peterweiser

[peterweiser]

Feldolgozhatatlan tartalom - "mindenre lesz még idő az életben" 

TLDR: Kezdjünk el tudatosan tartalmat fogyasztani, ne pazaroljátok a kiszabott időt a szükségesnél jobban

A könyvekkel kezdődött pár éve, hogy elkezdtem módszeresen elolvasni a világ top könyveit, úgy értem a legfontosabb műveket vagy azokat, amelyek az általános vélekedések szerint a legjobbak. Persze az, hogy ki szerint mi a legjobb, az is némi utánajárást igényel, de ez a post nem erről szól. Még nem értem végig a projekttel (...), de jöhet a kérdés, hogy miért tettem ezt? Miért ne? A kíváncsiság is mozgat, de fontosnak éreztem, hogy tudjak róluk, miért tartották arra érdemesnek őket és így tovább. A listát böngészve azt is megállapítottam, hogy sokat már útközben elolvastam, de azért még akad a polcon... Aztán ezen könyvek mellé jöttek azok az olvasmányok, amelyek a személyes preferenciáim vagy adott stílus legjobb könyvei összefésült listák alapján. Vagy valaki ajánlotta... Egyáltalán nem vagyok egyszerű helyzetben, mert teljesen szélsőséges az érdeklődési köröm, túl sok dolgot kedvelek, szóval válogatnom kell. Könnyen lehet összerakni egy jó hosszú listát, amit érdemes volna elolvasni, mert hát "kihagyhatatlan" mindegyik vagy annak mondják. Ráadásul az elolvasandó könyvek száma folyamatosan növekszik... 

Más tartalommal sincs ez sokkal másképpen. Filmek. Talán ebből a 100-as listát lehet elérni a leggyorsabban és feldolgozni. Ezekkel állok a legjobban, ha a felszínt nézem. Ugyanakkor ahogy mélyebbre megyek valamelyik ágon vagy sorozatok kerülnek elő vagy adott témára koncentrálok, akkor hirtelen szembesül az ember a bőség zavarával. Zene is nehéz eset, mert azt is úgy hallgat a mai ember, hogy a Spotify meg a többi próbálja rávenni, hogy playlisteket csináljon - a user csak vegye le a tortáról a kedvenc falatait és meg is vagyunk. Valakik eldöntik mi a legjobb. Mi van ha más is tetszene adott albumról? Hogy fog kiderülni? Sehogy? Sehogy. Borzalmas, tiszteletlen. Olyan, mintha a jobb filmekből csak az ikonikus jeleneteket néznénk meg. Aki zenében tényleg meg akar érteni egy albumot, ahhoz kell idő, meg egy normálisabb füles, hangrendszer. Aztán többször meghallgatni és így időt hagyva megérteni a zenét. Egészen más minőség lesz, tényleg. Lehet zabálni két pofára is, meg "csak szóljon valami a háttérben", de ez a felületesség, annyira elinflálja a zenét és tökéletesen elkerüli azt a zsenialitást, amelyek ezek a produktumok rejthetnek. Már akinek van rá igénye.

Aztán itt van a videojáték ágazat, ami az évek alatt nagyon átalakult és aki nem egy kő alatt él, az nagyjából tudja, hogy egész más mélységekbe vihet, mint aminek indult ez a scene. Véleményem szerint több közülük kulturális élmény szinten is számontartható. És itt nem speciális vagy egyedi mechanikákról beszélek vagy megjelenésről, hanem történetekről, sorsokról, tanulságokról, stb. Vannak játékok, amelyek lelkileg megterhelőek és az ember inkább nem játszik velük. Érdekes mi? Ráadásul hosszúak is.

És körbenézve más irányok is vannak. Végtelen út, elágazás és kulturális fekete lyuk. Az ember élete egy pontjára érkezvén számot vet, mit kellene még megélni, tapasztalni- így negyven felett kezdenek átértékelődni a dolgok. Persze nem kell megijedni, messze még a vége, csak egyáltalán. A klasszikus fiatalos hozzáállás, hogy mindent két pofára zabálunk, mert "mindenre lesz még idő" felhője szép lassan eloszlik és akkor rájön az ember, hogy nem, nem lesz idő. Egyáltalán nem mindegy mi szól a hangfalban míg ezt gépelem (Vangelis - Spiral című lemeze egyébként)...

Erre van hát a bakancslista? Nem, én a bakancslistát nem keverném ide. Az ugyanis konkrét élményekre épül, pédául "szeretném látni élőben a Golden Gate hidat", vagy "el akarok jutni Tűzföldre", de lehet, hogy kisebb mértékű célok ezek. Azt gondolom, hogy egy ponton az ember tudatosabban kell, hogy tartalmat fogyasszon, a napi rutinba illeszthetően. Amit úgy kihány köré a világ, azt pedig erősen válogatós üzemmódban kell szemlélni. Ez egy igény szint, nem kell tőle félni. Értem, hogy vannak trendek, meg ott a FOMO is, de nem kell minden hype vonatra felülni. Attól nem lesz fiatalosabb senki, (de legalább ízlésről sem fog vitatkozni) hogy mindig az tetszik neki, amit éppen a rádióban játszanak vagy a moziban. Egy óra TIKTOK pörgetés után rájön, hogy elment egy óra és közben tulajdonképpen mi is történt? Néha persze jó az, a kérdés, hogy kiégett aggyal minden nap ezen felületek céltalan frissítgetése tényleg hozzáad valamit?

A javaslatom az, hogy a nagyívű célok mellett a tompán unalmas hétköznapokat is tegyük tele ezekkel a kisebb lépésekkel. Nem azt mondom, hogy minden percet maximumra kell járatni, meg ki kell maradni a napi trendekből, stb, de ha van némi koncepciónk, sokkal jobb érzéssel fogunk tartalmat fogyasztani. Mindig van mihez nyúlni, aztán haladunk vele úgy, ahogy az élet engedi. Én így csinálom. Nagyon nem feszülök rá, mert van elég stressz az életemben, de amiről még én dönthetek, ott nagyobbrészt tartom a gyeplőt. Próbáljátok ki, nekem bevált!

[peterweiser]

Írásról, Konnektor Podcastről

Sokan nem tudják, de 24 éve abban hittem a legjobban, hogy az akkori verseskötetem a „Vannak dolgok”-nál fontosabb dolog a világon nincs. És tényleg akkor azt gondoltam, hogy ez itt most megvan, megvagyunk. Letettem a magam kis üzenetét, meghagytam a nyomot és akkor a világnak a lelke rajta, én szóltam (…). Persze akkoriban azt is hittem, hogy majd ez bármit megváltoztat a rendszeren amiben élek, de hát fiatalon mi mást gondolhattam volna? S az történt, hogy ahelyett, hogy eljutott, leszivárgott volna azokba a rétegekbe, ahova azt akkor szántam, hirtelen megjelent egy csomó hozzám hasonló tévelygő, és az a pár száz kötet, ami elment, végül nagyobbrészt olyan arcoknál kötött ki, akik értették mit akartam akkoriban. Aminek azért örültem, mert lám a víz is olyan helyre folyik be, ahol rést talál, másik oldalról meg azon bosszankodtam, hogy de hát ez a kötet éppen azoknak akart szólni, akik nem olvasnak ilyen könyveket...

Efféleképpen filozofálgattam akkoriban és hát írtam azóta egy másik verses könyvet, ami talán nem annyira komor, de annál kritikusabb, mégsem csináltam vele azóta sem semmit. Feleségem, pár közeli barát látta is egy részét. Naprakészebb, jobb könyv szerintem, mint a régi, aminek bizonyos pontjaival ma már nem is tudok azonosulni. Az idő elteltével változunk, nincs itt nagy megfejtés. Mindazonáltal a digitális „kiadását” fontolóra vettem, de előrébb nem jutottam vele.

Az egész oka pedig az, hogy útközben sokat olvastam, pontosabban még többet, mint azelőtt, ráadásul szerteágazóbb műfajokban… Meg aztán ott a család, könyvek, színház, filmek, zenék, utazások… S bár tisztában voltam annak idején is azzal, hogy nálam százszor tehetségesebb emberek se tudtak semmin változtatni nagyívű gondolatok vagy megállapítások megírásával, az akkori lelkesedésem a lehetetlen elérésének hajszolásával közben eléggé elerőtlenedett ebben a műfajban. Sokféleképpen leírtak már mindent elődeink és lassan odáig jutunk, hogy ebből a tartalomból csak elvenni lehet, hozzátenni sokat nem igazán. Persze talán később mégis megpróbálkozom majd vele. Hátha marad egy kis rés még… 

Konnektor Podcast 

Amikor a Konnektor Podcastre néz valaki kívülről, akkor ezt a fenti gondolatmenetet valószínűleg értelmezni sem tudja tőlem. Éppen tőlem, aki anno God of War 3 teszteket tolt ki a Konnektor blogjára. Ja igen, akkor még voltak postok is. Az eszképizmusra nyilvánvaló hajlamom, hobbim, ha nem is áll ellentétben a fentiekkel, de nincsenek igazán egy rendszerben az biztos. A könyvekből a filmeken keresztül el lehet jutni a videojátékok világába, de direktben odalépni elég meredek. Aztán néha mégis megtörténik. 

8 éves korom óta játszom számítógépes és konzol játékokkal. Ezek egy része pedig azóta felnőtt tartalmat és mondanivalót hozott be és itt nem (csak) a szexualitásra kell gondolni. Ráadásul a néha rosszul végződő sztorijainkban a főhőst mi magunk irányítjuk a rosszabbnál-rosszabb helyzetekben - ez egy más típusú élmény - az elmesélt, átélt tragédiák, sztorik, nagyon mélyre tudnak merülni az emberben. Az oka egyszerű: én magam csinálom, kicsit velem történik. Tehetséges játékfejlesztők sztoriaiban mélyedünk el, gondolataikban, sok féle önkifejezés, gondolok itt az ICO-ra, Metal Gearre vagy What remains of Edith Finchre. Például. Csak egy pár a sok közül. Nyilván a könnyed szórakozásnak is van 100 féle rétege és sosem állítottam, hogy a videojátékok világa „fuhdekomoly” dolgokról szól, de azt állítom, hogy arról is szólhat. Az este szuperhősös sorozatokat zabáló, magát felnőttnek mondó közönség gaminget lenéző, negatív kritikáit a témával kapcsolatban nagyjából ki lehet hajítani az ablakon. Nevetséges. Mert “a videójáték valójában nem az élet”! Akkor mi az? A színház? Egy focimeccs? Esti kocsmai szakértés? A videojáték is az élet. Ha egy évben háromszor megyek színházba, de tíz videojátékot végigjátszom, rosszabb ember vagyok? A videojáték is egy kinyilatkoztatási eszköz, egy forma, persze játéknak játék, de nem lehet mindig barna zakós akadémikusokat hallgatni a 19. század végi Magyarország íróinak az életéről...

S, hogy mi a jövő?

