bracholiday

[bracholiday]

Day eight

Elérkeztünk hát a kalandunk végéhez. Ilyenkor nem marad más, mint a korai kelés. Mellonkutya leballag a kert aljába kullantani, majd megkapja reggelijét. Mi is flamózunk majd megindul a végeláthatatlan pakolás. Szerencsére ilyenkor lehet a szennyest ész nélkül hajigálni, majd a bőröndre ülve behúzni a zipzárt. Egészen pontosan a kettőből, 3/4 bőröndnyi tiszta ruha maradt meg, ami nem került felhasználásra. Emellett az otthoni fogason senyvedő kisestélyikről említést sem teszek. Megcsináltam a legozást újfent, ami nem tűnt elsőre egyszerűnek. Olyan volt, mintha ezúttal több cuccunk lett volna. Kriszti benn rendezkedett, majd takarított és a falat mosta, ahol Mellon tappancsa hozzáért. Úgy adunk vissza minden apartmant, ahogy átvettük és ez most sem lehet másképpen. Makulátlan rend és tisztaság várja majd a tulajdonost. Jovanaval váltottunk pár üzenetet, aki nem győzte megköszönni, hogy vendégül láthatott bennünket. Még egyszer végignéztük a lakást, majd a teraszt és kívülről is szemügyre vettük a házat. Nincs mese, hihetetlen jó hely, a kabócák zajával, a kőkerítéseivel és az olajfákkal.

Ez volt eddig a legkülönlegesebb szállásunk kalandozásaink során. Mindent elrakodtunk, Mellon pisilt, majd nekilendültünk az utazásnak. Supetarban van egy giga Tommy, ahol mindent lehet kapni, mi szem szájnak ingere. Bevásároltunk rendesen, hiszen ajvár, Cedevita és Karlovacko nélkül mégsem mehetünk haza. Mi reprezentálná legjobban az otthoniaknak Horvátországot, mint a legendás paprikakrém és egy üveges sör a legnépszerűbb fajtából. A kompra egy órával előbb érkeztünk, de így is majdnem lemaradtunk róla. Kettővel előttünk még meg is kérdezte egy család, hogy felférnek-e, amire egy hevenyészet „Maybe” volt a válasz a szórakozott matróz részéről. Kösz Csoki, sokat segítettél. A várakozás alatt kipattantam a vasból és megírtam a képeslapokat. Bedobtam a ládába, majd elégedetten cammogtam a járgányhoz egy frissen vásárolt chia puddinggal. De hol a pénztárcám. Ohh banyeg, ott hagytam, ahol srejboltam a leveleket. Menten leizzadtam és rohantam vissza. Premier plánban a márványkerítés tetején, ahova letettem. Óriási mák, mert ha az elmegy, akkor engem Kriszti és Mellon tuti otthagy a szigeten. Végül még bevajaztak és valahogy betuszkoltak minket is a hajó farába.

Az úton Mellont végig egy kisfiú simogatta, aminek az eb teljes nyugalommal adta át magát. Splitbe érve érzem mindig úgy, hogy a nyaralás itt zárult le. Lakótelepek, Hajduk graffitik és ipartelepek között kell lavírozni az autópálya irányába. Gyors stop and go, kis kaja, kávé, nasi és már dzsanáztunk is Hunnia felé. Egész sokáig csapattam, mely jelentős része viharban, özönvízszerű esőfüggönyben zajlott. Kezdtem kifingani a folyamatos megkettőzött figyelemtől, így jobbnak láttam, hogy Krisztina átvegye a volánt. Brutális időt kapott megoldandó feladatként, keresztbe álló autót, majd dugót. Mi az, ami egy nőt leginkább kibillent? Hát igen, ha nem tud 13 percenként pisilni. Itt a dugóban ez mintegy 2 órán át nem volt lehetséges így útitársnőm a kínok kínját élte át ismét. Szerencsére sikerült lekanyarodnunk egy benzinkútra, ahol át is vettem a kormányt. Elég naftánk van hazáig, így Letenye helyett Szombathelyen álltunk meg egy megszokott Burger King vacsorára. Az utolsó óra csendesen telt, majd hazaérve kibontottam az autót a málhákból. Ahogy letettük az első két bőröndöt az előszobai járólapra, kijelenthettük, hogy ezennel lezárult a kis dalmát kalandunk.

