kepzeldel - Tumblr blog

[kepzeldel]

Semmi és minden

Beülök a színdarabra, de lehet, hogy mozi. Csak a teremre emlékszem. Mintha az Uránia csarnokát kereszteznék egy szentpétervári metróaluljáróval, ahol még csak álmomban jártam. Hely már alig van, de egy egészen elöl lévő még szabad, igaz, az oszlopok kitakarják a fél színpadot. Vagy vásznat.

Elsötétedik. A történet a Mindenség kapitányáról szól. És lenyűgöző. Mint egy öt és fél órás Wagner-darab, egy Holdra szállást átölelő Mad Men-epizód vagy egy Weöres-vers.

Elmesélni nem tudom. Foltok sincsenek – mielőtt elkezdődne, már felébredek. Az egészet mégis látom. Érzem a lábujjaimtól a talpaimig, és köztük rengetegszer fel-le. Keresztüldübög az értés. A minden igazságok láthatatlan szirmai itt illegnek körülöttem. Ha elég gyors vagyok, a vállamra szállnak.

Az összeizzadt lepedőn kijjebb vergődve találok egy füzetet és egy ceruzát. Nyitva csukott szemmel kezdem leírni, amit láttam. „...A Mindenség kapitánya...” A kapitány szó most olyan erősen él bennem, mint milliárdokban az Isten. Akármelyik. Tudom, hogy létezik egy rendszer, egy mindent átszövő matematika. Egy matematika, aminek van karma és karmája, kamrája és karámja. Benne velem. Akinek a sörényét itt kefélgeti egy puha hajú lány. Beszél hozzám, simogat, én vagyok a kedvence. A szemeim miatt, vagy ahogy a forró levegőt kiengedi az orrom.

Azt hisszük a lóról, hogy csodalény. Hiszen az, tud vakon bízni. Láthatatlan, illegő szirmokkal a vállán. És pengeéles hűséggel, amit lassan, de csak egyszer játszhatsz el. Azután kicsorbul. Ahogy a könnyei is, d-vel, szárazon. Többé nem szárny a ló, csak szabad lenne.

Még egy utolsó forró levegő, ami helyén a semmi és a mindenség marad.

[kepzeldel]

Fehérek, szárnyak, cégérek

„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet; de a megadott kívánság életnek fája.”  Példabeszédek 13:12

A küszöbön állok, és nézem az ajtófélfát. Ez még rendes fa, abból az időből, amikor a tárgyaknak volt jövőjük. A mester saját magától várta el, hogy csak olyan kerüljön ki a kezei közül, ami évek múlva is az ő cégére lesz. De nem csak a mester, a legtöbb ember pont így felelősséget vállalt, sőt érzett is. Például az, aki ezt a keretet fehérre mázolta (talán az anyád?), vagy az akkoriban a festékgyártónál dolgozó vegyészmérnökök. Na meg az ecsetkészítő. Szerintem az most is a fészerben van a többi tartósnak szánt szerszámmal együtt.

De tényleg! A fehér csak gazdagabb lett az időtől, és én elveszek az alatta átütő erezetben, akárcsak anno a nagyanyám borostyánláncaiban. Beléjük képzeltem a sok ezer éves rovarokat. Megkövülve, mint én az ajtókeretben. A naiv kisfiú észre se veszi a magára aggatott masszív ékszerek súlyát, bezzeg a férfi, ő hiába edzett, kérlelhetetlenül rántja le a föld, amikor szárnya veszett.

Egy küszöbnek nem kéne ilyen bonyolultnak lennie: vagy mész, vagy maradsz. De én már csak a szárnyaimra gondolok. Ha rovar, ha vörösbegy, ha Ikarosz, csak azzal van értelme, mindegy, hogy kint vagy bent. De nekem hol lesznek meg újra?

Egy küszöb tényleg nem bonyolult. Olyannyira nem, hogy sosem edzünk rá külön. Csoda, ha pofán vág? Egyszerű, ám ravasz. Ha nem figyelsz, előbb-utóbb a túloldalára vágysz. Mert a küszöb egy délibáb. Talán ezért végződik mindkettő b-re.

Cserébe rajta állva nem torzít sem kifelé, sem befelé. Innen látom azt is, hogy nem vagyok kész. Innen a távolodó csillagokat. Innen a helyükre ült szürkét. A nihilbe torkolló hétfőt… keddet… szerdát… A feléjük csurgó gyantát. A heges hátam. Viszket, hanyatt dobom magam, toporzékolok. De csak csütörtök lesz.

A tollakért széttépném a párnát, amibe tegnap még egyszerre hörögtünk, viasszal a hátamra ragasztanám – vigyázz fiam, ne túl alacsonyan, ne túl magasan, se a hullámokhoz, se a Naphoz ne közel! –, de a küszöbről már nem érem el az ágyat.

Marad a félfa és az időtlen fehérség (akár egy új lap, akár az eskü). Ha elfog a révedés az amikor még időkbe, a küszöbtől tudhatom, hogy a cégértelen ember akkor is ugyanígy révedett. Ideje továbbfaragnom az enyémet. Ha kint, ha bent, szárnynak lennie kell rajta.

[kepzeldel]

Ezer éve

Olyan régóta tervezem, hogy írok neked. Fejben többször el is kezdtem. Aztán mindig legyintettem – már úgysem olvasnád. Vagy ami még rosszabb, csak azért olvasnád, hogy azt érezd, már nem érdekel.

Talán múltad vagyok. Egy trapéznadrág, amit úgy imádtál, le se vettél, most meg milyen komikus. Hogy lifeg a hibátlan bokád körül? Mint egy börtönőr, aki rajong érted: remegő kezében a kulcs összevissza zörög a rozsdás zárban.

Rozsdásak is volnánk, igen. A szavaim nem pörögnének úgy előtted, mint régen. Az évektől megnehezedve hömpölyögnének, akár egy nyílt vízhez közelgő folyam, rajta a rengeteg korhadt uszadékkal. Szinte áll. Pedig, ha elfelejted, amit látni gondolsz, a kezeddel távcsövet formálva, a másik szemed behunyva, a látómeződből kiszakíthatod magadnak a lényeget: az ár itt és most a legsebesebb.

Tőled is kapott sebek. Régebbiek és újabbak között. Egy része nyom nélkül múlik, egy részét muszáj kaparnom. Azóta sem kaptam vadítóbb heget a tiédnél. Huncutul ült a szemed sarkában, hogy mindig érezzem, hárman vagyunk: te, én és a bennünk rejlő állat. Néha galamb voltál, néha tigris, de mindig elefánt. Aki sosem felejt.

Sosem felejtem el, amikor először értettem, hogy szeretsz. Ahogy akkor, úgy akarok még sokszor érezni. Tudva képzelni. Szerelmet, félelmet, biztatást, kegyelmet. A nevetve átitató, belénk fájó, mégis közös rejtekhelyeket. Kudarc utáni megbékélést, előreugrást és futóhomokba keveredést, mezítlábat sűrűn nőtt csalánok közt és kesztyűs kezet, amikor időnként, épp csak egy pillanatra, a világ erősebb nálad.

Nálad maradt egy darab belőlem. Eszemben sincs, hogy visszakérjem. Üzlet volt. Adtál valami sokkal értékesebbet, a címedet. Ahol röptében bármikor a fellegek felett.

Azt hitted, leírtalak? Dehogy, rengetegszer írnék még neked. Hiányzol, képzeld el, hát tessék, újra itt ülök veled.

[kepzeldel]

Férfiak

Azt mondják, az öröklődés egy-egy generációt átugorva az igazán erős. Talán bennem is nagyapáimból gyűlt össze a legtöbb.

