kiskertemben

[kiskertemben]

Ma utolsó útjára kísértük Apámat

Ma nemcsak tőle búcsúzom, hanem az illúziótól is, hogy lehetett volna igazán az apám. Alkoholfüggő volt. Sajnálom, hogy nem találta meg az utat felénk, a szerettei felé. Szomorú élete volt, és nekünk is fájt, hogy nem lát minket igazán. De ezt csak nemrég óta tudom.

13 éve, amikor ez a kép készült, akkor még nem tudatosult bennem, hogy az apám függő. Sokat dolgozott, kevés ideje volt rànk. Hiányzott, de nem haragudtam rà. Kicsivel később tanultam meg magamról, hogy nemcsak a bántó jelenlét fájhat, hanem a folytonos hiány és sóvárgás is. Mindig reménykedtem, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, mert amikor pillanatokra megtörtént, akkor nagyon jó volt.

De a távollétére mindig volt elfogadható magyarázat. Az együtt töltött rövid idők alatti türelmetlenségére, mehetnékjére is: szorgalmas ember, sokat dolgozik, számítanak rá a kollégái. Én voltam az egyik legnagyobb felmentője. Szemrebbenés nélkül, mosolyogva tűrtem, amikor otthagyott, nem ért rá velem találkozni.

Volt egy jó félévünk pár éve. Akkor egy kis időre felcsillant a remény: igazán az apám, apánk lesz végre. Megpróbált leállni, de nem sikerült neki. Nem akart leásni mélyre. Nem akarta tudni, miért függő. Nem bírta ki alkohol nélkül.

Én pedig nem bírtam tovább együtt élni az apám utáni sóvárgással. Egy éve és 7 hónapja, a születésnapomon találkoztunk utoljára. Együtt ebédeltünk. Ivott egy pálinkát. Nem értette, hogy ez miért probléma nekem. Miért probléma a testvéreimnek is. Megharagudott ràm. Soha többé nem találkoztunk. Lassan a halálba itta magát. Január közepén elment.

Jó ember volt. Ő is sóvárgott a szeretet után, de - és valószínűleg ez soha nem tudatosult benne - ő maga zárta el az utat, ami összekapcsolta volna őt a szeretteivel. Nem teljesen egyedül csinálta. Egy szövet része volt, amiben a férfiak kemények, sokat dolgoznak, az alkohol normális, a megzuhanások titokban történnek, a gyerek alkalmazkodik, a feleség segít fenntartani a látszatot, reméli, hogy segíthet és még sorolhatnàm.

Amikor szétszórták a hamvait, a vízsugáron megcsillanó napfény szivárványt rajzolt nekünk. A kedvenc számai szóltak: a "Kell ott fenn egy ország..." Zorántól és a "Nagy utazás" Presser Gábortól. Apának nagyon jó lemezei voltak. Szerettem hallgatni a hatalmas fejhallgatóval. Mindig tudtam, milyen könyvnek örülne születésnapjàra, mert hasonló ízlésünk volt. Ő is az igazságos világban hitt, és nagyon büszke volt arra, amit csinálok a munkámban. Arra is büszke volt, ahogyan a családomban vagyok. És nagyon meg volt döbbenve, mikor elváltunk a férjemmel. Nem tudhatta, milyen jól megtanultam háttérbe szorítani a valódi igényeimet. Nem tudhatta, hogy ő tanított meg rà.

Nincs egy éve, hogy tudom: a függő ember elsősorban a függése tárgyához kapcsolódik. Majdnem 50 évet kellett élnem ahhoz, hogy rájöjjek, hiába sóvárogtam apám iránt. Hiába igyekeztem közelebb kerülni hozzá, mert hozzá legközelebb az alkohol volt. Ott álltunk egy láthatatlan fal két oldalán - ő és a szerettei -, és soha nem értünk el egymáshoz. És már nem is fogunk.

Drága Édesapám! Öleljen körül a világmindenség és benne a mi szeretetünk ott ahol vagy most. Mi meg igyekszünk rendben lenni a hiányoddal együtt is. És vigyázunk, hogy falak ne legyenek, csak szeretetteljes kapcsolódás.