Nyilván egyrészt a Konnektort vinni tovább, többé, jobbá tenni. Versengés nincs, csak törekvés van a szerethető, általunk jónak gondolt tartalmakra, hogy ebből a jelenleg teljesen negatív, leginkább szélsőségekkel túlfűtött világból aki ki szeretne picit szakadni, az nyugodtan megtehesse. Ez a saját oldalam is menni fog tovább, olyasmikkel traktálom a tömeget, ami foglalkoztat. Az, hogy a könyvvel mi lesz, Isten a megmondhatója, most kicsit elmerülök a flowban, aztán majd ahogy kiadja az élet, nem tudtam döntésre jutni. Egyelőre. 

[peterweiser]

Konnektor Podcast: archívum

TLDR: Kereshető Konnektor Podcast archívum létrehozása a cél!

Valamelyik nap Dewla azt mondta, hogy vannak podcastek a világban, amelyek körbejárnak, összefognak és végül lezárnak dolgokat, legyen az bármilyen termék, könyv, zene, film, játék stb. A Konnektor Podcast pedig- még ha beszél is videojátékokról, mégsem ilyen, hiszen mi a napi dolgokra reagálunk, meg ami éppen elénk jön… És még azt sem mondhattam, hogy nem igaz, amit megállapított, de azért kicsit ellenkeztem. Nem hírezünk igazából, maximum megjegyezzük a pillanatnyi fontosabb történéséket a játékiparban. Az epizódokban az éppen futó játék, illetve egyéb beszámolóink állnak a középpontban, s ezek jól informálják a közönséget és adnak egy összefogó képet a produktumról. Mert ez a lényeges tartalom egy új játéknál, nem az, hogy vajon ordibált-e marketinges a vezető fejlesztővel a beépítendő feature-ök miatt, amikor még készült. Egyébként azóta is ez kattog a fejemben. Mert személy szerint valami olyasmit akartam készíteni a Konnektorral, ami megmarad, amihez később lehet nyúlni. Nyilván videojátékos szegmensről beszélünk, nem kulturális mélységekről, nincsenek itt hatalmas megfejtések, de azért mégis van tartalom, az életnek egy vetülete ez is. Anno bújtam a COV-ot meg az 576-ot, stb., 100% elolvastam utólag is a cikkeket játékokról. Olyan platformokon is, ami számomra elérhetetlen volt. Élveztem. S ha van olyan elvetemült, mint én, lehet lesz olyan, aki ezeket a podcasteket is akarja majd hallgatni. Később.

Természetesen ezek jóhiszemű feltételezések, de ennyi év után nem is szeretnék már másra támaszkodni. Írom ezt úgy, hogy tudom, hogy mostanában minden a pillanatról és annak kontrollálásáról, uralásáról szól. A fiamra is rá kell szóljak, hogy miközben videót néz ne mobilozzon - egy ilyen világban a tartalom fogyasztás máshogy van jelen. Ettől függetlenül az a vélemény vagy kritika, amit megfogalmazunk a Konnektorban, nem fog változni az évek alatt: talán mégsem csak a pillanatnak szól. Persze más kontextusba kerülhet, meg más szemszögekből lehet a játékokat vizsgálni, de mégis megállja a helyét. Abban igaza van Dewlának, hogy nem vesszük adott játékot végig töviről-hegyire, mint mondjuk Stökiék a Checkpointban a retro játékokkal, de talán arra meg ezek a játékok meg sem értek igazán. Nem tartunk még ott. Nem látható, hogy mi él túl, meg mennyi időt: - meg kell érnie a játékoknak is, mint a bornak, hogy egyáltalán le akarjuk venni a polcról, foglalkozzon vele bárki- utólag. Micsoda párhuzamok!

A célom az - és meglátjuk meddig és milyen gyorsan tudunk benne előre haladni-, hogy a TELJES KONNEKTOROS JÁTÉKLISTÁT, amivel valaha foglalkoztunk a podcastben 2009 óta (!) szeretném elérhetővé tenni egy nagy keresőn keresztül vagy Google Drive, akármi.  A játékhoz kapcsolódó podcast(ek) letöltési lehetőségével. Nem tudom milyen gyorsan lesz kész. Warhawkkal pár éve beszéltünk erről és ő azt mondta, hogy majdnem feldolgozhatatlan, amiben teljesen igaza van, de azért meg kell próbálni! Elindulunk az úton. Aki esetleg részt venne benne, segítene a folyamatban írjon rám egy privát üzenetet! THX!

[peterweiser]

A napi rutin hiánya

TLDR:

Ülőidegzsábát kaptam, ami rendkívül fájdalmas, ráadásul 2 hónap alatt kezdett mérséklődni

Bármilyen dolog, ami a napi rutinból kivesz borzasztó, az unalmasnak tűnő, de megszokott dolgok nagyon tudnak hiányozni

ÜLŐIDEGZSÁBA!

Mondjuk lassan és ízlelgessük. Nem olyan mintha a középkor egyik betegségét olvasná fel valami kutató 16. századi könyvből? Sajnos prózaibb az ok a felemlegetésére, ez a csodálatos betegség az, amivel együtt élek pár hete és mivel lassan javul, hagy időt gondolkodni a dolgokon. Teleírtam itt a blogot a futós megmondásaimmal, ugye ez volt az a heti 1-2 tevékenység, amit gond nélkül űzhettem, mert hát mi baj lehet. Hát a futással semmi baj nincs is, mindenkit továbbra is bíztatnék rá. A fontosabb kérdés az, hogy, mi történik akkor, amikor még ha az heti 1-2 óra is, de az fontos, egyszerűen kikapcsolja az élet. Olyan mint amikor az "enabled" toggle-t "disabled" re állítaná a Jóisten valami belső cél által, amit előre nem beszéltünk le. :) 

Hívő ember vagyok, sokat töprengtem azon, hogy most miért kell nekem ezt elszenvedni. Mire nevel ez engem? A sztori egyszerű, egyik héten éreztem, hogy fájni kezd a fenekem jobb oldala, na bumm, majd kimozgom, el is mentem a ligetbe, futottam egy 10-est, majd jobb lesz és nem. Sőt, rosszabb. A jobb vádlim bedurrant, elkezdett a jobb lábam sajogni, akkor még kicsit, de fájt. Aztán elmentem egy masszőrhöz, hátha jobb lesz, de nem, semmi nem lett jobb, sőt, 2 nappal később egy szép vasárnapi reggelen az ügyeletes orvost próbáltam rávenni a hálószobánkban (!), hogy a "mutassa meg, hogy tud járni" kínlódást elkerülvén inkább egy fájdalomcsillapítót szúrjon belém, mert itt helyben meghalok. Lealázott állapotban, trikóban és bokszeralsóban. Ez utóbbiról megjegyezte a feleségem, hogy ideális lett volna még valamit felvenni, de nagyjából nem érdekelt mit lát meg a doki és mit nem, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy ahhoz képest egy foghúzás belépő szint. Nincs sok ellenségem, de nekik se ajánlom, földöntúli tortúra egy másik dimenzióból. Tényleg. Főleg azért, mert utána még hosszan megmarad. 

Végül a mentőorvos asszony beszúrta az injekciót, mire a kisebbik fiam óbégatni kezdett, hogy dehát ez szörnyű, mondtam neki, hogy majd megtanulod, hogy a magyar egészségügyben ha egy injekcióval megúszod a kezelést, már egészen rendben vagyunk. Visszatérve az ülőidegzsábára: nem tudsz ülni és feküdni sem igazán. Ülésből felugrálsz 10 percenként a hasogató fájdalom miatt. A leghosszabb ideg a testben. Ha begyullad... Aludni, mint a szarkofágban a nálam érdemesebb királyok - a hátamon, a jobb lábam egy fura pozícióban - ez legalább 2 hétig így volt. Fájdalomcsillapító, ami szó szerint csillapít, de nem mulaszt el semmit. A kanapén féloldalt fekve, ahogy egyik lábam lent a szőnyegen úgy tudtam "ülni". Gyalázat. Dolgozni végül tudtam, mert home officet kértem és a 10-20 perces felugrálásaimmal senkit sem zavartam. Egy hét múlva annyira javult meg a helyzet, hogy széken, egy kitekert pozícióban nem volt folyamatos a fájdalom csak tompa. Az autóvezetés úgy történt, hogy mindenhol tempomat, hogy a gázpedált ne kelljen használni, mert erős fájdalmakkal járt. És mindez hetekig. Tovább nem ragozom, pokol. A röntgenen "koromnak megfelelő" volt minden, sérvem tehát nem volt, a hátam/derekam nem fájt, csak ez az ülőideg, ez van/volt begyulladva a maximumon. A felírt izomlazítók és teljesen felesleges fájdalomcsillapítók után (semmi hasznuk, csak az ideális pozíció segít), egy terapeuta és gyógytornász utasításait követve hosszas és fájdalmas nyújtások után eljutottam arra a szintre, ami most van, hogy kb. bármilyen pozícióban ülök és alszom. Nekik innen is hálás köszönet. A mozgásterapeuta fickó annyit mondott, hogy ha nem arcidegzsába akkor ez, általában ülőmunkát végzők szenvednek ilyenekkel. "Korunk betegsége", hurrá. Mindezt heti futás és úszás mellett, 88kg os testúllyal a 190cm es magasságomhoz, vagyis még túlsúlyom sincs. A jobb lábam továbbra sem százas. Visszatérő zsibbadás lábújjakban, bizonyos pozíciókban borzalmas hasító fájdalom, lassú regeneráció. 

A fájdalom ebben az esetben nem csak a kín, amelyet az ülőideg gyulladása okoz, hanem a tény, mikor 2 hét után alig regisztrálsz javulást és nem tudod mi lesz és ami még jobb, hogy más sem. Nincs recept rá. TOTÁLIS kilátástalanság, hogy akkor így lesz ez életem végéig vagy most mi? Sötét, irreális gondolatok. A röntgenek megnyugtatnak, hogy tulajdonképpen nincs komoly bajod, de azért mozogni mégsem tudsz - megint nyugalomra int a helyzet. Mit toltam túl? Egyáltalán, hogy tudtam ahhoz a kevés mozgáshoz ennyire ragaszkodni, hogy annak hiányát ennyire nehezen kezelem a fájdalmaimon túl? Amikor nyakig benne vagy (...) iszonyatos erőfeszítés erről hideg fejjel gondolkodni. Az ember ember marad. Fejet leszegni, higgadtnak maradni és menni, mendegélni érdemes illetve MUSZÁJ az úton. Fegyelmezetten követni, hogy valójában van javulás, csak picik a lépések és közben nem vetni el a fókuszt. És akkor visszatérhet a napi rutin, ami tökéletesen hiányzott és amit úgy untunk hosszú évek óta.

