wewillmeetagain-29 - Tumblr blog

wewillmeetagain-29 · 5 years

Text

3. fejezet

Mégnemtudomacímét

Venna

Nagyon vártam a közös családi nyaralást. Mivel mindenkinek a nyári időszakban volt a születésnapja, így az ünnepléseket és az ajándékozásokat is letudtuk egyszerre; egy nagy, közös nyaralással. Mindig ugyanoda mentünk, nagyjából az évnek ugyanabban a szakában (július második felében). A hely, amit évekkel azelőtt kinéztünk tökéletes volt erre: a szálloda olcsó volt, de ahhoz képest jól felszerelt, kényelmesen elfértünk, mindig rendesen kitakarítottak, volt egy nagy medencéje és a környéken rengeteg látványosság akadt (lehetett akár kirándulni, akár csak sütkérezni a közeli tó partján).

Nagyon jól is indult. Csodálatos időnk volt, meleg, láblógatos. Fantasztikus volt a hangulatunk: éjszakáig fent voltunk, fürödtünk a tóban, társasokkal játszottunk, néztük a csillaghullást.

Aztán… az egész a feje tetejére állt.

Kint ültünk a teraszon, a rádióból hallgattuk a zenét, mikor félbeszakították a műsort. Felszólítottak mindenkit, hogy azonnal térjen haza. Ha ez nem megoldható, zárkózzon be. Semmiképpen se álljon szóba senkivel, ne álljon meg beszélgetni. A legrövidebb úton menjen, és lehetőleg kapcsoljon ki minden hangos zajforrást, és minden erős fényt.

Értetlenkedve néztünk össze, nem is teljesen tudtuk mire vélni. De mindannyiunk szemében ugyanaz a nyugtalan fény villant.

Lekapcsoltuk az összes lámpát, bezártuk a szobaajtót. A leghalkabb fokozatra állítottuk a rádiót, azt mondták, a különleges helyzetre való tekintettel zenét nem játszanak le, de ha lesz információ, akkor mindenképp értesítik a hallgatókat. Egy szobában kuporogtunk, idegesen. Háború lenne? Mi meg itt kucorgunk egy hotelban?

Az utasítás ellenére sokan kijelentkeztek és hazaindultak. Láttuk, a kapun kihajtó kocsik bevillanó fényszóróját. Jóval messzebb látszott az is, hogy teljesen bedugult az autópálya. Szinte mozdulatlannak tűnt, természetellenesen mozdulatlannak, ami csak tovább növelte a gyomromban lévő gombóc terjedelmét.

- Mi a fene folyik itt? - Kérdezte elképedt arccal a húgom barátja, Albert.

Nem tudom leírni azt az érzést, ami akkor kerített minket a hatalmába… egyszerűen az ember érzi, ha tényleg baj van. Néma volt az összes rádióadó. Még a televízióban is fekete háttéren szürke szöveg (minél kevesebb legyen a fényhatás, gondoltam) jelezte, hogy sajnos nem biztonságos most bármit sugározni, mindenki zárkózzon be és ne nyisson ajtót senkinek. Itt még hozzá volt téve, hogy akinek van fegyvere, vagy bármilyen önvédelmi eszköze, az vegye magához.

Sajnos a nyaralásra elfelejtettük magunkkal hozni hőn szeretett AK47-eseinket, így csak a húgom barátjának golfütőire támaszkodhattunk. Odakészítettük a közelünkbe őket, de hevesebben vert a szívem ahányszor csak rájuk néztem.

Hajnali 3 felé hallottunk először bármi furcsát a külvilágból. Először kiabálásnak tűnt, valami olyasminek, hogy „ne, Robi, kérlek, ne”, ennek a helyét vette át a sikoltozás, ami túl hirtelen némult el, mintha elvágták volna. Majd a csend maradt utána.

- Vegyük át, amit tudunk - mondtam nagyon-nagyon-nagyon halkan suttogva. - Megkértek mindenkit, hogy zárkózzon be a legközelebbi biztonságos helyre. Ne érintkezzen idegenekkel. És vegyen magához fegyvert. A nő pedig, aki ordított, egy ismert személyhez beszélt. Mi lehet ez?

- És az autópályán állnak az autók - tette hozzá szintén suttogva Albert.

- Nem egy horrorfilmet ismerek, amiben… - kezdtem volna, de a húgom letorkollt:

- Ne gyere légy szíves a horrorfilmekkel! Pont nincs erre szükségem most.

- Csilloghat könny a szemedben, Jane, de ez nem változtat a tényeken…

- Lányok - szólalt meg anya -, legyetek kedvesek mind a ketten befogni a szátokat, ugyanis ez a fojtott hangú vitatkozás kezd egy kicsit hangos lenni.

- De mit gondoltok, meddig maradhatunk itt a hotelszobában? - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Én értem, hogy kifosztjuk a minibárt, de utána mi lesz? Rá kell jönnünk, hogy mivel állunk szemben…

- Majd rá fogunk jönni, ha lesz elég információnk - szögezte le anya.

Már reggel 8 óra volt, amikor némileg több információhoz jutottunk.

A hotel udvaráról sikoltozás hallatszott be. Húgom és anya kábultan tértek magukhoz szendergésükből, mi Alberttal éberek voltunk, de nem beszélgettünk. Egy emberként torlódtunk az ablakhoz.

