megfogalmazni

[megfogalmazni]

Várom az esőt.

Mossa el ezt a csendet, hisz tudom, mit tettem Veled.

Egyre nehezebben ül szívemen a bánat,  ülök szép, tiszta ruhában Így várlak.  Lapozom a Bibliámat, csak félbehagyva olvasom. és újra és újra, ezt egyszerre nem bírom. Összefacsarodik szívem. És utálom magam. Hisz tudom mit tettem Veled. Pörgetem imáim, háláim motyogva nem elég a szó, nem tudok mit mondani, tenni, hogy ne érezzem; Mit tettem Veled. Motyogásom halk sírásba végzi Nem teszek semmit, Engedem, Sírok és zokogok. 

És megjelensz, érzem ölelésed szorítasz, erősen. És elered az eső. Isten is siratja egyszülött Fiát. És ebben a fájdalmas zokogásban Ebben a szorító ölelésben érzem, érzem Istenem, hogy mit tettél velem.

[megfogalmazni]

és én ma megmaradok annak, ami vagyok

gyarló ember.

és én ma nem gyűlölködöm feletted,

gyarló ember.

legyen ilyen a világ;

hol nem az utálat viszi előrébb a másikat

hol nem az én igazam érvényes a tiéd felett

hol nem jobb az egyik a másinál.

 Lehet ilyen a világ, Istenem?

Talán túl soká hagytál minket élni,

talán túl sok jóval áldottál meg miket

talán elfelejtettünk félni igazán.

Nyájad vagyunk, hát terelgess bennünket,

igazítsd sorsunk, mit jónak látsz.

De ne engedd kérlek-e népnek,

hogy nyájadnak tudva magát,

birkaként éljük az életünk javát.

 Ha adtál észt, hát áldj meg gondolkodással,

ha adtál szívet, hát taníts részvétre,

ha adtál fület, hát jusson el lelkünkbe

hogy gyarló az ember.

gyarló vagyok.

[megfogalmazni]

papa

nagyot sóhajt, majd elernyed a test egy hatalmas tejút mire majd felkapaszkodik csónakot hajtogatott, de ki sejtette akkor azzal hagy majd itt. sokszor mondta, emlékezni kell  az tartja az embert   s belefúródott a szívembe akkor; sosem hagy majd itt egy pillanatra megáll az ember, kénytelen megpihenni  felfogni azt amiért már nem tud többet tenni. elfogadni a káoszt, ami rendet teremt bennünk, az emlékek, a szépek letöröltem őket, egyesével, mind, az összeset. édesek lettek, s hófehérek;  egy doboz kockacukor, mit csintalan lopkodva ettünk, ki tudta akkor egyszer egy doboz képkocka lesz csak pörgetem őket, egyik oldal a másik után. mind az enyém, az összes kocka, a kockának minden oldala. ugyan úgy, ahogy tiéd most már a tejút összes csillaga.

Kérdeztem egyszer, milyen odafent? s azt mondtad, majd ha ott leszel, elárulod. és így üzensz most, az összes felhő, a napsütés, könnyekből lett szivárvány.

Jó neked most, jó ott fent, köszönöm, hogy szóltál.

[megfogalmazni]

ráncolt homlokok között zsebekben, egy kézfogásban, ölelésekben keresni valamit. szemekben, a nap melegében, a hó fehérségében, benned, bennem, mindenki keres valamit. egész életünkben, kutatunk hiába, ülve, állva, nyugton sosem maradunk.

s elveszítjük.

a nagy keresésben sosem találunk, elfelejtjük az elénk tárt kincseket. ráncolt homlokok közt, a féltett szeretetet, az együtt töltött évek vonalát. zsebeinkben az otthonunk kulcsát, a becsületet egy-egy kézfogásban szemekben sosincs idő meglátni magunk. S hiába, mindig elfelejtjük. Talán, sosem tanuljuk meg igazán bármerre is fordul a világ. míg van becsület, míg vannak szemek amik tükrében láthatod magad. míg kisírt szemek alatt, ott ül a mosoly. míg van olyan hogy te, s én míg van hová hazaérj. addig nem keresni, hálát adni kell. mert olyan könnyen elveszítjük, ha sosem találjuk meg igazán.

[megfogalmazni]

a következő pillanatban 

régóta kereslek leporoltam a könyveket, rendbe raktam az ágyat. kiraktam a kedvenc párnáidat. egyedül vagyok.

kerestelek. kerestelek a tükörben Talán bennem? ott megtalállak. de nem voltál  ugyanaz.

lepucoltam az ablakot; - látlak. én nem ismertelek fel. a követező pillanatban  vajon ki leszel?

nem kereslek tovább. hagyom, légy ki épp te vagy. - halott.

