bubulinia-blog

[bubulinia-blog]

Igen, még élünk

Első látásra úgy tűnhet, nagyon hamar alábbhagyott a lelkesedésem a bloggal kapcsolatban,de... na jó, egy kicsit talán tényleg. Azért több tényezős dolog ez, szerepet játszott benne, hogy kicsit rámszakadtak a hétköznapok, későn hazaérés, szellemi kimerültség, főként az első hetek nyelvi sokkja és nem utolsósorban az internethiány. Nyilván adja magát, hogy a munkáról is írjak végre, mégis csak ezért jöttem ebbe a mopszimádó városkába:)

Sajnos a zártosztályos munkáról írni nem éppen egy estimese, de azért megpróbálom a lényeget összefoglalni anélkül, hogy bárki úgy érezné, ideje pénzgyűjtő kampányba fogni hazamentésem érdekében.

Amit először is leszögeznék, hogy itt is szar a helyzet. Ugyanúgy emberhiannyal küzd a kórház, mint otthon, itt is túltelítettek az osztályok, kevés idő jut érdemi pszichoterápiára, a skizofrének itt is pszichotikusak, és itt is vannak öngyilkosjelöltek. Szerencsére ezek a dolgok nem igazán leptek meg, én nem azzal az elvárással jöttem, hogy itt majd minden 100% csillivilli lesz.

Amit azért jobbnak látok itt kint az otthoni helyzettel szemben, az az, hogy pénz azért van. Nem kell kézfertőtlenítőn, gumikesztyűn spórolni, a kórházi kaja nem egy hányadék, hanem olyan, aminek az illatától megéhezem, mikor délben osztják a betegeknek. Jobb a szociális háló, vannak a krónikus pszichiátriai betegek ellátására szakosodott, különböző intézmények, otthonok (bár sokszor kevesebb hellyel, mint amennyi beteg lenne, de na, ne legyünk telhetetlenek), a magukat hajléktalannak mondó betegek néha Nike cipőt és North face kabátot hordanak, és néha csak azért hajléktalanok, mert mondjuk 20 éve akkora seggek (már elnézést) a saját családjukkal, hogy az már nem kér belőlük.

Az osztály, ahol másfél hónapja dolgozom, egy hivatalosan akut felvételi funkciót betöltő zártosztály. Ez azt jelenti, hogy hozzánk érkeznek első körben a magukra vagy környezetükre veszélyt jelentő páciensek. Ide tartoznak pl. az akutan hallucináló pszichotikus, a fenyegetőző és/vagy aggresszív, öngyilkos hajlamú, mániás ill. pl evést-ivást megtagadó pszichiátriai betegek. A koncepció az lenne, hogy nálunk kapnak elsősorban gyógyszeres kezelést, amíg olyan állapotba kerülnek, hogy biztonságosan át lehet őket helyezni egy nyílt osztályra ahol további támogatást, gyógyszeres és pszichoterápiás segítséget kapnak, majd dalolva reintegrálódnak a társadalomba. A gyakorlatban a mi részlegünk egy börtön és egy óvoda bizarr keveréke. Felvételkor mindenki a létra aljáról indul. Nulla privilégium, zárt ajtók, borotva, telefontöltő, övek, és mindennemű, veszélyesnek minősíthető eszköz feladása. Majd ezek után viselkedésüktől függően juthatnak egyre több engedményhez, úgy mint egyedül borotválkozás, negyed órás séta a parkban, kimenő a városba személyzettel (bevásárlás, posta,új cigi, sziasztok!), kimenő egyedül, majd mindennek teteje, a hétvégi szabadságolás (ami után persze megint vissza kell jönni, de jó esetben a hazaengedés előszobája). Persze a nem együttműködő magatartás meg általában addigi privilégiumok megvonását es “barbár” módszereket von maga után...mindenesetre érdekes élmény hozzám képest két-háromszor idősebb emberekkel azon alkudozni, hogy elmehetnek-e sétálni 45, vagy csak harminc percre.

Nagyon vegyesek az érzelmeim ezzel a közeggel kapcsolatban. Sokszor úgy érzem, hogy nem lehet itt igazi gyógyító munkát folytatni, inkább csak próbáljuk a kinti világot megóvni ezektől a szerencsétlenektől. Sokszor azért látok eredményt is, ha nem is mindenkinél, és nagyon nagy élmény látni, hogy egy világát nem tudó/össze-vissza beszélő/agresszív stb. betegből hogyan bújik elő a tényleges ember napok-hetek-hónapok helyes terápiája után.

Az biztos, hogy az első két hetet folyamatos parában töltöttem, összerezdültem, ha valaki lendületesebb léptekkel ment el mellettem a folyosón, meg voltam róla győződve, hogy az ordibáló betegek mind iszonyatosan veszélyesek, és döbbenten bámultam az 50 éves hölgyet, aki 8 fokban és zuhogó esőben mezítláb tartott szentmisét a belső udvaron. Azóta átestem a kötelező deszenzitizáción, már azon lepődöm meg, ha valakinek mindkét lábán van zokni, nem gondolja azt, hogy megmérgezték a reggeli teáját és múlt pénteken érkezett hozzánk egy hölgy, akinek a fején körbe egy befőttesgumiból készített hajpántba papírfecnik voltak erősítve, és ez csak órák után tűnt fel.