Az elmúlt nyolc napban az antiszociális szórakozásé volt a főszerep. Kiszaladtunk a megszokott pörgésből, nyüzsgésből, emberek zsivajából. Bármerre jártunk, legyen az étterem, strand vagy város mindenhol a kellemes lassúság volt jellemző. Örülök, hogy mi is hamar akklimatizálódtunk es belemerültünk a maximális pihenésben. A házunk különlegessége, a strandok vadsága, a kabócák zaja örök emlék marad erről a barátságos szigetről, mely mindenki számár egy ideális úticél lehet. Ha arra jártok, akkor a Tomic Konobaban kötelező az octopus peka és a házi rövidek egyike. Mindenkinek jó Bracozást kívánunk.

[bracholiday]

Day seven

Ma van az utolsó teljes napunk, így ezt mindenképpen ki kellene maxolni. Ezzel a lendülettel vágtunk bele és az utolsó tangapapucslistás programot is kihúztam. “A turisták felbukkanása előtt futni a kikötőben, miközben a sirályok veszekednek a halászok kidobott halain és az éttermesek még a teraszokat söprögetik”. Ez egy kifejezetten szórakoztató program. Nézni az ébredő várost, a korán kelő munkásemberek tevékenységeit, a fényekben gyönyörködni és letüdőzni a sós szellő zamatát.

Hamar befejeztem ígéretemhez híven és a reggelit is megvásároltam. Mire hazaértem a banda már menetre készen, haptákban állt. “Na mehetünk?” Hangzott el a sürgető kérdés. Gyors tusi, kis falatozás és már célba is vettük a Slatina Beachet.

Mindkettőnk kedvenc partja a szigeten, így adott volt, hogy oda menjünk az utolsó napra. Reményeinknek megfelelően senki sem tartózkodott a plázson. Úgy voltam vele, hogy nem viszünk le se supot, se úszófelszerelést. Ma úgy strandolunk, ahogy az átlagemberek szoktak. Könyvolvasás, fotózgatás, eszegetés a hűtőtáskából. Kifejezetten pro-n ment ez a laza chillezés, így végre a Katedrálison is végigértem, amely hosszú ideje kísértett már. Kiskutyával úszkáltunk, versenyeztünk a játékért.

A kis nyomi presztízst csinál minden egyes dobásból és oldalra nézegetve, nyűszitve teper az úszó polipért. Néztük, ahogy az unatkozó milliárdos kiköti a páva, ébenfekete motorcsónakját, majd egy ezeréves lélekvesztőn beviszik búvárkodni a helyi arcok. Kiváló thrillerek indulnak ezzel a felütéssel, de reméljük itt azért happy endbe torkollik a mutatvány.

Ismét láttuk, hogy Mellonkutya talpa nem komfortos, ezért nekiálltunk a csomagolásnak. A nafta már majdnem kikopott a verdából, ezért Sumartinba vezettem, hogy megtöltsük a sast. Ha már ott voltunk, a parton található San Bernando Konobába foglaltunk asztalt az estére. Hazamenve gyors mosdást követően felvettük a legpávább dresszünket, hogy megtiszteljük az utolsó esténket. Na meg, hogy így rom barnán kurva jól is nézünk ki a divatos outfitben, de ez már mellékes. Lenyargaltunk a portba, aminek a bejáratánál letettük a kocsit. Ilyenkor este nem lehet behajtani, a nappal még forgalmasnak mondható út sétálóutcává avanzsál. Odaballagtunk az asztalunkhoz és helyet foglaltunk. Vegyes előételt rendeltünk, melyen dalmát sonka, olajbogyó, tonhalkrém és sajtok kaptak helyet. Igazán meghozta az étvágyunkat a grillezett tintahalhoz és a tenger gyümölcsei tagliatelléhez.

Baromi finom volt minden majd lefujtottuk egy banana splittel és egy fagyival töltött palacsintával. Minden ízt magunkba zártuk, hogy a következő évig kitartson. Sétáltunk és megnéztük a szuvenír árusok portékáit a parton. Mindenhol Brac-on bányászott kőre festett hűtőmágnest lehet kapni, így meg is vettük a magunkét. Három sör, három rövid kombóval ballagtam haza, vagyis vittek. Mellon társaságában még egy kicsit kiültünk a teraszra és élveztük a gyönyörű estét Brac szigetén, átbeszéltük a legszebb élményeket.

[bracholiday]

Day six

Nem is említem már, hogy mit kellett kiállnunk az éjjel. Katasztrófa, ilyen eddig sosem volt. Le kell szedálni ezt a kutyát, mert teljesen kifingunk. Minden alkalommal tartunk egy olyan napot, amikor lemegyünk a kikötőbe és ott fogyasztjuk el a reggelit. Ezúttal Sumartin portját néztük ki, ahol az este étteremként funkcionáló helyek, álmoskás kuncsaftokkal telnek meg a frissítő fekete reményében. Sétáltunk egyet a parton majd az egyik krimó teraszára helyeztük le a fenekünket. Cappuccino és Cedevita volt a porondon.