[megfogalmazni]

bent

most egészen nyugodt nem szabad beszélni, csak add kezed  most egészen nyugodt szinte hallani, ahogy lüktet kezedben a vér, szíved felé szívemmel, együtt dobog. csönd van benned,  és bennem is, egészen nyugodt két szemed. és nem beszélünk,  nem szabad. és egészen, érzed ahogy én is, melegét; e két kéz, ahogy összeér. kegyelem. a szeretet mi lüktet benned, belém bennem, beléd. s közben kint egy világ dühöng. itt bent csönd van. kegyelem. szeretet. egészen nyugodt. míg e két kéz, összeér.

[megfogalmazni]

esti mese

most írnék valami szépet, valami igazat és szépet neked. de nem jut eszembe semmi sem. néha olyan, mintha bedobtak volna egy dobozba aztán itt kéne élnem, unalmasan. unalmas annak ellenére, hogy van mikor tényleg élek

például mikor megölellek, vagy mikor csak ott vagyok bordáid és karod medencéjében. vagy mikor tudom, hogy van értelem ha hirtelen éppen akkor, úgy kap el a hév, hogy akár csupán csak egy név is libabőrt táncol a hátamon.

vagy mikor hosszas gondolatmenet futtatás után veszem csak észre a csap felett hogy elfelejtettem bedugni a kádat. és ilyenkor, mikor elmosolyodom, mert képzeletemben van egy óriás zsebem amiben tárolok mindent ami fontos, például a meleg vizet, a kádat meg téged. meg egy nyuszit ha úgy esik, legyen kihez bújni mikor te kóborolsz valahol máshol, a lyukas kabátzsebemben.

aztán van olyan is, mikor abszolút nincs semmi olyankor van, hogy félek, és reszketek, mert az emberek új életet kezdenek, kocsit vesznek, költözködnek, lesz ház meg kutya, meg két gyerek ha véletlen nem három. én meg pici vagyok és néha elcseszett, mert jól esik bebújni a takaró alá, és nesztelen sírni emlékek szomorú során

és mikor nincs érintés ami felérné a látványt és csak néznélek például téged is, meg a napot ahogy lassan ráül a hold vagy mikor úgy érzem, hogy pupilláddal egyenesen arányos a tér szűkülése, ahogy lépkedsz, lassan, mosolyogva összeforrva közeledve felém.

vagy mikor mondani szeretnék valamit, valami szépet és igazat és nem jut eszembe semmi sem. s csak elmormolok valamit, valamit ami igaz és szép is és igazán szépen mutat így félszegen;

szeretlek

[megfogalmazni]

megcsetkelem szívem, odaadom kidobom a lelkem, kigobozom. Elhúzom a függönyt, bekuporodsz nyílik szemed, egy világ köszön. mellédfekszek, lélegzetem holt pihe bőrödre hull; megpihen

[megfogalmazni]

virág

hogyha mind a két kezem mesélni tudna ha ráncai egytől egyig, egy utat húzva szívem közepébe fúrva mormolnák neved. Ha minden tavasz, ami virágot hullajt egy mezőre összegyűl, tündérként repteti a szél a szirmokat. mesélő kezeim összegyűjtve szórnák eléd azokat. s ha elijeszt az eső, az ég dörög,  s vállaimon a súly egészen legyűr ezekre a szirmokra gondolok,  hogy egy sem volt hiába. s nem teszek mást, csak szorítom kezem. S ha igazán sajog a szív,  némaságom elég hangosan kiált neked, hideg kezem szorítása felszakad, s tartasz majd tenyeredben, mutatva az összegyűjtött szirmok örök tavaszát.

[megfogalmazni]

odaad

minden része, sarka, gyűrődése mindet ismerem. minden sóhaj, nyögés, lélegzetvétel minden erős, gyenge, üres szorításod ismerem.

minden holnap egy ma mégis mindig kíváncsian várom esténként szívem csomagba zárom s minden reggel ajándékul adom neked.

az illatodban fürdöm, s egészen megszorul tüdőm, hát ezt teszed velem. egészen fájdalmas néha a tagadás, tudod egészen mérgező a közöny. néha  egészen megbénít szemed üressége.

de nem bánom míg lehetek ki esténként meggyűrve újracsomagolja magát, se reggelre meglepetés, Neked. 

[megfogalmazni]

nem látni, hallani téged mégis megtalállak nem szólsz vissza,  hiába kiabálok. Fáradok.

- mégis értem, minden rezdülésedet.

nem kereslek, képzelgek  vajon milyen? kék vagy barna-e a szemed? nem hiszem, hogy engednéd hogy egy ilyen pici emberként értsem, Ki vagy.

Hisz hányszor mondtam már én is, Te is? Te vagy a Minden, Istenem. Az egész világ, az én világom, mindenkié kit szeretek. Hányszor mondtam, szoríts minket, védj meg míg lehet ne engedd el, zuhanni a szép lelkeket.