Egyiküket túl korán veszítettem el, gimnazista sem voltam még. Örök hiány az életemben, hogy nem ismertem meg eléggé. Mert ő az a típus volt, akit nem kisgyerekként értékel az ember. Nem emlékszem például, hogy mit dolgozott a Hírlapkiadó Vállalatnál, de a varázslatos páternoszterre az épületben igen. Az akkor még persze, hogy érdekesebb volt.

Becsületes, hangtalanul büszke emberként él bennem. Egy elhurcolt kor gyermekeként, aki soha nem engedte meg magának, hogy gyűlöljön, pedig a szeme körüli sötét árkok a történelem egyik valódi szégyenfoltjáról meséltek.

A harmadik infarktusa vitte el. Egy törékenynek rémlő férfit, aki minden komolysága mellett mosollyal az arcán jut az eszembe. Vasárnaponként náluk ebédeltünk. Szinte az összes dolog, amire emlékszem, barna volt. (Miért ez a legtöbb nagyszülő színe?…) Még a szobája tükrét körülölelő rengeteg fekete-fehér fénykép is: a szüleiről, a fiairól, róluk, rólunk. Mi voltunk a szeme fénye, a hét unoka. Szerinte egyikünk tökéletesebb, mint a másik. Bárhol jár most, épp rólunk beszél, azt hiszem. És én mégsem emlékszem belőle gyakorlatilag semmi értékelhetőre. Na igen, gyermekien szerette az ecetes halat és a szamócát a telkünkről.

Sokáig szégyelltem, hogy csak ezt a néhány mondatnyit tudom róla. De van még valami, amiben végtelenül biztos vagyok vele kapcsolatban: a tökéletes apában, akit tőle kaptunk. Apámat, akiből az én fiamba is jutnia kell…

A másik nagyapám egy bálvány. Egy mindenhez értő, deltás építőmérnök, aki játékosságával már egészen kicsi korunkban elcsábított bennünket. Mondom, mindenhez értett: a munkában hidakat épített, aluljárókat tervezett és felüljárókat álmodott. Azután festett, faragott, alkotott. Ha valamire szükségünk támadt, a műhelyében pillanatok alatt megszületett. Rajongott a szépségért. Műkorcsolyát nézni, zenében elmerülni vagy nagymamámmal az oldalán ezerszer végigjárni az Adria lenyűgöző keleti partvonalát. Trabanttal, vonattal, gyalog, ébren, gondolatban. Mert rengeteget mesélt nekünk. És sohasem a múltról, mindig csak az életről.

A múltban a nők bálványa, ahogy nagymamámmal megbeszéljük néha (és tényleg nem egy sztorija szólt a kollégákkal a Dunában úszva meglátott jó fenekű nőkről, ami biztos csak a történet egyik fele –bárcsak elmesélte volna a tartalmasabb részleteket is), viszont az életben az enyém. Egy férfi, aki ízig-vérig férfi volt. Egyszerre teljesen önző és odaadó, amiről – mint vele kapcsolatban oly sok dologról – máig nem értem, hogyan lehetséges. Önfejűsége, lobbanékonysága és még ezer más hibája ellenére nekünk végtelenül hibátlan.

Bármit kérhettünk tőle. Bármit kérhettem, ő pedig meg akarta és meg is tudta adni. Nemigen volt olyan dolog, amihez ne értett volna. Mi pedig egyre csak figyeltük, csodáltuk és abban reménykedtünk, hátha valamit elleshetünk tőle. Tényleg bálványként szerettem.

Éppen ezért volt szívet tépő az utolsó öt év.

85 éves volt, amikor úgy döntött, elég. És ellentétben annyi minden mással az életben, ez a dolog egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint ahogy szerette volna. Nem tudott csak úgy kilépni. Nem tudott csak úgy továbbállni egy újabb életbe. (Ahol azóta talán már minden újra közel tökéletes neki.)

Itt kellett még lennie velünk öt évig, egy világban, ami már nem hívta. Egy földön, ami már untatta, egy korban, ahol már nem látott elég igaz embert és egy testben, amiből már nem kért. Keserű öt év volt. Több, mint amit a békés, szeretetteli búcsú kívánt. Rozsdának indult nedves vasrönkök súlyától nehezedő öt év, felnőtté válásom első valódi sebhelye.

*

Egy szívemben fehér téli nap volt. Ő már nem beszélt, szelíd bólintással kommunikált csak néha, amikor is megszületett az első dédunokája. Izgága kis fickó, az egész család büszkesége. Egy hónappal előbb jött, de nagyon hamar utolérte magát, és pár hét után már elég nagy volt ahhoz, hogy ő is velünk ünnepeljen egy neves napot a nagyszülői, vagyis már dédszülői házban.

Nagyapám ágya nappal rekamiéként szolgált. Magas, puha rugójú, komoly bútordarab volt. Nővéremék erre tették le a kicsit, ezen rugdalózott-hangoskodott mellettünk egy számára lepedőnagyságú textilpelenkán hanyatt terülve. Óriási kék szemei cikáztak, kapkodva kémlelték a világot.

Régi, kedves karosszékében ülve, békésen, mozdulatlanul tette ugyanezt nagyapám. Onnan kellett kirángatnunk, hogy odamenjen a csöppséghez. Egy csokornyi kérő szó megtette hatását. Felállt. A mozdulat emlékeztetett arra, hogy még ekkor, leépülőben is milyen meglepő mennyiségű erő lakott benne. Egész gyerekkoromban rettegtem a szíjától, pedig sohasem használta: ha okot szolgáltattunk rá, csupán a fenyegetése is elég volt a fegyelmezéshez.

Felállt, tompán felénk mosolygott. Nem is annyira ránk, bármelyikünkre vagy mindegyikünkre, inkább csak úgy magában, kifelé, a világnak. Ösztönös megfontoltsággal lépett oda a rekamié másik végén rugdalózó, folyamatosan élénken magyarázó gyerekhez.

Unszoltuk, hogy nézze meg a dédunokáját, hát most megtette. Hatalmas kezeit letámasztotta a még nála is idősebb bútordarabra, és életének teljes nagyságával a kisember fölé magasodott. Közelebb hajolt. Egy férfi, aki többé nem akart szavakat, szemtől-szemben egy csecsemővel, akinek még esélye sem volt megtanulni a földi kommunikációt. Verbálisat, non-verbálisat, egyiket sem.

Egy ember, aki már és egy ember, aki még nem tudott beszélni.

Amíg élek nem felejtem el ezt a pillanatot.

Ahogy nagyapám ránézett.

Ahogy ő vissza.

Ahogy az idő megszűnt.

Nem tudom, mi történt, nem értem, hogyan történt. Csak azt tudom, hogy megtörtént, mert láttam, a saját szememmel. Éreztem, a saját bőrömmel. Tudtam, a saját… Nem, nem a saját, hanem valami kíméletlenül földöntúli tudattal. Ők akkor és ott beszéltek. Ő elmondott mindent, amit egy évszázad alatt meg lehet tanulni, ő pedig megértette, hogy ez a minden csakis erre az egyetlen hosszú pillanatra szól. Erre az egyre, ami után mindent el kell felejtenie, hogy az egészet elkezdhesse nulláról, a saját útján, újként megtanulni. Mert az az élet rendje. Ez a perc itt csak egy varázslat volt.

Amíg élek, nem felejtem el.

*

Azt mondják, leginkább egy, illetve két generációt átugorva öröklünk. Én azóta elhiszem. Mert ott voltam. Mint ahogy ott voltam akkor is, amikor dédapám még élt. Földrajztanár, író, színdarabszerző. Nem emlékszem rá, csak arra, hogy találkoztunk. Egyetlen igazi kép sincs róla a fejemben, de egyre inkább azt hiszem, ez csak azért van, hogy a saját utamon, újként tanuljam meg az életet.

Végtelen generációkat összekötő láthatatlan szövet egyik tagja vagyok. Kötelesség. Tudás. Odaadás, próbálkozás. Kudarc, siker, tisztelet. Harc, csodálat és béke.

