odiazazsolt - Tumblr blog

[odiazazsolt]

Búcsú

"A búcsú egy katolikus bűnbánati vallásgyakorlat, amely a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó, ideigtartó büntetés elengedése."

                                - Hiányzik anya. - Szólalt meg a kisfiú az anyósülésen - - Tudom kicsim. - Válaszolt a volán mögül a férfi- - De te sosem beszélsz erről. - Tudod, hogy nekem is hiányzik. - Én is hiányzom neki? - Egész biztosan. - Miért hagyott el engem is, ha egyszer téged akart elhagyni? - Anyukádnak időre van szüksége, hogy rájöjjön mi is az amit igazából akar. - Nem tudja, hogy akar-e engem? - Azt nem tudja, hogy jó úton jár-e az élete. Nem tudom. Ez bonyolult. Gondolkodnia kell. - Elrontottál valamit. Igaz? A férfi nem válaszolt, vezetett tovább, mintha nem hallotta volna. - Azt olvastam, hogy ha egy nő elhagyja a férfit, az a férfi hibája. Mert a saját akaratát ráerőlteti és nem kezeli indivídumként a nőt. - Túl sokat olvasol az interneten. Mi több, én hat évesen még olvasni se tudtam. - Apa. Én férfi vagyok már? - Nem kincsem. Még nem vagy az. Miért? - Akkor engem miért hagyott el anya? Én nem is csinálhattam ezeket vele. Csak te. Félrehúzta a kormányt és lehúzódott a benzinkúthoz. Megállította a kocsit. - Legyen ebből elég most már. Nem kellene olyanokról beszélned amiket nem is értesz. - Ezért nem beszélsz róla? Mert te sem érted anyát? - Anyukád nem fog visszajönni. És nem azért mert nem szeret téged. Hanem azért, mert én túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. - Ha szeretsz valakit, akkor elengeded. És ha ő is szeret, visszajön... És ezt nem az interneten olvastam... hanem a twitteren. - Dehát az édesanyád se jött vissza. - A férfi szemei lassan megteltek könnyel és a fejét elfordítva a vezető oldali ablakon nézett kifele - És a twitter is az internet része. - Mondta halkal - A kisfiú az apja térdére tette a kezét és megszólalt. - Én nem megyek el. Hiszen szeretlek. És akkor úgy is visszajönnék. De így nincs is értelme elmennem.

[odiazazsolt]

Szükségállapot

Reggel ugyanúgy kel fel mint mindig,és én ugyanúgy követem őt. Az ágyától a fürdőig kísérem, az ajtóban állva, mosolyogva nézem hogyan fogja össze a haját minden reggel. A konyhában kávét tölt, az újságot lapozgatja, én pedig a háta mögül hajolok felé, olvasást színlelve. A lakásból a munkahelyére indulunk. Minden lépésében ott vagyok.

Úgy követem, hogy végig egy lépéssel előtte járok. Megállunk a zöldségesnél, vesz magának egy nagy zöld almát, amit út közben el is fogyaszt. Ki tudja mire gondol közben. Talán emlékeinek színes albumát lapozgatja, de lehet, hogy csak az almát ízlelgeti. Néha, amikor csak sétálunk, nekem is eszembe jutnak emlékek. De a legtöbb csak foszlány és igazából nem is érzem úgy, hogy fontos lenne a számomra. Egyik sem ébreszt bennem érzelmeket.Talán ez is része.

Mikor a lámpa pirosra vált,ez az a pillanat amit annyira szeretek minden reggel. A nap még éppen csak, hogy éledezik. Én szép lassan odalépek hozzá és megállok mellette. Oldalra fordulok és azt gondolom. - A szőke hajához tökéletesen illik a napfelkelte.- S mikor zöldre vált a lámpa, ismét együtt indulunk el. Ő minden reggel nézelődik egy kicsit, engem már annyira nem érdekel a táj. Figyelem ahogyan a szél játszik a hajával. A munkahelyére megérkezve bemegy,én pedig kint várok. Ez így sokkal természetesebb és talán kicsit olyan, mintha hozzám jönne, amikor ki jön. Sokat rajzol,azt hiszem ez a munkája. Amíg ő bent van,én csak várok. Nem suhannak át érzések rajtam és nem gondolok semmire. Csak rá várok.