Mégis mohón sokszor képzeljük azt, megtehetjük mert megbocsátasz. s makacs módon ragaszkodunk, hogy ez itt minden, a Mi világunk. Hogy kéréseink ígéretté válnak, hogy eldönthetjük mivé lesznek napjaink. Hogy háboroghatunk.  Mert mi mondtuk!  Megmondtuk, hogy a legjobb lenne, ha mi lennénk ura az életünknek.

Fel kéne fogni ésszel, mi kik vagyunk. szavak és tettek, lényeid vagyunk. Csodák, mert csodából teremtve,  isteneset játszva, lettünk a Földre terelve. elég-e Istenem? E test e ész, felfogni létezésünket? hisz még most sem tanultunk belőle;

Van hogy hisszük; játszhatunk játékot belőled. Hogyha fentről letekintesz, majd épp látod, mikor kedves a szív s nem veszed észre mikor félrehord.

Hogy eltakarjuk magunkat a takaróval hogy bűneinket a szőnyeg alá sodorva meghúzzuk magunkat a sarokban. S mindig, mindig téged kér��nk aztán. Ígérjük, jók leszünk.

emberként gyerekes módon viselkedünk s mindig elfelejtjük, te vagy az; Atyám. lehúzod szemünkről a leplet megdorgálsz tetteink miatt. mégis, szüntelen, szeretsz.

Hát ez lenne az emberi lét, egy csínytevés?  így működne e világ?  Nem hiszem. Felfogni képes-e ezt egy ember ; egy parányi szívdobogás? Hisz én két szememmel mindig addig látok, ameddig elérek. Két szemmel, mit megfogok. 

De észrevettem Istenem; szívet adtál, hogy megkeressem  nem két szemem, a szívem ami lát, aki tudja, hol keressen hisz itt vagy, egész mindenemben. 

Az egész világ, miben létezel, hisz levegőt adsz napot és éjszakát, szívet adtál, hogy megtaláljam vakon is; a Hazám. 

[megfogalmazni]

hogyha szeretsz

belemegyek a közepébe, szedj majd onnan ki köszönj el szépen, modorosan. hogyha szeretsz harapj meg, mélyen maradjon ott, hordani fogom odaát a nyomaidat. 

ne sajnáld a véred, nekem is van, adok. adj te is, magadból, egy keveset hogyha szeretsz. 

nem akarom többször, elég volt ennyi belőle. muszáj belemennem, bele a közepébe. hogyha fáj és éget, nem tarthatom ott.

engedj el kérlek, s ne gyere utánam,  higgyem, hogy nem jössz  nem csak én kerültem ide le.  hogyha szeretsz. 

ne akarj többet annál ami én vagyok, ne kérd hogy tartsalak ha magam se tudok. ne haragudj, ha itt hagylak. elhagylak én. hogyha szeretsz. 

[megfogalmazni]

úgy gondolom, hogy nincs értelme, úgy gondolom, hogy ennyi volt. sosem gondoltam, hogy képes vagyok arra, hogy ne érdekeljen. valahogy mindig érdekelt. érdekel hogy miért nincs rendben? hogy miért van ez meg az. tudod, mikor az ember tudja, hogy csak éldegélni kéne, de mégsem engedi a környezet. nem érzem jól magam. tudod, sokszor ez a gombóc is, amit sosem értek, hogy lesz belőle kis patak. Egyszer biztos összegyűjtöm a könnyeim. Azt még nem tudom, mit csinálok vele. De az biztos, hogy titokban tartom, szigorúan, mint eddig is. Mert elvennék tőlem azt is, a könnyeim, az enyém. Tudtam én, hogy nem minden az, aminek látszik. Hát látod, én sem az vagyok. Ha túl sokszor csapnak falnak, egészen megszokod az érzést. kemény és hideg. de tudod, mégsem annyi, amit csak hallasz és felfogsz. a gondolataim. tudod, az a nehéz. hogy én meghallom amit mondanak, hogy aztán beül szépen ide hozzám,  és itt csücsül és nem hagyja abba. általában bántani szoktak ezek a gondolatok. Nem nagyon tudom őket leállítani.  szóval, lehet ez vagyok én. egy szűrő, ami túl apró. nem jut át rajta a nagyobb, az értékesebb. csak ez a sok kis izé. mindegy. gondolom túl kell magam tenni rajta. ezen is. meg mint mindenen, mióta nem 6 éves vagyok.  az ember felnő és sokat tapasztal, főleg, az ilyen kis szűrős emberek, mint én. aztán majd elkezdni értékelni ami jó, mondják. hát, nem vicces ez? értékelni kell. az emberek mindig ilyet játszanak, csak értékelnek. nem értem, miért. egy ember nem értékelhet egy másikat, egy ember nem értékelheti a másik helyzetét. szerintem finom a sütőtök, szerinted meg nem. nem mondhatom, hogy neked nincs igazad, de azt tudom, hogy nekem igazam van. nekik nem vagyok jó én, de neked meg jó vagyok. fura világ ez. sokak szerint fontosak a fák, de látod, lehet, hogy valaki szerint meg nem fontos. pedig hát tény? nem? ezek tények. szerintem tény, hogy dicsérni kéne egyből megtanítani az embereket. milyen más is lenne minden, ha mindenkit megdicsérnének azért, is például, ha magától szépen köszönt és nem csak rámorcolni, mikor éppen nem köszönt. szerintem fontos lenne kedvesnek lenni. lehet, hogy akkor kevésbé lennének nagyok ezek a dolgok és átférnének az ilyen kis szűrős embereken is. hát, nem tudom. 

