#irodalom | Explore Tumblr Posts and Blogs

annie-lang-azurlany · 10 months

Text

Kontrollált erjedés

Kedd van. A Váci úti irodából metróval a klubba megyek, ahol ma filmvetítést tartunk. Három órával nyitás előtt érek oda, ezalatt kitakarítok, és lefordítok még néhány oldalt a vámpíros könyvből. A vámpír mindig egy metafora.

Direkt a nagyon hivatalos, irodai kiskosztümben vagyok, mert úgy gondolom, hogy ebben sokkal stílusosabb lesz megnézni az Amerikai Pszichót. Igazából a sötétben, a füstben úgyse látja senki, mi van rajtam, pedig jó poénnak tűnt. “Egyfajta absztraktcióval állunk szemben valódi én nélkül: egy ősi entitás vagyok, egy illúzió… egyszerűen nem vagyok jelen.” Mire a film véget ér, én berúgok, és hajnali kettőig beszélgetek a többi csontrészeg haverommal. Nem szoktam emlékezni, hogy ilyenkor miről beszélünk, csak a beszélgetés tényére, és hogy jó érzéssel tölt el: jobbal, mintha egyedül maradnék saját magammal.

Hazafelé rossz éjszakai buszra szállok, ami kicsit arrébb tesz le, mint a rendes. Nem vagyok biztos benne, hol vagyok, azt hiszem, az orosz nagykövetségnél, ezért – szokásomhoz híven – odaköpök a rendőrbódé mellé. Kiderül, hogy ez hiba volt. Egyrészt, nem tudok rendesen célozni a sok piától, és nem a bódé mellé köptem, hanem rá; másrészt, nem az orosz nagykövetség volt, hanem a török. Az oroszoknál már hozzászoktak, hogy az ember néha kinyilvánítja politikai véleményét, a törököknél kevésbé, szóval kiabálni kezdenek (“hivatalos közeg elleni erőszak, ötvenezer helyszíni bírság”), és utánam jönnek.

Berohanok egy sikátorba; hirtelen elmúlik a részegség, éles vagyok, mint egy pillangókés pengéje. Felkapom a blézeremet, feltűröm a szoknyámat, és kiengedem a hajamat – ezzel megváltozik a sziluettem. Amikor egy sarokkal odébb visszajövök a főútra, a három rendőr már nem ismer fel. Elsétálok mellettük, biccentek; kicsit még a blézeremet is arrébb tűröm, hogy az oldalamon lógó céges belépőkártyámon megcsillanjon az utcalámpák fénye, ezzel jelezve, hogy én egy komoly, normális, felnőtt ember vagyok, aki csak éppen későn megy haza a munkából. Ők meg beszopják, és viszonozzák a biccentést.

Hazaérek, hajnali három. Felzavarom a pasimat, mert a rendőrök elől menekülés teljesen felajjzott. Ő azt sem tudja, mi van; szerintem azt hiszi, hogy valami erotikus, alvási paralízises álomba csöppent, amikor arra kel, hogy lefogom, és lovaglok rajta. Ő elmegy, én nem. Nem is akarok, a helyzet gyönyörűsége bőven elég kielégülés.

Szerda van, reggel hét. Olyan másnapos vagyok, hogy csoda, hogy nem esik ki az agyam a szemgödreimen keresztül. Reggel megiszok egy energiaitalt, amiből előre be van tárazva ezekre a napokra; végigsimogatom az arcom a mélyhűtőben tartott rózsakvarc arcrollerrel, hogy eltüntesse a karikákat a szemem alól; majd töltök egy pohár barackos kombuchát, hogy rendbetegye a tegnap éjjel szétbarmolt bélflórámat, mert az embernek vigyáznia kell magára, ugyebár. Munkába menet a Lehel piacon veszek egy szendvicset (mert itt csak 300 forint, szemben a céges kantin 1200-as tarifájával), és betántorgok a Váci útra. A légkeringetés nélküli, orosz metrókocsikban kétszer leszek rosszul. Már megtanultam ilyen napokon úgy tenni, mintha normális ember lennék, felvenni a fapofát (“absztrakcióval állunk szemben”), mögötte pedig lábon kihordani a másnapot anélkül, hogy bárki megsejtene bármit. A ma készülő exceltáblákban lesznek hibák, de mivel punci nőtt a lábam közé (ami kicsit még mindig sajog a hajnali menettől), mindenki természetesnek veszi, hogy butácska vagyok, és hibázok néha. Nem keresnek más magyarázatot.