A postot azért írtam, mert ma már tudtam futni 3km-t a rekortánon. Vagyis végül eljutottam idáig, ami hatalmas dolog! Megtanultam értékelni. És egyben rájöttem, hogy ha a heti, napi rutinból kivesz valamit az élet, az micsoda lelki megterhelés egyben! Nem számít, hogy futsz, sakkozol, akármi. Menetrendszerint csinálhatsz bármit, ha az nincs, akkor az iszonyatosan felforgatja a dolgokat. A napi rutin hiánya! Milyen furcsa ez az egész. Közel 2 hónap eltelte után, nagyon lassan kezdenek visszajönni a korábbi dolgok. Rövid időszaknak tűnik, de pokol volt megélni.

[peterweiser]

Mennyit futok valójában, mit mér a tracker?

Volt ez a futós bejegyzésem pár éve, a 8km. Ehhez szeretnék egy kis információt még hozzácsapni, meg pár gondolatot megosztani, hadd pörögjön tovább a verkli azokkal, akik amatőr szinten, ha nem is sokat, de néha elmennek egy kicsit futni. 

Az első amit szeretnék leszögezni, hogy bár futok 10-12km-t, fejlebb nem emeltem lényegesen a távot, nem kezdtem el komolyabban edzeni, szóval a futás hobbi része megmaradt annak ami volt. Leterhel fizikailag, megmozgat, életben tart, ilyesmi. Volt ficamom és így egy hónap üldögélés, de átlagosan a heti 1+ futás megvolt, én azt gondolom hogy havi 6 is átlagosan, ahogy kiadta. 

Mennyit futok valójában, mit mér a tracker?

S, hogy mennyit fejlődtem, erről szeretnék egy kicsit írni, mert a telefonom beépített trackere sokféle adatot mért és ezeknek nagyjából utána jártam (futottam, muhaha)... Fejlődési célom annyi volt, hogy egy órán belül maradva tudjam a távot növelni. Telefonnal futok. Nincs okosórám, semilyen okoseszközöm ami mér, csak a mobil. A mobilban (Google Pixel 7) van egy egész jó GPS, szóval úgy voltam vele, hogy mi baj lehet. Vállamon tartom, BT fülessel hallgatok közben podcasteket, ilyesmi. Az Adidas futó appját használom (korábban Runtastic), ami elvileg a Googleből szedi az infokat. Ezzel az elmélettel elégedett is voltam mindaddig, amíg a minap, teljesen más okból bele nem futottam a gyári Google Fitness appba, ami meglepetésemre egész más számokat jelzett a futásra vonatkozóan. Mutatom.

Az látszik tehát a fenti screenshoton, hogy az Adidas a Google Fitnesshez képest brutálisan alámér.  12,25km vs. 10.06?  Ez komoly? Akkor most mi van? Úgy voltam, mint Travolta a híres mémben a Pulp Fictionből. Elkezdtem utánaolvasni a Google Fitness pontosságának és hát azt találtam, hogy 99%-osnak mondják több helyen, fel sem merül a pontatlanság komoly szinten. Aztán csináltam olyat is, hogy Google térképen vonalzóval rámértem. Hozzá kell tenni, hogy ez a vonalzóval mérés sem pontos teljesen állítólag, merthogy az ember nem fut mindenhol nyílegyenesen, meg vannak ívek amelyeket csak úgy levág a vonalzó, de az közel 8% kal többet mért, mint az Adidas. 

S akkor itt jön be a kérdés, hogy akkor mennyit és mit is futok valójában? Most nagyjából 10%-os eltéréssel számolok az Adidas által mért távot illetően (a vonalzós értéket és a Fitness adatait próbálom valahogy hozzáadni az Adidashoz). A számokat látjátok (szélsőségesek), valahol 5p 10-20mp körüli km sebesség az átlag időm, ez a realitás szerintem 10-12 km között. Nem vagyok egy ilyen centizgetős típus e bejegyzés ellenére sem, de ha már futok, legalább valamiféle fogalmam már legyen arról, hogy akkor mennyi az annyi. Valószínűleg telepítek egy Stravat is, aztán meglátjuk. 

Miért kell futni?

Sokan nekem szegezik a kérdést, hogy akkor továbbra is minek, meg unalmas, stb. A legfőbb okom, hogy rengeteg stressztől megszabadít és jól érzem tőle magam. Aztán a másik, hogy valamiféle formát ad az embernek, mégha nem is lesz tőle kigyúrva. Igen, apaként, férjként is ezt gondolom. Az emberben legyen tartás, megjelenés akkor is, ha éppen nem nőket hajkurászik. Illetve így 40 felett érdemes is csinálni valamit, mert ez az az időszak, amikor nagyon oda kell figyelni, az idő ellenünk dolgozik... A fogyókúrázóknak nem azért javaslom, mert ezzel fognak lefogyni. Nem, a futással önmagában véleményem szerint nem lehet lefogyni. Inkább azt mondom, hogy egyfajta életmód váltáshoz lehet jó eszköz. Végül is kapudrog valahol. Nem kell nagy dolgokat vállalni az elején csak a rendszerességet és akkor a megszokás szépen rávisz az útra, abból meg bármi lehet. Kinek mi a célja. Ha elkezdesz diétázni ÉS egyben futsz, akkor úgy fogod érezni, hogy a futással leadott kilókat nem akarod majd összeszedni a rendszertelen kajálással, meg nem akarsz bármit megenni. Ehhez nagyon fontos a szemléletváltás, mert nélküle csak a napokat számolod - meddig kell még ezt csinálni? Ez frankón tönkre teszi azt a rendszert, ami a futás hozhat be az életedbe. Érdemes.

[peterweiser]

DEPECHE MODE: MEMENTO MORI

PRO

Rendkívül sötét és egyben szép lemez

Negyvenpár év után is meglepően friss

KONTRA

Rendkívül nyomasztó tud lenni

Emlékezz a halálra! Ez az egyszerű, középkori szerzetesektől származó jelmondat valami nagyon baljósan hat elsőre. Pláne ha nem töpreng el azon az ember, vajon mit akartak ezzel mondani. És én is így voltam ezzel, Andy Fletcher halála, meg pandémia veszteségek ide-oda, végül is még élünk, mit kell jönni ezzel a Memento Morival? (meg a temetőben való fókázás tényleg egy kicsit sok lett a Ghosts Againben) Aztán szép lassan átértékeltem ezt a gondolatot és azt hiszem megértettem, hogy éppen ez a jelmondat hívja fel a figyelmet arra, hogy nem ártana élni addig. Mindenesetre a személyes és világi tragédiák sora egyértelműen tette ennek az új lemeznek a hajóját abba a folyóba, ami a Memento Morihoz vezetett.

A DM életében mindig voltak váltások, amelyek azokon az albumokon megfigyelhetők, ahol valamelyik korábbi zenekartag elhagyta a csapatot. Ilyen a Broken Frame, ami Vince Clark nélkül készült vagy az Ultra, ami Alan Wilder nélkül. Ez a lemez Fletcher nélkül készült és habár Andy nem abban az értelemben hagyta el a csapatot, mint a másik két tag, meglehetősen nagy veszteség. Ugyanis nem volt az a nagy dalíró, zeneszerző típus, de Martin és Dave között közvetíteni, összefogni a zenekart, illetve a DM működésében sok munkája volt. Ez pedig az új album felvételekor már teljesen hiányzott. Davenek és Martinnak meg kellett találnia a hangot egymással, közös célokat keresni, miközben meglehetősen erős személyiségek... Tán az évek meg a rutin (...) de sikerült a nehéz feladat.

A Memento Mori ugyanis egy kiváló lemez lett.

Nem tökéletes, de szerintem mindenki leszálló ágat várt. A több, mint 40 év munka után sem érzem a kiégést ezen az albumon, nagyon jól sikerült. A dalok témája nyilvánvalóan nem kérdéses, a tematikába illeszkednek, sötétek és szépek, meglepően sok elektronikával a gitárok és az elmaradhatatlan vonósok mellett. Most viszont nem kifejezetten a Delta Machine “agyontekert szinti szound” dominál (Cosmos is Mine-nál szerintem mindenki ezt hitte, de nem), hanem sokkal több rétegben van jelen az elektronika, ha lehet ilyet mondani. Ott van persze, de eltérő szerepekben. Pl. ha korai „techno pop”, akkor az is tisztábban szól, ahogy annak szólnia kell. Mondom ezt azért, mert több helyen hallhatók Kraftwerk hangulatú dallamok vagy majdnem egyenesen onnan származó ritmusok, felépítés. Ilyen a People are Good vagy a Caroline’s Monkey. Ez utóbbi egyébként a drogról egy remek szerzemény, rendkívül jó a szöveg és a zene is, egyik nagy kedvencem. Talán sláger is lesz belőle, koncerten biztos. A Ghosts Again ritmusának nagyon bírom a húzós lüktetését, ahogy az egész szól, de a zene mellett valahogy meg kellett barátkoznom a dallal, nem volt elsőre szerelem. Végül az is átbillent és azóta nagy kedvenc. Dave száma a „Before we drown” is erős minden szempontból, nagyon jó hallani Martin vokálját alatta és a vonosók és annyira szépen hozzá tesznek, remek. A társszerzők is jót tettek a lemeznek, merthogy van belőlük pár, ott van a Richard Butlerrel készült „Don’t say to love me” ami egy igazán szomorú szám,  csodálatos. Meglepő számomra, hogy mennyire tökéletesen sikerült a társzerzőkkel ezeket a dalokat Depeche Mode-osra összerakni. Erről tanúskodik a lemez szintén erős utolsó száma a „Speak to Me” is, tökéletes lezárás. Magasztos, éteri, nagyon-nagyon erős minden szempontból.

Mit is mondhatnék még? Van egy-két dal, ami annyira nem az én világom, de azt gondolom ez legyen a legnagyobb gond 42 év zenelés után. Zárásként egy régi gondolatot szeretnék még megoszani, ami eszembe jutott a lemez kapcsán. Furcsa lesz, de talán érthetővé válik. Mint a Memento Mori maga... A Metal Gear Solid egy pontján, az öregedés felgyorsulása miatt, hamar bekövetkező halálának időpontjáról érdeklődik a főszereplő az orvosánál, hogy hány hónapja van még hátra. A válasz az, hogy „2 hónap, még 2 hónapod van, hogy élj”. Mondhatta volna azt is: - két hónap múlva meghalsz. Valahogy így érdemes kezelni az album üzenetét is: Memento Mori. A kérdés az, hogy mit csinálunk útközben.