Nem támadnak fel bennem emlékek arról, hogy milyen voltam, vagy hogy miket csináltam. Esetleg arról, hogy hol éltem. Még róla sincsenek emlékeim. Mégis vigyázok rá minden nap. Ezt kell tennem? Nem tudom. Csak azt, hogy így érzem teljesnek magam. Ugyanakkor, érzem, hogy magányos, mégse tudom, hogy miket gondol. Tudnia kellene, hogy én mindig itt vagyok vele. Talán jobban érezné magát. Nem kételkedem abban, hogy mellette van a helyem. Mégis úgy érzem,szomorú vagyok, hogy semmit se tehetek. Azt se tudom mi voltam és hogy mi lettem. Csak azt tudom, hogy most itt vagyok. Vele. 

Haza fele indulunk délután. A nap ugyanazzal az erőtlen napfénnyel ragyogja be az utcákat mint reggel. A különbség csupán annyi, hogy most már nem erőt gyűjt, hanem rohamos gyorsasággal kihunyni készül. A lámpa most még villog, ő pedig kilép az útra. Az autót egyikőnk se veszi észre időben. De én mégis egy pillanattal korábban, mint ő. Hiába kapok a válla után, nem történik semmi. Létezem én egyáltalán? Egy másik kéz rántja vissza hirtelen az autós elől. Nem az enyém. Látom a rémültséget az arcán, meg akarom nyugtatni, de nem tudom. Nem hall engem. Most még talán azt a férfit sem, aki visszarántotta az úttestről, annyira remeg a teste.  

Az út következő részén a szokásosnál jobban lemaradtam, rossz érzéseim támadtak. Miért vagyok én itt? Hiszen, nélküle nem létezem. Egy hajszál választja el az önzést és a szerelmet. 

Ez a nap más.

Tényleg más.

Ez az első este mióta itt vagyok, hogy úgy érzem, nekem is álomra kell hajtanom a fejemet. Nem tudom, hogy ő érezte-e valaha,de engem megnyugtat, hogy úgy alszom el tudom, ő itt van. 

[odiazazsolt]

Elveszni a csöndben

" Örkény István leltározta a tájat, a történéseket. Szavakkal készített vázlatos rajzot. Alakítsa át a listát tájleírássá úgy, hogy elbeszélést alkot a kapott elemekből" A kötelező szavak vastaggal vannak kiemelve.  Jó szórakozást!

A dombos táj zivatar után, az égen kúszó három gomolyfelhő, és a nap első sugarai, melyek átjutnak rajtuk. Olyannyira idilli, hogy már-már úgy hiszi az ember, le kellene festeni. Azonban van olyan akit ez egyáltalán nem érint meg.  Mondjuk, hogy túl sokat látta már és ráunt, de az igazság az, hogy egyszerűen csak hidegen hagyja az egész. Van itt még egy halastó, aminek víztükrének csendjét csak az esőcseppek törik meg. A gátőr ugyanis nem szeret horgászni, és nem mereng el a tájon hosszasan, a friss levegőbe nagyokat szippantva. Nem egy olyan gátőr volt, csak egy gátőr. Csönd volt, a csöndben volt egy gátőrház és benne egy gátőr. 

  Bárhogyan is nézzük, szürkék voltak a mindennapjai, még ebben a színes tájban is. Elvégezte az éppen aktuális munkáit, dohányt rágott, evett, aludt, leszidta a gátnál játszadozó gyerekeket és még sorolhatnám hosszasan, akkor se találnánk semmi érdekeset ezekben.Talán a legnagyobb színfoltot az életében a mostani momentum hagyta. Szokatlan csörgés-csattogásra ébredt, majd hangosan felhorkant, felállt a székéből és kinézett az ablakon. A gátőrházzal szemben egy nő tekert el éppen, valamilyen ócska, de már-már stílusosnak mondható régi biciklivel, ami hagyjuk meg, igen csak nagy zajt csapott. Majd a nő tárcája kicsúszott az oldaltáskájából, és a földre esett, ő pedig tovább hajtott.Egy férfi az ablakon kihajolva, esetleg a házból kirohanva egy kiáltás elengedésével egy életre lekötelezhette volna a biciklin ülő hölgyet. Jól gondoljuk, ő is egy férfi volt, de mégsem az a férfi. Sokkal inkább volt „a gátőr”, mint „a férfi”. Belemarkolt a dohányba, a szájába vette, majd ráérősen kisétált a házból és felvette a tárcát. Ahogy lapozgatta rekeszeit, talált képet a nőről, iratokat és némi készpénzt. A képet nézegette egy darabig, csinos nőnek tartotta. Majd összecsapta a tárcát, vett egy nagy levegőt és felnézett. Valószínűleg itt már fejben el is tervezte hogyan indul neki a nagy útnak a szörnyű erdőn keresztül. És bár az arcán kiülő kedvetlenség szörnyű erdőt és ezernyi szörnyű kihívást engedett következtetni egy külső szemlélőnek. Igazából csak egy jegenyesor volt előtte és egy sáros út aminek neki kellett vágnia, hiszen arra hajtott el a nő. Lenézett az útra, kerékpárnyom volt a sárban, majd újra felnézett, köpött egyet és akár egy nyomozó ökölbe szorított kezét a szája elé emelte, majd fejben összegezte a látottakat. -Volt egy női kerékpár, rajta ült a nő…. 