Miután elfogyasztottuk a feketét, betértünk a helyi pékségbe, ami szokás szerint only cash hely volt. Megvettük az árut, majd egy olajfa alatt található padon, kabócák zenéjének kíséretében fogyasztottuk el. Pár méterre tőlünk egy halász a hálóját foltozta, miközben só és halszagot hozott a szél. Visszaballagtunk a szállásra, hogy Mellonkát magunkhoz vegyük és meginduljunk a strandra.

Hirtelen beborult az ég és aggasztó hangok hallatszottak. Mi lesz ebből? Hát bizony a vihar elérte a sziget déli felét, így egy rövid zápor kapta el a régiót. Nem tartott túlzottan sokáig és a páratartalom megemelésén kívül más hatása nem is volt. Mi legyen az úticél? Ezúttal is a Bol alatti partszakasz, de a Plaza Vela Planica beach lesz a cél. Minden létező komment azt jelezte, hogy autóval nem lehet megközelíteni. Kriszti közölte, hogy mi biztos le bírunk ott menni, tuti a kommentelők igazi csírák lehetnek. Akkor jóvan akkor, fő az önbizalom. Vagy ahogy egy nagyon nagy tanító mondta: Bátorak legyetek! Hát mi azok leszünk. Automatikusan bepakoltunk a kocsiba és már haladtunk is a nyugati part irányába. Bol külsőig aszfaltút van, ott csatlakoztunk rá a már tegnapról ismert makadám útra. Nem volt egy kellemes ösvény, de közel sem annyira vészes, ahogy lefestették a visszajelzések ezt a közel 10 km-t.

Egy elég meredek gyalogos lejtő vezet a kavicsos partig, mely viszonylag szélesen terül a függőleges sziklák tövében. Itt többen voltak, de kellemesen elosztott a nép, nem terítette senki ránk a pokrócát. Meg is indítottuk az ultimate fürdőzést. Mellon úszott majd beterített mindent, ahogy megrázta magát a kurva kutyája. A parton leginkább chilleztünk vagy olvastunk. Kigondoltam, hogy végre el tudunk menni supozni is az ebbel, hiszen erre eddig nem került még sor. Mellonka elég nyomi volt az elején, hiszen remegő lábakkal álldogált, majd végül szépen elfeküdt a dekken. Sajnos ez nem volt életünk sup élménye, minekután a szél feltámadt és így a visszaút baromi melós lett.

Minden cm-ért meg kellett dolgozni és kezdett kicsit aggasztó is lenni a helyzet. Ahogy küzdöttünk a telibevert hullámokkal megjelentek alattunk a medúzák. Gyönyörű, kb 40 cm hosszú fekete függönyös ernyőként álltak a vízben. Hát én nem tudom ezek csípnek-e, de itt nem igazán célszerű beesni. Nagy nehezen partra vergődtünk, aminek én már rohadtul örültem. Még visszamentem egy másik körre úszni, de az már csak a hab volt a tortán. Nem hiszem, hogy tengerben akarok triatlon versenyen indulni, mert felfordult gyomorral billegtem a hullámok között. Egész sokáig bandáztunk a parton, mígnem végül hazaindultunk a cca. 40 perces úton. Ma nem fogunk vacsizni menni ez a késői időpont miatt is eldőlt, mert nem tudjuk már kikerázni magunkat addig.

A teraszra kiülve eszegettük a kis maradék szendvicseinket, felturbózva a frissen beszerzett ajvárral és iszogattuk a citromos söricilint, miközben az állat a lábunknál feküdt. Milyen gyönyörű az este és mennyire nincsenek szúnyogok. Nem is bántuk, hogy nem mentünk étterembe élvezhettük kicsit a vidéki nyugalmat.

[bracholiday]

Day five

Bár mást is gondolhatnánk, de az éjszaka egy fokkal sem volt jobb. Sem Mellon nem nyugodott meg és hűvösebb sem lett. Háromkor ismét kinn bóklásztam vele a kertben csak ezúttal úgy döntött, hogy leheveredik a teraszon. Nagyon csodálatos, mire beimádkoztam teljesen felment a pumpa bennem. Nem sokkal később, 5kor csörgött a vekker, mely már harcba hívott. Eléggé zsibbadtan kezdtem neki a kikészített cuccaim felvételének. Betoltam a teraszon a Supetar-i kikötőben vásárolt chia pudingot, majd fél 6-kor már Bol felé autóztam az elmaradhatatlan Hernan Cattaneo kíséretében. A napfelkelte a szerpentinen ért mely amolyan álomszerű együtthatást gyakorolt rám a zenével. Fél órás autókázás után a város szélén tettem le a kocsit. Kis öltözködés, majd neki is veselkedtem az úticélomnak. Már otthon kitűztem magam elé, hogy meghódítom a Vidova Gorat, mely nem csak Brac, de a komplett horvát szigetvilág legmagasabb hegycsúcsa a maga 780 méterével. Az első szakasz még futható volt, de hamar átváltott mászásba az emelkedő. Botokkal küzdöttem magam fel a köves, sziklás, törmelékes ösvényen, ügyelve a fejmagasságban feszülő pókhálók kikerülésére. Helyenként, majd a gerincen tudtam futómozgást is imitálni végre.