Férfi.

[kepzeldel]

Valahová

Szeretnék veled eljutni valahová. Fogalmam sincs, hol van az, vagy mi vár ott. Annyit tudok csak, hogy az ránk. Mert oda vagy nem egyedül megy az ember, vagy egyáltalán nem… Túl sokszor mentem már egyáltalán nem. Túl könnyen szoktam meg. Az egyedüllét tárgyilagos egyértelműségét, a keserű, józan biztonságot.

De most újra készen állok. Tényleg készen. Ezért is kerültünk egymás útjába, és én szeretnék veled eljutni valahová.

Nagyon máshonnan jöttünk. Hírből sem ismered a magányos ösvényeket, egyedül sosem merészkedsz ki. Inkább mész egy bárhova egy bárkivel, minthogy egy valaholért várj egy valakire. Nem a te hibád – ez folyik körülötted. Nem tehetsz róla, hogy szép vagy. És nő. És most…

Vagy te az a másik leszel. Aki hosszú évekkel ezelőtt belemászott valamibe, és minden szív- és észérv ellenére ott ragadt, jóval a szavatossági időn túl. Nehogy valaha is úgy ébredjen, valahol valamit elszalasztott.

De a kettő közül biztosan valamelyik, különben boldog lennél, és mi nem találkoztunk volna. Legalábbis nem így. Nem, te sosem voltál egyedül: vagy mindig mással, vagy mindig ugyanazzal a zsákutcával csaltad magad, miközben tényleg elhitted, mindig elhittél valakit, ha csak egy picit is, de ahhoz épp eléggé, hogy ne lehessen esélyem például nekem.

Mostanáig, amikor is a világ legtermészetesebb módján mosolyogtál egyet, miközben szerencsére pont nyitva volt a szemem, hogy mögé lássak. Helló! Két kávé vagy két bor, de ha már kettő, legyen inkább négy. És még kettő. Kellemes mámorfátyol zizeg, abban csillogsz, szemben. Őrült nehéz nem megcsókolni, de muszáj, mert még szeretnék vágyni rá egy picit. Végül kibírom. Valahogy. Legközelebbig.

És van legközelebb, és jó a legközelebb. Megint két ez, még két az, plusz abból is egyet megfelezünk. És csók. És jó. Puha, játékos, de hátul titokban titkolatlanul heves.

Harmadszorra ennél is jobb, negyedszerre még eggyel. Szőnék terveket, de még csak éjjel jöhetnek. Az álmok pontosan tudják, melyiküknek szabad az emlékezetbe furakodniuk, és melyek nem zavarhatnak ébren…

Aztán eljön az öt, a hat, és megtorpant. Nem tudom, mi történhetett: miért nem megy minden a medrében, ahogy eddig? Miattam? Talán ha türelmesebb lennék? Talán ha hagynám, hogy mi utolérjünk engem? De nem, nem szaladtam előre, megnéztem. Más lesz itt a háttérben. Mármint nem más, hanem te. Te, aki még soha nem voltál úgy igazán te. Vagy egy valamirevaló valami egyik fele. Most sem veszed észre, hogy ez annak a szele. Csak azt érzed, hogy valami itt van előtted, mégsem tudsz vele mit kezdeni. Állsz a korábban fénynek hitt barlang véletlenül megtalált kijáratánál, és cserbenhagynak a lábaid. Képtelen vagy mozdulni, a leomló hegyoldal mögött kitárulkozó világ kővé vakít. Kilépnél a napra, hívogat, de fogalmad sincs, hogyan kellene. Valahogyan, talán.

De te nem tudod. És még mennyi mindent nem. (Például hogy milyen függeni annak a gondolatától, aki nélkül inkább soha nem leszek apa.  Mert az csak a valaki mellett akarok lenni. A valahol. Amit majd csak akkor fogok felismerni, a valamikor.) Te egészen más időből jöttél. Ahol a lányok már tiniként megtanulják, hogyan kell a kérdőjeleket kisminkelni a szemükből. Mindig voltak, akik tökéletesnek láttak, de te attól még emlékeztél rá, hogy azok a kérdések ott vannak benned. Eddig. Mert most először te magad sem veszed észre őket: érzed ugyan, hogy a válaszok hiányoznak, de azt valamiért nem látod már, hogy mire is.

Közben itt állok készen. Tényleg készen. Velem mi lesz? A borokkal, amiket valaki mellé őrizgetek. Az utakkal, amiket halogatok. A szívemmel, aminek a fele is elég, a percekkel, amik peregnek.

Szeretnék veled eljutni valahová, de nélküled kurvára nem tudok.

[kepzeldel]

Az a vonal…

Csak beszélsz, csak beszélsz, én bólogatok, mintha figyelnék. Annyira benne vagy a mondandódban, észre sem veszed, hogy a szádat nézem. Percek óta. Nem az egészet, csak a peremét, az ívet, ahol az ajkad húsa véget ér. Uramisten! Ez a kontúr őrülten hiányzik. Nekem gyönyörű – soha nem árultam el, amíg együtt voltunk. Titkoltam, mert így azt hihettem, hogy az enyém. Mert amíg nem mondom ki, addig én vagyok az egyetlen az univerzumban, aki szerint az. Ilyen kellett, hogy legyen Évának, Máriának, Sissynek és az összes történelmet átziláló nőnek.

Mindezt magamban tartottam. Nem szóltam, hogy ne kend össze, hogy ha egy milliméterrel túlhúzod a rúzst, azzal a lényeget takarod el. Nem szóltam – amikor emberek közé mentél, hagytalak trendet követni. Pedig az a vonal nem véletlenül húzódik éppen ott. Ő pontosan tudja. De nem szóltam, és nem azért, mert nem kérdeztél…

Persze, hogy most egy mikronnyi szájfény az egész. Kihívó észrevétlenség, és pont a vonalig. Sminkek jönnek, sminkek mennek, de az a vonal örök. Nekem pedig kell. Az a vonal te vagy; és én, ahogy téged kívánlak. Az orrod alatt a mosolymező megrezzen, a levegő a lukakból rápufog, a szegletén a pihék láthatatlan megmerevednek. (Én is.) A vonal hív a hangod helyett.

A júliusi nap szaunát gondol körénk, a pelyheken megül a pára. És az idő. Itt és most akarlak, igen. De nem lépek, s te nem tudod – mert így lopva örökké figyelhetem. Tudod, titokban, hiszen így senki más nem fedezheti fel.

Talán percek, talán életek óta nézem. Mögötted a Nap narancssárgát ásít. Ha jó szögből kapom el, ahogy oldalra fordulsz, az a vonal… Az a vonal…

[kepzeldel]

A sötét oldal

Sokan ábrándoznak rólam. Így ismeretlenül. Ki lehet az a férfi, aki ilyen finoman bánik a szavakkal? Aki így formálja a gondolatokat, aki ilyen érzékeny, aki így érti a nőket. Aki tényleg így néz ki? Hú, nem is rossz. És tényleg nincs senkije?

Milyen szép lelke van – hallom sokszor. Mintha egy eredendő tisztaság járna át. Engem. Megkérdőjelezhetetlenül, mint a lányregények makulátlan hőseit. Vagy mint a II. János Pálokat, a Gandhikat, a dalai lámákat. Sőt, ilyenkor talán a saját apádhoz is felérhetek. Hirtelen én vagyok a Back Street Boys poszter a faladról.

Pedig erről szó sincs. Énekelni sem tudok. Pontosan ugyanolyan romlott vagyok, mint a nagyszüleink generációja után mindenki. Nem tiszta, nem nemes, nem fehér. Ne bennem keresd a semmiből termett tökéletes férfit. Fogalmad sincs, ki vagyok.