[peterweiser]

A picike bolt Akihabarában

Megjegyzés: Sajnos a videó angol feliratot kapott, magyar nincs hozzá

Tokio központjában van egy terület, amit Akihabarának hívnak. Nagyjából a második világháború óta létezik igazán, iszonyatos sebességgel fejlődött ki, mint „elektromos város”. A negyed a modernizáció egyfajta kivetülése, végtelen neonfények, a japánról készült fotók nélkülözhetetlen kelléke (ismerjük ugye, a soksávos keresztben zebra, random templom az xedik dinasztiából, meg ugye Akihabarából valami kép). Nyilvánvaló turista célpont is egyben. A modern popkultúra minden szelete elérhető a területen a mai napig - van itt minden, elektronikus eszközök teljes spektruma, videojátékok, képregények, manga, film, zene, számítógépeket és azok perifériáit áruló kicsi és nagy boltok, használt és új biznisz, minden. Itt lehet pl. még fel sem bontott ritkaságokat kapni, akár a 70-es évekből is - itt tényleg minden van, csak győzze az ember feldolgozni. A hozzá tartozó megjelenés is meghatározó, végtelen, soha le nem kapcsolt fényreklámok, beépített pici és hatalmas boltok, utcának tűnő „folyosók”, stb. Mint egy steampunk világ élőben, leszámítva a mászkáló androidokat, meg repkedő kocsikat. Manapság már nem akkora a kontraszt a nyugati világhoz képest, mint a 80-as években, de azért Akihabara még mindig fellegvára az elektronikával átitatott napjainknak.

Nagyon érdekes látni, hogy ebbe a modernizációba, ebbe az örökké élő, internettel átitatott világba, hogy szövi bele magát a tradíció vagy az átlagos japán ember kultúrája, gondolkod��smódja. A fenti videóban egy pici kis üzletet látunk, egy olyan picike boltot, ami szerintem a világ nagyobbik felén nem is létezhetne, itthon biztos nem. Ebben a napfénytől elzárt, szűk helyen a tulajdonosa elektronikai eszközöket/alkatrészeket árul, több mint 43 éve. A lassan 70-es éveiben járó kereskedő azt mondja, hogy bár zárogatnak be körülötte boltok, de azért annak a pár hobbistának, tanulónak, akik maguk akarnak mondjuk rádiót építeni otthon, nagyjából ő az egyik utolsó kereskedő, aki elad alkatrészeket. Persze kiderül, hogy a nagy megrendelőiből él igazából, de mégis… Az egész sztoriban az átfogott időintervallum a legkomolyabb számomra, ami nagyon szürreálissá teszi ezt az egészet. Mert, ha megnézzük mi történik, hogy zsebkendőnyi helyen árul, hogy egy alagúton mászik be gyakorlatilag a saját boltjába minden nap, ahol nagyjából egy pozícióban tud ülni… S ahogy ebben a monotonitásban teltek az évek a felesége meghalt, jelenleg az anyukája demenciában szenved és munka után rá vigyáz… Mégse csapta rá az egészre az ajtót. Ha csak úgy a folyosóra nyíló boltját nézzük, meg a száraz tényeket, túl sok örömöt nem látunk ebben a sztoriban. Másik oldalról valami teljesség jön át ebből az egészből, az élet rendje bukkan fel, ahogy a nyugdíjas éveiről elmélkedik, vagy arról, hogy mi lesz, ha majd bezár… Ő dönt így, tudja mi a következménye ennek az életformának. Kívülről nézve dögunalmas a napi rutin, de ez a fickó valahogy mégsem elégedetlen.

Valami van ebben a videóban, talán a megbékélés azzal ami van, még ha az nem is túl sok. A „többre nem vágyás” elfogadása. Ezer kérdés, mert elgondolkodtat ez a videó. Szereti ezt valójában? Ha nem szeretné, ülne ott? Miért nem akart többet vajon? Ha nagyokat ki tud szolgálni, nyilván megvolt/megvan a kapcsolatrendszere. Miért nem növesztette tovább az egészet? Lehet, hogy más élete lenne... Különbözőek vagyunk. Valószínűleg neki elég volt ennyi, nem akart több terhet, nem óhajtott több feladatot, elég volt annyi amennyit kapott. Ezt jól csinálja és kész. Milyen nehéz is lehet eljutni erre a pontra! Persze lehet igénye sem volt ennél többre. Ha lett volna, máshogy élt volna. Ezt kell követni? Vagy nem szabad leállni és próbálni kell tovább nyújtózni, ameddig lehet? Nehéz ügy. A kérdéseket mindenkinek magának kell megválaszolni.

Special thanks to Tokyo Lens for the video!

[peterweiser]

Jean Michel Jarre: Oxymore

Azt nem merném állítani, hogy az egész album hangzáspornóról szól, de hogy a legutóbbi Equinox Infinityhez képest teljesen más a koncepció az biztos. Ez pedig meglehetősen megosztja a rajongókat és mindenkit, aki más típusú elvárásokkal fordul Jarrehoz. 

Pierre Henry lábnyomában

Volt egy Pierre Henry nevű figura a 70-es években és a korábbi zenei standardokkal szakítva kitalálta, hogy zajokból meg minden egyébből fog zenét készíteni. Később mások is csináltak ilyesmit, de most maradjunk nála. Francia lévén Jarre ismerte és nagy tisztelője volt a munkásságának, igazából mindig akart vele csinálni valami lemezt, de a tervezési fázison nem jutottak túl, mert az úriember meghalt a 2000-es években. Pierre Henry a zajokból készült zenét csak térbeli hangzással tartotta megfelelőnek, és erre komoly figyelmet is fordított. A 360 fokos térérzet (vagy annak kergetése) központi szerepet játszott nála, amit a korai időszakban meglehetősen korlátozott körülmények között tudott csak alkalmazni a technikai korlátok miatt. A zenész halála után Jarre Pierre Henry özvegyétől kapott hangmintákat. Ezeket aztán, az eredeti terveknek megfelelően felhasználta az új albumához fundamentális szinten. Ebből lett az Oxymore. Sajnos arról nem találtam semmit, hogy melyek is ezek a hangok, effektek pontosan vagy miként épített rájuk, de a lemez hátterének felvázolásához, koncepciójának megértéséhez talán ennyi is elég.

Visszatérve a hangzásra, amikor az Oxymoreról olvasgattam és a lemezen alkalmazott Spatial Soundra rákerestem, akkor a Sony oldalán találtam magam, ahol van mindenféle leírás róla, ami kb. átlag embernek annyit jelent, hogy a megfelelő fülessel, hangrendszerrel még immerzívebb “360 fokos zenei élményt” tapasztalhat meg mindenki. Ez egy új szint a hangzásban, ha így keverik a zenét... Ebben az esetben azt gondolom, hogy Jarre elég sok időt töltött ennek kitökéletesítésével, tényleg nagyszerű a végeredmény és jó füles ugyancsak kell hozzá, de azért nem a milliós kategóriában.

Album a hangzáson túl 

Ha röviden kell jellemezni, azt mondom rendkívül eredeti és újító lemez, a szó szoros értelmében. Nem fogja mindenki megérteni. Időnként emlékeztet a számítógépes demo scene alkotásainak zenéjére, stílusára. Sok téma, sok hangulat keveredik, brutálisan elektromos az egész. Ahogy a scene demokban is egymást váltják az effektek, úgy változik a zene itt is számokon belül is szabadon - mondanám, hogy organikusan, ha nem lenne ez a szó itt teljesen idegen, mégis valahogy ilyen benyomása van az embernek. Az album címadó dala teljesen összefoglalja ezt az érzést. Sajnos ehhez tartozik, hogy ezekből a zenékből, dallamokból, hangulatokból amelyek nagyon gyorsan váltakoznak és folynak egymásba, elég kevés dúdolható téma ragad meg az ember fejében. Vagy annyi apró van belőle, hogy lehetetlen, hogy megmaradjon. 

Néha olyan érzésem is van, mintha valamihez (film, kiállítás, stb) készültek volna ezek a zenék, kiegészítőnek, aláfestőnek vagy adott koncepció részeként. Megfogalmazódott bennem az is, hogy bár nem tudom, hogy mennyire volt tudatos, de a hangzás és a száz féle rétegben indított, leállított zajok, hangok, témák elképesztően reflektálnak a mai világra. Iszonyatosan telítve van az egész, 100 szálon folyik a zene, indulnak új szólamok, lassul a ritmus, aztán megáll, aztán újra gyorsul, tényleg nehéz meghatározni időnként, hogy akkor pontosan hol is tartunk vagy honnan indult a vége ennek a számnak. Mintha a jelen tükröződne rajta… 

A kicsit több dúdolhatóságot személy szerint jobban szeretem, de a hangulatai a zenéknek másik oldalról mégis elvarázsolnak. Van ebben a brutális összetettségben, kavalkádban valami olyan összhang, amiről az ember azt gondolja, hogy mégegyszer ezt nem tudná valaki fejből összeállítani, mégsem esik szét az egész. Ehhez talán Jarre kell. Meg aztán akadnak tematikusabb, rendezettebb (nehéz rá jobb szót találni) zenék is, pl a Sonic Land vagy a Sex in the Machine, de azokat sem klasszikus Jarre zeneként kell elképzelni. Vagy ott a nagyon komoly Zeitgeist, a menetelős dallamvilág és ez a hangzás rajta, nagyon szeretem. Aztán a Brutalism, ami az albumot felvezető kislemez is egyben, kb. mint egy törzsi tánc vagy kántálás, leszámítva, hogy full elektronikus az egész. Hihetetlenül egyedi, megfoghatatlan. Az album lezárása, az Epica meglehetősen lebegős, gyors, de a koncepcióba illeszkedő zene, szintén kedvenc.

Verdikt

Jarre 74 évesen fittyet hány a zenei trendekre, ráadásul az Oxymore majdhogynem semmire sem hasonlít a korábbi albumait nézve. Ahogy írtam, a vezető témák hiánya és a sok apró dallam a telített hangzással sokszor aláfestő jelleget kölcsönöz a lemeznek, valami el nem készült filmhez, kiállításhoz vagy a fene se tudja - ezt szokni vagy szeretni kell. Ugyanakkor émelyítően sok, tömény is tud lenni az összetettség, meg néha disszonáns ritmikában és dallamvilágában egyaránt - ezt nem feltétlenül könnyű befogadni még rajongóknak sem. Valószínűleg ezzel párhuzamosan megjelenik majd egy másik réteg is akik felfedezik, értékelik ezt a kísérletezést és annak végeredményét. 

Hangzás szinten a kiváló “360 fokos zenei élmény” közel tökéletes, szájtátós. De tényleg az. Megfelelő fülessel, környezetben olyan erős impulzus, amiről azt érzi az ember, hogy ilyen még nem volt. Itt az utolsó szólamnak is helye van, és nem csak úgy megy a háttérben. Ugyanakkor az élményének feltételei vannak, kell a környezet, hogy tudjunk rá figyelni és ez sajnos nem mindig adatik meg. 

Jó-e ez az egész? A kérdés jogos. Nehezen eldönthető, mert én is a dúdolhatóbb zenéket preferálom jobban, tehát ha az Equinox Infinity vagy az Oxymore között kellene választani, akkor az előbbi. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az Oxymore ne hordozná a Jarre esszenciát, ha létezik ilyen. Idős művészek ritkán híresek a progresszivitásról vagy új területek felfedezéséről - sokan azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan ültessenek be maguknak hajat vagy varrassák fel a ráncaikat. Ezredik nosztalgia koncert. Na és van az is, aki dolgozik, új irányokat, utakat keres, még úgy is, ha megosztó lesz a végeredmény. Mert ilyen ez a lemez. Nagyon felnézek Jarre-ra ezért a hozzáállásért. Tegyetek próbát vele, megérdemli!