Kislányod, Eszti

[kiskertemben]

Nagyanyáim és a margaréták

2024.05.27.

Meglátogattam a nagymamámat és a dédnagymamámat. A valóságban sajnos ezt már nem tudom megtenni, de most elmentem a temetőbe és leültem a sírjukhoz. Ehhez el kellett autóznom egy kis, bakonyi faluba, Isztimérre. Mire odaértem, megéheztem. Így a szendvicsemmel és kulacsommal mentem be a temetőbe. Leültem a sír mellé, ahol kettejük hamvai vannak eltemetve, és miközben megebédeltem, elmeséltem nekik, mi van velem mostanában.

Szokványos helyzet: nézik, ahogy eszem, csak most nem ők főztek, hanem én gondoskodtam magamról, ha nem is olyan bőségesen, ahogy ők tették volna. Mindketten olyan emberek voltak, akik az étellel a szeretetüket fejezték ki. Icus, így hívtuk a nagyanyám, mindig rántotthússal, becsinált levessel, almás- vagy túróspitével várta a családot. Annyit főzött, hogy háromszor meg tudtunk volna ebédelni, de ezt azért tette, hogy tudjon csomagolni mindenkinek, nehogy éhen maradjunk a következő napokban.

Teri mama, a dédnagyanyám mestere volt a süteményeknek. Akkora konyhája volt, amiben csak egy ember fér el, az is állva. Így aztán az egyetlen szoba is tele volt sokszor kelő fánkokkal, bejglivel, száradó házitésztával, hűlő zserbó lapokkal. A szüleim is etetnek minket, a közös evés családi rítus nálunk. Én is etetem a gyerekeimet, és már előre sírok attól, hogy hamarosan csak ritkán tudom majd etetni őket. Hogy lassan nem lesz szükség arra, hogy reggel fél 6-tól szendvicseket gyártsak, teát hűtsek, uzsonnás dobozok után kutassak. Már nem lesz szükség ebben a fizikai formában a gondoskodásomra.

Gondolatban elmesélem ezt is nekik, akiket már nem érinthetek meg, de most érzem a jelenlétüket. Teri mama már nem találkozhatott a gyerekeimmel, pedig biztos tetszettek volna neki. De a fiaim még így is nagyon szerencsések voltak, hogy volt egy dédnagymamájuk, az én nagyanyám, aki sokszor vigyázott rájuk, sütött nekik palacsintát, rántotthúst, és nézhették náluk a tévét, ameddig csak bírták.

Remélem, büszkék rám, hogy ügyesen etetem én is a gyerekeimet, bár biztosan csodálkoznak, hogy ilyen kevés húst adok nekik, és hogy a sót is kispórolom az ételükből. Megnyugtatom őket, hogy akkor is lesz kit főzéssel szeretnem, amikor a gyerekeim kirepülnek, mert van szerelmem és egy bónuszba kapott kisfiam, bár utóbbi szívéhez nem annyira a hasán keresztül vezet az út.

Elmesélem nekik, hogy sokáig igyekeztem megfogadni, amit tanácsoltak vagy az életükkel sugalltak. Hosszú ideig kitartottam a házasságom mellett, akkor is igyekeztem erős és derűs maradni, amikor nehéz volt. Voltam okos, türelmes és belátó, békültem úgy, hogy belül nem éreztem a békét, hisz nagyanyám azt mondta, "Nem szabad haraggal feküdni.". De nem voltam igazán boldog, sokat voltam egyedül, és nem éreztem magam elég jónak abban a kapcsolatban. Nem akartam ebbe beleöregedni, szomorúan és magányosan élni, ezért váltam el. Most sokkal kevesebbszer vagyok okos, türelmes és belátó. Sokkal többet sírok, mint korábban, de így sem kell, hogy aggódjanak értem. Ezek a sírások felszabadítóak és megnyugtatóak, a béke pedig igazi, megalkuvásmentes és tiszta.