Gondterheltem megtörölte a homlokát és arra gondolt: Egy hangosabb kiáltás is elég lett volna, hogy az ügy végére járjon amíg még ott volt a kerékpáros, de már késő. Utána kell vinnie, nincs mese. Megcsóválta a fejét, mint aki a világ összes gondját készül éppen a vállára venni és folytatta az összegzést. Volt rajta egy pár szandál, rémlett neki egy szoknya a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva és egy milflőrmintás blúz.  Mivel a helyzet alapos végiggondolása nem hozott új, eddig váratlan fordulatot. Így elindult végig a jegenye soron. Egész úton egyetlen szórakozása volt, az az egy amalgántömés a hátsó fogában, aminek érdes felületét nyelve hegyével nyalogatta egy-egy rágás közben. Majd észrevett egy asszonyt aki éppen teregetett a házának előkertjében. Pont végzett a teregetéssel, és befelé indult. Messze volt, így nem ismerte fel hogy ő-e az korábbról. Egy kiáltás, egy mindeddiginél hangosabb kiáltás kell. Kiköpte a dohányt, vett egy nagy levegőt, majd szépen lassan kiengedte azt, úgy, hogy még a szája is nyitva maradt résnyire, arcán pedig látszólagos értetlenség ülepedett meg. Új kerékpárnyomok, és egyik sem a házhoz vezet.  Elképesztő letörtség lett úrrá rajta, hogy tovább kell gyalogolnia, távol az őrháztól.  Egy becsukódó ablak csattanása rázta fel újra, és most már a letörtsége, méregbe csapott át. Nem elég, hogy eljött idáig a semmiért, még a dohányát is kiköpte. Mindezt egy olyan nőért, akit nem is ismer. Még az elején oda kellett volna kiáltani neki. Alig 10 percnyire volt az őrháztól, csalódottsága mégis vetekedhetett volna bármely bukott szabadságharcoséval. Megfordult, majd elindult vissza a nyugodt kis világába, a kihívások és váratlan problémák mentes életébe. Majd valaki utána kiáltott. Egy nő volt, öreg és rozoga biciklin, szoknyában, az oldalán kistáskával. A gátőr megállt, megvárta az odaérkező biciklist, és csendben állt. A nő lihegett, látszólag nagyon siethetett, hogy minél hamarabb újra bejárja azt az útvonalat ahol elhagyhatta a tárcáját. Majd miután kifújta magát, neki kezdett:

- Elnézést, nem talált egy fekete női tárcát? Tudja nem rég tekertem el erre és…

A gátőr nem akarta végigvárni mint mond a nő, csak átnyújtotta a tárcát. A lányon ezt követően mérhetetlen boldogság lett úrrá, letámasztotta a biciklit, és átölelte szorosan a gátőrt. 

- Köszönöm.

 A gátőr nem szólt semmit, csak biccentett és elsétált. Arcán mégse az a fásult komorság volt mint korábban, sokkal inkább valami diadal ittas bár mégis szerény és távolságtartó mosoly.Mikor beért az őrházba, leheveredett a székére, hátradőlt és erre gondolt: Csönd. Majd felállt, és kinézett az ablakon. Nézelődött egy darabig, majd kivitte a székét a ház elé és letelepedett. Nézte a naplementét, és a fel-fel bukkanó bicikliseket, majd elaludt a székében. 

[odiazazsolt]

Valahol,valamikor.

- Valahol már láttalak.

- Parancsol?

- Hmmm

A fiatal lány kínosan közel hajolt, míg a fiú kissé zavarba esve hátrált, majd elnevette magát.

- Azt hittem itt csak kávét árulnak...

A lány hátralépett, majd a vállába ütött egyet.

- Nem te marha! Nem vagyok részeg! De téged valahol már láttalak.