[peterweiser]

Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni

Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni

Nem is tudom, mikor is jelent meg a Hűség könyve? 22 éve. Meg aztán volt a 7 Parancsszó - Kaszás Attilával felvett versei 2001-ben. Azóta eltelt 21 év és saját maga által írt verses vagy novellás kötetet nem foghattuk kézbe. Ugyanakkor voltak itt verses lemezek, de ezek nem Ákos saját írásaiból építkeztek, más volt a tematika. Érdekes, hogy már akkoriban is emlegette a „majdani” novellás könyv megjelenését, ami a „majd mikor elkészül” stádiumban várta a sorsát. Aztán végül 2021 év végére meg is érkezett - pedáns ember, valószínűleg szereti lezárni a félbehagyott folyamatokat, pláne ha ennyi ideje várja a pillanatot a megjelenésre.

S, hogy milyen lett? Fura, hullámvasút-szerű, nagyon nem homogén, bepozícionálhatatlan. Micsoda kritika! Pláne, hogy komolyan gondolom. Bizonyos részei elképesztően tetszenek, aztán más pontjaira nem igazán vagy egyáltalán nem tudtam ráhangolódni. Nem rossz vagy jó, szimplán nem rezonáltam pár írással. Túl elvont vagy távoli vagy túl sok volt hirtelen. A napló-bejegyzésekből kanyarított beszámolók rendkívül emberközeliek, annyira bevon a pillanatba, hogy azonnal a saját emlékeink is megrohannak, azon találja magát az ember, hogy töpreng a régi vicces/keserédes dolgokon, nosztalgiázik, eszébe jut a saját életéből is egy-egy darab, együtt lebeg az íróval. Mintha egy este egy pohár bor mellett mesélne sztorikat. Pátosz nélküliek ezek az írások, közvetlenek, nincsenek túlgondolva - mondom ezt pozitív értelemben - nem akarnak nagy magasságokat megjáratni velünk, inkább a saját emlékeinkbe vezetnek vissza, ott meg aztán kinek mi jut az eszébe… Rendkívül jól működnek ezek a bejegyzések.

Aztán vannak a másik típusú novellák ebben a könyvben (az összes többi!), mindenféle téma - szerelem, halál, meg maga az élet leginkább. Valami furcsa okból kifolyólag a megcsalás intézménye ezen utóbbiból sok fókuszt kapott. Csak ő tudja miért, személy szerint nem igazán szerettem ezeket a sztorikat, ennek a háttere jobban érdekelne, miért volt ennyire fókuszban. Ezzel ellentétben Ákos most megjelenő kisfilmjének alapjául szolgáló írása, a „Magunk maradtunk„ pedig igazán bejött, főleg azért tetszik, mert egyfajta kísérletezés egyben - a levelezésen keresztüli történetmesélés. Kíváncsi leszek a filmre, ha majd végre eljutok megnézni...

Ezek után végig mehetnék a novellákon egyesével, mint valami leltáron, hogy akkor nézegessük, de majdnem bármilyen betekintés, megjegyzés már valahová pozícionálná őket - még, annál is jobban, mint amit eddig írtam róluk- amit viszont nem szeretnék. 

Nagyon befogadó függő, hogy melyik írás mennyire kapja el az embert, hiszen széles skálán lehet válogatni és mint mondtam, számomra vegyes a felhozatal. 

Ákos ezen kötetében az az eltérő más produkcióihoz képest, hogy a rendezési elv maga az idő, így tehát nem az általános „Ákosos” irányt követi. Gondolok itt arra, hogy bármibe is fog, egy vezérelvre, gondolatra, életérzésre építi fel a produktumot. Zenei albumok és a dalok, évfordulók, színház, tv-re írt szignálpaletta (vajon mi a műfaj neve), bármiről is legyen szó, a tematika erősen tapintható. Az „Ezt nem lehet megúszni” novellák és személyes naplóbejegyzések sajátos keveréke, valószínűleg hatalmas időintervallumban készültek. Nem érzek köztük semmiféle összefüggést, néha kicsit elnyúlnak, néha rövidek, a kapocs köztük az író, de ez is leginkább a naplószerű bejegyzések között jön át, a többi darab pedig elszórva kóvályog ebben a térben.

Ahogy írtam, nem gondolom azt, hogy ez egy tökéletes könyv lenne, mert van ebben minden a napló bejegyzéseken túl, amit a sok év megérlelt Ákosban, és ezek az évek és azok változatosságai pontosan kitermelték ezt a furcsa disszonáns jelleget, ami az “Ezt nem lehet megúszni” lett. Baj ez? Nem gondolom. Ugyanakkor érdemes rá fejben felkészülni, hogy ahogy az elején írtam - nem túl homogén élmény érkezik - mielőtt leül vele az ember.

[peterweiser]

Szujó Zoltán: Öveket bekapcsolni!

Mennyire szeretem a nem túlbonyolított dolgokat! Van itt ez a könyv, ami az “utazó riporter kalandjai” címet is viselhetné, ha a 80’as években lennénk, de megkímélt minket az írója és a könyvborítóra a riporter “klasszikus” F1-es futamindító szlogene került: “Öveket bekapcsolni!”... 

Helyszínekre és sztorikra van bontva ez a könyv, rövid, könnyen emészthető írásokkal - rendkívül jól olvasatja magát. Életigenlés, rajongás a motorsport és a munka iránt - az utazó riporter személyisége úgy átszűrődik a lapokon keresztül, hogy nem kérdés, hogy akad-e még egy új történet, amit el lehet mondani egy ilyen intenzív életből szemezgetve. Majdnem minden fontos F1 helyszínről van valami érdekesség vagy miliő, amibe bele tud helyezkedni az olvasó. Végig az az érzés vesz körül minket, hogy ez az ember nem fog itt megállni, újabb beszámoló jön mindjárt, mi utazunk vele, ő pedig visz minket a fejezeteken keresztül.. Szerelmese a shownak, hibázik, bosszankodik, telefonálni akar a menyasszonyának, megázik a kiszámíthatatlan esőben és közben végzi a munkáját is legalább akkora elánnal, mint minden mást. Ott vagyunk vele, rajta keresztül látjuk a sztárokat, működésüket és mivel róla is sokat tudunk meg útközben, talán ezekhez a szereplőkhöz is közelebb kerülünk. Nem húz körzővel egy jól látható határvonalat közénk és maga közé. Talán ez a legnagyobb ereje ennek a könyvnek, az emberi oldal, ami közelebb hozza az F1-et a szerzőn keresztül.

Nem is tudom, hogy mikor olvastam ennyire szórakoztató könyvet, ami azt mutatja magáról, hogy nem akar igazán mély vagy nagy dolgokat mondani, aztán meg… Sztorizgat itt F1-ről meg személyes élményekről a saját zárt a közegében, de aztán mégis sikerül átvinni a nem várt mélységből a szükséges dózist. Valami nagyon különleges, elzárt és egyszerre természetes világ húzódik a könnyedség mögött, ami bárki számára érthető és élvezetes egyben. Pedig ha jobban belegondolunk, mi nem vagyunk riporterek, nem igazán látunk bele a színfalak mögött működő folyamatokba, nem kellene ilyen könnyen elvegyülni azokban a helyzetekben, amelyeket elég nehéz átélni. Aztán mégis. Teszi ezt a maga közvetlenségével, és így többet ad, mint a nagy megmondásokra és megfejtésekre épülő művek túlnyomó része, ahol szépen rá is írják, hogy “ecsém, itt jön az a 10 szabály, amitől holnap sokkal jobb lesz az életed vagy…” Vagy valami. Szerintem meg sokszor elég egy ilyen jó könyv. Köszönjük!

[peterweiser]

Saját zenekönyvtár streaming helyzete, élete 2022-ben

TLDR:

2022-ben egyre nehezebb saját zenekönyvtárat építeni/streamelni

Spotifyon hiányosak (!) bizonyos albumok vagy nincsenek

Digitális zenét csak az Appletől érdemes venni itthon

Legegyszerűbben CloudPlayer alkalmazással OneDriveról lehet a saját könyvtárat streamelni

Saját zenekönyvtár streaming helyzete, élete 2022-ben Idén sem lett könnyebb dolga annak, aki nem csak a streamelős szolgáltatások zenéiből válogat, hanem a saját cd-ről grabelt, digitálisan megvásárolt zenéit is szeretné hallgatni. Nyilván nem az a kérdés, hogy otthon mit csinál az ember, hanem az, hogy mi történik akkor, ha autóban/munkahelyen/stb szeretné a saját zenéit hallgatni cloud szolgáltatással. Mi a megfelelő setup? Egyáltalán, 2022-ben még mindig lehet erről a problémáról beszélni?  Lehet. Nincs fent minden zene a Spotify-on, amit hallgatok, de itt nem csak azt kell elképzelni, hogy valami nagyon egyedi, sajátos zenei világom van (...), ami senkit se izgat, hanem több olyan előadó van, akinek nincs fent az összes zenéje vagy nem teljesek a fenti lemezek (!). Ott van pl. Mike Oldfield: "Return to Ommadawn" című albuma, amiről tavaly tudtam meg egy Oldfield rajongó munkatársamtól, hogy nem 2db 4 perces számból álló minialbumról van szó, hanem egy 42 perces lemezről, aminek a nagyobbik része nincs Spotify-on. Vagy pl. vannak olyan zenekarok, akiknek nincs fent minden zenéjük, ilyen - olyan okokból. Szóval jó ez a Spotifyosdi, de csakis akkor, ha nincsenek speciálisabb igényei az embernek. Van Spotify előfizetésem, nem vagyok vele elégedett. Szeretnék egy albumot úgy meghallgatni, ahogy azt a készítői szánták és ha hiányos az album, akkor az lenne a korrekt, ha jeleznék valahogy. Jelenleg azt a filozófiát látom, hogy "itt egy csomó zene, leszarjuk az egészet, csak fizess már elő, a többi opciót meg úgyis ellehetetlenítettük az évek alatt, felesleges ellenállni."  Ha mást gondolok boomer és/vagy hülye vagyok.  

Volt egy korábbi postom, ahol a Google Music szolgáltatását javasoltam, mint megoldás, de ez nem elérhető abban a formában ami volt, illetve meg is van nehezítve a használata annak, ami maradt belőle. Nagyjából tűzzel-vassal akadályozza a Google, mindenáron YT Musicra akar előfizettetni. A saját, korábban feltöltött dolgaidat nyomorúságos módon lehet előhalászni. Hitvány szolgáltatás, abból élnek, hogy YT on az emberek nem akarnak reklámot nézni. A helyzet az, hogy igazából ezeknek a cégeknek nem érdekük a saját libraryd kialakítása és ezt nagyon szépen bújtatják a "haladó gondolkodás" és a kényelem ruhájába. Nem vitatom, hogy van benne haladás, de aki egyébként kiegészítené ezeket a szolgáltatásokat vagy nem is használná, annak szűkül a tere rendesen és ez viszont már nincs rendben. Visszatérve a saját cloudra, találtam egy viszonylag könnyen elérhető megoldást.