Tetszene nekik, hogy van kertem, bár a sok gazt és kesze-kuszaságot nem bírnák nézni. Tetszene nekik, hogy készítek lekvárt, süteményt, sokféle finom ételt, de fognák a fejüket, hogy néha mekkora rendetlenség van, és hogy milyen sokszor kap oda az étel, miközben három másik dolgot próbálok csinálni.

Büszkék lennének rám, milyen szép hivatást választottam. Mindent elolvasnának, amit írok, mindent kiváncsian megnéznének, amiben a nevem, arcképem megjelenik, de nem értenék, minek dolgozom önként a munkaidőn túl is, ahelyett, hogy rendben tartanám az otthonom és az életem. Mondjuk ezt néha én sem értem.

Jó lenne néha megsimogatni a szép ráncos arcukat, fogni az inas, májfoltos kezüket, vagy nézni, hogy állnak a tűzhelynél és hallgatni a tanácsaikat. Jó lenne olyan erősnek lenni, mint ők, de talán ehhez nem kell annyit tűrni, mint ők. Talán furcsállanák, de szerintem megértenék, hogy valamivel önzőbb vagyok náluk, és egyre inkább igyekszem annak tudatában lenni, hogy elég jó és értékes vagyok akkor is, ha nem szolgálok meg érte, csak simán megteszek mindent, ami tőlem telik. Lehet, hogy kicsit aggódnának, hogy kevesebbszer látszom erősnek és derűsnek, mint korábban, és sokkal kevesebbszer vagyok megértő, de hálásak lennének a társamnak, akinek akkor is elég jó vagyok, amikor nemcsak őt, de magamat sem tudom megtartani. Egyébként is tetszene nekik, mert nagyon kedves és közvetlen ember, ráadásul nagyon szeret enni.

A gyerekeim is nagyon tetszenének nekik. Sápítoznának, hogy milyen nagyok, már kész férfiak. Mondanák nekik, hogy hangosabban beszéljenek és ne hadarjanak. Nem nagyon értenék a zenét, amit a nagyobbik játszik, azt meg végképp, amit a kisebb művel a számítógépen, de el lennének olvadva, hogy milyen jóképű, kedves és udvarias fiatalemberek. Dicsérnének engem is, hogy milyen szép vagyok akkor is, amikor én nem érzem annak magam, de biztos csodálkoznának, hogy mennyi ráncom és ősz hajszálam lett, "én sem vagyok már mai csirke".

Hiányoznak, de nagyon jó, hogy voltak nekem, és az is, hogy még mindig emlékszem rájuk. Ehhez nem kell rendszeresen a temetőbe járni, de most jó volt ott lenni, és nemcsak ott a sír mellett, hanem a faluban, ami az otthonuk volt, és ahol olyan erősen lehet érezni a jelenlétüket, mint sehol máshol.

Aztán elindultam lassan kifelé a temetőből. Akkor vettem észre, hogy milyen hangosan énekelnek a madarak, és hogy milyen sokan vannak ezen a csendes, zöld helyen. Repülnek és megpihennek, fújnak egy trillát, felcsippentenek egy kukacot, aztán mennek tovább a dolgukra. Végül beültem az autóba, de csak néhány métert mentem, amikor észrevettem, hogy a temető melletti rét telis-tele van margarétával. Nem ez az igazi neve, hanem ez: kaporlevelű ebszékfű. Ahogy később megtudtam: se illata, se gyógyereje, "csak" szép és szeretik a méhek. De nekem olyan gyönyörű volt, hogy azt el sem tudom mondani. Belegugoltam a virágrengetegbe és simogattam a vidám fehér-sárga fejecskéjüket, és vigyorogtam örömömben, meg hunyorogtam a nagy, tiszta fényességtől, amit a májusi nap a virágokkal együtt odavarázsolt nekem.

Hálát éreztem és reményt. Reményt, hogy lehetek olyan, mint ezek a virágok: egyszerre törékeny és erős, életigenlő, aki nem vár sokat, de nem is áldozza fel magát, csak van, jelen van, aki pont elég és ezzel békében is van, aki elégedett és nem aggódik a holnap, meg mások miatt, csak kitárja a szirmait a mindenségnek és hálával fogadja azt, amit ad.

Namaste margaréták!

