12-ora

[12-ora]

Borzasztóan csúnya világban élünk. Fordul meg a fejemben, már vagy hatodjára a buszon. 1 órás út vár rám, amiből csak fél óra telt el, de már ennyiszer megfordult ez a gondolat a fejemben. Nem most először. Ezen gondolkodom a munkában, abban a 12 órában. Sokszor gondolok erre. Nem vagyok depressziós, csak realista. Tudom élvezni a mindennapokat, a kis buborékomat, amit már felépítettem magamnak. Tudok örülni annak, hogy hazaérek, hogy van, aki vár otthon. Tudok örülni a barátaimnak és a velük töltött időnek. A családom szeret és én is szeretem őket, manapság már ez nem túl gyakori. Szeretem a munkám és szeretem azt amit tanulok. De ez csak az én életem, a kis burkom, amit felépítettem. Sokat tettem érte, büszke is vagyok magamra. Szóval nem, nem vagyok depressziós, csak kiléptem a világomból, hogy körülnézzek.

Sok fájdalmat látok és rengeteg embert, aki erre a fájdalomra még csak fel sem kapja a fejét. A fájdalom a kirakott állatok szemében és az értük küzdő emberekében. Ilyenkor felmerül bennem, vajon mit tett az az állat veled? Másik gondolatom, hogy nagyon tisztelem az állatvédőket. Vagy a fájdalmat a bolti eladók szemében, akiket már vagy aznap hatvanadjára kiabáltak le vagy szóltak nekik oda csúnyán. Ember, vezesd le a dühödet, de ne egy másikon. Vagy amikor az egészségügyben, szociális szférában vagy oktatási szférában dolgozó emberre nézek, aki fáradt és dühös. Mert szidják, hogy nem jó amit végez. Ilyen eszközökkel és nulla támogatással, hova is végeznének tökéletes munkát? Rengeteg kritikát hallok róluk, nem mind alaptalan. Én magam is úgy vélem, hogy egy nem érzelmes embernek nincs abban helye. De nem mindenki olyan vagy ilyen. Aztán arra gondolok, hogy megakarom váltani a világot, hogy én más akarok lenni, kedves, mosolygós és dühös és makacs és színes és beszélni akarok és mesélni és nevetni, sokat. Mert ilyen a világ, színes, de a színeket én választom meg. Ahogy az érzelmeimet is. Rendben van az, hogy dühös vagyok, de az nincs rendben, hogy másom vezetem le. A nevetés jó, ha nem más kárán nevetek. S, így tovább.

Aztán visszatérek az eredeti gondolatomra, csúnya világban élünk. Egy ember pedig kevés a megváltásra.