#kepzeldel

[kepzeldel]

Fehérek, szárnyak, cégérek

„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet; de a megadott kívánság életnek fája.”  Példabeszédek 13:12

A küszöbön állok, és nézem az ajtófélfát. Ez még rendes fa, abból az időből, amikor a tárgyaknak volt jövőjük. A mester saját magától várta el, hogy csak olyan kerüljön ki a kezei közül, ami évek múlva is az ő cégére lesz. De nem csak a mester, a legtöbb ember pont így felelősséget vállalt, sőt érzett is. Például az, aki ezt a keretet fehérre mázolta (talán az anyád?), vagy az akkoriban a festékgyártónál dolgozó vegyészmérnökök. Na meg az ecsetkészítő. Szerintem az most is a fészerben van a többi tartósnak szánt szerszámmal együtt.

De tényleg! A fehér csak gazdagabb lett az időtől, és én elveszek az alatta átütő erezetben, akárcsak anno a nagyanyám borostyánláncaiban. Beléjük képzeltem a sok ezer éves rovarokat. Megkövülve, mint én az ajtókeretben. A naiv kisfiú észre se veszi a magára aggatott masszív ékszerek súlyát, bezzeg a férfi, ő hiába edzett, kérlelhetetlenül rántja le a föld, amikor szárnya veszett.

Egy küszöbnek nem kéne ilyen bonyolultnak lennie: vagy mész, vagy maradsz. De én már csak a szárnyaimra gondolok. Ha rovar, ha vörösbegy, ha Ikarosz, csak azzal van értelme, mindegy, hogy kint vagy bent. De nekem hol lesznek meg újra?

Egy küszöb tényleg nem bonyolult. Olyannyira nem, hogy sosem edzünk rá külön. Csoda, ha pofán vág? Egyszerű, ám ravasz. Ha nem figyelsz, előbb-utóbb a túloldalára vágysz. Mert a küszöb egy délibáb. Talán ezért végződik mindkettő b-re.

Cserébe rajta állva nem torzít sem kifelé, sem befelé. Innen látom azt is, hogy nem vagyok kész. Innen a távolodó csillagokat. Innen a helyükre ült szürkét. A nihilbe torkolló hétfőt… keddet… szerdát… A feléjük csurgó gyantát. A heges hátam. Viszket, hanyatt dobom magam, toporzékolok. De csak csütörtök lesz.

A tollakért széttépném a párnát, amibe tegnap még egyszerre hörögtünk, viasszal a hátamra ragasztanám – vigyázz fiam, ne túl alacsonyan, ne túl magasan, se a hullámokhoz, se a Naphoz ne közel! –, de a küszöbről már nem érem el az ágyat.

Marad a félfa és az időtlen fehérség (akár egy új lap, akár az eskü). Ha elfog a révedés az amikor még időkbe, a küszöbtől tudhatom, hogy a cégértelen ember akkor is ugyanígy révedett. Ideje továbbfaragnom az enyémet. Ha kint, ha bent, szárnynak lennie kell rajta.

[idonteatdonuts]

Képzeld el..

Képzeld el, hogy ha itt lenné, milyen jó lenne... Egymás mellett feküdve, néznénk a plafonon lógó emlékeket tárát, azt ahogy szivünk egyszer egymásra talált. Ahol barátokat szerezve, új dolgokat éltünk át, ott hol szeretkezésünk pillanatait fel elevenítve, érezzük a csodát, amit egykor egymásnak adtunk át.

Majd képzeld el, ahogy lenézel rám és szerető tekintetem téged lát, hogy szemeink találkozása újabb szeretleket vár. És ajkaink egybe forrása új történetet gyárt.

[spiritmelove]

Tornaután#bodyznijo# #jólesett #engeddel # #magadan #mindig# #mozogj#instaweb # #nemoclassicdiving at# #lovemyjob #lovingportraits #loveforanalogue # #bodybuilding_motivation # #mutasdagondoskodást # #kepzeldel#haszeretnéd# #onmytable #onuralom #onedirection#motivation # #motivation #aldair # . . . # # #motivation (helyszín: Budapest XXII. kerülete) https://www.instagram.com/p/B9bvpGrBK-3/?igshid=14mag4rd2k7bo

[turkiztel]

Egyik élet sem fontosabb a másiknál, és mindennek megvan a maga célja. Mindennek. Képzeld el, hogy mind a nagy terv részei vagyunk, melyet egy nap megértünk, és e napon, miután megtettük azt, amire csakis mi vagyunk hivatottak, felszállunk, és azokkal, akiket legjobban szerettünk, újra egyesülünk örök ölelésben! Képzeld el, hogy csillagokká válunk!

[kissloofahs]

“ A jelent a jövőben elszalasztott lehetőségek félelme szabdossa szét. ”

zseniális!

[kepzeldel]

Ezer éve

Olyan régóta tervezem, hogy írok neked. Fejben többször el is kezdtem. Aztán mindig legyintettem – már úgysem olvasnád. Vagy ami még rosszabb, csak azért olvasnád, hogy azt érezd, már nem érdekel.

Talán múltad vagyok. Egy trapéznadrág, amit úgy imádtál, le se vettél, most meg milyen komikus. Hogy lifeg a hibátlan bokád körül? Mint egy börtönőr, aki rajong érted: remegő kezében a kulcs összevissza zörög a rozsdás zárban.

Rozsdásak is volnánk, igen. A szavaim nem pörögnének úgy előtted, mint régen. Az évektől megnehezedve hömpölyögnének, akár egy nyílt vízhez közelgő folyam, rajta a rengeteg korhadt uszadékkal. Szinte áll. Pedig, ha elfelejted, amit látni gondolsz, a kezeddel távcsövet formálva, a másik szemed behunyva, a látómeződből kiszakíthatod magadnak a lényeget: az ár itt és most a legsebesebb.

Tőled is kapott sebek. Régebbiek és újabbak között. Egy része nyom nélkül múlik, egy részét muszáj kaparnom. Azóta sem kaptam vadítóbb heget a tiédnél. Huncutul ült a szemed sarkában, hogy mindig érezzem, hárman vagyunk: te, én és a bennünk rejlő állat. Néha galamb voltál, néha tigris, de mindig elefánt. Aki sosem felejt.

Sosem felejtem el, amikor először értettem, hogy szeretsz. Ahogy akkor, úgy akarok még sokszor érezni. Tudva képzelni. Szerelmet, félelmet, biztatást, kegyelmet. A nevetve átitató, belénk fájó, mégis közös rejtekhelyeket. Kudarc utáni megbékélést, előreugrást és futóhomokba keveredést, mezítlábat sűrűn nőtt csalánok közt és kesztyűs kezet, amikor időnként, épp csak egy pillanatra, a világ erősebb nálad.

Nálad maradt egy darab belőlem. Eszemben sincs, hogy visszakérjem. Üzlet volt. Adtál valami sokkal értékesebbet, a címedet. Ahol röptében bármikor a fellegek felett.

Azt hitted, leírtalak? Dehogy, rengetegszer írnék még neked. Hiányzol, képzeld el, hát tessék, újra itt ülök veled.