A csúcsra érve pazar látvány tárult a szemeim elé, melyből nem hiányozhatott a Pokol-szigetek hullámos széle, Hvar partjai, a Zlatni Raj anyaszínű fövenye és a környező hegyek. Egy müzli szeletet fogyasztva, gyorsan neki is álltam a frissítőket feltankolni, majd elindultam lefelé. Ilyen technikás terepen talán sose futottam. Minden lépésnél oda kellett figyelni a bokára, miközben azért a tájra is szerettem volna koncentrálni. Végül sérülésmentesen, de megfelelően kifáradva értem le, hogy hazainduljak a nap kezdéséhez. Mire megérkeztem ezek már tűkön ültek. Sajnos minden alkalommal beárnyékolja a nyaralást egy-egy dráma. Ezúttal kiderült, hogy otthon maradt 6 fogasra akasztott ruha. Így sajnos a nyolc napos nyaralásra, csak 17 váltás öltözet jut. Nem biztos, hogy elég lesz. Kis tusi, reggeli, pakolás és már újfent Bol irányába csapattunk. Ezúttal a Slatina Beach volt a cél, mely eldugott, apró öböl és egy retvadék makadám útról lehet megközelíteni. Mellon helyzetét megkönnyítve lecihültem egy meredek lépcsőn a nyakamban. Rajtunk kívül két pár volt csak jelen a strandon, így megvolt a magunk kis placca. Az állat, mint akivel semmi sem történt a napokban, úgy vetette bele magát a pancsolásba.

Hol fürödtünk, hol olvasgattunk, néha pedig bealudtunk az ernyő alatt. Igazi chill volt a reggeli önszopatás után. Nem akartuk az kuttyot se kicsinálni, így egészen 5-ig maradtunk, majd sátrat bontva hazaindultunk.

A kis ingatlanban kireszelkedtünk, mert az volt a terv, hogy elmegyünk Puscica városba, a kikötőbe vacsorázni. A harminc percre található település központjában hatalmas nyilvános parkoló várja a turistákat. Mi is itt pakoltuk le a gépet, majd megnéztük, hogy a sportparkban milyen élet van, ahol kizárólag gyerekek játszanak. Besétáltunk a meglehetősen rendezett összképű kikötőbe, ahol is egy kedves éttermet néztünk ki.

The Port névre hallgatott és egy kis kőnyelvre telepített asztalokon lehet fogyasztani az ételeket. A pincércsaj nem volt a helyzet magaslatán, de végül sikerült elmagyaráznunk, hogy mit is abrakolnánk. Persze grillezett tintahal helyett Krisztinek rántott lett, de ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy a csapolt sör helyett üvegesett hozott. Jó, hogy nem épp dobozost. Én csevapot ettem, melyet minden nyaraláson megkóstolok, mint az első olyan horvát ételt, amit még Rovinj partjainál kóstoltam. Miután végeztünk a kikötő bejáratánál nyomtunk egy igazi helyi fagyit. Miközben nyaltuk a helyi fiatalokat néztük a kivilágított pályán, ahogy kosaraznak és fociznak. Hatalmas élet volt a dühöngőben, teljesen kedvet kaptam, hogy bemenjek és szétcsicskítsam a kis csírákat.

Mivel én már ittam így Kriszti vállalta a hazautat. A kedves kis falvakon átkúszva hamar hazaértünk. Még útközben a minden este megfigyelhető nyestpárral is találkoztunk. Kemény reggellel indult a nap, de nyugodtan tértünk vissza a főhadiszállásra. Mellon kikísért a teraszra, ahol a kilépő, ezúttal grapefruitos Ozujsko került aktív tesztelésre.

