941011-blog

[941011-blog]

#2

2017///

egy dolog elnyomni érzéséket, gondolatokat, akaratot, vágyakat, emlékeket és egy másik dolog túl is lépni rajtuk. már kevés dolog képes befolyásolni, de ami még igen, az viszont nagyon. egyébként azt kell hogy mondjam, hogy egészen jó életem lenne, ha nem generálnék magamnak fölöslegesen problémákat, de attól függetlenül, hogy ezt tudom, attól még ugyanúgy taszítom magam bele a gondokba folyamatosan, mintha muszáj lenne valamiért szenvednem még egy kicsit, közben pedig semmi szükség rá, mert tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok rossz ember.

a lehető legnehezebbek számomra még mindig az éjszakák. gyerekkorom óta keveset alszom, egyszerűen nem érzem szükségét egy kritikus pontig annak, hogy letegyem a fejem egy párnára, betakarózzak és elaludjak, emiatt szinte mindig hajnalodik mire elalszom és addig viszont ha nincs éppen semmi dolgom, a világ legnagyobb magányát tudom megélni - ami néha egészen jó, máskor pedig szinte megmérgezi a tudatom és iszonyúan rossz érzés. ilyenkor, éjszaka, amikor csak bámulok egy pontot a falon és megrohamoznak a gondolataim, van időm arra, hogy elemezzem mit miért tettem, miből mi következik, mit kell még tennem, mit hogyan csináljak, milyen terveim vannak, hogyan valósítom meg őket, stb. és ezek mellett ott vannak azok a gondolatok, amikre legszívesebben meginnék egy üveg whiskyt tisztán, csak az a szerencsém, hogy nem szeretem annyira az alkohol ízét. legtöbbször megpróbálom elcsendesíteni a káoszt a fejemben, megnyerni még egy csatát a démonaimmal szemben, és aztán remélni, hogy a legvégén a háborút is én nyerem. ami nagyon sokat segít sok esetben, az a zene. naponta több órát hallgatok zenét, szinte mindig szól valami, külön playlistjeim vannak attól függően, hogy milyen hangulatban vagyok vagy milyenben akarok lenni (a modern talkingos nsynces backstreet boysos playlistem létezését mind a mai napig határozottan tagadom és maximum a kollégáimat ütöm vele rendszeresen szíven). 

az első bejegyzésem után sokat gondolkodtam, hogy mi vezérelt erre, hogy ismét elkezdjem kiírni ezt a kibogozhatatlan valamit ami néha idebent van, hogy van-e ennek értelme, hogy nem teszek-e ezzel rosszat, hogy töröljem-e az egészet vagy mi legyen vele, legyen-e folytatása, írjak-e még, mit kezdjek ezzel, lehet hogy hiba volt, stb. aztán most egy, a barátaimmal töltött estéből hazaérve elővettem a gépem és itt tartok. félreértés ne essék, ezt nem a barátaim váltották ki, ők egy biztos és jó pontot képeznek az életemben és ha kell, bármikor felrángatnak a padlóról (ez mondjuk kölcsönös, ahogy a felém irányuló szeretetük is). csak épp megint érzem, hogy jó lenne kiadni magamból amit éppen gondolok. 

kint vihar van. régebben borzasztóan féltem a viharban, aztán ez megváltozott. most legszívesebben elmennék futni, bőrig áznék és megállnék valahol villámot videózni. nemrég pont elkapott egy vihar futás közben és nagyon különleges élmény volt, szívesen újraélném, de most nem megfelelő rá az alkalom, mert pakolászni szeretnék az éjszaka második felében (néha jó lenne, ha a gondolataim is tárgyak lennének, amiket kedvem szerint ide-oda pakolgathatok - mennyire egyszerű lenne az élet?!). 

nézem a kurzort és még erről is milliónyi kis dolog jut eszembe, kellemes és fájó gondolatok tömkelege. nem szabadna túlgondolnom mindent és sokkal boldogabb ember lehetnék - ezen fogok változtatni az elkövetkezendő időkben.

[941011-blog]

#1

megmondom őszintén, ez most egy teljesen random ötlet volt. csak szeretnék írni, még ha nincs is túl sok időm és most sem ezzel kéne foglalkoznom. régebben, évekkel ezelőtt rendszeresen megosztottam a gondolataim másokkal, igaz nem egy tumblr-ön, hanem saját magam írtam a kódokat, szerkesztettem a designt és saját domainen ment az egész - ezen most is elgondolkodtam, de (sajnos) egyáltalán nincs időm arra, hogy felépítsek a semmiből csak erre a célra egy oldalt. meg nem is gondolom én ezt annyira komolyan, csak le szeretném írni pár gondolatom. alapvetőleg amit mutatok magamból a közösségi oldalakon, az nagyjából 20%-a az életemnek és nekem, így van akit meg fognak lepni a soraim.