[megfogalmazni]

ha eléggé összehajtogatlak, sarkoktól a sarkokig, szép apró négyzetté gyúrlak össze, beférsz-e vajon? Elszakadsz-e, ha majd titokban minden nap kihajtalak, s vajon kijössz e majd, a fényes lapokból, a csúnya kézírás életre kel? Érezni fogom-e a szeretleket? 

[megfogalmazni]

fogadom

becsukom a szemem téged látlak, mostantól mindörökre fogod kezem, s megpecsételsz tiéd vagyok, s nevetve nincs már esély  megtalálsz, ha elfutok. boldogságom egészen szomorú görbe a hát, és facsarodik a szív benne minden szeretet ömlik, kezem felé kezed felé egészen elernyed a test  szinte ájulva szárnyalok fel. mostantól, mindörökre. azt mondtad, nem futhatok el. 

én pedig nem tudom, hová futnék ha minden út, mi tőled el megy,  tehozzád vezet.

lesz egy küszöb, amin átviszel miénk lesz az este, tiéd lesz a lány s ez így marad, mindörökre

felébreszt a reggel, az egyedüli csendben hallod ahogy karcol a kéz a bőrön, és egészen fáj majd ez a szépség

lesznek rossz napok,  szürkék és magányosak, mikor már csordultig a szív  és túl fáradt a test,  mikor nincs mosoly, mit a másiknak adj.

majd egyszer csak, kettétörik a szív,  s megosztozunk rajta a miénk lesz, mi kettőnkből lett egy puha kéz örökre a nyakadra tapad s elenged majd, sírni fogsz megremeg a láb, ki belőled lett, elhagyott.

s majd jönnek a napok az igazán magányosak, hol megbánja az ember,  hogy nem volt mosoly, mit adjon. ki veled egy lett, otthagyott. de nincs esély, tudjuk, innentől nem futhatunk mert minden út, mi el, az is egymáshoz vezet. mire újra megtaláljuk egymást, már szép lesz a kert, meglesz vetve az ágy és örök lesz e két kéz szorítása, úgy ahogy egymásnak teremtve fogadott igaz szövetséget. 

[megfogalmazni]

arcon csap és megsimogat. elfordulsz és beléd karmol, egészen, csontig a körmöm, húzom és kóstolom. bántalak, mert bántasz. szeress, had szeresselek. Befogod a számat, kiabálsz, felemelsz és csókot adsz a homlokomra. Vérzik a hátad. Ezt tényleg én tettem veled?  Sikoltok és összerezzensz, sietsz el, messze futsz. De nem jutsz sehová. Próbállak arrébb, kipakolni. Szívemből hajítlak egészen messzire, de mindig valahogy hazatalálsz. 

[megfogalmazni]

elhúz a kéz, és betakar a hátad egy egészen forró jégkocka ez. hegyre másznak, fáradtan, nehezen az ujjaid, erősen kapaszkodnak. mederbe csúszik, majd zuhan tova. a mélybe a mélybe, mind szalad. az ajkad mesélget, fülembe dúdol a hangod is éget, te jó ég! még! hova? most zenélni kezdesz, a bordákon pengetsz egészen finom egy hangolás.  az ajkaim hívnak, de te nem is figyelsz zenélsz és mászkálsz, egy hegyre fel, völgybe le és a dombra csücsülsz. kérlelek téged, s látszik az érdek, mintha nem hallanád;  már hangosan, egészen, szakad a húr !  sietve rám szólsz, betakar kezed. harap a szám, finom az ízed, nem mész arrébb, itt maradsz. visszhangzik a hangom, a saját fejemben egy egészen furcsa éjszaka ez.

majd lassan kimérten, fáradtan érlek utol  zakatol a szíved, az enyém válaszol,  csípőmön kezed. most nincsenek percek, nem számol időt így marad ez. mert már egy ami kettő: a tiéd vagyok.