dumspirospero

[dumspirospero]

annyira üres vagyok

a kezem sem mozdul;

lekapcsolt vezeték 

és

kiégett idegek,

megszűnt kapcsolat,

az izom-merevlemez

törölte magát.

fatális error, vagy

csak

természetes szelekció

[dumspirospero]

én vagyok

a tettetéskirály

a színlelésúr

az álarcmester

és árulóm

mégis a

láthatatlan könnyfolyam

[dumspirospero]

Sosem lesz galaxis a szívem helyén, mert abban fényóriások sorjáznak,

bennem...

Bennem meg a hiány,

de az nem világít,

csak fáj.

[dumspirospero]

Egyedül is értékes vagy,

érdekes ékszer.

Nem kell senkinek a

nyakába akaszkodva félned,

hamisan

meg

játszva élned

[dumspirospero]

Rövidzárlatot okoztam saját magamban.

Lekapcsoltam az érzelmeket

és olyan sötét lett, hogy

nem találok vissza

[dumspirospero]

Elegem van, hogy minden mű

megjátszott kacat és

színlelés;

ideglelős, hideglelős ölelés.

"Mintha"

De bárhogy is próbálom,

sehogy sem igazi,

semmi sem érdekel,

semmi sem fáj igazán

[dumspirospero]

Mosolyogva vágtam le a szárnyaimat

és még meg is köszöntem;

hát nem ez a felnőtté válás?

[dumspirospero]

nem tudok rólad írni

akkora sebet nyitottál a szívemen,

hogy még

simán visszaférsz rajta

[dumspirospero]

Vaksötétbe bámuló

szemem kétségbeesett

tapogatása

a pulzáló zöld után,

ami tavaszt virágoz a szívembe

az a sok

lelkes hallucinációt

követő,

gyomromba süllyedt kődarab

te bármikor összetörsz

két szóval

és én hagyom;

hátha hallom egyszer

azt az

egyet

önzésem megfeneklett könnyfátylai

erkölcseim temetőjében nyugodva

az a mérhetetlen tűz

a légszomj

a szédülés

kihúzod a lábam alól a talajt

aztán támasszá válsz

és már itt sem vagy igazán

két arcod

és én mindegyiket

csak hátulról leshetem

mohón

sóvárgó zöld szemekkel

lényed felhők között lebegő

vándorló palotája

nyúlnék feléd, de

talán nem is létezel

önvád, megbicsakló tükör hangon

gombostű fej vagyok

lelkem galaxissá tágult

ablak szemében

te pedig oly

távoli,

elérhetetlenül lángoló óriás

[dumspirospero]

Közös reggelek önemésztő cigifüstje,

az a sok meg sem hallgatott csend

Szenvedélyünk épphogy lánggá lobbanó,

elnyomott parazsa.

Tengernyi semmibe fakuló pillanat,

mikor elveszhettem volna a szemedben.

Hosszú karod körém fonva egy álomban,

melyet magányosan heverve, ketten álmodunk

[dumspirospero]

az alkohol átgőzöl a fejemen, 

megzörgeti a rácsokat

felmorran valami vágy,

nem akartam tudni, hogy ott lapul,

de már becserkészte a szívem folyosóit

nyílik a zár

kiszakad a lelkem és

helyet cserél az erkölccsel

és csak szédülök és 

nem számít semmi már

hogy mi lesz holnap,

hogy kit bántok,

hogy Neked sem jó igazán

nem akartam, hogy így fájjon

de a megbánás csak apró füstoszlop az éjben, 

reggelre, és azóta sincs nyoma már

elfeketedett a szívem, és

csak az bánt, hogy

nem is bánt már semmi sem igazán

[dumspirospero]

azt mondták, hogy én egyszer még valami nagyot viszek véghez meghatódtam, pedig igazából csak a magányban tükröződik számomra a végzet

[dumspirospero]

már régen

bennem ragadt valami,

s azóta én vagyok,

aki semminek nem örül

gombóccá nőtt a szívem körül,

talán már a helyét is átvette

néha dörömböl a bordáimon,

fájón karmol a gyomromba

megszorítja a torkom, hadd fuldokoljak.

két részre szakadtak az életem szereplői:

az egyik tábort nem tudom szeretni,

 a másikat nem lenne szabad

az elérhető sosem elég,

a tökéletes tiltott

olyan, mint a

meleg napsugár az őszi hűvösben

az arcomra ragyog és minden-minden

gyönyörű szép lesz tőle,

de nem lehet az enyém,

nem zárhatom be a fényt,

még a szívembe se

és ahogy lebukik a nap

és eljön a december,

megint egyedül maradok majd

a habzó pezsgő mellett

[dumspirospero]

Hogy lehet, hogy mi mind, egyformán-hasonlók egymás vérét vesszük? És agyunkba fészkel: “vesszen minden, ami nem Én!” ? De vak az ember, s nem érti, hogy Minden Ő és  Ő a Minden. Magának okoz csak be nem gyógyuló halál sebeket.

[dumspirospero]

Mindig akkor ébredek rá az életemre, amikor

egy kicsit megszakad.

Amikor találkozom a tükörképemmel

és meglegyint a szememből sugárzó

kétségbeesett üresség.

Amikor hirtelen nem is tudom,

ki vagyok

és ez mélységes zavarba ejt.

Amikor a legvilágosabb dolog az életemben

a telefonomról visszatükröződő fény.

[dumspirospero]

Csalódástól fakóra kopott szememből fájdalom csorog a párnára. Régi ismerős, bárhányszor dobom ki a szűrét, csak visszatalál. Kulcsa van már, azért lakoltat ki a mellkasomból szívet, tüdőt, artériát. A torkomba kapaszkodik, minden annyira hideg ma este.

[dumspirospero]

Ha a gyötrődés csenddé fakul, az emlékek “boldogan amíg meg nem...” Akkor kinek jó, kinek gyönyör, ha rám rontanak? A lelkem nem gladiátor, semmit sem tehetek az oroszlánkarmú kín ellen. Összekuporodom és nagyon fáj. Megakasztja a légzésemet, de nem örökre, mert az megváltás lenne. Reménykedem, hogy a halál után csak a habzó, fekete nyugalom vár.