Iroda után nem egyenesen megyek haza, pedig a nettó három óra alvás után nem esne rosszul, hanem utolsó erőmmel bevonszolom magam a Lehel piacra, és veszek két kiló erőspaprikát, és egy dinnyét. Ezekre később még szükségem lesz. Hazaérek, egy darabig rajzfilmet nézek, aztán elalszom. Be kell hoznom az előző nap felhalmozott alvásdeficitet.

Csütörtök van, ma home office- ban vagyok, de mivel éppen nincs feladat, egész nap azt csinálok, amit akarok. És én cuki kis kötényt akarok kötni, háziasszonynak akarom tettetni magam, és erjesztett ételeket és italokat akarok készíteni. Úgy is lehetne mondani, hogy élvezem a rothadást, de ez nem szalonképes kifejezés, úgyhogy általában, ha kérdezik, azt szoktam mondani, hogy a kontrollált erjedés a hobbim.

Van egy kombuchatelepem a konyhaszekrény tetején. Ez egy gombafajta, ami cukros fekete teában tenyészik. Lefejtem a levet, amiben úszik; a dinnyét ledarálom, és a lefejtett kombuchaléhez adom, majd csatos üvegbe töltöm, és lezárom. Ezután 3-4 napig még erjednie kell, hogy a gomba dinnye cukortartalmát is feldoglozza, mikronutriensekké és ecetsavvá alakítsa, és a lé szénsavas legyen. Ám ezeket a palackokat rendszeresen büfögtetni kell, különben felhalmozódik bennük a széndioxid, túl nagy lesz a nyomás, és az üveg szétrobban. Úgyhogy nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a megfelelő időközönként kieresszem belőlük a gázt.

A szárazon maradt gombatelepet felöntöm frissen főzött fekete teával, és hat evőkanál cukrot adok hozzá. Ezzel táplálom, ezzel tartom életben, cserébe ő is életben tart engem minden másnapos reggelen.

A paprikák elkészítése kicsit trükkösebb. Ezeket először le kell darálni, mielőtt csatosüvegbe zárva erjeszteni kezdeném; de darálás közben könnyezni kezd tőle a szemem. A kötényem sarkával itatom fel a könnyeimet, mint valami 60-as évekbeli rajzolt háziasszony egy új generációs sütőkről szóló reklámbrossúrában. Nem kell sírnod, szívem, hogy elégetted a csülköt, azért még szeretlek. Ezzel a csúcsmodern, Dorsia 2000 márkájú gázsütővel ez többet nem fog megtörténni, gyakorlatilag megsüti helyetted.

Az üvegeket szépen felrakom a polcra, csodálom őket egy darabig, majd leülök, és dolgozom tovább a vámpíros fordításon. A vámpír mindig egy metafora. Mielőtt a párom hazajön, bedobok az air fryerbe néhány mustáros karajt (házi sörös mustárba pácolva) és mirelit krumplit, nem fogok én a gázsütővel szerencsétlenkedni, mint egy 60-as évekbeli háziasszony. Az eredményes nap után úgy alszom, mint aki soha életében nem tett még semmi rosszat.