A kilátást némileg nehezítette az erkély, de felismertük azt a fiatal párt, akikkel viszonylag sokszor mosolyogtunk össze a medence partján. A nő volt az, aki sikoltott, fehér ruhában szaladt előre. A kockás inges férfi futott utána. Volt a mozgásában valami furcsa, mintha minden lépésénél egy picit összecsuklott volna, de még így is elképesztően gyors volt. Amikor utolérte a nőt, akkor a földre terítette, aki még jobban sikoltozni kezdett. Valószínűleg mondott is valamit, de nem lehetett érteni. A férfi fölé hajolt, a nő rettenetesen küzdött, rúgkapált, hadonászott, és látszott, hogy minden erejét beleadja, de mások is jöttek, az ő mozgásukban is volt valami furcsa darabosság. Mind odagyűltek. Nem látszott tőlük, hogy mi történik.

Amikor felegyenesedtek, a nő már nem mozgott. A testén vérfoltok voltak, a ruhája szakadt volt. Az embereknek véres volt a szájuk. Jobban megnézve, rajtuk is szakadt ruha volt, és sebek. Aztán elindultak valamerre.

Elléptünk az ablaktól, egyikünk sem tudott megszólalni.

A televízió képernyőjén egy másik felirat fogadott minket: „Eddig tisztázatlan körülmények között, és mindeddig tisztázatlan okokból az emberek többsége különös magatartási formát vett magára: erőszakot kezdenek el alkalmazni mindenkin, aki a közelükbe kerül. Kérjük, vegye nagyon komolyan az alábbi utasításokat: 1. Ne hagyja el a lakását, zárkózzon be!

2. Ha valaki az ott tartózkodók közül furcsán kezd viselkedni, akkor különítse el!

2. Barikádozza el a bejáratokat!

3. Vegyen magához önvédelemre alkalmas eszközöket!

4. Ne fogyasszon csapvizet!

Jelentkezünk, amint bővebb információink lesznek.”

Ilyenkor az embernek sok minden megfordul a fejében. Az első nálam (a teljes sokk után) az volt, hogy: „áh, ez nem lehet igaz. Kérem a Készátverés show műsorvezetőit, hogy lépjenek elő! Nagyon ügyesen megoldották a feladatot, a legrosszabb rémálmomat úgy varázsolták elő, hogy kis híján összepisiltem magam. Köszönöm, de elég volt.”

Jane sírt. Albert gépiesen a hátát simogatta, de a szeme üres volt. Anya meg a kezét tördelte és a tv-t bámulta, mintha újra és újra elolvasná ugyanazt a semmit mondó szöveget.

Én meg őket bámultam.

„Nem tudom, mit csinálhatnánk. Autóba szállni nyilvánvalóan felesleges. Ugyan a nappali fényben nem látszik a dugó, de hajnalodásig nem mozdultak az autók, nem hinném, hogy ez sokat változott volna azóta. Tömegközelekedés kilőve. Akkor… maradunk. Itt. Amíg kitart az élelmünk. De mi lesz utána? Enni kell. Inni kell. Már nem sok ásványvizünk maradt. De talán jön majd valaki. A katonaság. Vagy rendőrök… tényleg!”

- Ne hívjuk fel a rendőröket? - Kérdeztem. - Az előbb öltek meg valakit a szemünk láttára.

Az egyetlen, aki reagált, az édesanyám volt. Egy vállvonással.

Szóval tárcsáztam a számot.

„Jelenleg minden munkatársunkat kivezényeltük, kérjük, ismételje meg hívását később.”

- Na, az szép - mondtam kikerekedett szemekkel.

Ugyanez volt a mentőknél és a tűzoltóknál is.

„Jó. Jó. Nincs semmi baj. Megoldjuk.”

De nem igazán hittem magamnak.

Délután még szemtanúi voltunk egy, a reggelihez hasonló esetnek.

A nő holtteste eltűnt.

Szürkület felé pisztolylövéseket hallottunk. Nagyon sokat.

Tanácstalanul néztünk egymásra, nem tudtuk pontosan, hogy mit jelent ez. Örüljünk? Féljünk?

„Az biztos, hogy valaki még életben van rajtunk kívül a hotelben.”

Kis szünet, majd ajtócsapódásokat hallottunk a folyosóról. Néha beszédet. Néha egy újabb lövést. Egyre közelebbről hallatszottak a zajok.

Majd valaki megpróbált benyitni hozzánk.

- Azonnal nyissák ki az ajtót! - Erőteljes kopogtatás hallatszott.

- Elnézést kérek, uram, de nem szerencsés ebben a helyzetben… - kezdtem volna, de újabb lövés harsant és az ajtó kitárult. Egy puska csöve irányult ránk.

- Hagyják el az épületet!

- Tessék? - Kérdeztem vissza teljes megrökönyödéssel.

- Azt mondtam, hogy szedjék össze, amit szeretnének, és induljanak el innen. Nesze, itt a pénzük, takarodjanak! - Azzal egy köteg - egy hatalmas köteg - pénzt dobott a kezembe.

- De uram…

- Nincs semmi de. Ha nem indulnak most rögtön, akkor szétlövöm az agyukat. Nem vállalom a kockázatot! Nem fognak megölni engem!

- De… - kezdtem, mire a padlóba lőtt.

Ez volt az a pont, amikor a többiekkel lehajoltunk a golfütőkért, illetve az előre megtöltött hátizsákokért. Én készítettem mindenkinek egyet a délután folyamán, arra az esetre, ha gyorsan kellene távoznunk. (Utólag áldottam az eszemet.)

