wiweee

[wiweee]

"- Húúúh, képzeld, ma van az orgazmus világnapja!

- Hát azt éreztem."

🤣🤣🤣😛

[wiweee]

🤣🤣🤣

[wiweee]

"A river is a river, always there, and yet the water flowing through it is never the same water and is never still."

[wiweee]

Verekedés közben miért nem tör ki focimeccs....?

[wiweee]

”There's something about the music, there's something about the beat, there's something about the rhythm, I can feel it all over me…”

A zene.

A zene – mint nagyon sok embernek – mindig is kivételes helyet foglalt el az életemben és mindig is jelen volt.

Attól függetlenül, hogy (határtalan sajnálatomra) sajnos úgy istenigazából soha nem tanulhattam komolyabb szinten zenélni, valahogy a sors mégis tett róla, hogy idejekorán rájöjjek, milyen csodálatos is tud lenni egy-egy hangszer hangja; micsoda varázslatos dallamokat tudnak előcsalogatni azokból az értő kezek.

Mondják, hogy az élet hatalmas rendező. Nos ezzel teljesen egyetértek, mert hiába nem tanultam zenélni, mégis ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, ahol bizony körülvett az énekhang, a gitár, a zongora, a dob, a furulya, vagy akár egy egyszerű cimbalom.

Akarva-akaratlanul része volt már gyerekkoromban az életemnek a zene, ami később sem változott és ebben hatalmas szerepe volt a nővéremnek is. Lévén a kilenc évnyi korkülönbség közöttünk, a testvérkém jóval előttem kezdett el zenét hallgatni és ahogyan annak lennie kellett egy fiatal lánynál (szinte törvényszerűen), hamar rájött arra, milyen stílust szeret és arra is, hogy mely előadók, együttesek a kedvencei. Innentől fogva meg már egyértelmű volt, hogy jómagam is ”megfertőződök” a zene szeretetével: ha nem az iskolában hallgattam a szép dallamokat, akkor a nővérem tett róla minden délután, koraeste, hogy tőle megkapjam a mindennapi ”adagomat”.

Igaz, nagyon más műfajt kedveltünk: míg a tesókám a rockot, pop/rockot kedvelte, addig engem totálisan levett a lábaimról egy olyan stílus, amiről azt sem tudtam, hogy eszik, vagy isszák – az egyetlen dolog, ami világos volt számomra, hogy tetszett.

Hiába volt meg a komolyzene imádata addigra már évek óta bennem és hiába hallgattam a nővérem kedvenceit amolyan, ha akartam-ha nem módon, rájöttem, hogy az a fajta zene, ami megtetszett, tényleg az én világom volt, kiteljesedtem benne és úgy éreztem, hogy hazatértem. Valami helyrebillent bennem és már nem hallgattam tovább az akkor nagyon is népszerű fiú – és lánybandákat, ami szinte elvárás volt a korosztályomban.

Ez a stílus az elektronikus zene volt, amelyről nemsokára megtudtam, hogy még csak ”pár” éve volt akkor jelen kis hazánkban és ha voltak is képviselői, azokat lemezlovasoknak hívták és olyan helyeken lehetett velük találkozni, ami akkor, cirka tizenkét éves korom környékén számomra tabunak számított: édesanyám és édesapám szinte kifutottak a hajuk alól, ha megemlítettem, hogy nagyon szívesen elmennék egy discoba.

Maradtak tehát a kazetták (igen, akkor még kazetták!), vagy a rádió előtt órákig strázsálás, esetleg a német zenecsatorna vég nélküli lesése, hogy valamilyen formában meglegyen a nagy kedvenc, valahogy fel legyen véve, amely felvételeket utána jobban őriztük, mint a Fort Knox erődöt (jaj, amikor bekapta a magnó a szalagot, micsoda technika-szakkör indult, hogy úgy meg legyen ragasztva, hogy ne ugorjon a zene lejátszás közben!).

Emlékszem 1997 környékén valahogy hozzánk keveredett Dan Von Schulz – In Da Mix kazettája. Életem első mixalbuma volt, amelyet meghallgattam és azon volt egy szám, ami végleg belelökött az elektronikus zene világába. Magamban sokszor csak úgy emlegetem, hogy ez a zene tehet róla, hogy minden elkezdődött és a mai napig, ha meghallgatom, még mindig lúdbőrzik a hátam. Ez a szám a The Source – Clouds volt, Jon The Dentist vocal mix-ében* és én éltem-haltam érte. Akkoriban jöttem rá, hogy mit jelent az, hogy remix, vagy extended mix, milyen, amikor egy zenéből van radio edit és milyen az album version.

Megismertem a külföldi és a hazai DJ-ket és miközben a rádiókban péntek és szombat este megtaláltam a számításomat és olyan zenéket hallgathattam, amiket imádtam, sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy nagyon kevés ”hasonszőrű” van a környezetemben.