Péntek van, ilyenkor én tartok programot a klubban, méghozzá Művészkört. Már délután háromkor ott vagyok, hogy nyugodtan tudjak fordítani, inspiráló környezetben. Hivatalosan persze ötig dolgozom, de kit érdekel. A vámpír mindig metafora. Gyorsan megy a munka, közben békésen cigizgetek, iszogatom a harmatgyenge fröccsöket, és hagyom, hogy a kreativitásom átvegye az irányítást. (A “kreativitásom”, ja…)

Lassan szállingózni kezdenek a vendégek, és én minden érkezővel egyre inkább elememben vagyok. Egyre jobban otthon érzem magam, egyre élesebbek a színek, egyre harsányabbak a hangok. Ez az én közegem, innen származom, és ide térek vissza; ezen kívül minden más csak színlelés, csak azért létezik, hogy kitöltse a két buli közötti holtidőt. Látom a versek csontszerkezetét, hallom a le nem játszott dalamokat, érzem a prózában szemérmesen körbetáncolt témák súlyát. És minden egyre fényesebb.

Már nem én irányítok. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, kivel kiabálok, és miért. Valaki le akar fogni, én megütöm, azt hiszem, ököllel. Abban a pillanatban logikusnak tűnik, de mire kiérek a buszmegállóba, már szégyellem magam. Hazafelé az éjszakai buszon sírva írom meg a haverjaimnak egyesével, hogy túlzásba vittem, ma tényleg túlzásba vittem, valami hatalmas hülyeséget csináltam, de mind nyugtatgatnak, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi komoly.

Hazatántorgok, a pasim már rég alszik. Érzem a szagán, hogy részeg. Bebújok mellé, átölelem, ő álmában visszaölel. Igazából mi egy teljesen normális pár vagyunk.

Szombat van, Reggel nyolc. Három óra alvás után felkelek, iszom a dinnyés kombuchából. Összecsomagolom a sátrat, két hálózsákot, véletlenszerű kajamaradékokat a hűtőből, és elindulunk kempingezni, ahogy előre meg van beszélve. És ha valami előre meg van beszélve, attól nem téríthet el az sem, ha tegnap összedőlt a világ. Az út négy óráig tart, a vonat fém teste olyan forró, hogy megégetne, ha hozzáérnék. Izzadok, cipelem a poggyászt a csatlakozások között, ki vagyok száradva, és kimondhatatlanul rosszul vagyok; haldoklom. A halálomat kívánom.

Az alkoholista barátaim és családtagjaim esküsznek arra, hogy a legcsúnyább másnap sem tart délután háromnál tovább – és láss csodát, mire elérjük a délután hármat, az elmém kitisztul. Egy kiránduló vagyok a feltérképezetlen (mi ez a falu, ahova jöttem? Áh, igen) Vinye erdejében. Ez egy kis település a Cuha-patak mellett. Egy barátom szülinapját ünnepelni jöttünk, a patak partján sátrazunk. Tüzet rakunk, megsütjük, ami nálunk van. Körbekínálom az erjesztett spárgát, amiről nem is tudtam, hogy nálam van, arra se emlékszem, mikor csináltam (hiszen pár napja paprikát vettem a piacon, ez meg spárga), de mindenkinek ízlik, és mindenki dicséri. Valaki el is kéri a receptet, de csak annyit tudok mondani, hogy szívből kell csinálni.

A társaság egy tagja nagy rajongója a könyvnek, amit fordítok. Néhány órán keresztül vámpírokról beszélgetünk. A harmadik pálinka után már elég bátorságot ittam, hogy elmondjam neki, hogy az egész csak egy metafora. A vámpír mindig metafora.

Kiröhög, kortyol a poharából, és azt mondja, dehogyis, ez csak irodalom. Fantázia. Nem igazi.

Bár besötétedett, amikor odavetődik a tábortűzhöz egy ingatag körvonalakkal rendelkező alak. Fémes szag árad belőle, és azt kérdezi, van-e még piánk. Megmondjuk neki, hogy nincs, menjen máshova kéregetni, és magunkban morgolódunk ezeken a rosszéletű alkoholistákon. Én megyek el lefeküdni a sátramba leghamarabb. Ezek itt mind azt hiszik, az alkoholista az egy építőmunkás kinézetű alak, aki görnyedt háttal, tántorogva közelít az utcákon éjjel, egyik kezében kőbányaival, a másikban töltött cigivel, és torokhangon piát kéreget. És amíg ezt hiszik, én biztonságban élhetem ezt az életet.