mindenkinek vannak pontok az életében, amikor besokall, elgondolkodik azon, hogy feléget maga mögött minden hidat és újratervez mindent. nálam is volt valami ilyesmi, el is kezdtem felégetni a hidakat, de aztán valamit mégsem tudtam magam mögött hagyni. év elején éreztem, hogy valaminek változnia kell, valami nem jó és emiatt eléggé a munkámba menekültem - amit egyébként imádok minden velejárójával együtt, van bennem egyfajta szenvedély az iránt, amit csinálok, és ezt amúgy is csak így lehet hosszútávon csinálni -, ott tartottam, hogy nem akarok hazajönni, beesni az ágyba és magamra maradni a gondolataimmal. a kapcsolatom kezdett egy olyan “elmegyünk egymás mellett és az élet is elmegy mellettünk” státuszt felvenni, amit nehéz volt megemészteni, legfőképp emiatt is kezdtem a gondolataim és az egyre felerősödő magány érzete előli menekülésemet. teltek a hetek és csak az lebegett a szemeim előtt, hogy idővel a legjobb, de legalábbis nagyon jó akarok lenni abban amit csinálok, ha már boldogságom lassan csak ebből fakad. nyilván ezt nem lehet tartani örökké, mint mindennek, ennek is változnia kellett, már nem tudtam annyira belemenekülni, lett egy tanítványom és sok terhet vett le a vállamról - még ha akkor valahol a mazohista énem ordított is velem, hogy időben megyek haza és vannak szabad perceim, amikor el tudnak lepni a gondolataim. ebből következett az, hogy tényleg több időm lett átgondolni és átértékelni mindent és elindulni egy úton, ami már akkor sem tűnt könnyűnek, de sosem voltam az egyszerű dolgok híve. május első hetében kiléptem az akkor több mint 4 éve tartó kapcsolatomból, bezárkóztam egy kicsit, majd elkezdtem a céljaimra koncentrálni, kitűztem újakat, elővettem régieket és bíztam benne, hogy minden döntésem előrébb fog vinni. rólam tudni kell, hogy egyébként igencsak magamnak való ember vagyok, sajátos értékrenddel, egészen furcsa személyiséggel. évekig alig jártam valamerre az utazásokon kívül, a barátaim megszokták, hogy jó ha havonta egyszer látnak, sosem érek rá, dolgozom vagy épp a kapcsolatommal foglalkozom. ezen is változtattam, egy kicsit nyitottam a világ felé és idén nyáron már elég sokat mentem erre-arra, megismertem új embereket, már sokkal kevesebb nemet mondok és igyekszem jobb emberré válni. az egyetlen dolog ami maradt az a munkám iránti szerelem, váltani egyszerűen nem tudtam, nem tudnám magam jelenleg másképp és máshol elképzelni etéren. valahol örülök neki, hogy 22 évesen ilyen ember vagyok, szeretem a személyiségem, csak még mindig kevesen értenek és én sem segítek túl sokat a külvilágnak azzal, hogy rengeteg “álarcot” használok a hétköznapokban és nagyon kevés ember van, akik ezeken átlátnak és meglátják azt a folyton álmodozó kislányt akit ezekkel az álarcokkal eltakarok ha kell, mert nem szeretek támadási felületet hagyni magamon. persze van aki így is tudott bántani, mert naiv voltam és nem láttam, hogy rajta is egy álarc van, de nem haragszom, a harag nem eszköz és csak hátráltat, inkább csak sajnálom az egészet mind a mai napig, hogy így alakult. erős vagyok, rengeteg dolgon mentem már keresztül, egy kicsit kacifántos volt a gyerekkorom, de semmit nem bánok, mert végülis szeretetben nőttem fel és minden ami történt az évek során, az hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok és ahhoz, aki egyszer majd leszek. ezért nem bánom annyira még azokat a csalódásokat sem, amikor emberekben csalódok és emiatt lettem nyitottabb az emberek felé, mert úgy gondolom, hogy minden ember akivel a sors (karma, Isten, spagettiszörny, stb. ki hogy hívja), összesodor bármilyen szinten, az alakít engem is és az életemet is, még ha minimális mértékben is. viszont ha meg kéne mondanom, hogy hányan ismernek igazán, azt mondanám, hogy egyetlen ember, az is én magam vagyok. sokáig úgy gondoltam - az első szerelem óta -, hogy boldog csak úgy lehetek, ha megtalálom azt, aki a boldogságom forrása lesz - na ez nem így van, mert amíg másban keresem a boldogságot, addig sosem leszek igazán boldog. mindenki ezt a boldogság dolgot hajtja, de rengetegen csak a felszínét élik meg, ahogy sokáig én is tettem. már nem feszülök erre rá, azt szeretném elérni, hogy teljesen független és egyedül is boldog emberré váljak. meg szeretném teremteni a saját Elysiumomat és ha úgy kell lennie, majd lesz valaki, aki nem csak megszorítja a kezem, de el sem engedi. a magány gyakori társam, rengetegszer érzem magam egyedül akár egy tömeg közepén is. főleg amikor