[bracholiday]

Day four

Mellonkutya hajnali három körül ébredt fel először. Keltem hozzá, mert izgatottan vártam, hogy milyen formát mutat a csülke. Nagyon kis frankón mozgott, jelentősen javult, de egyelőre marad a szálláson. Mivel úgyis fenn voltam időben, eldöntöttem, hogy én főzök este. Kis szunyókálás után beültem a kocsiba és Supetarba autóztam, ahol meg sem álltam a piac parkolójáig. Ilyen kicsi vásárt még egyik szigeten sem láttam, cserébe ennyire szép halárut sem. Mivel garnélájuk nem volt, így csak reggelinek valót vásároltam majd kiültem a kikötőbe elfogyasztani a pékárut. Hazafelé a helyi CBA-ba léptem be, ahol a jégen friss rákok szemeztek velem. Jóval nagyobb egyedek voltak, mint korábban bármikor. Gyorsan vettem is közel 1,5 kg-t és be is vásároltam a hozzávalókból, majd elégedetten tértem haza a beszerző körútamról. Kriszti és Mellon már megreggeliztek és a cucc is össze volt készítve. Ezúttal Uvala Rasotica-t néztük ki, mely a kellemes kis öbölnek ígérkezett, ahova könnyen oda is jutottunk egy jól közlekedhető makadámúton keresztül.

A strandra csak 200 m-t kellett gyalogolni és legnagyobb örömünkre néhány bent horgonyzó hajón kívül egy darab ember nem volt a helyen. Szuper lesz nekünk, nyugodt és kristálytiszta vízen lehet jól supozni, úszkálni.

A hajókon épp sziesztázhattak, mert senki sem mutatkozott és mi pont erre az antiszockó életérzésre vágytunk. Miután pancsolhattuk magunkat, sziklát ugráltunk, felfújtam a deszkát. Krisztinek ezúttal nem volt kedve, így csak én kerültem egyet.

Beeveztem az öblöt, megnéztem a kívülről megközelíthetetlen partszakaszokat. Láttam sirálykolóniát, partra vetett fehérre száradt fákat és csónakroncsot is. Mire visszaértem a kis kiruccanásból újabb hajók érkeztek és kezdett kicsit zsúfolt lenni a környék. Egy bitangnagy fekete jacht a rajta yolozó kucupongókkal és a leányzókkal eléggé visszavetette a hely nyugodtságát, így a távozás mellett voksoltunk. Egy utolsó búcsúfürdés után összepakoltunk és hazakocogtunk az albérletbe. Mellon fennakadt fülekkel, bucira aludt fejjel várt már bennünket. Már-már hagyomány számba megy, hogy egyik este én készítem a vacsorát. Ez természetesen ezúttal sem maradhatott el és neki álltam a legidegesítőbb feladatnak, a rákok előkészítésének. Közben összedobtam egy dalmát sonkákból, sajtokból és sárgadinnyéből álló kóstolót, mely az előétel szerepét tölti be.

A rákokat csak sóval borssal megsütöttem a serpenyőben, majd bagettal tálaltam. Nekem épp elég dicséret, hogy mindkét tál tartalma tokkal vonóval el is tűnt. Mellon persze végig ácsingózott a leeső falatokért, ami sajt formájában meg is valósult. Egy darabig még a teraszon élveztük, ahogy az idő lehűl, de természetesen fázni azért ma éjjel sem fogunk. Lecsúszott az utolsó citromos Karlovacko, majd tele bendővel indultunk a szobába.

Mindaddig tartott ez a nyugodtság, mígnem először egy ezerlábút, majd egy skorpiót fel nem fedeztünk a fürdőben. Heroként küzdöttem meg mindkét fenevaddal, hogy a kis csapatom nyugodtan tölthesse az éjszakáját.

[bracholiday]

Day three

Hajnalban ismét Mellon ébresztett, akin már este látszott, hogy valami nem ok a bal mellső lábával. Kikászálódtam az ágyból és kiengedtem a jószágot. Teljesen ledöbbentem, hogy borzasztó mód sántít, lényegében majdnem felborul ahogyan pisilni megy. Nehezére esett a dolgát is elvégezni, így gyorsan visszatessékeltem a pecóba. Kikerestem a lehetséges állatorvosokat a szigeten majd felkeltettem Krisztit. Sokat nem kellett böngészni, hiszen össz-vissz egy doki van, az is a sziget túlfelén Supetarban. A hajnali futást ennek jegyében el is engedtem, hiszen meglátogatjuk az ambulanciat. Supetar amolyan forgalmasabb hely, de itt sincs az a nyüzsgés, mint például tavaly Hvaron. Kicsivel nyitás után érkeztünk a rendelőbe, így 3 perc várás után sorra is kerültünk. Az orvos rendkívül lazán és pozitívan kezelte a helyzetet, gyors szurival majd gyógyszerrel szervizelte a jószágot, majd utjára engedte, hogy rendben lesz. 30 eurot szurkoltunk le, illetve megegyeztünk, hogy telefonon értekezünk. Visszacsapattunk a szállásra, majd úgy gondoltam, hogy kicsit azért mégis megkínzom magam. Amíg Mellon pihen, Kriszti rendet rak én megpattanok futni.