Nem látsz belém. Nem engem fedeztél fel, saját magadra ismertél rá a hangomban, a mesében, amit én csak álmodni segítek neked.

Nem látsz belém, mert nem is rám figyelsz – de jól teszed, magadra kell.

Nem látsz belém, és hiába mondod, hogy akarsz, valójában nem állsz erre készen. Félsz, hogy csalódnál. Hogy észrevennéd a karcokat. A mély fájdalomhasadékokat, amiket hiába tömött be a por, talán már sosem lesz termőföld a helyén. Félsz észrevenni a sekélyes falánkságot, amivel én is a tökéleteset hajszolom, és vágom az ajtót villámgyorsan a legkisebb szépséghibádra. Félsz meghallani, ahogy rajtad használom a hangomat, ahogy felsőbbrendűnek érzem magam, amiért bűvölhetlek vele. Félsz meglátni a végtelen hiúságomat. Mert félsz attól, hogy én is csak egy vagyok.

Ha végre nem ábrándoznál rólam, hanem a semmit látnád, amit rólad gondolok. Csak mert nem olyannak születtél, amit a mozi, a tévé vagy a reklám szépnek pecsétel. Ha hallanád az űrt, amikor magamban vállat vonok rád, mert legfeljebb hármas alá létedre megpróbáltál nálam kezdeményezni. Ha látnád a pornót, amit nézek. Ha aközben csöppennél bele a fantáziámba. Ha te lennél az a torok, ha te lennél az a marék haj, a hátragörbülő csigolyák, a vörösre harapott váll.

De te csak azt látod, amit szeretnél… Milyen szép lelke van…

Nem baj. Hiszen én sem látlak téged. Pláne nem akkor, ha tetszel. Ha viselnélek az oldalamon. Ha újra belém fecskendezed a drogot, hogy tökéletes márpedig létezhet. Ilyenkor direkt úgy kérdezlek, hogy szerethessem a választ, direkt könnyű labdákat adok, hogy követni bírj, direkt úgy világítalak meg, hogy a kedvenc színeimet lássam. Direkt esem bele akaratlanul ugyanabba a csapdába, mint te: nahát, pont olyan, mint amilyet keresek!

Egyformák vagyunk. Átjár a sötét oldal. Mindkettőnket vadul hív. Talán együtt pusztulunk, talán külön – ki tudja, megismerlek-e előtte. De bassza meg, az biztos, hogy megérdemelnénk egymást, tökéletesen!

[kepzeldel]

Jó éjt

Ha most itt lennél, néznél, néznélek, és szép lassan elaludnál, azután pedig én is.

Velünk álmodnál. Egy tornácos házzal. Nem tudom, miért lenne tornáca, te sem, de élvezed. Ki-kinézel az oszlopok közül, integetsz mindenkinek, aki csak arra jár, legszívesebben világgá kürtölnéd.

Néha kiülsz egy házi szörppel, várod az unokákat az iskola után. Azon a padon, ahol anno borral a kezünkben örültünk az újabb pénteknek, amikor véletlenül sem akartunk kimozdulni.

Ültetsz a kertben mindenfélét, majd nézed, ahogy locsolgatom neked. Csendben, lopva kémlelsz, nehogy észrevegyelek. Valamit sütsz közben magunknak – almás pitét? –, az illata hamarosan leleplez.

Látogatóba jönnek a szüleid, izgulsz, de én megfogom a kezed, és egy pillanat alatt máris másnap van.

Felébredsz. Nem mellettem, mégis szinte úgy érzed. Mosolyogsz, nyúlsz is a telefonodért, hogy megírd nekem, végül mégsem teszed. Rájössz, fölösleges. Hiszen úgyis tudnom kell. Én is a tornácról álmodtam, unokástul, málnával a korlát alatt. Ameddig csak a szem ellát.

Bár a szem úgyis téged néz. Azután pedig szép lassan elalszik.

[kepzeldel]

Nem hiányzik senki

Senkim vagy, mégis ezzel fordított arányban jutsz eszembe folyton. Hullámokban törsz rám, újra meg újra, fogalmam sincs, miért. Egyszer írtam neked, de alig hogy elolvastad, már szét is téptem, és azzal ügyesen magamat is az emlékeidben. Néha meglátsz az utca túloldalán, de hamar kipislogsz magadból.

Minden jel arra utal, hogy el kéne felejtenem téged. Hiszen anélkül, hogy tudnád, ki vagyok, honnan jöttem, hova vinnélek, eltettél egy polcra, valahova magasra vagy mélyre, mindenesetre nagyon messze attól, ahol nap mint nap forgolódsz. Talán te is egy szörfös fiúra vágysz, szőke göndörre.

Nem tehetsz róla, ugyanígy működöm. Csőlátással pörgetem ki a paklit, anélkül, hogy hagynám a bőrt a bőrhöz érni. Hiszek egy kémiában, mégsem kísérletezem. Címkézetlen lombikokban fakul a legtöbb folyadék. Megnézem, meglötykölöm, visszateszem.

Hiszen csoda kristályok vagyunk mi, amit pontosan tudunk! Nem is hagyjuk, hogy akárki hozzánk érjen. Őrült robbanásról álmodunk – persze ne legyen kénes és ne füstöljön. Többet nem is kívánunk, csupán szépen, csendben, hatalmas betűkkel bekerülni a történelemkönyvekbe. Hogy ez egy ellentmondás? És másik tantárgy? Mindegy, a Szakácsiné tanította mindkettőt.

Motoszkálsz. Biztosan az én hibám. De akkor mi legyen, meggyőzzelek? Önts magadba, és kiderül? Vagy nekem kéne másvalakit öntenem? Az én elfelejtett polcaimról…

Térdig állok az óceánban, és te hullámokban törsz rám. De nem vagyok se szőke, se göndör, csak valami egészen más. Megrázom magam, mintha a saját kémcsövem volnék. A bátorságom erőtlenül büszkeséggé szublimál, és máris Szakácsiné óráinak elejét idézem, amikor én voltam a hetes: „Jelentem, nem hiányzik senki!”

[kepzeldel]

Tinder

Úgy egy éve én is regisztráltam. Kényelmes, gyors és mivel csak a kölcsönös szimpátiáról tudsz, a kudarc kizárva; mi baj lehet? Hamar jöttek a matchek. Na, ilyenkor aztán kezdeményezni kell, mert az bizony a lányok mintegy 95%-ának vagy ijesztő, vagy derogál. Pedig hidd el, egy sziától még egy kicsit sem éreznélek kevesebbnek. Sőt…

Szia! – írtam, és többnyire elkezdtük. Nagyon sokan már néhány sorváltás után lemorzsolódnak. Elég hamar kiderül, ha valaki üres. Leginkább a kérdéseiből, pontosabban azok hiányából, mert a válaszokat könnyebb begyakorolni.

Amikor aztán egy idő után három-négy lányra leszűkül az aktív beszélgetéseim száma, felfüggesztem a keresést. Nem érezném fairnek, és nem is tudnék az egyes emberekre úgy figyelni, ahogy szeretnék. Ahogy szerintem bárki megérdemelné. Egy picit már a három-négy miatt is bűntudatom van. Persze értem én, hogy az alapvető tiszteleten kívül még senki nem tartozik senkinek semmivel. De nekem ez akkor is egy kellemetlen átmeneti felállás, úgyhogy akikkel jobban elmélyül az ismerkedés, és valódinak tűnik a kölcsönös érdeklődés, azokkal minél előbb találkozni akarok. Ez így egészséges. Élőben annyira más: kisugárzás, kémia, gesztusok, tekintet, figyelem… Ezeket mind igénylem. És nyilván te is.