[kiskertemben]

Mikor hiszem már el?

Egyszer elhatároztam, hogy saját magam szabópétere leszek. Egy privát motivációs tréner a fürdőszobában. Fogtam az alkoholos filcet, és a frissen megtisztított tükröt teleírtam a legbanálisabb bátorító, megerősítő mondatokkal. Okos vagy, szép vagy, pont jó, meg oké vagy. Hogy miért tettem ezt? Mert egyszerre elegem lett abból a káros működésből, amit sokszor magam ellen folytatok. Egy csomó önismereti munka után még mindig azon aggódom, hogy nem tudom megcsinálni, meg hogy elrontok, elrontottam valamit. Kellene valaki, aki az arcomba tolja: nem rontottál el semmit.

Ezért felírtam a tükörre, hátha elhiszem végre magamról, hogy oké vagyok. Hogy amit megtanultam, kimunkàltam magamban, tovább örökítettem, az az enyém. Erről a hitről szól, erre emlékeztet az utolsó két mondat is, amit felírtam a tükörre. Képes vagy rá. Múltkor is megcsinàltad.

Azután tettem így, miután egy fél éjszakát és egy hosszú reggelt töltöttem erős szorongással amiatt, mert 50 kilométert kellett autóznom esőben, hogy 30 gyereknek órát tartsak az iskolai zaklatásról.

Ha ötvenszer nem csináltam ilyet, akkor egyszer sem. Úgy értem ötvenszer sikeresen. És ha az összes ilyen próbatételt nézem - autóval odaérni időben, jó minőségű foglalkozást tartani egy osztálynak - akkor azoknak a 95 százaléka sikeres volt. Mégis képes vagyok egy fél éjszakát nem aludni, gyomorgörccsel, összetörve ébredni, és közben azt vizionálni, hogyan fogok elbukni. Lehetőleg ezt többféle változatban is.

Pedig nem bukom el. Sőt. Amibe belevágok, azt általában képes vagyok végigcsinálni. Amit meg akarok tanulni, azt megtanulom. Amit megtanulok, használom és jól használom. Pozitív visszajelzéseket kapok az utamon, amelyek azt üzenik: jól csinálom, amit csinálok.

Azt vállalom el, amire képes vagyok, de nem félek kilépni a komfortzónámból. Ez segít, hogy fejlődhessek, ami persze sokszor kényelmetlen és félelmetes, de ezt önmagában nem bánom. Emiatt valamennyire érthető a szorongás, jogos a stressz, ami - egy bizonyos mértékig - még segít is, hogy jól teljesítsünk. De én ezen a mértéken gyakorta túllépek, és bár vannak jól bevált és az egészségre nem káros stresszoldó módszereim, egy valamit még muszáj lenne elsajátítanom.

A vetítést a fejemben le kellene cserélni. A bukás lehetséges képei helyett a siker képeit kellene lejàtszanom. Nyilván azon egyszerű oknál fogva is, hogy nincsenek rám jó hatással ezek a negatív képek. De a legfurább bennük az, hogy utólag mindig rájövök: a valóságtól elrugaszkodott, feleslegesen félelmet keltő kreálmányok. 99,9 százalékban nem történnek meg, és korábban sem történtek meg. Bőven túlmutatnak a lehetséges kockázatokra való felkészülésen. Feleslegesen kreálom őket, saját magamnak okozva ezzel rossz érzéseket.

Jó lenne, ha mindig lenne valaki, aki kiránt az aktuális, magam kreálta pánikból, és emlékeztet: most olyan helyzettől rettegsz, ami nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni. Olyan helyzettől rettegsz, amilyenben számtalanszor sikeresen helytálltál. Olyan bukást vizionálsz, ami eddig soha nem történt meg, és nagy valószínűséggel nem is fog.

Ezek helyett a képek helyett érdemes lenne tudatosítani magamban, hogy épp egy olyan helyzetbe készülök belemenni, amihez van elég tudásom és tapasztalatom. Sőt ezt mások is így gondolják, hiszen hívtak, küldtek, bevontak, eljöttek.