- Esetleg, szeretnéd meginni velem a kávédat?

- Legyen.

Nem éppen erre számított a fiú, gondolkodott egy kicsit, majd elindult kifele a kávézóból. A lány utána ment és elindultak a közeli parkba.  A fiú fekete öltönyben volt, sötétkék nyakkendővel és fehér inggel. Míg a lány, virágos nyári ruhában.   Miközben sétáltak, a lány folyamatosan a fiút nézte és gondolkodott. A fiú látszólag tudomást sem vett róla, majd a parkhoz érve leültek és a lány így szólt.

- Mi a kedvenc színed?

- Ebből akarod megtudni, hogy honnan ismerhetjük egymást?

- Nem, csak érdekelt, de akkor ne mondd el.

- Narancssárga.

- Nem is igaz.

A fiú értetlenül nézett, letette maga mellé a kávét és a becsomagolt ebédet, majd a kezét nyújtotta.

- A nevem…

- Még sose hallottam, hogy valakinek a narancssárga a kedvenc színe. – Vágott közbe a lány -

A fiú elnevette magát majd végignézett a lányon és arra gondolt. – Valahonnan tényleg ismerős.- Bár a lány reszortjának tartotta azt, hogy ennek a végére járjon, mégis érezte, ő is tudni akarja.

- Mit mondtál, mit is dolgozol?

- Tanár vagyok. És te? Titkos ügynök?

- A fenébe, reméltem hogy nem jössz rá. 

- Vicces vagy, de tudod, jól titkolod.

- Te pedig tanár vagy, mégsem tűnsz kedvesnek. Szeretnek a gyerekek?

A lány vállon verte, vett egy nagy levegőt, majd így folytatta:

- Szeretnek, mert én is szeretem őket. Tudod, ha valaki ilyen fizetéssel mégis tanárnak megy, annak az a minimum, hogy szeresse a gyereket, másképp nem érné meg.

- Úgy hangzik mintha mindig ez lett volna a terved.

- Ez is volt. Volt más is, de ezt választottam. Biztosan neked is vannak terveid, például szeretnél jobb titkos ügynök lenni?

 Kérdezte gúnyosan, majd végigsimította az ujjai között a fiú nyakkendőjét.

- Nem is tudom, talán.

- Unalmas fickónak tűnsz, meg se merem kérdezni mit dolgozol.

- Nem is biztos, hogy elmondanám egy idegennek. Főleg nem egy ilyen…furcsa és tolakodó idegennek.

- Nem is tudom, talán csak összekevertelek valakivel. Végül is, sok a hozzád hasonló visszafogottnak tűnő, bár annál faragatlanabb egyén.

- Ehh… nem is vagyok bunkó. És ha tényleg érdekel, nem titkos ügynök vagyok, hanem marketinges.

- Ó, igazi nagymenő.  Kitalálom, a munka miatt költöztél ide a családod pedig valahol máshol lakik, igazam van?

- Olyasmi.

- Sose értettem az ilyet, én egy percig se bírnám a családom nélkül. De hát, ahány ember, annyiféle. Nem hiányoznak?

- Természetesen de, viszont lesz még elég időm velük lenni.

- Ezt nem tudhatod. Amúgy meg, elég pökhendi a hozzáállásod. „Lesz még elég időm velük lenni”.  Tudod, az, hogy kinek mennyi az elég, relatív.

A fiú elgondolkodott, csak néhány másodpercre lett csend mióta a lány leült mellé, mégis hosszú perceknek tűntek.

- Lehet, hogy igazad van.

- Persze, hogy igazam van. Érdemes rám hallgatni.

- Nem is tudom, elég bizarr egy lány aki csak úgy leszólít egy srácot a kávézóban, mondván, hogy őt már látta valahol. Lehet, hogy pont te vagy a titkos ügynök. Mesélhetnél magadról.

A lány matatni kezdett a táskájában, majd a vállára vette azt, és szolid mosollyal ennyit mondott: Mennem kell. Mire a fiú észbe kapott a lány már fordult is, és hamar két-három lépéses távolságba került. Majd felugrott és utána kiáltott:

- Látlak még?

A lány háttal állt egy kis ideig, majd széles mosollyal arcán odafordult és ezt mondta:

- Semmi sem kizárt. Talán… majd egyszer. Valahol, valamikor!

És a lány máris a távolban járt, a fiú pedig ott maradt. Leült, megfogta a kávéját, hátradőlt mosolyogva, majd megrázta a fejét és arra gondolt: Akár egy tornádó.