Itt kezdődnek a gondok. Ez a hús-vér találkozó ugyanis egy fehér holló. Valószínűleg még Darwin számára is megfejthetetlen, nekem is csak elméleteim vannak arról, miért ilyen nehéz összehozni egyet. Például biztosan vannak, akik tartanak a férfiaktól, mondván "úgyis mindenki csak azt akarja", és inkább megelőzik ezt a csalódást, minthogy komolyabb esélyt adnának az esetleges kellemesnek. Megértem őket, tényleg rengeteg a selejt. Ám aki számára nem derül ki, hogy hogyan gondolkodom a nőkről, az igazából nem is figyel rám, tehát egyáltalán nem fáj elengednem.

Van egy csoport, aki egyszerűen annyira más képet épít fel magáról látatlanban, hogy mindent megtesz az illúzió fenntartásáért. Pontosan tudja, hogy azt a papírvárat az első kézfogás elfújná.

Ezt a két típust már nagyjából értem, és azt hiszem, egyre gyorsabban fel is ismerem. De a sosem látott nők többsége továbbra is rejtély. Abból kiindulva, hogy számomra izgalmasak, csak azt tudom feltételezni, hogy túl sok az érdeklődő, ezért egyszerűen kénytelenek valamilyen szempontrendszer alapján sorba állítani őket. Érkezési, szimpátia, fotó, pénz, közös ismerős, távolság, találom – hogy pontosan milyen sorrend, az nem is annyira lényeges. A nagy számok törvénye alapján egy ilyen ranglistán az ember gyakrabban kerül hátra, mint előre. A mögé a vonal mögé, ahol már nem látjuk egymást, nem jön össze, hogy egy valós térben és időben koccintsunk, nevessünk, kérdezzünk, feleljünk.

Néhány hét, hónap, és amikor végül nem alakult ki senkivel semmi, az egész kezdődik elölről. Kipörög a golyó, elfogynak a zsetonok, tehetjük meg újra a téteket. A Tinderrel persze ez is olyan kényelmes, az embert pillanatok alatt visszaszippantja a reményteli balra-jobbra húzogatás. Még ha minden századikat húzod is jobbra, abban a pillanatban villámgyorsan lepörög benned a végtelen lehetőségek közös filmje.

Megint egy tucat match. Megint leszűkíted, megint leállsz a kereséssel, amíg velük nem találkozol, aztán megint csak eggyel jön össze élőben, de vele is teljesen más, mint virtuálisan volt, megint visszamész, balra-balra-balra…jobbra!... balra-balra-balra… megint semmi…

Rájössz, hogy ez az egész igenis csalódás. Tisztában vagy azzal, milyen férfi vagy. Tisztában az értékeiddel, a hibáiddal. Tisztában azzal, hogy az előbbiből van több, és tisztában azzal, hogy ettől még nem vagy nagyképű. És emellett azzal is tisztában vagy, hogy az elvárásaid magasak. Nagyon is. És hogy ezeknek nagyon kevés nő felel meg. De ez nem zavar, mert csak egyet keresel.

Csak egyet keresek.

Nem hiszem, hogy ő közöttük volt. A harmadik csoportban, azok között, akikkel találkoztam volna, de végül mégsem. Akikkel egyszerűen szépen elhalt minden. Különösebb ok nélkül leépültek, anélkül, hogy valami rosszat mondhattam volna. Valószínűleg csak mással folytatódott nekik, amivel – azon kívül, hogy szúrja az egóm – az égvilágon semmi bajom nincs. Hiszen én is úgy tartom tisztességesnek, ha nem osztjuk meg a figyelmünket. De ez az elnyújtott hallgatás, ez a kimondatlan visszautasítás, igenis nyomot hagy. Lecsapódik tudat alatt, és az egón kívül mást is szúr.

Márpedig én ezt nem akarom. Kicsit sem akarok igazságtalanul csalódni a nőkben, általánosságban, csupán azért, mert néhányan közülük valamiért nem velem jutnak kettőről háromra. Nem akarok elkeseredett, alkoholszagú véleményt formálni róluk. Nem akarok olyat gondolni, amit valójában nem is. Mert a legkevésbé sem akarom azt, hogy az én hitem sérüljön. Azt nem engedem.

Szóval itt vagy te. Már jó ideje beszélünk. Nem tudom, ki vagy, mit keresel, hogy eddig miért nem találtad és a többi… Nem is kérdezem. Itt nem. Írtunk egymásnak eleget. Olvasni nem akarok több választ, már csak a szemedbe nézve. Ezért hívtalak el.

Várok. Fogalmam sincs, melyik csoportba tartozol. Sőt, még hihetek abban, hogy egy külön kategóriát alkotsz. De tudd, ha soha nem találkozunk, akkor sincs semmi baj.

Viszont ha egyszer látni szeretnél, akár holnap, akár jövő vasárnap, akár két hét vagy fél év múlva, azt akarom, hogy merj szólni. Merd azt mondani, hogy szia. Merj elém állni, hogy megkérdezz, akarom-e még, és merd elfogadni, akármit is válaszolok majd.

Erre való a sors.

[kepzeldel]

Félek

Például félek az orvosoktól. Ki nem? Nem is tőlük, hanem attól, amit esetleg mondani, még rosszabb esetben tenni fognak, ha elmegyek. Úgyhogy inkább nem megyek. Nem elégszer.

Kórházba mostanában annál többször. Látogatóként. Amikor ott vagyok, nem félek. Már nem. Különös. Egyik pillanatban még rettegsz, látva, hogyan csúszik kifelé ragaszkodó kezeid közül, a másikban pedig már arról beszélgettek, hogy kinek mi a feladata. Amit most már mindketten tudunk: ő azt, még miért maradjon itt, én azt, hogy mik a teendőim addig, és mik azon túl.

Félek viszont, hogy a hetven centis orgonapalánta, amit tegnap ültettem, nem éli meg a jövő tavaszt. A jégeső, a forróság, a kisállatok, de legfőképpen a szomszéd miatt, aki mindent utál, ami egy kicsit is takarhatja a beszűrődő fényt. A büdöskéket nem féltem, azok egynyáriak. Így legalább nem kell majd a teleltetéssel vesződni, ugyanis a lépcsőházban virágládákat tartani tűzvédelmi okokból tilos.

Nem félek a tűztől. Nem félek tűzbe menni, ha van kiért. De már rég nem volt, és ettől viszont egy kicsit félek. Attól, mi lesz, ha sohasem talállak meg. Ha így öregszem meg. Ha a belendülő napok kicentrifugálnak egy pályára, ami jócskán elkerül téged, és már legfeljebb csak fölülről láthatom a parketten hagyott táncodat.

Az egymást elkerülő generáció vagyunk, akiknek a fakéreg, a nagy szemű eső, a hullámvasút, a szépen megkomponált kávézói csendélet, a virágos fagyi, a vintage dzseki, a legújabb óra, a vasárnapi ölelés mind-mind gorilla üvegből vannak. Az érintőképernyővel csak a lényeg marad érintetlenül. Vajon merre jársz? Vajon merre járok?

Minden jó lesz. Ezt mondják a szüleid, ezt mondják a friss jegyes és friss házas barátaid, ezt mondja a tévé, ezt mondják a reklámok és ezt mondod te is, másoknak. De mi van, ha nem? Mi van, ha ez az egész egy már nem létező hozzáállás? Egy az evolúció során kihalt automatizmus, ami egy bug miatt a rendszerben maradt? Valami, aminek csak a fehér krétával festett körvonalát keringeti mindenféle szájhagyomány, anélkül, hogy bárki észrevenné?

Én igenis félek, hogy sohasem talállak meg. Ahogyan attól is, hogy megtalállak, ám te mégsem te vagy. Régóta kereslek, vagy ha nem is kereslek, legalább gondolok arra, hogy létezel, hogy létezned kell. Gondolok erre akkor is, amikor valakiről hónapokon keresztül hiszem azt, hogy te vagy, és akkor is, amikor csak egy este jobb mással, mint egyedül. Kölcsönös ámítás, ami után meghajolunk, megköszönjük, és egy használt kotont hátrahagyva, elegánsan állunk tovább.