Digitális zene vásárlás 2022-ben

Mielőtt belemennék a cloudba, érdemes kicsit foglalkozni a digitális zene megvásárlásának lehetőségével. Ha az ember meg akar venni Magyarországon egy digitális zenét, akkor azt jelenleg egy felületen lehet könnyen, legálisan megtenni, ez pedig az Apple Music Store-ja. Igen, le kell szedni az iTunes-ot hozzá, de nem látok másik utat. Aki tud, jelezze. Vagy vehetek cd-t (a gépben nincs is meghajtó), amit aztán grabbelhetek le magamnak, de ha környezettudatos vagyok, akkor miért tenném? Szóval digitális zenét az Apple-től vegyetek, ráadásul jó áron is adják. 

Saját zenekönyvtár cloudból hallgatása

Van egy CloudPlayer nevű app mobilra. Többet kipróbáltam, ez működött a legjobban. Ez azt tudja, hogy mindenféle felhő alapú tárhelyről tud zenét streamelni mobilon keresztül. Tud tovább streamelni akár Chromecastra is, szóval elég jó dolog. Egyszer fizetős app, nincs havidíj. Fontos, hogy bár papíron Google Drive-ból is tud (nekem ott a családi előfizetésem a sok 100GB hellyel), de gyakorlatban a Google berakta a botot a küllők közé és nem engedi használni a Drive-ot streamingre. Be tudtok jelentkezni oda, de streaming nem lesz. Van Dropbox is, amihez nekem nincs előfizetésem, viszont a Microsoft OneDrive-ja megoldotta a problémát. Van hivatalos MS accountom az eredeti Windows miatt, meg néha előfizetek a Gamepassre, a lényeg, hogy ott van egy teljesen ingyenes 15GB-os tárhely, amit egyébként semmire nem használtam korábban. Nem tudnám feltölteni a teljes zenei könyvtáramat, de ami nincs Spotifyon, az simán elfér rajta. Szóval a zenéket feltalicskáztam a OneDrive-ra, kocsiban elindítom a Cloud Playert és máris nyomhatom amit akarok. Egyetlen egy problémám van, a streaming minősége, ezt ugyanis okával sosem teszteltem, de erről Spotify esetén sem vagyok igazán meggyőződve. Összességében ez a 2022 -es saját streaminges helyzet, valószínűleg lenne még olyan megoldás, hogy az itthoni Synology NAS-ról streamelem a zenét magamnak, de itt már bennem van a kisörgdög, hogyha azzal netán történik valami, akkor mi lesz. :D Szóval átlagos felhasználóknak ezt a fenti megoldást tudom javasolni, használjátok, vegyetek digitális zenét ameddig lehet.

[peterweiser]

2021, minden

December vége van. 5 fok. A madaraknak vittem ki eleséget. Hó nincs, de azért nem dúskálnak télen, az utolsó magot is eltüntetik, miután széttúrják az etetőből, majd onnan a földre. Telik a tél. Mégha enyhe is. Futásból értem haza, a karmester szomszédom érdeklődve néz, miközben levegőt kapkodva állok meg előtte a vizes utcán. "miattam futhattál volna még Péter" - Éppen befejeztem, megvolt a kiszabott táv, ha még 50m-t futok, itt összeesem, aztán fókamászásban vonszolom be magam a kapun - mondom neki mosolyogva, levegőt kapkodva. "Holnap átugrotok akkor? Elmondhatnád mi ez a futkározás idén..."  - Megyünk persze Laci, ahogy megbeszéltük.  Hát így telnek az év utolsó napjai. Röviden: idén jobb volt, mint tavaly. TLDR: Összeszedettebb, egyértelműbb volt minden, bár javítani még mindig van min. A családom, a munkahelyem vagy a hobbijaimmal minden jól ment, mégha sok munka is volt velük (mindegyikkel :D), szóval jól tart az Isten, tulajdonképpen nincs okom panaszra.

Politika, híroldalak, közélet

A másik oldalról viszont nő a káosz a világban, teljes őrületben kell utat találni, szélsőséges a sajtó, csipegetek innen-onnan, talán a Válasz Online, nagyon jók, de ők nem híreznek, amit egyébként tökre értek, így viszont ide-oda kell csapódni. Egyszerű dolgokról sem tudja mit gondoljon az ember: itt van pl Ákos novellás kötete. Nagyobb részt szeretem az úriember dolgait, de azért egy kötetnyi novella mégiscsak egy más feladat, mint a dalok vagy a lemezek, amelyekben otthonosan mozog. Igazából nyilván jót feltételezek én is, "miért lőtt volna mellé ezúttal?"  de azért mégis jó lett volna valamiféle olyan véleményt olvasni, ami ha nem is objektív, legalább próbálja a "pártkatona" faktort kihagyni az értékelésből. Hát ilyen nincs. Vagy nem találom. Nem várhatom el persze az objektivitást manapság, mindenkire hat minden, sőt még részeiben is. Ugyanakkor a Telex meg a nem tudom melyik jobb oldali lap véleményei között szakadéknyi űr tátong. Nem csodálkozom rajta, csak nyugtázom. Ugyanakkor akkor a Telex elvárja - vagy a párja a túloldalon, hogy azt olvassam, mert higgyem el, ez tényleg csak és kizárólag információ közlés. Elengedem mind. Nem várt megoldás érkezik: végül megkaptam karácsonyra a könyvet, majd elolvasom magamnak. Felteszem a kérdést: vajon el lehet-e ítélni bárkit, aki nem akar Gyurcsányozni vagy Orbánozni (stb) vagy ha akar, akkor azt nem túlfűtve akarja valamelyik szekértáborban? Az emberek a saját buborékjaikban nyomják, eszükben sincs kilépni belőle, "Orbán lop/Gyurcsány lop, minden mindegy, szar minden", téma lezárva. Pedig annyi jó dolog van, de tényleg! És értelmes is. Majd szólok! Viszont a hangos gyűlölködés kiírtja a szelidebbek, nyugodtabbak álláspontjait. Ráadásul elveszi a _valós_, értelmes dolgokról a fókuszt. Szélsőségekben gondolkodunk egyre inkább és ennek nem lesz túl jó vége. 

Futás

Visszatérve a futásra, van már futónadrágom, meg pólóm, meg minden. Amikor kilépek a kapun, határozottan egy futóra asszociálnak az emberek - tekintve a sportolói múltamat, legszívesebben hangosan felröhögnék. A póló egyébként kellett nagyon, mert a korábbi pólóim kidörzsölték a mellbimbómat 8+km -en. Vérzett. Komoly mi? A setup ugyanaz, a távot nem növeltem nyár óta, csak a sebességet. A nadrágban meg úgy nézek ki, mint egy 40+ os elbaszott férfibalerina valami harmadrangú kültelki kultúrház próbáján. Mondjuk jóval kényelmesebb, melegebb, mint bármelyik nadrágom korábban erre a célra. Nagyjából 50km-t futok átlagosan havonta május óta. Nagyon nem szeretném alább nyomni, meglátjuk. Nincs gondom egyébként a kultúrházakkal, hacsak az nem, hogy kultúrának ők is híján vannak, de nem lehet elítélni őket, a sajtó és a TV párosan dolgozik ellenük, de ez egy másik téma. 

Youtube, Színház, Podcast

S ha már kultúra, érdekes jelenség, hogy eljött az a pont, hogy bizonyos szegmensekben a YouTube on találja meg az ember a legjobban a számítását. Számos párhuzamos szálon indultak beszélgetős műsorok mindenféle témában, van minőségi tartalom is, tényleg elég jól lehet válogatni. Jutott egy kis színház is idénre, ráadásul karácsonykor a Diótörőre elvittük a kisebbik fiamat (nagyobbik lebetegedett), az oltásokkal kicsit lazult a gyeplő, nagyon hiányzott. Remek volt. Aztán meg a másik, Csehov: Sirály. Lehozott az életről, de nagyon tetszett, láttam ezt már valamikor 20 éve, azt hiszem most jobban értettem, mint akkor.  Aztán ott a podcast ipar, ami szintén fejlődött, nagyon korrekt darabok vannak és nemcsak videojátékos/ipar oldalról mondom, ahol mi is jelen vagyunk 11 éve a Konnektorral. Egyébként nálunk is növekedett a hallgatottság, nyilván javítani volna mit, meglátjuk mit tudunk jövőre összerakni. Mindenesetre az a tény, hogy még megvagyunk az beszédes és hálás vagyok mindenkinek aki ebben segített minket, a többieknek meg pláne, sokat jelent ez nekem. 

Könyvek, film

No, hát itt erősödött az idei év, befejeztem John Cleese életrajzi könyvét (Na szóval), Márai: Szindbád hazamegyét, a Gyűrűk Urát is sokadszorra, de az majdnem mindig porondon van. Jelenleg párhuzamosan olvasok vagy 3 könyvet, Huxley: Szép új világát (újra), Orosz István: Páternoszterét, Ákos: Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetét és ha valamelyiket befejezem jöhet a Rubik könyv és Wass Albert igazsága. Ez utóbbit félbehagytam anno, nagyon kíváncsi vagyok erre a könyvre, brutális támadásokat kap az író, de ez a képlet sem fekete/fehér, ez a könyv segít majd helyre tenni a pozícióját, legalábbis ezt remélem tőle. 2022-ben még több időt szeretnék könyvekre szánni, meglátjuk! Filmekről nem írtam idén, nem írtam, mert a mozi meg a sorozatok szenvedik meg legjobban a családot és a többi hobbimat. Családapaként rangsorolni kell. 10-13 évig voltam VOX előfizető, mindennel képben voltam 1998 és 2015 között, sajnos évek óta iszonyatosan kell szűrni. Mandaloriant megnéztem, meg a Witchert kampányszerűen a sorozatokból, nyilván a Csernobilt. Filmek idén - gyerekeknek volt asszem a Raya, meg volt pár film, de semmi olyan, mint mondjuk a Blade Runner új része. A képregényhősös filmeknek nem vagyok rajongója, nem mondom, hogy nincs köztük jó, inkább azt, hogy már nem erre vágyom, aki élvezi nézze, ennél már többre van szükségem. S, hogy mi lesz jövőre? Kiderül.  Zene

Ez nagyon színesen alakult, ebbe most nem mennék bele, mert egy külön postot is megérne, ha érdekelne bárkit, a lényeg, hogy nagyon sok zenét hallgattam, főleg munka mellett... Jarre, Hans Zimmer, régi Mike Oldfieldok, Kraftwerk, nyilván Ákos, DM vonal, Pet Shop Boys pótolgatások, de ment itt régi Bonanzától kezdve a Hauber újra játsza projektjéig minden, játékok zenéi... Sőt techno is, Hidden Empire: Alexandria, klasszikus vonal a Kiállítás képei, stb.. :D Rajtam igazodjon ki bárki. Nagyon sok mindent szeretek, csak volna idő feldolgozni...