A Zirje kilátópont meghódítását gondoltam ki magamnak, ami egy kellemes 9 km-es pálya, moderált szinttel tarkítva. 35 fokban és kb. 0 árnyékkal fedett ösvény várt, melyet, ha nem éppen a Szavanna Trailre készülnék, menten szkippeltem volna. Hazaérve meg is kértem Krisztit, hogy a kerti slaggal verjen telibe, amelynek kitörő örömmel eleget is tett. Délidő járt, így ebédeltünk, majd az ebet szobafogságra ítélve becéloztunk az Uvala Sumartin-t.

Kedves kis öböl, ahova szintén az elmaradhatatlan makadám úton lehet lejutni. Rajtunk kívül hárman tartózkodtak a helyen, azok is elbújva pihentek az erdőben. Felpumpáltam a supot, amiben majdnem megszültem, majd lehevertem olvasni. Kriszti gondolt egyet és ha már ott van a deszka kész picsa melegmálé, kievezett egyet körbenézni.

Szemben Makarska hegyeivel baromi szép látvány volt az öböl bejárata. Utána én is korzóztam egyet, majd úsztam is egy kellemeset a szomszéd öbölig. Hamar elment a délután, egyre több ember érkezett, úgyhogy sátrat bontottunk.

Ideje meglesni hogyan van a kis bicebóca. Sajnos sokat nem változott az állapota így marad a kímélet. Visszatérve kicsit a tegnap estéhez említettem, hogy a vacsora után beugrottunk a Tomic Konobába, amely Gornji Humac másik étterme a Zlatni Raj mellett. Sokat olvastunk erről a családi étteremről, ahol házias ízek, nyílt tűzön sült finomságok és saját italok várják a vendéget egy 800 éves épületben. Beszaladtam, hogy két főre foglaljak octopus pekát mára, melyet kapásból egy travaricával honorált a tulajdonos fia. Ez ám a kellemes fogadtatás. Meg is érkeztünk este 8ra a kőházak közti udvarba, ahol a szabadtüzes grill illatával átszőtt füst terjengett. A pekánk egy külön épületben egy nyitott kemencében készült, melyet szívélyesen mutatott meg a tegnapi ivócimborám.

Kifejezett elismerésnek örvendtünk, hogy ezt az ételt választottuk az étlapjukról. Kedvcsinálónak pirítóst és sózott szardellát választottunk. De hogy ki is az a peka?! Ha ilyet akar enni valaki, azt előre kell jelezni egy nappal egy olyan étteremben, ahol egyáltalán készítik, mert 2-3 óra a sülési ideje. A lényege, hogy raknak egy tüzet, ami leég. Ezt követően ezt a tálat megrakják mindenféle földi jóval, köztük a polippal egy vasharanggal betakarják melyre parazsat halmoznak. Ez alatt sül meg a cucc egyben a körettel. Készítik több helyen, bárányból is, viszont itt Brac, Hvar, Korcula szigeten octopusból is és a helyiek ezt mondják, hogy ez az igazi. Sok helyen lehet manapság enni polipot, de ilyen vajpuha elkészítést én még nem tapasztaltam. Be is vertük a teljes adagot, melyet még a séf is elismerő biccentéssel honorált. A helyi rövidek mellett mézes ricottával koronáztuk meg a mennyi vacsorát. Az már csak hab volt a tortán, hogy a tulajdonos saját maga mutatta be az épületet, a pincéjét és azt, hogy miként alakult ki ez a fenntartható családi vállalkozás mely generációról generációra száll.

Felejthetetlen este volt. Jóllakottan és fáradtan bandukoltunk haza a kis ebezethez, aki persze korlátait letojva örömködött, majd roskadt össze újfent. Szegény Nudli! Reméljük holnap már javul picit és azt meg még inkább, hogy teljesen helyre fog jönni.