Erre kellene, erre kell emlékeztetnem magamat: képes vagy rá, hiszen már múltkor is megcsinàltad. Múltkor is kiválóan megcsinàltad. Még nem tudom, mi segít. Most a tükörre írt szavakkal próbálkozom. Ha ezekkel együtt látom magam reggel, talán elhiszem, hogy tényleg jó vagyok.

[kiskertemben]

Elveszve - 24.02.07.

Két éve és négy hónapja, hogy szétköltöztünk a volt férjemmel. Valamivel több, mint két éve és négy hónapja, hogy a korábban biztosnak hitt támpontok elmosódtak. Nem gondolom, hogy furcsa lenne, de attól még nehéz, hogy ennyi idő elteltével az újak még nincsenek meg, vagy nem érzem még stabilnak őket. Talán a tél, anyám szerint a változókor előszele is rátesz egy lapáttal, de van pár dolog, ami tényleg nehéz, és ettől időnként rendesen padlót fogok.

Szeretném, ha a gyerekeim magabiztosan és büszkén lépnének be a felnőtt életbe. Büszke vagyok rájuk, hogy egyre önállóbbak, és arra bátorítom őket, illetve sokszor csak hagyom, hogy a saját útjukat járják. Közben féltem őket, és elbizonytalanít, hogy már nem tudok vigyázni rájuk. Hiányoznak, amikor nincsenek velem, ami egyre többször fordul elő, és ez a tendencia csak fokozódni fog. Félek, hogy nem tudom ki leszek, amikor nem az anyaság lesz elsődleges feladatom.

Szeretnék hinni abban, hogy a világot jobbá lehet tenni, és hogy lehet az a hivatásom, hogy ezen dolgozom. De az ezen dolgozás ebben az országban nem jár nagy fizetéssel, én meg félek, hogy nem tudom kifizetni, ha elromlik az autó vagy a fűtés, és szégyellem, hogy nem tudom a gyerekeimet elvinni a tengerhez, de még egy laptopot sem tudok nekik venni.

Szeretnék hinni abban, hogy a világot jobbá lehet tenni, de elbizonytalanít és fáradt vagyok attól, hogy a gyűlölet, a féltékenység, a hatalomvágy, a csüggedtség, az érdektelenség sokkal erősebb, mint én. Félek, hogy azok, akikben hiszek, akikkel együtt dolgozhatunk a világ jobbításán, ők is elfáradhatnak és összetörhetnek, és akkor nem lesz honnan erőt merítenem.

Volt egy házasságom és egy házam. Mindkettőről azt hittem sokáig, hogy az enyém, de egyedül maradtam mindkettőben. Lehasítottam magamról a házasságom, és hasad vele a házam egy része is, pedig már előtte sem volt egy kőszikla. Egyik sem.

Szerelmes vagyok. Szeretnék hinni abban, hogy mindketten eleget tanultunk abból, amit elrontottunk, és most már nem fogjuk elrontani. De annyi sérülést szereztünk a korábbi kapcsolatainkban, hogy időnként belekapunk egymás sebeibe, és fájdalmat okozunk egymásnak akaratlanul.

Szeretném vele összekötni az életem, beleengedni magam a szerelembe gátlások és félelmek nélkül, de annyi gátlás és félelem van bennem, hogy nem tudom igazán beleengedni magam. Mert a beleengedés sérülékennyé, fokozottan érzékennyé tesz, ami azt eredményezi időnként, hogy egy félreértett pillantástól, mozdulattól vagy egy elképzelt gondolattól is összerándulok, összeomlok vagy védekező/harci állásba helyezkedem.

Olyan tudásra és szakértelemre tettem szert, ami nagy érték. Szeretném ezt az értéket átadni, tudom, hogy segítene másokon, tudom, hogy képes vagyok jól használni, és jól is érzem magam tőle. De még nem találtam meg azokat az embereket, akiknek éppen erre a tudásra és szakértelemre lenne nagy szüksége, és hajlandóak olyan értékként tekinteni rá, amiért érdemes fizetni is.