Vasárnap van, elindulunk haza. Az út visszafelé sem rövidebb, mint idefelé, de legalább ki tudom pihenni magam. Hazaérve gyorsan bevágom minden cuccomat a mosásba: amiben kempingeztem, amiben előtte nap verekedtem, amiben a paprikát daráltam, amiben az irodában voltam. Mindent. Aztán csak heverek a kanapén, mint egy zombi, és várom, hogy az áttétes mágia így belőlem is kimossa ezt a hetet, ne csak a ruháimból.

Hétfő van, megint home office. Ma jó vagyok. Kitakarítom a lakást, amire a múlt héten nem jutott idő. Dolgozom is, megcsinálok néhány exceltáblát (ez a munkám, exceltáblákat gyártok), aztán felveszek egy olyan ruhát, ami elrejti a sörhasamat, és elmegyek a barátnőimmel vacsorázni.

A kínai negyedbe megyünk a Night Market nevű helyre, ami a túlvilági illataival és a kínai neonreklámokkal olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Medúzasalátát rendelek, száz napos tojást, és kínai herbállikőrt.

Az egyik barátnőm megjegyzi, hogy mi az a szemem körül, csak nem monoklim van. Mondom, hogy nem, csak nagyon szerencsétlen helyen jött ki egy pattanás – együttérez, neki még ennél szerencsétlenebb helyeken is ki szokott jönni. Kikéredzkedek a mosdóba, és megnézem magamnak: ez tényleg monokli. Nem baj. Ha legközelebb valaki rákérdez, az igazat fogom mondani: részegen verekedtem. Mer majd vajon bárki egy rossz szót is szólni, vagy azt fogják hinni, hogy viccelek?

De nem kérdezi senki más.

Hazaérve még elvégzek egy jógamozdulatsort, 32 perces, stresszlevezetésre való. Majd megiszok egy kis vodkát, hogy könnyebben tudjak aludni, és egy pohár kombuchát, hogy a vodka ne bassza szét a gyomromat.

Újra kedd van. Egy meetingen ülök, a Váci út egyik betonüveg palotájának hatodik emeletén. A főnök épp azt dicséri, milyen jók az excel-tábláim, míg az angoloké mekkora okádék. Nem emlékszem, mikor csináltam meg ezt az exceltáblát… egyszerűen nem voltam jelen. A meeting további részét ennek a novellának a megírásával töltöm. A főnök azt hiszi, hogy szorgalmasan jegyzetelem az elhangzottakat, ezért megkér, hogy majd küldjek neki egy memót a meetingről.

Lehet, hogy majd elküldöm neki ezt az írást.

Ma este nem megyek a klubba, haza kell mennem összecsomagolni a fesztiválra. Lengyelországba megyünk, egy várba, ahol sok hozzám hasonló ember gyűlik majd össze: hasonló módon öltözködnek, hasonló zenét hallgatnak, hasonló módon élnek. Mert nehogy azt hidd, hogy egyedül vagyok ebben a helyzetben.

A vámpír egy metafora. Mindig is az volt. Annak metaforája, hogy úgy nézel ki, mint egy normális ember, úgy jársz, úgy beszélsz, mint egy normális ember, ideig-óráig el is tudod játszani a normális ember szerepet; de belül nem vagy normális. Talán már ember sem igazán. Nem emlékszel, mikor szakadt ketté az életed, de lassan észreveszed, hogy a másiknak már nem elég az éjszaka. Egyre tovább van jelen, egyre több helyet követel magának, néha már nappalodba is belemélyeszti sima szemfogait, és inni akar belőle. Az addigi életedből csak egy maszk marad, egy absztrakció, te pedig többé nem vagy jelen – még megtarthatod a kontroll illúzióját, ki tudja, meddig, de már rég a másik irányít.

Egy héttel ezelőtt a film így végződött: “De hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam nektek.”

Ez a novella sem jelent semmit.

#magyar #irodalom #novella #amerikai pszichó #bret easton ellis #vámpír #alkoholizmus #írás #idézet #magyar irodalom #kortárs #metafora

26 notes · View notes