fel tudom cipelni, passz, Gy-t akartam megvárni ezzel), kiszámolom, hogy állunk Gy-vel, aztán nagyjából ennyi.

és fogok magamnak tollakat, meg ilyesmiket vásárolni, ha már visszatérek az “iskolába”, és színesek lesznek a jegyzeteim és könyveim, és boldog leszek oszt cső.

[weareallilluminated]

jó. akkor terápia.

lehet azért keresek ilyen embereket magam mellé, azért engedem őket igazán közel, mert szeretem, ha jobbnak érezhetem magam náluk. jó, ha van valaki, akihez képest... úgy érezhetem, hogy értékes vagyok. most más nem jut eszembe, ahogy időnként végigpörgetem a képeket, csak az, hogy milyen távolságtartó voltam mindig, amikor meghülyült, sosem vettem magamra (első néhány alkalmat leszámítva), enyhe - reményeim szerint ki nem mutatott - szánakozással néztem rá csupán. de emögött a szánakozás mögött húzódott bennem valami dicsőség: erős vagyok, hiszen nem hagyom, hogy hatással legyen rám (ahogy régebben sem hagytam a világnak... illetve, nem tudom mennyire megalapozottan, de édesanyám képe lebeg fel, ahogy próbált minket terrorizálni, nem úgy, mint a filmekben a gonosz személyek, hanem inkább a megtört emberek, akik megpróbálkoztak mindennel, de nem kapják meg, amit megérdemelnének, és aljas eszközökhöz nyúlnak, amit azonban - mivel nem szoktak hozzá -, nem tudnak használni; az jut eszembe, ahogy hallgatom, de minden elszáll a fülem mellett, mert egyik percben még nevetett, most meg már üvölt, és ez nem lehet igaz - vagy, ha nem is nevetett, akkor sem értettem, vagy, már olyan régóta burkolózott metsző hallgatásba, hogy ez ahhoz képest szinte jó volt, illetve a vihar végét is jelentette: most tombol, és akkor ez az egész elmúlik). szóval a terep ismerős: irracionálisan viselkedek, és elzárkózok előle. ezt tudom, hogy kell. de vajon régen is büszke voltam, vállam a fehér falnak nyomva? vajon miért érzem ezt ilyen élesen, a falnak nyomott vállat, azt az illatot, és miért nem tudom, mit éreztem belül? meg aztán lehet ez a falas duma csak melléfogás, de ez a kép ugrott be erről, és nem teljesen hiszek a véletlenekben.

valószínűleg ezért szeretem az ilyen embereket. egyrészt, mert ismerős terep, azt tanultam, hogy ez így normális; és másrészt, mert örülhetek, hogy nem vagyok olyan... olyan kevés dologban vagyok biztos, de abban igen, hogy jó nem "olyan"nak lenni. és egyáltalán nem büszkeség nem "olyan"nak lenni, csak nekem már ez is akkora szám, mert én is voltam "olyan".

rég voltam ennyire őszinte, mostanában inkább elbújok önmagam elől is; nem szeretek tévedni, és nem szeretnék csalódni sem. félek, hogy megint belehajszolom valamibe, amiből nehéz lesz kiszakadni - vagy ami csak kivet magából.

visszakanyarodva... vagy átkanyarodva az ezzel szorosan összefüggőre: bízhatok benne? és ha félreértette? és ha tett valamit? volt már olyan, hogy részegen egy másik nőt ölelgetett, amire nem emlékezett másnap. azt azzal tudtam elengedni, hogy nem úgy ölelte, vagyis nem feltétlenül úgy, tehát nem tudtam azt mondani, hogy egy fiút nem ölelgethetett volna ugyanígy, ha éppen olyan állapotban van. de azt sem, hogy ártatlan volt. de erre például nem emlékezett másnap. és ha volt valami, amire nem emlékezett? és, ha ő a hunyó? ha n nem csak kitalálta ezt? miért tenne ilyet? vagy; miért ne? elvettem tőle valakit, akivel már nekem van kapcsolatom, mikor neki is lehetett volna, csak ő nem akarta, lehet nehéz elhinnie, hogy boldogok vagyunk? vagy lehet csak tényleg nem így érez. lehet, hogy ő nem látja olyan felhőtlennek a kapcsolatunkat. lehet feltűnt neki, hogy másodszorra alszik ott nélkülem. lehet, hogy azt hitte, tényleg őt szereti. lehet, hogy csinált valamit, amire nem emlékszik? vagy nem meri elmondani... nem tudom.

őrjítő.

de mivel nem szeretnék megbolondulni, ezért hagyom most ezt; meglátom, tudok-e bízni benne. amíg nem vagyok biztos ebben és az érzéseimben, addig úgy sem érdemes összeköltözni.

[weareallilluminated]

Jászberényi Sándor Megszokja az ember hogy nem szeretik

Megszokja az ember, hogy nem szeretik. Magát nem érzi többé csontja törtnek. Elhallgat, magára húzva azt a csöndet, mit hirtelenjében épp megtalált. Nem játszik benne száz privát halál, árnyéka sem ugrik épp az égig, s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik, megdöbbentő, de nem is fáj nagyon. Csak felvillan, mint az elromlott neon, míg likőrboltok előtt piszkos eső esik. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó, Hogy érdek van csupán, csak érdek, és át nem gondolt gyors szeretkezések, hogy fogamzás és fogadkozás nem ér, és nem számít a sűrű barna vér. Az ablakon kilép a lélek, beszédnek nincs sok helye itt. – Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik. Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át, bár másképpen szívja a cigarettát, és másmilyenek lesznek számára az utcák, a bárok füstje, bent a lusta kurvák. Megtanulja: semmi sincsen ingyen, hogy pénz beszél és közben nincsen isten. Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik életben marad, de nem álmodik ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember hogy nem szeretik.

[weareallilluminated]

ma

- azt álmodtam, hogy megmentettek. nem az elvont értelemben, hanem a konkrétban: harcoltam valami fontos ügyért, nem sok mindenre emlékszem, sok zöld rét volt az álmomban, meg folyó, meg a húgom, és vesztésre álltam, de megmentettek. halál ciki, de valami Inuyashas forma volt a megmentőm (ÁH MÁR ÉRTEM A SOK ZÖLDET, abban a mesében is sok van), nem külsőre, hanem belsőre, meg tulajdonságokra. aztán nem akartam felkelni (annyira nem is volt sürgős, csak nem szeretném így a betegség alatt teljesen felborítani a bioritmusomat, hogy tudjak majd normálisan dolgozni a jövőhéten), és újra és újra visszaszenderültem, ilyen fél-álomba, amikor már te irányítasz majdnem mindent, de a logika még nem érkezik meg, és újra és újra azt álmodtam, hogy megmentenek engem. jó érzés volt.

- hazajöttem, és furcsamód egész jó kedvem volt, szóval azzal szórakoztam, hogy angolul kommentáltam minden tettemet (laptop bekapcsolása, tea főzés, citromfacsarás, stb), ilyen tipik amerikai showman hangsúllyal - vagyis hát annak szántam, de vannak kétségeim -, jókat nevettem, már csak azért is, mert nem is tudok angolul.

- eldöntöttem, hogy újra írni is olvasni fogok.

- aztán eldöntöttem, hogy nem.