Minden jó lesz, ezt mondják. Hogy isten akarata. Hogy annyi nő van a világon. Hogy meg fogod találni. Hogy akit a sors neked rendelt. És így tovább… Tegyük fel, hogy igaz. Megtalállak. És igen, tényleg te vagy az! Minden, amit elképzeltem, és minden, amit még csak te tudsz. Én a legeslegjobban mégis attól félek, hogy jön még egy versszak. Hogy miután végre megvagy, miután minden klappol, miután leélünk egy fél vagy ki tudja, mekkora darab életet, történik valami. Pontosabban anélkül, hogy történne valami, idővel – talán nem is olyan sokkal – egyszerűen megváltozom vagy megváltozol, megváltozunk, és minden megváltozik. Lelapult tejhab és elhűlt kávé egy ottfelejtett csészében. Miben fogok hinni akkor? A néhai orgonámban? A kórházi ígéreteimben? Vagy a gorilla üveg utódjában, bármi legyen is az?

Félek az elmúlástól, pedig még el sem kezdődtünk. (Az órámra nézek, igen, ez is új, de az idő nem az. Az idő az maga az elnyűhetetlen sebesség. Egy etióp hosszútávfutó. Hogy rohan! Félelmetesen gyors. És érzéketlen, akár a gyermekeitől megfosztott anya.) Az imént a semmiből rajzolódott ki a kudarc lehetősége, villámgyorsan, mintha csak egytől húszig összekötöttem volna a számokat egy képrejtvényben. Pedig nincsenek is számok, csak egy görcsös ceruza. A jelent a jövőben elszalasztott lehetőségek félelme szabdossa szét. Már nem itt vagyok, valahol messze fulladok, kezemben egy csokor „mi lett volna, ha”. Markolom bambán, mindig hátat fordítva a horizontnak. Mozdulatlanul kapálózom egy örvényben, ahelyett, hogy szökellve kivárnám.

Fiatal vagyok. Végtelenül öreg fiatal.

[kepzeldel]

Kérdeznélek

Pedig annyi kérdésem volna hozzád. Hogy hol ettél ma, hogy mit ettél – sokat nevetve, úgy képzelem –, hogy rajzoltál-e valamit a szalvétádra, miközben a kávédat vártad, hogy autóval mentél-e vagy busszal, vagy inkább sétáltál egész nap, mert az néha annyira jó? Hogy láttál-e kéményseprőt. Hogy rád csöngetett-e néhány biciklista. Hogy kaptál-e magadtól virágot, csak úgy. Hogy vettél-e fel órát. Hogy volt-e rajtad smink. Vagy ma titokban nem, mert kezded elhinni nekem, hogy vasárnaponként nem kell. Hogy nézted-e az épületek tetejét, hogy hallgattál-e közben zenét, hogy próbáltad-e olvasni, ahogy az emberek egymással beszélnek, hogy figyelted-e a kézmozdulataikat. És persze a cipőiket. Hogy hány kirakatnál álltál meg. Hogy zsebre tetted-e a kezedet. Hogy ettél-e fagyit, hiába is fázol talán még most is. Hogy amikor végre hazaértél, és elkezdted engedni a fürdővizet, adtál-e hozzá valamennyi hideget is, ahogy mi, halandók tesszük, vagy csak beleültél tűzforrón, folyékony fakírként, az orrodon pedig apránként fátylat vont a gyömbér, kardamom és mézkivonat illata.

Annyi mindent kérdeznék. Hogy felfogtad-e a hajad, hogy öntöttél-e magadnak bort, hogy az ágyban vagy a kanapén, esetleg a szőnyegen elhasalva olvastál-e. Hogy elrévedtek-e a gondolataid. Hogy vajon rám is. Hogy álmos vagy-e. Hogy várod-e a tavaszt. Hogy hova utaznál legközelebb. Hogy érzed-e a nyelveden a tengert. Hogy tudod-e már, mit veszel fel holnap, hogy miket dúdoltál ma, hogy mikor találkoztál utoljára a szüleiddel, hogy egyke vagy-e. Hogy a bal vagy a jobb füleden van-e épp a telefon. Hogy hány szobanövényed van otthon, hogy van-e a lábadon zokni, hogy ég-e a villany, hogy félsz-e a kopogós esőtől, hogy szoktál-e néha parfümöt cserélni, hogy mi a kedvenc helyed, magadon, hogy mik azok a dolgok, amik nélkül nem tudnál élni. Hogy mikor voltál életedben a legboldogabb.

Annyi kérdésem van, és egytől-egyig megválaszolatlanok. De nemhogy válasz nincs, még csak kérdések sem lehetnek. Nem tehettem fel egyet sem, ugyanis nem hívhatlak fel, nem köszönhetek, nem hallhatom a hangodat, nem nevethetek veled, nem nézhetem a mennyezeten az élőben kirajzolódó gondolataidat, nem érezhetem meg, ahogy elpirulsz, nem figyelhetem a légzésedet, nem örülhetek veled, nem örülhetsz nekem, nem várhatom a holnapot, a jövő keddet vagy éppen a két hét múlvát, mert még mindig nem mentem oda hozzád, hogy a legelső kérdést feltegyem neked. Hogy sétálnál-e valamikor velem.

[kepzeldel]

Visszapillanat

Holnap meghalsz. Ha most kinézel az ablakon, még láthatod az ifjúságodat. Lent vár a ház előtt, néhány percen belül jönnek érte. Mindössze egy közepes bőrönd és egy nagyméretű női válltáska, ezekbe belefér mindened, ami akkor voltál. Világos, vaníliaszínű nadrág, fehér ing és egy óriási kalap.

Az üvegen keresztül figyeled, és örülsz, hogy nem kell a szemébe nézned. A függöny, amit félretoltál csiklandozza a nyakadat. A lenti alak tényleg fiatal, nyoma sincs rajta megkopott tartásodnak, halványszürke hajadnak, összeszorított állkapcsodnak. A szája szélén a ruganyos ráncok mind fölfelé állnak, te végigsimítva az arcodon azon tűnődsz, mikor száradtak fáradtan lefelé. A függöny újra neked libben, ő lent már nevet. Pontosan tudod, kit vár.

Nem ma volt. Amikor először megérezted, hogy a határozott arc, a figyelmes udvarlás mögött egy érzékeny férfi áll, megrezzentél. Tönkre akartad tenni. Az ujjaid köré fondorlatoztad. Nem volt elég, hogy térdre kényszerítsd, nem, annál sokkal jobban féltél attól, hogy egyszer majd beléd lát. Mindennél jobban vágytál arra, hogy megismerjen, mégis mindennél jobban rettegted ugyanezt. Aztán sikerült: legyőzted magadat, legyőzted őt, és legyőztél minden esélyt arra, hogy mellette esendő maradhass. A büszkeség ördögi diadala.

Büszkeség. Ma sincsen szemüveged.  Neked olyan nem kell, anélkül is messziről észreveszed, ahogy ráfordul az utcára. Látod a régi kopott autóját még frissen csillogó fénnyel, látod az ingét, ami vakítóan hófehér, és látod mellette a hatalmas csokrot, amit mindjárt a vaníliaszínű nadrágodon szorongatsz az anyósülésen.

Hány boldog embert ismersz? Nem-nem, őszintén. Aki félig magán kívül fogta azt a csokrot. Aki hol a szirmokat, hol a haját, hol a zöldtől duzzadó leveleket, hol az ajkait, hol a száron leguruló vízcseppeket, hol az orra tökéletes ívét nézte? Aki alig bírta ki, hogy ülve maradjon. Aki a lebegéstől szinte nem is hallotta, miről beszélgetnek egymással. Aki nem félt megfogni a combját. Aki önfeledten nevetett. Aki egész egyszerűen csak kilépett a testéből, be a lelkébe, és hagyta, hogy akárhova elmenjenek az autóval és a frissen csillogó fénnyel.