Mikor felegyenesedtem, sikítottam egyet. Egy darabos mozgású valaki (valami?) száguldott a folyosón a szobánk felé. Az ismeretlen villámgyorsan megfordult, és lelőtte. Kinézve az ablakon mozgást láttam, mintha jöttek volna a hotel felé. Szerettem volna szólni erről neki, de a puska csöve már megint ránk mutatott, így csak kiböktem az ablakon, és elindultam. Remegtem. Reszketett a kezemben szorongatott golfütő. De siettünk. A hotelből volt egy hátsó kijárat, erdei ösvényekre. Arra indultam el, ugyanis fent a mozgást az utca felől érzékeltem. Intettem a többieknek, hogy a lehető legnagyobb csendben jöjjenek, és hátra súgtam:

- Ha hallotok valamit se sikítsatok.

Tom

Hát, elkezdődött.

Ezek szerint nem tudták megállítani.

A mi feladatunk innentől kezdve az volt, hogy megmentsünk annyi civilt, amennyit lehetséges. A baj ezzel az volt, hogy kevesebb helyünk volt, mint amennyi kellett volna. Amikor kiderült, hogy „elkezdődött”, akkor már jórészt késő volt… mi még nem fejeztük be teljesen a munkálatokat, és nem is teljesen erre számítottunk. Azt hittük, a csapvizet szeretnék megmérgezni, aminek a lehetőségét mi el is hárítottuk. A bázishoz közeli településeken kezdtük, aztán egyre kijjebb haladtunk. Valahogy mégis sikerült nekik…

„Mindegy, most ne erre összpontosíts. Most a hogyan mindegy, azt majd kiderítjük.”

Kaptam egy üzenetet, ezért beleszóltam a mikrofonomba:

- Mindegy egység jöjjön haza! Feltöltöttük a szobákat! Ne hozzatok több civilt. Ismétlem. Mindegy egység jöjjön haza. Feltöltöttük a szobákat! Ne hozzatok több civilt.

Aki tudta, az bemondta azt, hogy vettem. Aki nem - mert veszélyes lett volna a beszéd -, az csak leírta. Egyedül Thomas csapatától nem jött válasz.

- Thomas. Hallasz?

Semmi.

- Pierce, azonnal küldj ki egy drónt!

Takarékoskodnunk kellett velük, mert az elmúlt napokban folyamatosan bevetésekre kísérték a csapatokat, ők végezték a fertőzöttek megfigyelését, és a bázist is jobban őrizték. Nekik hála már sokkal többet tudtunk a fertőzésről, mint az elején. Például, észrevettük, hogy éjszaka kevésbé aktívak. Így hajnal 1 és 3 között általában drón nélkül hajtottunk végre bevetéseket, ilyenkor töltöttük őket.

- Szólj, ha megvannak. Átküldtem az útvonalukat.

- Uram - hallatszott máshonnan a hang. Az a fiatal, szőke hajú biztonságis szólt hozzám, aki külsőre és jellemre inkább illett volna a High School Musical-be, mint a csapatunkba, de a munkájához nagyon értett.

- Igen? - Mivel most kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy belekössek az uramozásba - aminek az elkerülését a régi, nyugodt időkben már sikerült az eszébe vésnie -, ezért egyszerűen csak ráhagytam a dolgot.

- A kémprogram jelezte, hogy egy korábban megfigyelt személy kimondta a közelünkben a barlang szót.

- Kapcsold be a felvételt - mondtam, amit azonnal teljesített is. Egy ismerős hang töltötte be a szobát mikor ezt megtette.

Venna

- Van itt egy barlang a közelben - suttogtam a többieknek. - Nem vagyok biztos abban, hogy biztonságos lehet, de nincs jobb ötletem most.

Igyekeztünk nagyon halkan, de azért tempósan haladni. Nem tudtam, hogy letérjünk-e az ösvényről, vagy maradjunk rajta. Az ösvény jó, mert valahová vezet. De veszélyes, mert másokat is. Az agyam zakatolt…

„Egy nagy, sötét barlang… jó ötlet ez? Nem tudom. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor a fény és a zaj vonzza őket. Elméletileg, ha volt is valaki a barlangban, akkor ki akart onnan szabadulni, és inkább indult a város fényei felé. Kivéve, ha ki van világítva. Mert akkor az összes környékbéli átalakult túrázót odavonzhatta. Mindegy” - ráztam meg a fejem -, „ha ki van világítva, azt úgy is látni fogjuk. És akkor jön a C terv. Vagy isten tudja mi. Körbe állunk, és egyszerre suhintunk a golfütőinkkel, csak ebből a helyzetből szabaduljunk.”

- Arra a barlangra gondolsz, ahonnan az a jóképű csávó kimentett, mikor azt hitted, ott fogsz megpusztulni a sötétben!? - Kérdezte Jane.

- Halkabban picit - szóltam rá. - Igen, arra gondolok. Van jobb ötleted?

Suttogó diskurzust folytattunk (de nem álltunk meg), minek végén úgy döntöttünk, hogy amíg nincs más, addig jobb lehet megnézni. A nyílt terepen nem maradhattunk, a város még veszélyesebb választásnak tűnt…

Szóval folytattuk utunkat.

Tom

Ráleltünk Thomasékra. Egy csapat civillel tartottak felénk. Nagyon mérges voltam. Egyrészt, több civilt hoztak, mint amennyit biztonsággal szemmel lehet tartani. Az a pillanat, amikor a vírus – bár ennek a szónak a használatát a tudósok még nem hagyták jóvá -, átveszi az ember felett a hatalmat nagyon gyors volt, szinte észrevehetetlen. Ezért katonánként kettő civil volt a megengedett. Ők héttel jöttek (két fős csapatokban jártunk ki), pedig megüzentem, hogy tele vagyunk. Ne hozzanak senkit.