[peterweiser]

Ákos: Az utolsó békeév (EP)

https://open.spotify.com/album/40Bt1Umv0oyPAZxqmn3fUG?si=JsW1m0eaTbih8RDzeNuzjg

Meglehetősen váratlanul dörrent be az őszbe ez az Ákos EP. A "Fel a szívekkel" koncertfelvétele után 3 teljesen új szám kapott helyet a lemezen, és ezek egytől - egyig jók lettek. Megspóroltam egy csomó olvasást, igaz? Mindenki a verdikt felé teker mostanában, olvasatlanul porosodnak a byte sorok, zárjuk le ezt a kérdést az elején. 

Menczel Gábor megjelenése (Több nem is kell) habár nem volt meglepetés, (Ákos korábbi remix albumán is megjelent egy munkája), de itt is azt érzem, hogy hozzáad és új színt hoz az "Ákosos" vonulatba. Nyilván az "új színt" úgy kell értelmezni, hogy Menczel úr sem a Barbie girlön nevelkedett... Remek darab, kicsit a DM: World in my eyes-ra emlékeztet a fő szinti téma, de pont csak annyira, hogy eszembe jut és aztán besímul a koncepcióba. Szinti és a gitár, közepesen gyors ütem: Ákosos, nem nagyon tudok mit mondani, bejön. Valamelyik nap néztem "Hauber Zsolt újrajátsza" felvételét és ott beszél arról, micsoda pofon volt nekik Ákos bejelentése az Elmondatott koncert után, hogy ezt így a Bonanzával nem akarja tovább csinálni. Többször gondolkodtam ezen, így lassan 30 év távlatából, hogy vajon képesek lettek volna akkoriban fordítani, a teljes szintihangzásból némileg kitörni és gitárokkal megújulni? Menczel Gábor máshová fordult, de bármilyen zenei projektbe kezdett, az rendben volt. Hauber Zsolti rendkívül termékeny azóta is, bizonyos munkái kiszolgálták a divatot, hogy óvatosan fogalmazzak, de Ákos irányából nézve rendkívül jó zenéket írt, ott van az Igazán vagy az Újrakezdhetnénk is, stb. Így 2021-ben azt lehet mondani, hogy nem nagyon tűnt el a tehetség egyiküknél sem - nem mondom, hogy Bonanza koncerteket kellene tartani, de jó látni, hogy bármilyen kombinációban minőségi a végeredmény. 

A "Nem én döntök" meglehetősen szomorúan számolgatja a perceket, miközben emlékeztet arra, hogy még mindig itt vagyunk, s ha már így van, azt az időt érdemes kihasználni és élni. Madarász zene, a lemez talán legjobban rádióbarát száma, mégsem gondolom, hogy sláger lesz, túl komor és szomorú ahhoz, hogy tömegesen szóljon a reggeli vicces rádióműsorokban. Ott volt a szenzációs Felemel, hamar kikerült a rádióból az is. Persze, lehet, hogy valójában nem is ott van a helye, túl komoly, túl mély érzelmeket rezegtet. Ez akár egy külön téma is lehetne, a rádióban nem igazán mennek ezek a szomorú/szép szerzemények. Talán egy kivételes műfaj van, ahol oké, az pedig az, ha szerelemről szól a dal. Szerelem esetén ér szomorkodni, minden más esetben tilos. Biztos le is mérték ezt már valahol, ahogy azt is, hogy mikor kell megjelennie egy refrénnek (minél hamarabb annál jobb). Sokan élből utasítják el ezeket a dalokat vagy önszuggesztív módon akarnak ezektől mentesen boldogok lenni (ki a fene akar egy dalszerzőval együtt töprengeni a jövőn vagy éppen a jelenen...), minden esetre a "lesben áll egy cápa" könnyedségéhez képest túl nagy a kontraszt. Egyébként a legegyszerűbb ha beteszünk a tömegnek valami angol nyelvű szerzeményt, amit a lakosság 90% úgy sem ért, tisztelet a kivételnek, elég ha dallamtapadás van és utána azt dúdolja mindenki. Az, hogy miről szól, az meg kit izgat. Hozzá kell tennem, amennyiben nem így lenne, Depeche Mode zenék fele le sem ment volna le itthon. Lépjünk tovább.

"Virágzik, terem és elszárad, kikel"

A lemez legerősebb, legfelemelőbb, legjobb és szerintem Ákos munkásságának is egyik legjobb, legkiforrottabb darabja a Az utolsó békeév. Meg is indokolom! Anno Sellyei Tamás (hangmérnök) a Szindbád dalánál kérdezte Ákost, hogy ezt a "kiabálós" refrént bírni fogja-e torokkal. Bírta. Ebben a számban a refrénben is abban a tartományban, erővel énekel, amiben nagyon ritkán hallani, de a dal megkívánta, megoldotta. Nem tudom, hogy a Karcolatok Ákosa megbnírkózott volna -e ezzel a feladattal. Aztán ott van a zene ami tényleg, mint egy induló vagy filmzene vagy nem is tudom, nagyon magasztos. A szöveg pedig... Jó lenne azt mondani, hogy Ákos negatív, de könyörtelenül szembesít minket a valósággal. Nem ez a valóság? Akkor mi? A mára kiégett, hős fogyasztót nem zavarja a kultúra, a gyökerek eltűnése. Nem cél, hogy zavarja. Vannak helyette szuperhősök. Lassan Amerika Kapitány szobra előtt fogunk koszorúzni, ha így mennek a dolgok tovább. Csak a fogyasztás a kérdés. Nem lesz kereszténység? Nem baj. 50 perc egy óra, ezen is látod, tudtunk gyorsítani. A telómat, kocsimat megvehetem, kit izgat. Majd lesz pár másik vallás vagy az se, tulajdonképpen kit érdekel. Kit érdekel a kereszténység? Kit érdekel bármi? Nincs Isten? És? És ha van? Itt van? Na ugye. Azt majd én tudom. Azt majd mi tudjuk. "Hinni a templomban kell, de ott sem kötelező" ahogy egy oktatóm mondta annak idején. Ugye milyen kiábrándító ez az egész? Ákos mégis emlékeztet rá a refrénben, hogy még rá lehetne lépni a fékre, tudnánk még fordítani, ha lenne rá energia, ha volna rá akarat. Nem érdemes feladni. 

"Nem mindegyik színű élet számít, a templom ég, de emelkednek dzsámik"

Mit is akar ezzel mondani? Csak nem azt, hogy ez nem normális? Vajon beleillik ez a keresztény retorikába? Be, nem is kicsit. Ezek a keresztények mégsem fajgyűlölők (nocsak!). De akkor mi van a dzsámival? A dzsámik megjelenése és a templomok eltűnésének érdektelensége a modern, magát mindenhatónak gondoló európai ember precíz jellemrajza. Véleményem szerint nem a muszlimok foglalják el a rendszert, hanem az érdektelen Európa keresztény része vonul ki. Nem szúr a szög. A kivonulás is egy következmény. Önteltség vagy érdektelenség vagy valahogy így alakult (?) fene se tudja. Hiteltelen egyház, stb, erről komplett beszélgetést lehetne folytatni, mi történhetett itt és főleg, hogy miért... Amíg a kommunizmusban tiltották és írtották, most önként válunk meg az Istenhittől. Már nem a katolicizmus vagy a kereszténység a kérdés. Ahogy én látom, pontosan a dzsámik is szépen eltűnnek majd, ahogy a "modernizáció" terjed. Miért számít, hogy milyen náció vagy? Ne számítson. Egyformaság, erő, öngyarmatosítás. Tudjátok, az ízléstelen poén az Amerika kapitány szoborral... Ez vezet a jövőbe! Mindenesetre én szeretek hazajönni Szegedre és megenni egy halászlevet úgy, ahogy itt csinálják. Ezt még nem egységesítették. Persze, ha már minden és mindenki egyforma, annál jobb, kiszámíthatóbb fogyasztó a világon nincs. Elkalandoztam. S, hogy milyen ez a szám? Mivel itt töprengek rajta, egy nagyon kitalált, érett darabnak tartom. A hangulatával, a kórussal, Ákos hangjával, minden. Ha azt mondaná, hogy "kész, mindent elmondtam szíveim, itt már nincs tovább", megérteném. Érdemes!

Digitális elérés

Sajnos nem tudtam megvásárolni a lemezt digitálisan. A megszokott útvonalakon jártam (kiderült, hogy a Googleben nincs többé digitális lemez csak az a csodálatos Google Music), egyedül az Apple store van hátra. Én szeretném megvenni, de tényleg. Ezen a *** Spotifyon hallgatom az előfizetésemmel, de ennél sokkal többet érdemelne. 

[peterweiser]

8 km

Sosem voltam nagy sportember. A tornaórákat nem szerettem, mert gimnaszikából nagyjából elégtelen voltam, a többi részben meg max átlagos, de semmi esetre sem kiemelkedő. Másoknak ösztönös tehetsége volt egy csomó mindenhez, (nem sportoltak ők sem, szimplán a genetika). Bennem meg nem sok sporttehetség volt, ráadásul nem is érdekelt az egész. Olvastam, gaming, színház, mozi, stb, kb. minden más jobban izgatott. Úszni imádtam, ezért később középiskolában az egyébként valós gerincproblémámra hivatkozva inkább "gyógyúszás" ra jártam, amit valahogy sikerült elintézni, elkerülvén a további testnevelésszégyen éveket, meg hogy jól is érezzem magam közben. Bicikli, pingpong, ez napi rutin volt mellé, és nagyjából ennyi. Közeli barátaim rengeteget kosaraztak, velük is dobáltam néha, de úgy összességében sosem érdekelt annyira, hogy bármilyen sportba komolyabban belefogjak. Fizikai munkát is végeztem egy kicsit (2 év) az érettségi után, tudtam milyen komolyabban terhelni magam, de ennyibe is maradtunk, aztán átültem az irodai asztal mögé több mint 21 éve :D és nem foglalkoztam ilyesmivel. Teltek az évek és gyerekeink lettek és a pici gyerkőcök mellett az egészségesebb életmódhoz kapcsolódóan a sportolás ötlete felmerült, de a lehetősége nagyon messzire elszállt. Hova lehetne bármit beilleszteni? Mikor? Feleségem is szenvedett, tornákra járt de megállapította és én is, hogy elképesztő mennyiségű idő megy el egy ilyen sessionre. Még úgy is, ha 20 percre van a fitness terem. Odamész, átöltözöl, edzel (vagy bármit) aztán ugyanez vissza, ezek ilyen 1,5h s szeletek a legjobb esetben is. Úszás meg pláne, ahol eleve nem akkor mész amikor tudsz, hanem amikor szabad a pálya. 