A függöny az arcod elé hullik, de te a könnyeidtől ezt nem veszed észre. Leereszkedtek a kezeid, elhagy az erőd. A lánynak azóta nyoma veszett. Elnehezedsz, sötét és este lett. Addigra az ágyadon ülsz, nemsokára fekszel. A bőrönd ottfelejtve lapul az előszobaszekrény mélyén. Már rég nem emlékszel, hogy bepakolva, indulásra készen.

Ne sírj. Nem szabad sírás után elaludni. Bedagadnak a szemeid, aztán tompán lüktetnek egész reggel. Hát mit fog így gondolni rólad a halál?

[kepzeldel]

Egyedül

33 éves férfi vagyok. Egyedül élek. Egyedül fekszem le, egyedül fordulok a másik oldalamra, egyedül álmodom, egyedül ébredek. Egyedül kelek fel, egyedül reggelizem, egyedül hagyom bevetetlenül az ágyam. Három pár zokni hever szanaszét. Este mosni fogok. Magamra.

Egyedül öltözöm, egyedül nézek vissza a tükörből, egyedül indulok el. Egyedül várok a buszra is, mert persze, hogy előttem ment el. Fázom. Egyedül a kesztyűmet hagytam otthon. Elsőként érek be, pár perccel később együtt érkeznek a kollégák. Gyorsan telik a nap, együtt ebédelünk, vitatkozunk, ügyfelezünk, meggyőzzük egymást, aztán mégsem, újraálmodunk, kitalálunk, a végén közösen van igazunk. Ők nélkülem indulnak haza. Egyedül maradok bent.

Illetve Billy Idollal vagyok, teljes hangerőn. Egyedül nyitom ki a céges bárszekrényt, egyedül érzem egyből a fejemben, egyedül kuncogok úgy, mint egy kislány.

Egyedül zárom az irodát, egyedül késem le másodszor is a buszt, egyedül ülök az öltözőben, egyedül edzem, egyedül nézek vissza ebből a tükörből is – nem változott semmi –, egyedül fáradok, egyedül nyújtok, egyedül zuhanyzom, egyedül érek haza.

Bekapcsolom a tévét, hogy ne legyek egyedül. Kikapcsolom, mert szar. Csend van, amit a gondolataim ütnek át. Ez is szar. Hol van Billy Idol? Kimegyek az erkélyre, egyedül. Rágyújtok, beleszívok, kifújom. Egyedül ismétlem meg, egyedül nyomom el, egyedül jövök be, egyedül zuhanok a kanapéra, egyedül nézem a plafont és egyedül rettegek a gondolattól, ami órák, napok, hetek, hónapok, évek és még ki tudja, milyen rég óta újra és újra támad rendületlenül: egyedül maradok…

Valami jobbra számítottatok? Én is. 33 éves férfi vagyok. Egyedül élek. Egyedül fekszem le.

[kepzeldel]

Te meg én

Te megszoptatod, én bepelenkázom, te felkelsz hozzá, én mesélek neki, te elviszed a védőnőhöz, én addig bohóckodom, amíg nem kezd el nevetni, te beíratod táncolni, én elviszem az első edzésére, te letapasztod a térdét, én megtanítom biciklizni, te vacsorát főzöl, én ellenőrzöm vele, hogy bepakolta-e a táskáját, te vasalsz ránk, én már most megtanítom nyakkendőt kötni. Együtt mondjuk el, hogy testvére lesz, én megsimogatom, a te nyakadba ugrik. Te ébreszted, én megyek érte szombat este Hamzsabégiékhez, te jegyzetelsz a szülői értekezleten, én várom az állomáson – a táborból egyből hozzád megyünk a kórházba: kislány. Én sírok, te nevetsz vele. Te megszoptatod, én bepelenkázom, te felkelsz hozzá, én nyugtatom a nagyobbikat, te elviszed védőnőhöz, mi készülünk a meccsre, te őt is beíratod táncolni, mi megtanítjuk biciklizni. Te veszed az első körömlakkot, mi egész éjjel az új távcsővel molyolunk a tiszta égbolton, te végighallgatod, hogy a fiúk hülyék, én matekleckét írok, te zoknikat varrsz, én elmesélem, anya milyen gyönyörű volt fiatalon is, te sírsz vele, mert a lányok hülyék, én ajtót nyitok az első udvarlónak, te tördeled a kezed, amíg én fel-alá járkálok, te elalszol a fotelban, én beviszlek az ágyba, ő hazaér épségben. Te vagy a legbüszkébb az utolsó évzárón, én elteszem a fényképezőt, mert élvezni akarom a pillanatot, te elmondod, hogy mennyire szereted, ő nem hagyja, hogy megsimogasd a haját, én a húga fülébe súgok valamit, ő nevet.

Pár év, és mindketten kirepülnek.

Te szeretkezel velem egész éjjel, én újra és újra szerelmet vallok. Te nevetsz az orgazmustól, én a végén elsírom magam, amiért ilyenek lettek. Temiattad, énmiattam. Te veszed fel a telefont, amikor közli a hírt, én leszek az örömapa. Veled megy el ruhát venni, én kísérem az oltár elé. Te állsz mellettem. Én izgulok a beszédem miatt, te megnyugtatsz. Te szidod le a másikat, amiért nem védekezett, nekem vallja meg, hogy nem tervezte, de érzi, hogy jó lesz. Neked súgom meg, hogy félek, nekem mutatod meg először a leleteidet. Te vagy az erősebb, én pedig fehér. Te fogysz tizenkét kilót, én nem bírok aludni. Te sem, de én nem veszem észre, mert te nem akarod. Én viszem a háztartást, te vagy a mindenem. Én állok melletted, te vagy a jobb, a kórházi ágyon fekve is. Ők mind ott vannak, most már öten. Te mutatsz a gyűrűdre, amikor a műtőbe tolnak, én markolom görcsösen az enyémet. Te győzöl, én minden isten előtt megtérek. Te mondod meg, hova repüljünk el, én lebegek a föld felett. Neked szebbek a ráncaid, a szakállam a halántékomhoz őszült, te tudsz először az összes többi unokánkról, én vagyok a kedvenc nagyapjuk. Te tanítasz meg nekik mindent a férfiakról, velem szednek diót. Te nézel a szemembe negyvenhat év után, én nem hiszem el még mindig. Rohan az idő, de meztelenül feküdve melletted ma is megáll. Megöregedtünk. Te nevetsz, én engedelmeskedek, amikor magadhoz húzol.

A végén együtt megyünk el.

[kepzeldel]

Újhold

Sötét volt. Dumas az éjkék szőnyegen ülve az egész falat betöltő, a padlótól a mennyezetig érő ablakon keresztül kereste a Holdat. Tudta, hogy innen nem látszik, valahol észak-északnyugat felé, pont a háta mögött van. – Eltűnt – állapította meg magában félhangosan. Szokatlan módon csillagokat sem látott ezen az estén, pedig a kora őszi ég kimondottan tisztának tűnt.

Újratöltötte a poharát. – Ha tudtam volna… – másik kezével erőtlenül belemarkolt a szőnyegbe.

*

A nyári levegőbe dohányfüst vegyült a bárok bejáratánál, hol sárgás-, hol kékesfehér fátyolként vonulva a fénykiírások előtt. Dumas és két barátja a Pot de Fleurhöz ért. Miután lejattoltak a félvér kidobókkal, beléptek a dupla üvegajtón.

A fehérre meszelt falakat a hatalmas, letisztult, vékony fekete virágmotívumok tették otthonosabbá a pár éve restaurált, muzeális értékű hajópadlóval együtt. A nagyobbik teremben Calinda játszott. Csak nemrég kezdett, ám a dj-pult előtt máris tisztes tömeg rajzolódott ki. Ők hárman tánctér távolabbi sarkán lötyögtek, néha egy-két ismerőssel kiegészülve.