Nagyon fontos volt, hogy soha ne legyünk többen, mint a megengedett, mert az is ellehetetleníti a biztonságos fenntartásunkat. Nem tudunk ennyi embert etetni, nem tudunk ennyit ellenőrizni… és itt jött a képbe a frusztrációm másik okozója.

A lány. Negyedmagával.

„Hogy a picsába tud ez mindig a legrosszabbkor felbukkanni? Egyszerűen nem tudjuk beengedni őket. Akkor sem tudnánk, ha Thomaséknak lett volna egy csöpp eszük.”

- Thomas, hallasz? Ne hozzatok senkit, ismétlem, ne hozzatok senkit, nem tudjuk beengedni őket! - Elhajoltam a mikrofonomtól - Pierce, mi a franc van, miért nem hallanak?

- Nem tudom, Tom, rajta vagyok - izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és fel sem nézett a számítógépből.

- Mi a helyzet a drónnal, Tejföl? - Fordultam a fiatal sráchoz.

- Veszi őket, uram. Csendben jönnek, nincs körülöttük veszély.

„Remek. Hát kedves Venna, ennyit tudtam tenni érted. Ha egyáltalán idetalálsz, se foglak tudni beengedni.”

Venna

Komolyan azt hittem, hogy a barlang közelében vagyunk. Alapból hihetetlenül rosszul jegyzem meg az útvonalakat, de ha baj van, akkor általában az ilyen dolgok vissza szoktak térni. Most is tisztán emlékeztem arra, hogy merre jöttem, olyan dolgok jutottak eszembe, amik egyébként biztosan elkerülték volna a figyelmemet: az a furcsa alakú kő. Az a meredek ösvény felfelé… Itt kellett volna lennie.

- Ne haragudjatok, tévedtem. Fogalmam sincs, hogy hol van a barlang - suttogtam a többieknek. - De talán itt a magaslati ponton kicsit nagyobb biztonságban vagyunk. Járjunk körbe, hátha találunk menedéket, vagy egy másik barlangot.

Furcsa, zizegő hangra lettem figyelmes, amitől minden szőrszálam égnek állt.

Valahol, a közelünkben, de számunkra be nem látható távolságban a nagy fűben rohant felénk valaki. Furcsa nyöszörgő hangot adott ki, amit nem lehetett emberinek nevezni.

Aztán előbukkant a semmiből. Még az sem jutott eszembe, hogy a magasba emeljem az ütőmet.

Tom

- Lődd ki!

- Megtettem, uram, de jönnek még.

Felesleges volt mondania, mindkét szemem arra a képernyőre tapadt. Nem értettem, honnan jönnek hirtelen. Ennyire nem lehet kifinomult a hallásuk.

- Lődd ki azokat is, Tejföl! - Majd újra a mikrofonhoz hajoltam. - Thomas, ha hallasz, akkor ne hozzatok senkit! Ne hozzatok senki! Rejtsétek el őket, majd értük megyünk.

- Tom, szerintem nincs rajtuk az adóvevő - szólt Pierce.

- Az kurva mindegy, az órán látniuk kellene. Vizsgáld azt!

- Uram, kifogyott a drón… és még jönnek - jelentette Tejföl.

- Hogy érted azt, hogy kifogyott?

- A töltény.

- Akkor vigyél oda egy másikat, baszd meg - ellöktem magam az asztaltól, és a drónkezelő felülethez sétáltam. De ekkor már láttam, amit utána ő is kimondott:

- Nem fognak odaérni, uram.

- Nyisd ki a bejáratot.

- De…

- Nyisd ki!

- Igenis, uram.

- Add a drónt! - Kivettem a kezéből az irányító panelt, kikapcsoltam azt, ami láthatatlanná teszi, majd odarepültem Vennáék fölé, egy nagyon halványat villantottam vele. Ott, ahol az előbb még úgy tűnt, mintha csak a hegyfal lenne, most megjelent egy hatalmas vaskapu, ami kinyílt. Belül kivilágított rész volt, arra repültem, hogy észre vegyék.

Mikor ez megtörtént, a fertőzöttek fölé repültem, és elkezdtem villogni, pörögni, hangokat adni, hátha kicsit leköti őket, amíg bejutnak. Az ajtó néhány másodperc alatt becsukódott mögöttük.

- Mate, hallasz? - Beszéltem ismét a mikrofonba.

- Hallak, főnök!

- Civilek az északi bejáratnál. Menjetek ki értük.

- Indulunk.

Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el. Igazából nem is nagyon voltam képes megmagyarázni. „Egy jó vezető nem engedte volna be őket. Egy jó vezető hagyta volna, hogy meghaljanak. Négy élet sokat számít… de ha emiatt meg kell szegnünk a biztonsági előírásokat és történik valami… esetleg bent alakulnak át… négy bizonytalan életért nem szabadott volna ilyen kockázatot vállalnom. Nincs is hová rakni őket.”

Megráztam magam.

- Thomasék is mindjárt megérkeznek. Azóta sem kapták meg az üzenetet, vagy, ha megkapták, akkor nem vettek tudomást róla. - Jelentette Pierce.

Sóhajtottam egy nagyot.

Venna

„Halvány lila fogalmam nincs arról, hogy itt meg mi történt. Jöttünk, nincs barlang, megfordultunk, van barlang. Drón… nem értem. Egyszerűen nem.”

Azért sem értettem, mert a barlang sokkal kisebb volt, mint először. Beléptünk, és véget is ért kb. De a kivilágítása az megegyezett az ismerttel.