Annak idején a srácok leginkább rapet és hiphopot hallgattak, a csajok pedig külföldi, hazai fiúcsapatokat – tényleg egy kezemen meg tudtam számolni, ki volt az, aki megértette a szenvedélyemet és nem úgy nézett rám, mint borjú az új kapura a válaszom hallatán, hogy én mit hallgatok a legszívesebben. Pláne fiatal lányként.

Nemsokára természetesen eljutottam egy disco-ba is, vagyis, annak idején számomra az volt maga A DISCO (így nagybetűkkel!), ez a hely Siófokon a Flört volt (innen is hangos köszönet a testvérkémnek érte!) és a sorsom kvázi tényleg megpecsételődött. Rájöttem, milyen hangulata is van egy ilyen helynek, ahogy arra is, hogy milyen elsöprő energiákat képes elszabadítani a zene; mit jelent, amikor több száz ember szíve egyszerre dobban az ütemekkel.

Nem az a fajta ember voltam, aki minden hétvégéjét más szórakozóhelyen töltötte, de ha olyan DJ érkezett, akire kíváncsiak voltunk, akkor mentünk és így szépen bejártuk azokat a helyeket, amik akkor a szórakoztatás magyarországi fellegvárait jelentették.

Közben a stílusok keveredni kezdtek, voltak amiknek leáldoztak, érkeztek helyettük mások. Bővült a zenei ismeretem, nyitottam az új felé, az addig rajongásig szeretett trance, house/progressive house mellett megismertem a chill-out, a goa, a psy-trance és a dubstep stílust is, sőt, ma már a rockot és a metált (bizonyos fokig) is szeretem, sőt járok is koncertekre (csak ”beért” a nővérem nevelése!), de ugyanúgy elmegyek egy techno bulira is, ha arról van szó. És hogy mindezt miért írtam le? Azért, mert egy héttel ezelőtt olyan zenei élményt élhettem át, amilyenről eddig csak elképzeléseim voltak.

Természetesen tudtam, hogy létezik az elektronikus zene szimfonikus zenével való fuzionálása, hiszen elég csak a régi nagy ”öregek” slágereire gondolni, akik ezzel már játszottak egyszer a múltban (Tiesto, vagy Ferry Corsten**), sőt a trance/uplifting trance stílusban a mai napig megjelenik ez a motívum, hovatovább, nem egy DJ direkt átírta szimfonikus zenére egy-egy slágerét – mégis kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mint annak idején, amikor nem tudtam, hogy miféle vonalat képvisel a zene, amit hallgatok, csak az volt meg, hogy tetszett.

Ez volt bennem, amikor 2019-ben a YouTube-on elém került a Tomorrowland – Our Story koncertfelvétele és én újra szerelembe estem magával a zenével azalatt a majdnem két és fél óra alatt, amíg végig hallgattam, néztem a felvételt.

2019 óta vártam, hogy mikor fog ilyesmi itt nálunk, Magyarországon is történni, mert bár hiába fűzött egymillió szál a klubok világához, az országhatáron még egyetlen buliért sem keltem át – az Our Story-hoz hasonló koncertekért pedig bizony utazni kellett volna, méghozzá nem is a szomszédba.

Tartott ez a várakozás egészen 2025 májusáig, amikor az Ibiza Symphonica elnevezésű esemény megrendezésre került Budapesten – és mi természetesen már jó előre megvettük a jegyeket és nagy reményekkel néztünk a buli elé.

Mint kiderült teljesen jogosan. Egyértelmű volt, hogy zeneőrültként ténylegesen megőrültünk, amikor olyan slágerek, mint az Eric Prydz – Pjanoo, a Fatboy Slim – Right here, Right now, Robert Miles – Children, Martin Garrx – Animals, Zombie Nation – Kernkraft 400, Faithless – Insomnia, The Shapeshifters – Lola’s Theme, vagy éppen a minden elektronikus zenerajongó által ismert klubhimnusz, az Energy 52 – Café Del Mar csendültek fel komolyzenei átiratban. Tiszta sor volt, hogy bár rengeteg ülőhelyet adtak el, mégsem bírt senki sem a székében maradni és egy idő után az egész hely egy emberként ugrált az ütemekre.

Felejthetetlen élmény volt ez a másfél óra, ami amellett, hogy időutazásnak is simán beillett volna, a Danubia Zenekar zseniális muzsikusainak tálalásában csak megerősített abban a tényben, hogy a zene mindenhogyan gyönyörű. Legyen az klasszikus, vagy elektronikus. * The Source - Clouds (Jon The Dentist Vocal Mix) https://www.youtube.com/watch?v=_QXADlaAB9Q&ab_channel=DuffMcShark80 ** William Orbit - Barber's Adagio For Strings (Ferry Corsten Remix) https://www.youtube.com/watch?v=u6MUHx56LBE&ab_channel=soundzful **Tiesto - He's a Pirate https://www.youtube.com/watch?v=n7JA2ucniMk&ab_channel=kraksnopp

[wiweee]

“You don’t always need a plan. Sometimes you just need to breathe, trust, let go and see what happens.”