Sokszor kapom azt az elismerést, hogy olyan izgalmas és szép dolgokat csinálok, az ismerőseim és barátaim elismeréssel adóznak a világ jobbításáért tett erőfeszítéseimért, a tudásvágyamért, a kitartásomért. Jól esik az elismerés, de az erőfeszítéseim sokszor nem hozzák a kívánt eredményt. Az egyesületem az összeomlás szélén, a meghirdetett csoportjaimra nincsen elég jelentkező, az általam tartott képzéseken kevesen vannak, akik meg eljönnek, nem mernek beszélni a hallottakról, a megrendelt iskolai foglalkozásokat lemondják, mert olyan témáról szólnak (elfogadás, emberi jogok), amikről ma nem illik beszélni Magyarországon. Az erőfeszítéseim belefulladnak a félelem, a gyanakvás, a hitetlenség, a felelősségvállalás hiánya, a túlhajszoltság, a reménytelenség mocsarába.

Én próbálok nem elsüllyedni, nem belefulladni. "Felépíteni magamat napmintnapmintnap." (Fodor Ákos) Megtámogatni az egészségemet, új utakat keresni, nem feladni, megőrizni a hitemet magamban és a világban, erőt meríteni a szeretteimből, a társaimból, a természetből, abból a szépből és jóból, amit mégiscsak az ember hozott létre. Időnként nagyon nehéz.

Időnként a remény, hogy az erőfeszítéseim elnyerik méltó jutalmukat, olyan távolra kerül tőlem, hogy alig látom. Szeretnék az "elmosódott útjelzők" helyett újakat találni, de még nem találtam. Igyekszem türelmes lenni, de közben tenni azért, hogy legyenek új útjelzőim. Aztán a türelem néha elfogy, és olyankor legszívesebben sírva, ököllel verném az univerzum mellkasát: mire vársz már? Mikor nyerem el a kitartásomért, bizakodásomért a jutalmat? Mikor kapom vissza azt a sok-sok szeretetet és megtartást, amit beleadtam a közösbe?

Mikor múlik el a szorítás a mellkasomból? Mikor fogok végre egy jót aludni?

[kiskertemben]

Ez a hely mindig ugyanaz és mégis mindig más. Ahol hatalmas erővel felém tart a folyó, aztán szelíden kettéválik és körülölel. Ahol a Duna nem dél, hanem észak felé tart. Az egyik legnagyobb hatású hely nekem, igazi templom. #kisorosziszigetcsúcs #nemugyanazafolyó #nemugyanazazember #vagyde #nofilter Fotó: CsCs ❤ https://www.instagram.com/p/CpnpqAxoeAs/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

"Időben előretolt ölelés." (S.T.) Korán kell kelni, mindig előre tervezni, hogy legyen elég zsömle, sajt, szalámi stb, már reggel kupi van a konyhában, de ki nem hagynám a tízórai készítést. #sandwichwithlove #becsomagoltszeretet #anyaisígycsinálta https://www.instagram.com/p/Cn07Z1ZIc6q/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Egy karácsony, amikor szinte minden másképp alakul, mint eddig sok-sok évig, mégis olyan szívmelengető és ismerős. #gyerekkoromkarácsonyai #énkarácsonyom #boldogkarácsony https://www.instagram.com/p/CmljhGLoqF1/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Változunk és változtatunk, de a vàrakozásnak most is teret adunk. #waitingforchristmas #advent #kiskertemben https://www.instagram.com/p/CmT_yRWoTYT/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Életem első, de nem utolsó gyöngyös alkotása: egy bokalánc, amit a barátnőm születésnapjára készítettem. A technikát @szabo_lillus tanította nekem, és közben nekem is készített egy csodálatos bokaláncot. Nagyon büszke vagyok mindkettőre. Jó kis meditatív játék. #gyöngyékszer #bokalánc #diyjewelry https://www.instagram.com/p/CiZu8pWIdvK/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Icus féle lekváros-rácsos. Így szerepel a recept gyűjteményemben. Icus a nagymamám. Volt. Most ez saját fügelekvárral, fügével készült. A fügefát, amin a füge termett a barátaimtól kaptam a 40. születésnapomra. #nagymamasütije #grandmotherpie #fügéspite #lovepie https://www.instagram.com/p/CiS9A8NI52u/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Boldog nemszületésnapot! #tortabármikor #hazajöttekagyerekek #érikakörte #megafüge #kiskertemben (helyszín: Pécel) https://www.instagram.com/p/CiFpAj-I-Vg/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Egészen biztos hogy előbb-utóbb ez vagy az lesz, így vagy úgy. #fodorákos #versakertben #kiskertemben #viharelőtticsend #milyenőszleszez https://www.instagram.com/p/ChScs00oqrC/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Elmosódott útjelzők - 22.07.04.