- Ti értitek mi történt? - Kérdezte Albert. Hiába suttogott, a barlang visszhangzása felerősítette a hangját. Csak fejrázással válaszoltunk. Majd anya hozzáfűzte:

- Az előbb nem volt itt ez a kapu.

- Ugye? - Kérdezte a húgom. - Mi lehet ez?

Vállat vontam, és leültem a földre. Olyan furcsa volt; hullámokban csapott át rajtam a megkönnyebbülés, amit azért éreztem, mert életben maradtunk, és a stressz, a félelem, az undor, az idegesség, amiket azért éreztem, mert mindeddig nem volt lehetőségem rá.

Aztán a hátunk mögött megszólalt valaki.

- Jó estét kívánok, üdvözlöm önöket a CMK osztag főhadiszállásán.

Megfordultunk, és kettő terepmintába bújt, felfegyverkezett férfi állt velünk szemben. Motyogtam valamit, amit akár „jó estét”-ként is értelmezhettek. Jobban lekötötte a figyelmem az, hogy ahol azelőtt fal volt, ott most egy alagút vált láthatóvá. Egy kivilágított alagút, ami - minden bizonnyal - a barlang belseje felé vezetett.

- Ezt hogy csinálták? - Kérdeztem.

- Arra kérem önöket, hogy ne kommunikáljanak. Csendben jöjjenek velünk. Előttünk menjenek. Induljanak. - Felelte komoran.

Én esküszöm, tudom, hogy megkérdezhettem volna őket, hogy mégis hová szeretnének vinni. Hogy miért ne kommunikáljunk. Hogy mi ez az egész. De akkor azt éreztem, hogy nem érdekel. Beengedtek, fegyver van náluk, valószínűleg ők lőtték le a kinti zombikat… megyek velük bárhová!

Az út hosszú volt.

És csendes. Mindenki tartotta magát a „semmi beszéd” szabályhoz, amitől én majd’ megőrültem. Továbbra sem tudtam, hogy mit érzek. Féltem? Igen. Megkönnyebbültem? Igen. Ennek ellenére tartottam a fegyveresektől? Igen. Nem biztos, hogy csupa szívjóságból mentettek meg minket. A barlang néma volt, amit megnyugtatónak is éreztem - annak a furcsa rohanásnak a hangját talán kilométerekről hallottuk volna a visszhangoknak köszönhetően -, és őrjítőnek is. Semmi jele nem volt annak, hogy belül élet lenne. Kérdéseim voltak. Kételyeim. Rettegtem.

S sajnos túl sok időm volt gondolkodni.

Tom

Utáltam is magam érte, és áldottam is, amiért beengedtem őket.

Igazából volt rá egy elég jelentős esély, hogy mire megjönnek már meglesz a helyük. Sajnos a bemenekített emberek egy része fertőzött volt. Ezért kellettek azok a ketrecszerű, törhetetlen üveges cellák, amiket mi csak szobáknak gúnyoltunk; ha abban alakultak át, akkor nem ártottak senkinek. Kivittük őket onnan, le az orvosi részlegre. Szomorú, de szükséges intézkedés volt ez.

Egyelőre nem jöttünk rá, hogyan terjed a fertőzés. Abban szinte biztosak voltunk, hogy nem a levegőben (ennek ellenére mindannyian maszkban voltunk). Ha a levegőben terjedt volna, akkor valószínűleg sokkal többen átalakulnak. A csapvizet nem zártuk ki teljesen, de nem is tartottuk valószínűnek. Egyrészt ott voltak a szűrőink, másrészt a fertőzés nem a folyók és a tavak mentén alakult ki, hanem szinte mindenhol egyszerre.

Annyit tudtunk tenni, hogy minden beérkezőtől vért vettünk. Később, ha kiderült, hogy átalakult, vagy sem, a tudósaink alaposan megvizsgálták a mintáját. (Azokét is, akik nem, kicsit reménykedtek abban, hogy találnak valakiben immunitásra utaló nyomokat.) De egyelőre még nem sikerült izolálni a mintát.

Azt sem tudtuk, hogy mennyi a lappangási idő, mert senkiről sem tudtuk, hogy mikor fertőződött meg. Általánosságban az együtt beérkezők közül a kisebb termetűekkel történt ez meg hamarabb, és - ahogy az lenni szokott -, a gyengébbekkel; azokkal, akik alapból betegek, fiatalabbak, vagy idősebbek voltak.

Az volt ebben az ijesztő egyébként, hogy nem olyan volt, mint a filmekben. Attól még, hogy „átalakultak”, még nem alakultak át. Nem mállott le hirtelen a fél arcuk, nem szürkültek be; ugyanazok az emberek voltak, akik előtte is. Csak az arcuk… kifejezéstelen volt, rángatózó, furcsa hörgő-nyöszörgő hangokat tudtak csak kiadni. Ijesztőek voltak, férfiasan bevallom. Üres, vadállatias arc, furcsa, darabos mozgás.

Amikor lehetett, akkor nem öltük meg őket. Hátha sikerül elkészíteni a gyógymódot.

- Megérkeztek Thomasék is - szakította félbe a gondolatmenetemet Pierce.

Venna

A barlang - talán - közepe hatalmas volt, mint egy nagy csarnok. Egy furcsa épület-szerűség felé haladtunk. Azért nevezném csak szerűségnek, mert egy nagyon masszívnak tűnő, megmagyarázhatatlan anyagú, fekete kocka volt tulajdonképpen. Nem lehetett látni a bejáratait, de tudni lehetett, hol vannak.