Látván a már szinte üres poharakat, Dumas elindult a következő körért. A másodikat hagyományosan ő állta, még egy réges-régi fogadásra visszamenőleg. Gyakorlott vendégként a félemeleten lévő bárpulthoz ment. Kisebb forgalom, gyorsabb kiszolgálás. Miután kért, a szemközti falon lévő tükörben észrevette felemás gallérját. Megigazította. Máris jöttek az italok és a számla.

Már a lépcső közepéről kiszúrta, hogy Ralph és Hugo két lánnyal beszélget. Az egyiken egy enyhén szűkülő, fekete nadrág egy kivágott hátú fehér felsővel kacérkodott, míg a másikon… akármi is lehetett, Dumas már képtelen volt levenni a tekintetét a kivágott hátról. Telibe találta. Ezt Hugo is észrevehette, mert lehengerlő eleganciával, szinte pillanatok alatt intézte úgy, hogy kettesben maradhassanak.

Kettesben maradtak. Egy kedves sziára egy félmosoly jött válaszul, amiből hamarosan egész lett. Szó szót követett, mondat mondatot. A semmiről vagy épp mindenről. Leginkább bármiről, mert egyikük sem arra figyelt. Amíg te beszélsz, a szádat nézem. Amíg én, addig a szemedet. Tetszel, de ez még titok. Te is tetszel, de még én is leplezem. A szemük színe pont ugyanolyan zöld volt. Meglepő, mert mindkettejüké barna.

– Hogy hívnak? – súgott váratlanul Dumas fülébe.

Válaszolni akart, de a saját fokozódó kíváncsisága, ez a teljesen ismeretlen érzés önkéntelenül is az ellenkezőjét váltotta ki belőle. – Mit szólnál hozzá, ha még nem árulnám el? És te sem. Sőt, ha mostantól egyikünk sem szólalhatna meg az este végéig. Hm? Nem beszélhetünk. Egyáltalán. Cserébe minden mást szabad.

Maga sem értette, honnan jött az ötlet, de élvezte ezt a szerepet. Büszkeségfélét érezve várta a reakciót. Ő pedig egy lassú pillantással beleegyezett. Tetszett neki, izgatta a játék. Megnedvesítette az ajkait, kézen fogta, és a táncoló tömeg közepére vezette. Dumas még egyszer alaposan végigmérhette a legtökéletesebb hátat, amit valaha látott. Azután szembefordultak egymással, egy fél lépéssel közelebb, és az új lapjaikra néztek ebben a különös pókerben. Tartom. Megadom.

*

Az ujjai még mindig a szőnyegrojtokban rekedtek. Már nem a faltól-falig ablakot kémlelte, csak úgy révedt maga elé. Erre a táncra gondolt. A szemeire. A mozdulataira. Az arcjátékára. A hibátlan kézfejére. A nevetésére. Az egyre csak kócolódó hajára, amit azért sem igazított meg. A nyakára, az ereire, a lüktetésére. És az illatára, szinte karnyújtásnyira.

Az egész mi lett volna, ha pillanatra.

Már nem emlékezett arra, hogyan vesztette szem elől. Homályos képek maradtak csak meg arról, ahogy keresi. Aztán ahogy a barátnőt, akiről semmire sem emlékezett (és érdemben Hugoék sem). Ahogy naivan vár, hátha visszajön. Ahogy elhallgat a zene, és a halántékába hasítanak a hajnali fények. Ahogy reménytelenül próbálja összerakni a képeket jelek után kutatva, hátha hagyott neki valamit.

Talán Jacqueline? Fölemelte a fejét. Az égbolt továbbra is csak a szőnyeg éjkékjét visszhangozta, a pillanatnyi remény után még kilátástalanabb űr maradt. Egy újabb nevet húzott ki a végtelennek tűnő listáról.

Talán…

[kepzeldel]

Látni újra

Nem tudom, ki az a nő, akit most már hetek óta minden reggel 7:05-kor látok elmenni az ablakom alatt. Sokat gondolok rá. Fantáziálok róla, de nem úgy, ahogy húszévesen. Nem a testéről, nem a bőréről, nem az illatáról, nem a csípőmozgásáról, nem az érintéséről, nem arról, hogyan súg langyosan a fülembe. Nem. Csupa racionális dolog fut át a fejemen: szokott-e könyveket olvasni, tud-e főzni, affektál-e, elváltak-e a szülei, mikor volt utoljára egyedül, el tudja-e egyedül is tartani magát, milyen gyakran sportol, mennyire sznob, megszállott vásárló-e… Az élet technikai oldala.

Ma hajnalban arra riadok, hogy kiver a víz.

Azt álmodtam, hogy ő vagyok. És amikor ő voltam, rólam fantáziáltam. Az én testemről. A bőrömről, az illatomról, a vállaimról, az érintésemről, arról, hogyan hajtom el a haját a füle elől, mielőtt langyosan a fülébe súgnék. Semmit arról, hogy főzök-e, sportolok-e, szeretnék-e gyerekeket, mennyit keresek… Csak és kizárólag az érzékeken járt a fejem. Vagyis az ő feje, általam.

6:55, és kivert a víz.

Kibotorkálok a fürdőkádhoz, kinyitom a csapot, és meg sem várva, hogy egy kicsit is megteljen a kád, remegve beleülök. Magamhoz szorítom a forrón csordogáló zuhanyrózsát. Behunyt szemmel megpróbálom elképzelni őt meztelenül.

De nemhogy a testére, az arcára sem emlékszem. Nincs előttem az orra, a szája, fogalmam sincs a szeme színéről, az álla vonaláról, a haja árnyalatáról. Azt hiszem, barna. Mindössze ennyi.

Pedig én igenis látni akarom! Fantáziálni akarok róla! Elképzelni, hogy milyen lehet vele! Hogyan éreznénk egymást! De a szemhéjaim mögött cikázó golyók nem látnak semmi mást, csak egy elmosódott, homályos nőalakot magam körül. Csak én vagyok éles a képen, csak magamat látom, csak a saját testem részletes. Minden ív, él és tónus az enyém, ő egyre csak egy folt marad.

Görcsösen igyekszem kitalálni, mit tenne velem, ha most itt lenne, de csak nem jelennek meg a mozdulatai. Folyton csak a sajátjaim villannak fel. Egysíkú mind, már vagy százszor találkoztam velük, szinte tárgyak. Az átmeneti megkönnyebbüléseim semmitmondó statisztái. Már majdnem zokogok, de annál sokkal jobban sajnálom magam.

7:05

Valami átvonul bennem. Felállok a kádban, kinézek a keskeny fürdőszobaablakon, ami ugyanarra az utcára néz. Még egy pillanatra hátrafordulok a tükörhöz, belenézek a szemeimbe. Becsukom őket, bocsánatot kérek magamtól. Visszaemelem a fejemet az utcára, és ismét kinyitom.

Az idő lelassul. Lelassítom.

Meglátom őt. A tizenkét centis sarkakat, a léptenként megfeszülő térdeket, a szabályos csípőt, a hosszú, kecses karokat, a forró bőrét, a derekát, a hasát, a dekoltázsát, a nyaka illatát, az egyenesen tartott állát, a széles ajkakat, a parányi szeplőket a szemei és az orra között, az épp csak aszimmetrikus fülcimpákat, a féloldalasan befont, sötétbarna haját, a hívogató homlokát.

Mindez talán pár másodperc összesen, de most jóval többnek érzem. Aztán eltűnik a sarkon, és az idő visszaáll.

Újra lecsukom a szemem, újra a tükör felé fordulok, újra belenézek. Újra látok. Újra remélek.