kaleytia - Tumblr blog

[kaleytia]

Háy János - Egy szerelmes vers története

Háy János - Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam, amikor tíz napja, vagy inkább két hete nem láttalak, mert mondtad, hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold, mi volt és mi legyen, a verset, ami arról a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt, hogy rossz nélküled, vagy más megfogalmazásban, csak veled jó, s eljátszott számtalan olyan szóval, amit kizárólag akkor képes az ember használni, amikor mélyen beleszeret valakibe, minden más esetben ezeket a szavakat, kicsim, csillagom, szivem, és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli. A verset, amiben szerepelt egy felhívás, hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz mozdulattal végzetes hibát követhetünk el, s csak évekkel később, mikor már régen elveszett derül ki, hogy mennyire nem kellett volna elutasítani egy találkozót például, mennyire nem kellett volna azt a rossz mondatot megírni sms-ben, de akkor már késő. A verset, amiben volt egy hasonlat is, hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt, de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az ember egy rossz gombot, s az egyébként rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről volt szó, elromlik, vagy helytelen, számunkra nem megfelelő funkcióban kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam, megmutatom, már nem olvastad el, mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából végzetes találkozón azt mondtad, hogy soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt, és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc szavad, én nem szerettem annyira, de erre soha nem gondoltam, hogy nem, mert annyira szerettem benned mindent, még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran az átlagosnál gyakrabban használtál más esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó, hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél, s veszélyben érzed a szabadságodat, az életed egyéb területeit, s hogy emiatt kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy, így mondtad, megéri-e ez a veszteség. Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem, amit mondani akarsz, hisz szerettelek. Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad, fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később, hisz van ez az asszimetria a megírás és a megjelenés között, az érzés és az érzés manifesztációja között, becsúszik egy-két hónap, esetleg több, a verset később egy másik lány olvasta, és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett, volt benne az a mély érzés, ami bennem is, bár most nem, hogy nem is gondolta, mert olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki, nem is gondolta, hogy ennyire szeretem, el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben a legkülönfélébb, máskor egyáltalán nem elfogadott cselekedetek is megengedettek, én megfogtam a karját és távolabb toltam, s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan, de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően nagyon édes arcba mondtam, hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen érkezett, s úgy érezte, most élete egyik boldog óráját közelíti meg, s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne, s most így végképp érthetetlen számára az, ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra, s rögtön ott, az előszobakövön csuklottam térdre, ez az a rendkívül nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb filmek sem mernek ábrázolni, mégis, mint az én példám mutatja: létezik. Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön mi mást tehetne az ember, zokogtam bele a padlólapokba, s még beszéltem is, hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem, talán a lány a gangon van még és félreérti, s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be, és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött, s a nevetséges pozíció is maradt, mintha könyörületet vártam volna valakitől, holott egyedül voltam, teljesen egyedül, a testem, mint egy véletlen odakeveredett bogarat, amire a lakásban egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz, agyonnyomta az istent.

[kaleytia]

[kaleytia]

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.

Márai Sándor (via koltoktollabol)

[kaleytia]

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.

József Attila (via koltoktollabol)

[kaleytia]

Kosztolányi Dezső: Csendes, tiszta vers

Nincs semmim… Így megyek magamban - tip-top - szelíden, csendesen s ha éjjel bántanak a rablók, kitárom két üres kezem.

A rablók sirnak velem együtt. Olyan-olyan szegény vagyok, mint kisded első fűrdetőjén és mint a teknőn a halott.

De tart a föld s ez az enyém még s feszül az ég fejem felett s kitárom az örök egeknek örök-mezítelen testemet.

[kaleytia]

Ha kérte volna, életemet adtam volna érte; és hogy semmit se kért, többet adtam oda hitvány életemnél: szívemet, szerelmemet.

Ady Endre (via szepmagyarirodalom)

[kaleytia]

[kaleytia]

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

[kaleytia]

Kosztolányi Dezső: Feleségemnek ...

Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsudtam, hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban:  “Megszoktam őt, akár a levegőt, Ő adja nékem a lélegzetet.”

[kaleytia]

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.

[kaleytia]

Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz.

József Attila (via konyvidezetek)

[kaleytia]

Pilinszky: Parafrázis

Mindenki táplálékaként, ahogy már írva van, adom, mint élő eledelt, a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl az elevenre éhes, lehet a legjobb szeretőd, végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon és beléreszketek, hogy kikkel is zabáltatom a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy, ugyan miféle vályú? S mi odalök, micsoda vágy, tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem hogy falja föl a horda! Eleven táplálék vagyok dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok szünetlen és egészen; emésszétek föl lényegem, hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié, az mindenki falatja. Pusztíts hát szörnyű szerelem. Ölj meg. Ne hagyj magamra.

[kaleytia]

“Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.”

József Attila: Óda (3)

[kaleytia]

Estente meghalunk az ágyba,     s reggelre már mások vagyunk. Mind változunk zokogva, vágyva     és nem találjuk - önmagunk.

Kosztolányi Dezső Plato olvasása közben (részlet) 1904 (via gorbekor)

[kaleytia]

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

Pilinszky János (via gorbekor)

[kaleytia]

Illyés Gyula - Egy mondat a zsarnokságról

Hol a zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan

pattogtatott - “vigyázz!”-ban, “tűz!”-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergődő jajsikolyban, a csöndet

növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengő szoborkövekben színekben, képteremben,

külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban

s abban, megállt a kapualjban:

hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek idegennek felelget:

nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban;

az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves, mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban,

nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban,

mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,

fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog: hegyen és tenger mellett be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben;

a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban;

mint víz a medret követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába,

beivódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,

bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű akármilyen mű,

mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

[kaleytia]

József Attila: Óda

1.

Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.

Nézem a hegyek sörényét – homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és – amint elfut a Szinva-patak – ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.

2.

Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!

3.

Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.

4.

Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját – hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong – tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.

5.

Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált – Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!…

(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)

6.

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(forrás)