Minimális sor volt ugyanis előttük. Néhány katona, és főleg hétköznapi emberek. Az ajtók előtt egy-egy üvegfolyosó húzódott, teljesen átlátszóak voltak, de masszívnak tűntek. Az üvegfolyosókban középen is volt egy fal, és úgy körülbelül fél méterenként (talán kicsit kisebb távokra) üveges kapuk húzódtak. Tulajdonképpen, aki belépett, az egy mini cellában találta magát. Az előtte lévő ajtó csak akkor nyílt, ha az, aki előzőleg benne volt, már a következőbe lépett, és így tovább.

Beálltunk egy sorba.

Tom

- Mi ez a torlódás a kapuknál? - Kérdeztem.

- Mindenkit egyszerre hívtál haza, ráadásul van 4 plusz vendégünk, akikért két olyan katona ment ki, akik szolgálatban sem lettek volna - hangzott Pierce szenvtelen válasza.

- Veszélyes, ha nem fér be mindenki egyből egy védelmi-ketrecbe.

- Tudom - vonta meg a vállát.

Soha többé nem hívunk vissza egyszerre mindenkit. Marad a szakaszos hazatérés.

Annyira nem aggódtam, volt kint elég katona. Szabály szerint nekik kell először betérni a ketrecbe, hogy elől biztosítsák az orvosi szobákat (minden ajtó egy másik részlegbe vezet), ahová mindenki beérkezik. De a szabály az átlagos hazatérésekre vonatkozik, amikor mindenki egyből be tud menni a védett zónába.

- Csapat, ti gyertek utoljára. Biztosítsátok a civileket - szóltam a mikrofonba. - Aki a protokoll szerint elől van, az maradjon az orvosi szobában, biztosítsa a helyszínt végig.

Mindenkitől megérkezett a visszajelzés, kivéve Thomaséktól, de már ők is a bázis közelében voltak.

Megfordult a fejemben, hogy szólok, valamelyik egység használja a titkos bejáratot, de már csak pár civil, és néhány katona volt kint, azt meg a protokoll szerint „csak vészhelyzet” esetén lehetett használni. Ezért volt „titkos”.

Venna

A sor lassan haladt. Egyszer a jobb oldaliból lépett be valaki az épületbe, egyszer a baloldaliból. A katonák, akik határozottan beálltak elénk a sorba, mintha meggondolták volna magukat, előre engedtek minket. Az egyikük átállt egy másik kapu mögé, ami előtt csak civilek álltak.

Ennek köszönhetően húgom - először a kis csapatunkból - belépett az üvegfolyosóra. Őt anyukám követte.

Aztán… olyan gyorsan történt. A nagy csarnok megtelt hörgéssel, dübörgéssel. Hátra néztem, 6 „alak” rohant felénk nagyon gyorsan. Arcukon vad, állatias kifejezés ült.

Tom

Láttam a kamerán keresztül az egészet.

Nem lehetett észrevenni egyébként. Megjöttek Thomasék, beálltak az egyik olyan bejárat elé, ami előtt már nem volt sor. Látszott az arcukon némi csodálkozás, hogy miért a katonák vannak hátul, látszott, ahogy – a civilek számára nem látható módon – kérdőn összenéznek, majd egy szemvillantással jelezték egymásnak, hogy hátra állnak. Tudták szerintem, hogy a biztonság érdekében fordítottuk meg a sorrendet.

De azt sajnos nem tudták, hogy az általuk hozott csoport teljes egészében átalakult néhány pillanat alatt. Újra és újra megnéztem azt a videót, szinte másodpercre egyszerre történt (később a biztonságiak, tudósok elemzése alapján is, fel is adta nekik a leckét): hét elhomályosuló arc, mintha árnyék suhanna át rajtuk. Aztán meg hét éhes, üres, embertelen valami, ami nekik rontott.

Sajnos túl közel álltak hozzájuk ahhoz, hogy időben reagáljanak.

Rajtuk kívül két katona volt már kint csak.

Ők ledöbbentek.

Eddigi küldetéseink során egyetlen egyszer vesztettünk el valakit. Ráadásul nehezítő körülmény volt, hogy heten rohantak sebesen feléjük, ők egymástól távolabb voltak (még akadályozták is egymást a lövésben), és a furcsa rángatózó mozgás miatt nehezebb volt becélozni őket. Ha ketten lettek volna csak, így is megoldották volna (vannak közelharci fegyvereink is), de lehetetlen lett volna megvédeni a civileket.

Szóval azt mondtam, hogy menjenek a T bejárathoz. (Ami a Titkos bejárat roppant frappáns rövidítése volt köreinkben.)

Venna

Lövéseket hallottam. Majd káromkodást. Eleső holttestet láttam. Megfogták a karom, és húzni kezdtek valahová, én meg gondolkodás nélkül rohantam. Hátul, a furcsa épület addig be nem látható részénél barlangfal húzódott, ami megnyílt picit, és egy föld alá vezető, előzőhöz hasonló kapus rendszer bukkant elő. Oda kellett beszállnunk. A másik katona csapata előbb odaért, így ők már bent voltak, mikor mi is be tudtunk lépni.

A katonák kint maradtak, és sorban leszedték a rohanó zombikat. Kettő túl közel jött hozzájuk, én eltakartam a szemem, de mikor kinyitottam, akkor azt láttam, hogy két határozottan nem terepmintás ruhába bújt halott fekszik a barlang padlóján (társaik közelében). A mögöttem lévő cellában pedig megjelent a két katona.

Akiknek az arcára előre pillantva fájdalmas kifejezés ült ki.