[bracholiday]

Day two

Aki régóta olvassa ezeket beszámolókat az tudja, hogy mivel fogom kezdeni. Hát valóban azzal a kurva kutyával. Mivel itt a háznál a terület nyitott, ezért ki sem tudjuk dobni a teraszra éjjelre. A hosszú út ellenére nem fáradt el rendesen és háromkor a pofámba lihegve vert fel legjobb álmomból. Jól van, kiviszlek, csak szakadjál le rólam. Kiballagtunk hát a kunyhó elé, miután Mellon egyből elvégezte a dolgát. Na, ezt már szeretem, mehetünk vissza aludni. Nem tudom milyen indíttatásból, de felnéztem az égre és teljesen lesokkolódtam. Talán gyermekkoromban a soproni Lővérekben található Lánzséri útról láttam ilyen csillagosnak az eget. Nem csak, hogy az összes pont élesen virított, de maga a Tejút is szabályosan kivehető volt. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy ez valóság-e vagy még mindig álmodom ezért felkeltettem Krisztit is. Ott álltunk hárman a milliónyi csillag alatt és csak csodáltuk. Visszamentünk, majd újból álomra szenderültünk. Megbeszéltük, hogy kelünk, amikor kelünk, nincs elvárás, nincs ébresztő. Végül persze 5:30-kor kipattant a szemünk. Indítsuk meg a nyaralós programot. Összeszedelőzködtünk, megettük a maradék, madárlátta kajákat és már Beach Jezero fele vettük az irányt Sumartin központján keresztül. Az útba eső Tommyban feltöltöttük a készleteinket, majd megeresztettünk a strandra. Szerencsére rövid úton megtaláltuk és el is foglaltuk a főhadiszállásunkat egy csenevész ki fa árnyékában.

Tavaly óta van a tarsolyban egy napernyőnk, melyet feldurrantva nagyon szuper kis helyünk lett. Mellon már a víz fele sunnyogott, amikor mi még csak a pokrócot igazgattuk. Na mehetsz! Több se kellett a kis mocsoknak, rongyolt is bele a langyos tengerbe, mi meg szépen komótosan cammogtunk utána. A nap során számtalan fürdős magánszámot nyomtunk.

Mellon egyszerűen nem tudja elviselni, ha valaki előbb ér a vízi játékhoz így rendesen kifingatta magát a közös sprintek alatt. Lenyomtam 1500 m-t gyorsban, hogy lássam milyen is a tengerben edzeni. Azon túl, hogy szétszedte az orrom, kifejezetten jól ment és mindemellett nagyon látványos volt az alattam grasszáló halállomány.

Minekután hosszasan elvoltunk és kipurcantunk, rövid pakolás után hazafele vettük az irányt. Még a strandon kinéztem egy kellemes tengerparti éttermet a keleti oldalon, ahol a halak voltak a fő specialitások. Tusolás után be is céloztuk. Induláskor gyanús volt, hogy miért 35 perc a 15 km-re fekvő konoba, de nem akartuk túlgondolni, biztos a helyi pásztor tereli át a nyáját az úton és ez okoz fennakadást. Hát hamar kiderült, minekután 5 km után ráfordultunk egy úgynevezett makadám útra. Ez a helyi találmány, otthon egy rosszabb szekérútnak menne el, azt leszámítva, hogy zúzalékkal van felhintve. Az utolsó km-ig vergődtünk el, ami olyan meredekbe váltott, hogy nem mertem lemenni. Félő, ha leereszkedünk, itt sose tudunk felkapatni ezzel az autóval. Megfordulva, önbecsülésünket megcsorbítva hajtottunk vissza újabb 9 km-et, az emberből a szart is kirázó ösvényen. Gornji Humac falujába vezetve a Zlatni Raj konoba teraszán foglaltunk helyet. Kicsit aggódtunk, mert rajtunk kívül egy lélek sem volt az étteremben, de pincérünk, az illet alapján travaricával átitatott, mindent elsöprő határozottsággal parancsolt le minket egy asztalhoz. Miután felsorolta, hogy mi nincs az amúgy is szűkös étlapról magunkra hagyott gondolatainkkal. Végül az elmaradhatatlan sör és pelinkovac kombó mellé bárány pekát és csevapcsicsit rendeltünk. 

Sok reményt nem fűztünk hozzá, hogy ez lesz a legnagyobb foodporn ever, de az ételen mégis kifejezetten finomak voltak. Olyan úri huncutságokra, mint desszert, nem is gondoltak, hogy forgalmazni kéne, így kénytelen voltam mégegy gyógynövénypálinkát beverni. Nagyon kellemes estét töltöttünk el, melynek végén, a fizetéskor, pincérünk csak annyit mondott, hogy fifty. Lehet itt minden szabadáras, mert az étlap szerint díjak alapján legalább 65 eurot kellett volna fizetnünk. Mindenesetre nem alkudtam fel, így elégedetten távoztunk.  Tikkasztó első napon vagyunk túl, de ez is volt a cél. Strand ezerrel, aztán majd későbbi napokon jöhet a kötött program. Ennek jegyében még hazafele beszaladtam a Tomic konobába, de hogy mi is történt ott, arról majd később számolok be.