Sokan kérdezik, hogy akkor mi itt pontosan mit is csinálunk, sokszor a nap elején még nekem is úgy tűnik, hogy nem lesz ma semmi különös, átadó, vizit, zárójelentések megírása és kész, aztán este plusz két túlóra után esik le, mennyire eltelt az idő. Itt mindig történik valami, elég, ha egy beteg kicsit bekattan és rögtön eszkalálódni tud az egész osztály, mint egy sor dominó. Persze pontosan ez teszi izgalmas munkahellyé. Egyelőre a legrosszabb, legtehetetlenebb napom után sem éreztem még azt, hogy inkább maradtam volna otthon egész nap egy számítógép előtt pötyögni, és ez jó:)

Utólag is elnézést a poszt elszakmaisodásáért, ígérem legközelebb írok az internetbekötés kálváriájáról, a három napos betegdeeszkalációs kurzusról (beza!), amin részt vettem, a vérforraló igazságtalanságról, ami a tévé- és médiaadó, meg hogy miket csinálunk amikor épp nem dolgozom (nagyon izgalmas lesz, Ja nem). Mindenkinek puszi&pá!!

[bubulinia-blog]

Első napjaink

Szóval eredetileg egyáltalán nem is jutott eszembe blogot írni, mivel ugy gondoltam, hogy vagy semmi érdekes nem fog történni, vagy pedig csupa kínos dolog, amiről inkább nem számolnék be úton-útfélen. Ennek ellenére, több ismerős is kifejezetten kérte, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt:)

Az ideutazásunk viszonylag simán zajlott, leszámítva, hogy az utolsó 4 km-t a vonatállomástól a kórházba, majd a kulcsot felvéve a szállóra gyalog kellett megtennünk, mivel errefelé este 7-8kor mennek az utolsó buszok. De legalább előtte jol bevásároltunk WC papírt, meg mindenféle kis német kolbászkákat, így aztán cipelhettük az egészet domboldalon felfelé. Szerencsére viszont csak egyszer tévedtünk el, illett a kulcs a zárba, és legnagyobb megrökönyödésemre indukciós főzőlapot és egy szuper sütőt (sütőt!!!!) találtam a konyhában. Ezután mondjuk ágynemű hiányában összebújva vacogva töltöttük az éjszakát egy csupasz matracon, mivel az összes cuccunkat csak másnap hozta a költöztető. De!! Megjöttek másnap reggel a cuccaink gond nélkül, egyelőre egy kósza szemöldökcsipesz ( és Tony furby-je, Dumbo, aki megérkeztekor már csak monoton zümmögni tudott :( )kivételével minden kifogástalan állapotban meglenni látszik.

Nappali fényben kettő dolgot konstatáltunk:

- a környék gyönyörű szép, őszi színű erdők, szőlősdombok, fájdalmasan rendezett házak és kiskertek stb.

-illetve, hogy a kis kecónk iszonyat koszos. Elcaplattunk tehát az OBI-ba és vettünk mindenféle mikroszálas felmosót, meg hasonló hasznos dolgokat és nekiálltunk kipakolni/takarítani. Na ez innentől mar tenyleg nem volt túl izgalmas. Képet nem küldök senkinek addig, amíg nem találunk helyet azoknak a fölös cuccoknak, amiket már el se kellett volna hoznunk, mivel otthon sem volt soha rendes helyük.

Másnap, azaz ma, randim volt reggel 9 kor Isabellel, aki a munkaközvetítő cégtől jött, hogy segítsen mindenben. 3 óra leforgása alatt kb 35-ször írtam alá különböző dokumentumokat, de elvileg van bankszámlán, itteni lakcímem, munkaszerződésem, sőt még telefonszámom is. Ami biztos, hogy egyedül ezek közül egyiket sem tudtam volna elintézni. A városházán, ahol regisztrálnom kellett, volt egy kiállítás különböző porcelán- és fából készült mopszokból, valamint mopszokat ábrázoló festményekből. A kórház bejáratánál pedig áll egy mopszot ábrázoló kőszobor. Miután a főutcán már a harmadik olyan üzlet mellett haladtunk el, ahol mopszos táskát, mopszos könyvet illetve mopszos zoknit lehetett venni, nem tudtam tovább magamban tartani a kérdést, hogy mégis miért van oda annyira Winnenden ezekért a kis haszontalanokért. Kiderült, hogy bizonyos Karl Alexander herceg?gróf? az 1717-es belgrádi csatában elkeveredett szeretett mopszától, de később újra egymásra találtak, mert a földkerekség egyetlen okos és fitt mopsza Belgrádból egyenesen hazafutott Winnendenbe, és ennek örömére a herceg?gróf? eml��kművet állíttatott neki, és azóta nyilvánvalóan hivatalos kabalaállatként is funkcionál. Ja, és az is kiderült, hogy németül a Mops többesszáma a Möpse, ami ciciket is jelent. Sőt, főleg azt. Na erre varrjatok gombot.

Miután mindent elintéztünk, Tonyval még a "belvárosba" is bebicikliztem, de az aztán már végleg annyira izgalmas volt, hogy külön posztot fog érdemelni.

Még annyi, hogy jelenleg a legnagyobb stresszt számunkra a német szemétgyűjtési szabályok megismerése jelenti, amit ők olyannyira komolyan vesznek, hogy miután regisztráltam a városházán, kaptam egy Winnendenes vászontáskát, amiben a helyi klubok és fesztiválidőpontok (almaléfesztivál!! Kisállatszaporító-klub!!) mellett van egy 30 oldalas brosúra csak a szemét szabályokról és hogy hol tudod letölteni a mobilapplikációt ami a szemétről szól...Ja és az itteni házirendben is benne van, hogy ha elrontom, megbírságolnak. Ettől annyira befeszültünk, hogy csak ezért nem vettünk új vécékefét, mert ugy érzem, hogy csak több órányi szemétszabály áttanulmányozás után fogok készen állni arra, hogy egy koszos, ámde műanyag vécékefét képes legyek a megfelelő tárolóba kidobni. Vagy egy műanyag zacskóba csomagolt, de szétolvadt és kifolyt csokit a saját papírjában???