Mikor követtem a tekintetüket, akkor ijedtemben hátraugrottam, be is vertem a fejem az üvegbe: az előttünk lévő kettő cellában (Alberttel egymás mellé kerültünk) kettő embertelen arc meredt ránk, üres, éhes tekintettel. Elkezdték rázni és csapkodni az üveget, nyál és vér fröccsent oda, én meg azt éreztem, hogy lehet elájulok.

Nem volt fegyverem, mert – isten tudja mikor – elhagytam a golfütőt. Talán amikor leültem a barlang padlójára, akkor dobhattam le magam mellé. Bár őszintén szólva, meglendíteni sem lett volna elég helyem; Albert mellettem szerencsétlenül szorongatta a sajátját, de látszott rajta, hogy ő is inkább abban bízik, hogy nem törik be az üveg. Hogy nem nyílik fel az ajtó. Soha olyan buzgón még nem imádkoztam.

Tom

Miután a civileket biztonságban tudták, ügyesen elbántak az átalakultakkal. Nem adtam erre parancsot nekik, azt mondtam, ahogy érzik. Ha meg tudják oldani úgy, hogy ne veszélyeztessék az életüket, akkor nyugodtan. Ha nem, akkor majd többen kimegyünk és leszedjük őket. Elméletileg az első időszakban a legenergikusabbak és veszélyesebbek az átalakultak. Persze a tudományos osztag ezt még nem volt kész tényként kezelni, de a drónok és a csapattársaim tapasztalatai alapján mi már levontuk a konzekvenciát.

- Itt a váltás, Tom – hallottam Charlie – az igazi Charlie – hangját. Ő volt a helyettesem.

- Máris átadom a terepet, de előtte szólnom kell Évának, hogy menjen a T bejárat orvosi részlegére. Én is odamegyek, és légyszi küldj még ki két embert.

- Rendben. De vess egy pillantást a kamerára...

Akkor láttam meg, hogy mi a helyzet a kapunál.

Ez annyira nem volt vészes, nem egyszer előfordult ilyen. A biztonságiak egyből lezárják a terepet, és kész. Mi odamegyünk, leszedjük a fertőzöttet (parancsra egyszerre felnyitják azokat a kapukat, amik a fertőzött és a bejárat között vannak, de körülbelül reagálni sincs ideje, már halott is, annyira leköti az, ami mögötte van), jöhetnek a civilek.

Venna arcát látva éreztem, hogy ezzel most jó lenne sietni. Sápadt volt, remegett, és közel állt a síráshoz. Érthető volt egyébként, hiszen ő nem tudhatta, hogy az üveg száz százalékig törhetetlen, tehát annyit tudott csak, hogy bent van egy cellában, amiben körülbelül körbeforogni sincs hely, és nincs eszköze a védekezéshez.

- Szólj légyszi a többieknek, hogy igyekezzenek. És Mate-éknek, hogy nyugtassák meg a civileket – közben még egyszer Venna arcára tévedt a tekintetem, így hozzátettem: -, ha tudják.

Elmentem magamhoz venni a fegyverem.

Venna

Nem tudom, mennyi idő telt el.

Verseket mondtam fejben. Szerettem volna levenni a szemem arról a valamiről, de nem voltam rá képes. Féltem, hogy ha elfordulok, sikerül áttörnie, és esélyem sem lesz védekezni. Véres volt az üveg. Szemből furcsa hörgést, nyöszörgést hallottam, hátulról pedig a monoton beszédet: „Ne aggódj, minden rendben lesz, törhetetlen az üvegünk. Fordulj meg, nézz inkább rám” - de nem voltam képes teljesíteni.

Aztán fény szűrődött ki bentről, lövés hangját hallottam, az üvegen pedig szétfröccsent az átalakult ember feje, a holtteste pedig nekinyomódott. Közel álltam ahhoz, hogy elhányjam magam, de helyette csak becsuktam a szemem, és próbáltam nem látni újra és újra az előző jeleneteket.

Akkor nyitottam ki a szemem, mikor hallottam az ajtót felnyílni. Sikítottam is egyet – talán -, de addigra valaki félrehúzta azt a valamit. Felnéztem, és egy terepmintás, maszkos ember intett, hogy induljak. Én meg nem voltam képes megmozdulni. Remegtem, realizáltam, hogy át kell lépnem azon az izén, és... nem tudom, csak nem voltam rá képes.

Tom

Marhára örültem neki, hogy még egy biztonsági szabályt át kellett hágnom miatta, de kinyújtottam a kezem, és gyengéden, de gyorsan áthúztam a holttesten. Utána el is engedtem, előrébb léptem, és végig figyelve, a fegyverem rá szegezve tolattam ki a „karámból”.

Kicsit féltem, hogy átalakul, mert az arca sápadt volt és élettelen, de valami azt súgta, hogy ez csak a stressz.

Venna

Gépiesen lépdeltem előre.

A bejárat egy orvosi szobába vezetett, ahol egy székbe ültettek. Nagyon fényes volt a barlang után, káprázott a szemem. Maszkos emberek voltak körülöttem, abból kettő végig rám fogta a fegyverét, egy levetette a pulóverem és a székhez bilincselte a kezeimet és a lábaimat. A cipőmet levették, és egy orvos(-nak tűnő) valaki egy tűvel a kezében közeledett felém.

Még fel sem ocsúdtam, már láttam is, ahogy a vénámba mélyeszti, és megtölti a vöröslő véremmel.

Ez volt az a pont, ahol tényleg elájultam.

Tom

- Ne lőjétek le – szóltam azonnal. - Csak nem bírja a vért.

- Nem fogom egyedül lefertőtleníteni – szólt Éva bizalmatlan éllel és egy kis undorral a hangjában. A tűt, mint fegyvert tartotta maga előtt.