a gondolataim megrohamoznak és túlüvöltik a leghangosabb koncertet is vagy épp ott suttognak az éjszaka csendjében. ha őszinte akarok lenni, nem igazán szeretem az érzelmeket, mert bármit is érzek, az szélsőségesen intenzív és úgy is élem meg. az elmém igencsak addiktív, nagyon nehezen verek ki a fejemből bármit is, nem ritka hogy hetekig gondolkodom ugyanarról és már az őrület határán vagyok, de még mindig csak az a gondolat hat rám és nehezen tudom felülírni vagy egyáltalán nem. amit elgondolok, azt általában megvalósítom vagy elérem és nehezen viselem, ha falakba ütközöm. igazi “one track mind”-om lett, elég csak egy apró dolgot látnom a lelki szemeim előtt és képes vagyok határokat feszegetni vagy átlépni az elérés érdekében, aztán ha valamiért mégsem sikerül, teljesen magamba zuhanok, pont mint egy csillag, aztán jön a szupernova és általában egy időre fekete lyukként végzem, mert épp nincs más olyan dolog, ami annyira érdekelne és lekötne, emiatt csak úgy létezem és várok arra, hogy legyen megint valami, ami felkelti a figyelmem és el akarom érni. ez a csillagászatból ragadott hasonlat egy kicsit megmosolyogtató lehet, de imádom a csillagászatot és az asztrofizikát, szóval nem hagyhattam ki (pár éve még voltak olyan gondolataim, hogy asztrofizikus leszek, többek között emiatt érettségiztem le fizikából, csak aztán nem akartam évekig és még azután is éhen halni :). néha amilyen őrült vagyok, annyira vágyom arra, hogy egyszerűbb legyek, nálam ez a kettősség egészen gyerekkorom óta jelen van és ez az egyik olyan dolog, amivel komolyan nem tudok mit kezdeni, mert amint elkezdem egyszerűbbé tenni a dolgaim, az életem vagy épp saját magam, egyből vágyom arra, hogy legyen valami őrület, valami rendhagyó, valami ami kizökkent, valami egyedi, valami kirívó és ezek így egy végeláthatatlan körforgásban követik egymást - kívülről ez néha egészen viccesen hathat. egyébként egy rengeteget nevető ember vagyok, akit mégis sokan búskomornak ismernek, mert valahogy nálam már a törvénytelenül röhögés is bizalmi dologgá vált az évek során. furcsa amúgy ez is, hogy így kendőzetlenül leírom ami eszembe jut, mert egyébként nem szoktam csak úgy arról beszélni, ami a fejemben jár és most sem írok le mindent amire gondolok, inkább megmaradok egy egészségesnek tűnő határon belül, de amit őszintén el kell ismernem és van bennem annyi erő hogy le is írjam, az az, hogy nem vagyok jól. egyszer majd jól leszek, idő kérdése, csak most az imént említett “zuhanási fázison” megyek keresztül lelkileg és egyelőre le is ragadtam ennél. talán a bennem élő mazohista most egy kicsit méginkább utat tört magának egy “csalódáson” keresztül és direkt szenvedek, mert valahol érezni akarok valamit, attól függetlenül, hogy azt vallom, hogy nem szeretek érezni, és jelenleg ezt tudom intenzíven, szinte szélsőségesen megélni, érezni. egy gondolat rabja lettem, ami nem enged el (én pedig már nem is tudom, hogy egyáltalán el akarom-e engedni, mert éjszakánként az álmaim gyakran erre a gondolatra épülnek és legalább akkor jobban érzem magam - csak felébredni nem olyan könnyű). amit tudok az az, hogy az egész csak gondolati szinten létezett és a legviccesebb valamint egyben legszomorúbb dolog az, hogy tehetetlen vagyok és nem csak rajtam múlott. nagyjából olyan lehetek most, mint egy hülye, aki szándékosan, fejjel nekirohant a betonkeverőnek és fáj neki, de amúgy még számtalanszor megtenné, ha látná, hogy talán célt érhet vele - azzal a különbséggel, hogy itt én már nem teszek semmit, mert egyáltalán nem látok esélyt arra, hogy a gondolatból valóság legyen és ezt úgy, hogy kevés dologra mondom azt hogy lehetetlen, sőt kihívásnak tekintem azokat a dolgokat, amikre azt mondják, hogy lehetetlen. de itt most én feladtam. gyengeség vagy a saját magam védelme, de feladtam. egy ideje fogom a kis fejem és csak pörögnek a gondolatok, hogy “mi lett volna ha...” meg “hol volt a hiba?”, de már nem keresem a válaszokat, mert már tudom, hogy valószínűleg sosem kapom meg őket.  de egyébként meg ezzel is csak egyre erősebb leszek lelkileg, furcsa egy training, hogy szinte direkt padlózok, de pár év meg még pár ilyen és még talán én is félni fogok saját magamtól :)

- ui.: bármilyen észrevétel, kérdés, vélemény, akármi esetén az instagramomon tessék zaklatni direct messageben - 

- ui.: vol. 2. és a végét jól elrontom egy orosz popdallal, aminek amúgy nagyon szép dalszövege van és még a klipje is jó. https://youtu.be/LuRD4IZE10Y