Négy biztos(nak hitt) pont az életemben: 1. Mi négyen. 2. Mi ketten. 3. Egymás mellett. 4. Együtt megöregedni egy szép, öreg házban. 

Stabilnak és tökéletesnek tűnik ez a négy pillér, sokáig én is így hittem. Na nem azt, hogy tökéletes, de azt igen, hogy stabil és egészen jó. Néhány másik, félig-meddig ismert élethez képest csodálatos.

Nem lehet röviden leírni, hogy mitől ingott meg. Talán mert inkább egymás mellett voltunk és nem együtt. Neki biztos más dolgok voltak zavaróak, nekem főleg a magány, és az, hogy egyszerre rájöttem: így nem tudok felszabadult és önazonos lenni. 

Ahogy közeledtem a 45-höz, egyre többször tettem fel magamnak a kérdést: így akarom-e leélni az életem? Próbáltam változtatni, változni, de ez az út nem erősítette meg a házasságunkat. És amikor az asztal négy lábából az egyik nem tart, felborul az egész. Fel is borult. Olyan, hogy mi ketten, már nincs. Megmaradunk családnak, de nem úgy, mint eddig.

Most az elválás ideje van. Annak az ideje, hogy rendbe tegyük a dolgainkat és megtanuljunk békében megmaradni apának és anyának. Meg tudjuk őrizni szépnek azt, ami szép volt. Sok ilyen volt. Megérte erre az útra lépni és megérte egymást választani társnak erre az útra. Ezt a blogot azért kezdtem el írni, hogy a kertről és a házról írjak. Amiről azt hittem, közös. Végül egy önismereti út lenyomata lett a ház és a kert, ahogy fejlődött, enyészett, fejlődött újra. Ahogy beleadtam mindent, elfáradtam, megint beleadtam, megint elfáradtam.

Én megyek tovább, és kert is lesz. Talán egy másik, talán ez, máshogy. Az eddigi útjelzők elmosódtak. Van, ami marad és valami új: marad a család, és jön egy önazonos élet, amiben én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Érdemekkel, eredményekkel, hozott és felépített jó tulajdonságokkal, tanuláshoz segítő botlásokkal és hibákkal. Van, hogy önző választásnak tűnik. De nem tudok jobbat most. Ezt az életet kell jól csinálnom, és legfeljebb a fele van hátra. Vagy annyi sem.

[kiskertemben]

Forró, narancsszínű nyár. A Dédim mindig rengeteg baracklekvárt főzött, de nem lehetett eleget. Langyos fánkkal volt a legjobb, de kaláccsal és kakaóval is imádtuk. Anya is csinál nagyon finomat, így én csak pár üveggel tettem el, nemcsak az íze, hanem a hangulata, illata, látványa miatt. #baracklekvár #kiskertemben (at Pécel) https://www.instagram.com/p/Cfgi0t6IPR5/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Folyton ezt kellene csinálni, olyan jó illat van a konyhában. #levendulaszörp #lavendersyrup #palackbazártnyár #kiskertemben https://www.instagram.com/p/CfTF2CWII1B/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

#kövirózsa #mennydörgőfű #sempervivum #örökkéélő #kiskertemben Ez a tavasz és nyár nem a kertemről szól. De azért vannak, akik ilyenkor is kitartanak, sőt virágzanak. https://www.instagram.com/p/CfOB6veIJGt/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[kiskertemben]

Macskasors. #relax #catrelax #májusinapsütés #kiskertemben https://www.instagram.com/p/CdsLsYpIY-G/?igshid=NGJjMDIxMWI=