[bracholiday]

Day one

Korábban sosem voltam az a típus, aki már hetekkel előtte lázban égve várta a nyaralást. Amióta a hegyekbe is járunk túrázni, azóta komolyabb előkészületekre van szükség. Részben a saját felszerelésünk miatt, de Mellon cuccainak is rendben kell lennie. Egy tengerpartra talán kevesebb cókmók kell, így oda nem kell annyira kapkodni a felkészülés során. Elég egy fürdőgatya, flip flop, meg baseball sapka aztán mehetünk is. Ezúttal viszont tűkön ültem és már hetekkel korábban intéztem a szükséges kellékeket. Persze, ismét Kriszti volt az, aki mindenre gondolt, de ettől függetlenül rám is telepedett egy lázas várakozás. Szokás szerint kitakarítottunk, rendbe tettük a kertet és összepakoltunk az útra. Egyesek szerint ez egy pihenésnek ígérkezik, de számomra triatlon edzőtábor. Itt azért még lehetnek súrlódások érzésem szerint. Vasárnap este úgy tértünk nyugovóra az EB döntő után, hogy ismét megfogadtam, hogy elhagyom az angolokat, de legalább az élelmiszereken kívül mindent belegóztam az autóba.

4 órakor csörgött a vekker és ugyan nem sikerült pontban elindulni egy óra múlva, de 15 perces csúszással már Letenye fele haladtunk. Szokásos pit stop, majd átléptük a határt és már horvát levegőt szagolva haraptuk a kilométereket. Elég jó tempóban tudtunk közlekedni, egészen Zagrebig toltuk. A mai napig nem derült ki számunkra, hogy mi volt az oka, de röpke három órát araszoltunk a horvát főváros mellett. Nem voltam ideges, hiszen utazunk, viszont útitársnőm hólyagja akkorára tágult, mint egy kosárlabda. Ilyenkor a legcélravezetőbb udvariasság, ha 5 percenként megkérdezed: „Bírod még?” Mindenkinek ajánlom ezt kipróbálni. Végül a Lucko-i fizető kapu megoldotta a problémát. Felszabadult az út és a benzinkút következtében a tartály is, így újból kommunikatívvá vált utasom. Mellon szokás szerint ülve nézegetett és időnként hangosan, tüntető jelleggel fujtatott. 9 órája hajtottam a lovakat és mivel kezdtem tikkadni, így egy pihenővel összekötött megállónál cseréltünk is. Még ki sem értünk az autós pihenőből, de nekem már le is nyaklott a fejem és bebubbantottam. Kriszti jól teperte az aggasztó 39°C-ban a Split-i kikötőig.

Mivel egy sötét mágiával is foglalkozó barátom azt mondta, hogy a komppal majd rácseszünk, ezért 40 perccel az indulás előttre várható érkezésünk kicsit aggasztó volt. Persze kb. 5 autó várta a Supetar-i járatot, így elkönyveltük, hogy igaz, hogy két tervezett indulást lekéstünk, de nem kell estig szobroznunk a portban. Felgurultunk a hajóra, majd a dekkre ballagtunk az ebbel.

Az út maga 50 perc, így semmi lényeges nem történt egy magyar család ordítozásán kívül, akik nem tudták eldönteni, hogy melyikük a nagyobb barom, amiért otthon maradtak a gumimatracok. Supetarban kötöttünk ki, majd negyven perces autókázással, összesen 14 és fél órás utazással értük el végső célunkat, a Selca külsőn található High Garden névre hallgató nyaralót. Jovana, házigazdánk pontban a megbeszéltek szerint érkezett és körbemutogatta a placcot. Egy tál vendégváró falatot is bekészített, mellyel kb. életet mentett a hölgy. Baromi klassz helyet sikerült találni, horvát tartózkodásaink közül a legjobbat.

Lemosva az út porát Sumartinba gurultunk, ahol én már nagyon vágytam egy helyi rövidre egy jó sörrel leöblítve. A Google Maps által megjelölt két hely közül a Konoba Top-ra esett a választás. Halleves, rántott tintahal, bárányborda és fagylattal töltött palacsinta volt a menü. A kiskutya a pad alatt pihente ki, hogy egész nap seggelt a kocsiban.

Jól megtöltve a gyomrunkat, fáradtan tértünk vissza a haciendába. Aludjunk egy jót és holnap megkezdjük a rendes éves yolonkat. Az első benyomásaink nagyon jók, ahogy Jovana is ígérte, very familiar az ájlend. Ezt csak megerősítette a helyi pincér, aki leküldött velem egy rövidet a távozás előtt.