[wiweee]

Még akkor is, ha őrült nehéz!!!

[wiweee]

Ők! 🤍🤍🤍

[wiweee]

Erről van szó... 😁🖖

[wiweee]

Rovásember/Reloaded Nem nagyon hallgatok magyar számokat, de EZT mintha Arlenék könyveihez írták volna…

[wiweee]

Legkedvesebb Barátnőm nemsokára nagyon szép kerek számmal fogja ünnepelni a szülinapját és ebből az alkalomból hip-hop tematikájú bulit fog tartani. Bennünket, vendégeket pedig arra kért, hogy ebben a stílusban keressük elő a kedvenc számainkat, én meg felültem a nosztalgiavonatra zenehallgatás közben, mert EZT vajon hogyan felejthettem el?! Mikor annak idején rongyosra hallgattam... 🤩😍❤️

[wiweee]

„Egy hatalmas világ vár azokra, akik szembe mernek nézni a sötéttel.” (Peter V. Brett/Démon-ciklus)

Egyszerűen imádtam/imádom ezt a könyvet! Nálam bőven benne van a letehetetlen kategóriában és mivel általában éjszaka szeretek olvasni, így a hangulata tökéletesen illeszkedett ahhoz, hogy milyen világ is vár azokra, akik szembe mernek nézni a sötéttel. Peter V. Brett féltégláival (alaphangon is… bár az utolsó már inkább ytong a méreteit tekintve) valami olyasmit tett le az asztalra, amivel nem sűrűn találkozok. Fantasy a javából, némi sci-fi beütéssel, kellően sötét hangulattal és olyan nagyszerű, aprólékos világfelépítéssel, hogy néha azt sem tudtam, milyen rendezvényen vagyok. Lévén, hogy a legszívesebben éjszakánként létezek én is, érdekes volt belegondolni abba, hogy milyen lenne egy olyan Földön élni, ahol ahogy lemegy a nap, mi is behúzódunk a rovásokkal ellátott házunk biztonságába és reménykedünk benne, hogy azok a rovások ki is tartanak hajnalig… nem tagadom, hogy a Démon-ciklus olvasása közben egyszer-kétszer felébredtem az éjszaka, hogy banyek, na most jönnek a magúrok… Ahogy említettem, a világfelépítés tökéletes; érződik rajta, hogy az író nagyon sokat tett bele. A magúrok szuper ellenségek, főleg, amikor kiderül, hogy nem ám holmi embervérre szomjazó, agyatlan létformákról van szó csupán. A Szabadító mítosza is szépen fel van vezetve, jól van ábrázolva ez a mitikus személy, aki kivezeti az emberiséget a magúrok általi sanyargatásból egyszer s mindenkorra. Az első rész alatt aztán hirtelen ketten is ”bejelentkeznek” a híres Szabadító titulusáért; jobban mondva az egyikükre rásütik, hogy ő az, a másikuk pedig frankón el is hiszi magáról. A karakterek nagyon eltaláltak, Arlen/a Rovásember hipersebességgel lőtt ki a kedvenc főhőseim közé, elképesztő volt látni, hogy honnan indult és mi vált belőle. Akárcsak a többiekből, nehéz is volt néha belegondolni abba A Mag olvasása közben, hogy ugyanazokról a szereplőkről van szó, akiket még A Rovásember elején ismertem meg. És miközben a természet egyáltalán nem természetes módon teszi a dolgát a magúrok képében, addig a politikai játszmák is beindulnak. És nem csak, hogy beindulnak hanem azoknak, akik még közelebb szeretnének kerülni ahhoz a bizonyos kondérhoz, fontosabbá is válik annál, hogy az ellenség éppen kiirtani készül a bolygót. Az utolsó kötet aztán tényleg egy lezárást ad az egész sorozatnak, kicsit keserédes módon, kicsit túlkomponálva, de mindenképpen méltón. Még akkor is, ha ott maradt bennem az ilyen hosszú sorozatok befejezése után jól ismert ”ennek most tényleg vége van?” érzés a ”na jó, de hol a folytatás?” kérdéssel megfejelve.

[wiweee]

Újra itt...

Ha már megérkezett a tavasz, akkor azt hiszem, a (tavaszi) szellő engem is visszafújt ide... aztán majd meglátjuk meddig. 😊🌺

[wiweee]

Jajjj... HOL VAGYOK?! x.x'

[wiweee]

:(

[wiweee]

"Sokan azt hiszik, gondolkodnak, pedig csak újrarendezik az előítéleteiket." Sajnos.

[wiweee]

Szerintem a környéknek lassan már elege lesz belőle... :D