Nem is kell – hagytam rá. Utáltam vele dolgozni, nem értettem, mi ez a műhiszti mindig. Fertőtlenítés közben is végig ki vannak kötve a páciensek. - Felkeltenéd?

Én? Én aztán nem érek hozzá, keltsétek fel ti.

Éva, mi katonák vagyunk. Látod, ezért van ez a pisztoly a kezünkben. - Jegyeztem meg rosszul leplezett ingerültséggel, de az arckifejezése láttán úgy voltam vele, jobb, ha én rázom meg. Még a végén beledöfi a tűt amiért hangosabban lélegzik fel a kelleténél. - Tedd el azt a szart. Ti meg fedezzetek – ez utóbbit már a társaimhoz intéztem, de feleslegesen, minden rezdülését figyelték.

Szólongattam, ráztam, mire lassan magához tért, de nem úgy tűnt, mint aki jobb bőrben van. A folyamatot azonban nem lassíthattuk le a kedvéért.

Képes felkelni, hölgyem?

Értetlenül meredt rám, látszott, hogy még nem tért teljesen magához. Éva hozott neki inni, és borogatást tett rá. Vártam egy picit, majd megismételtem a kérdést.

Nem hinném – felelte rekedten -, ide vagyok láncolva.

Kurva vicces. De komolyan.

Nagyon örülök, hogy ilyen remek mind a humorérzéke, mind a helyzetfelismerő készsége, de a kérdésem arra vonatkozott, hogy képes-e megtenni 3 métert a fertőtlenítő kabinig anélkül, hogy elájulna?

Úgy gondolom, hogy igen – felelte.

Akkor eloldozom. Kérem ne tegyen hirtelen mozdulatot, csak sétáljon át szépen oda szembe.

Venna

Szívesen elmondtam volna, hogy nem a remek humorérzékem mondatta ezt velem, csak őszintén válaszoltam a feltett kérdésre, aminek akkor még nem fogtam fel a teljes jelentőségét. Éhes voltam, hiszen alig ettünk az elmúlt időszakban – amiről hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy napokról vagy órákról beszélünk -, és nagyon fáradt. Mióta hallottuk a rádióban az első hírfoszlányokat, azóta nem voltam képes aludni, és akármennyi idő telt is el, az ébren töltött óráim már biztosan közelebb álltak a 48-as számhoz, mint a 24-hez.

Kioldoztak engem a székből, én pedig az utasításnak megfelelően előre sétáltam.

Vetkőzzön le!

Tessék?

Vetkőzzön le.

Ne haragudjon, de...

Nézze hölgyem, nincs időnk egész nap önt pesztrálni. Higgye el, láttunk már elég sok mindent, nagy meglepetést nem fog okozni, máshogy viszont nem tudjuk lefertőtleníteni. Anélkül meg nem léphet be. Bugyi és melltartó maradhat.

Tom

Azt nem tettem hozzá, hogy nagyjából három hónapon keresztül végignéztem az összes fürdését, és minden alkalmat, amikor a wc-t látogatta meg. Általában egyébként meg tudjuk oldani, hogy az ilyen alkalmakkor férfiaknál férfi, nőknél nő legyen a főbb felügyelő, de most emberhiányban voltunk, egy hirtelen összekapott (egyébként pihenős) csapattal, és kisebb gondunk is nagyobb volt ennél.

Háttal nekünk levetkőzött, Éva pedig intett, hogy nekünk kell megbilincselni, ő nem ér hozzá. Ami ripacskodás volt a részéről, ahogy mindig, de ezúttal nem volt erőm küzdeni vele. Túl akartam esni ezen az egészen, és pihenni szerettem volna. Két embert elvesztettünk... mintha minden elromlott volna.

Odamentem, beállítottam a fertőtlenítő kabinba, ahhoz is odabilincseltük. Eztán átadtam Évának a terepet, ő meg egy laza mozdulattal levágta a lány bugyiját és a melltartóját, amitől annyira megijedt, hogy szólni sem mert, csak valami hördülő hangot adott ki. Ezzel megijesztette a hőn szeretett doktornőt, aki lefagyva nézett az irányába. Amikor realizálta, hogy ez nem az átalakulás kezdő zöreje volt, akkor rázárta a fertőtlenítőt és elindította.

Venna

Azt mondták, a ruháimat megsemmisítették, de kaptam helyette másikat. Egyszerű, fehér ruha volt, streccses nadrág, és picit túl bő póló. Nem igazán terveztem a „barlang szépe” versenyen indulni, szóval nem zavart, örültem, hogy ruha van rajtam. Maszkot is kaptam.

Az a fiú kísért ki, aki áthúzott a holttesten, és aki valahogy az egész vizsgálat alatt a közelemben volt.

Charles? - Kérdeztem tőle.

Furcsa mosollyal válaszolt:

Tom. Az csak az álnevem volt.

Erre nem mondtam semmit. Olyan szürreális lett volna az összes lehetséges reakció, ami átfutott az agyamon (1. nevetés, 2. komolyan hazudtál nekem, 3. megrökönyödés).

Tudsz valamit a többiekről? Azokról, akikkel jöttem?

Jól vannak – nyugtatott meg. - Most épp feléjük tartunk.

Hol vagyunk?

Európában. Mégnemtudommilyenországban. Mittoménmilyentelepüléshez tartozó tájvédelmi körzet egyik mesterségesen kialakított barlangjában. A CMK osztag főhadiszállásán.

Áh. Már értem – feleltem némi iróniával a hangomban.

Katonák vagyunk. Célunk a civilek védelme. Ennyit elég tudni.

0 notes