Szóval a sportolásra megvolt az igény de idő annál kevesebb, így maradt a futás, mint opció, meg a szobabicikli, ami elég jó dolog, de összességében összehasonlíthatatlan azzal, ha az ember úgy frankón leterheli magát. TRX-ben is gondolkodtam itthonra, de egyszerűen nincs rá alkalmas terület a házban. Szóval a TRX a jövő zenéje. Térjünk vissza a futásra. Legkézenfekvőbb és legegyszerűbb tehát futni, amit bárhol lehet, az ember kilép a házból és már mehet is. 

Elolvastam pár blogot, mit, hogy érdemes (nem rakéta technológia) és elkezdtem. Kezdetben havi 2x néha havi 1 alkalommal, max 1,5-2km t, lassan is de nem baj, a lényeg az volt, hogy ne sétáljak bele. Kezdetben nyilván belesétálgattam, nem bírtam levegővel. Aztán a 2-t megszoktam de nem sűrítettem, meg nem is éreztem a nyomást, amikor kedvem volt, elmentem. Nem is igazán emeltem a távot. Tavaly tavasszal viszont volt egy fordulat, COVID kapcsán a cégnél mindenki otthon ült és, hogy a mozgás ne maradjon el, kihívást hirdettek, hogy mindenki mozogjon. Nem volt brutál katonai szigor, mindenki ahogy érzi, de a belépőszint 3km volt. Három után hat és így emelkedett. Nem volt kötelező letolni egyben, hetente emelkedett a tét, de úgy voltam vele, hogy a hármat simán meg kell tudjam csinálni. 2 ment, háromnak is menni kell. Nos, mikor lefutottam a hármat, dőlt rólam a víz, úgy éreztem pillanatokon belül vért hányok, és szédülés közeli állapotban kóvályogtam :D, így utólag vicces volt, egyébként meg azt gondoltam, hogy túltoltam. Mindenesetre utána, figyelve a tempóra a hármat minimumnak tűztem ki. Képes vagyok rá, meg tudom csinálni mégegyszer. Aztán megint emeltem, felmentem 4-re, és amikor már nem ájulás közeli állapotban értem be, akkor tovább emeltem a tétet... Mobilos trackert használok hozzá, az Adidas running appját, egyrészt jó látni, mikor mennyit edzettem, másrészről mivel a bot kilométerenként bemondja az időt, tudom, hogy milyen gyorsan futok, lassítsak vagy gyorsíthatok, stb. Nélküle nehezebb lenne, ezt mindenkinek ajánlom, nem úri huncutság, tényleg van értelme.

8km-t futok. Átlagos sebességem 9,9km/h, átlagos időm 6:03 kilométerenként. Nem tudom mit jelent ez, csak a saját számaim tükrében látom a sok javulást. Nem tudom mások milyen gyorsan futnak, nyilván van egy-két valódi sportoló ismerősöm, pl. Oltványi Dávid és tudom, hogy milyen az amikor valaki rendesen nyomja, de felesleges hasonlítgatni, ez itt nem másról szól, csak rólam. S én azt mondom, hogy lehet, hogy sosem futok se maratont se mást, de megint egy bizonyíték arra, hogy amibe időt és energiát fektetünk, az nem tűnik el nyomtalanul. Az ember csak csinálja, csinálja és váratlanul az eredeti céljai közelében találja magát. Mint egy Coelho idézet mi? Nem, ez csak a valóság, semmi extra. :D Valószínűleg tartoztam is ezzel magamnak. Talán gyerekkori nem túl erős sporttevékenységemet akarom most kompenzálni. Jóisten tudja. Az biztos, hogy a stresszt is elég jól oldja, kiváló podcasteket hallgatok közben és a saját határaimat feszegetem. Rendben is vagyunk.

[peterweiser]

Végül Pixel 5

Ahogy én mobilt választok A telefon kérdés nagyon-nagyon összetett dolog nálam, tulajdonképpen én vagyok az a fajta ember, aki szereti azt venni, ami nincs a tömegnek, de egyébként jó eszköz, csak ez az árral úszás, meg majomkodás azért, hogy valahova tartozhassak, sosem volt az én asztalom. Amikor mindenki Nokiát vett, én Ericssont majd Sony telefonokat. Imádtam a meglepődést az emberek arcán, amikor a wav-ot csengésnek lejátszó Sony J6-om megszólalt egy olyan világban, amikor a 3210 -esre pötyögték az emberek a polifónikus prüntyögést. Na persze, ehhez az kellett, hogy ne ragaszkodjak az akkori feature phone-ok menü rendszereihez meg az olyan emberi hülyeségekhez, hogy "azt majd nem tudom használni". Ezeknek a telefonoknak a logikai rendszeréhez akkoriban sem kellett agysebésznek lenni, nagyjából még a legrosszabbat is pár nap alatt meg lehetett szokni. Hozzá kell tenni, frankó eszközeim voltak, nem kellett Alcatellel nyomulni meg ilyesmikkel. A szokásokat mi magunk alakítjuk. Itt szeretném megjegyezni, hogy aki nem így gondolkodik, azt elfogadom, ez egy vélemény post, nem akarok ezzel senki lelkivilágába gázolni. Mindenki olyan telefont használ és olyan szempontok szerint, ami neki jól esik.

iPhone 5 évig Visszatérve a mobilokra, volt iPhone-om abban az időben amikor annyira még nem volt egyértelműen menő, csak különc (2 féle, egészen 5 évig). Akkoriban pár ismerősöm arról akart meggyőzni több ízben, hogy ez az iPhone egy vicc és ugye nem gondolom, hogy a Nokiát bármi letaszítja a trónról... Aztán csesztettek a HTC-sek is, olyasmikkel, hogy szar az iPhone töltője meg ilyen felnőttes érvekkel. Az iPhone 3GS-nél abban az időben jobb telefon nem létezett és ezt mindenki tudta a lelke mélyén, de az emberi hülyeség határtalanságában különcök maradtunk pár értelmesebb ismerőssel. Aztán eltelt öt év és egyszerre csak az iPhone lett a régi Nokiás csapat új telefonja. Sajnos. A presztízs, a menőség, a kísérletezni képtelenség és a pénz definíciója. Tény, hogy nem mindenkinek, de sajnos nagyobbrészt... Tényleg kiváló eszközök máig, de akkoriban 2 dolog miatt mégis elfordultam. Volt egy hatalmas csalódásom a lassulással (erről lejjebb) és a másik dolog ami a kilencvenes évek végén is távol tartott a Nokiától, márpedig az, hogy elkezdte boldog-boldogtalan ajnározni és okoskodni róla. Igen, azok is akik korábban a Nokiával csinálták ugyanezt. Ezek az arcok azok, akiknek sok pénzük van és sosem gondolkodnak mire van szükségük csak megveszik a legmenőbb eszközt vagy azt, amivel a legmenőbbnek látszanak. Akinek nem inge... Lassulás - 2 év után iszonyatosan belassult az akkori iPhone(4s) és csalódott voltam. Kb. 6 évvel később az Apple beismerte a lassítás tényét az akkura hivatkozva. Bezzeg amikor a 4s lassult, akkor az Apple tudatú hívők megmagyarázták, hogy az új oprendszer funkciói annyira leterheli a telefont, hogy amiatt szaggatni kezd. Utólag kiderült az igazság, de ma már senkit sem izgat. Szóval felbosszantottam magam, és akkor felindulásomban vettem egy LG G3-at. Ezen már android 6 vagy 7 futott és azokat a gyermekbetegségeket kinőtte, hogy például nem lehet letörölni valamit a telefonról mert nincs elég memória, stb... Később egy One Plus3-re váltottam, amit imádtam, aztán a MI9-et ahol már félig üres volt a pohár és meg is érkeztünk a jelenbe.

Mi9 legutóbb - olcsó húsnak... (és annyira nem is olcsó)

A Xiaomi 2-3 éve kezdett belépni abba a minőségbe, ami miatt most már mindenhol az élvonalban van. Csak az apró bosszantó dolgok ne lettek volna, de ezeket azért tanulságképp megosztom. Az eszközt tokban tartottam, mint mindenki más. Az viszont a tokban is kopott, pedig semmit nem csináltam vele. Apró pontokban elkezdett eltűnni róla a festék. Nem baj ha kopik, de a tokban? Aztán ott van az érzékelője, ami azt figyeli, hogy beszélsz vagy nem, a fülem mellett is meg tudtam nyomni a kijelzőt. Aztán ott van az oprendszere, ami egy olcsó iOS replika, ráadásul minden szegletében reklámok vannak, amit ki kell kapcsolgatni mindenhonnan. Képzeljünk el foldereket, normál alkalmazásokkal, kinyitja az ember gyanútlanul és az alján ismeretlen appokat talál. Ezek "ajánlott" alkalmazások. Foldert kitöröltem, majd létrehoztam egy újat - meg is oldódott a gond. Volt egy Xiaomi app, ami "gyorsítja" az eszközt. Notificationben ugrált fel, hogy itt az ideje gyorsítan. Ezt úgy tálalta a rendszer, hogy te eldöntheted, hogy törlöd a cachet vagy - ha nincs helyed - valami mást, egy szó mint száz, segít, hogy gyorsabb legyen minden a telón. Lássuk be, ennek az appnak semmi értelme. Miért nem automatikus? Kit érdekel a cache ürítés? Valaki meg akarja tartani vagy micsoda? Ha nincs hely, az android úgyis jelzi. De akkor mire volt jó? Miközben ürítette a cachet valami fasza animmal, kicsit megtoldotta egy kis reklámmal :D. Letöltesz valamit? Kiírja, hogy a letöltött alkalmazást ellenőrzi és amikor már majdnem jól érzed magad, hogy milyen kedvesek, akkor meglátod, hogy az "ellenőrző" folyamat alján is reklámok vannak. Ez hiheteten. És igen, majdnem az összes ilyet ki lehet kapcsolni pár kivétellel, kicseréled a launchert (ahol szintén reklámok vannak), tényleg minden szart megteszel, hogy _ne_ lásd ezeket, de összességében egy dolgot érzel: "Vettem 140.000-ért egy eszközt, aminek a legalsó sarkában is reklámok vannak". Mint egy ingyenes játékban, amiket rühell az ember. Nagyon olcsó érzetet kelt. Aztán eljött a pillanat, amikor az új MIUI akármi rákerült és onnantól a menü jobbra-balra scrollozásnál meg-megdöccent. 1 év után. Restart megoldja egy időre. De tényleg, ez komoly? 6GB ram meg egy olyan proci ami a legjobb volt az iparban 2 éve, tényleg szaggatni kell a GUI nak? A telefonos COD folyik, az oprendszer szaggat. Helyben vagyunk. Elfáradtam a Xiaomiban. Próbáltam "polgár pukkasztani", még nagyon olcsónak sem hívnám, csak direkt mást akartam anno. Nem vált be.

Túl nagy, túl kicsi, adatgyűjtés Sokáig imádtam a telefonok méretének növekedését. Nagyjából a G3/Oneplus3 szintig okék is voltunk, de aztán jött a 6,4" os Xiaomi és bár voltak helyzetek, ahol jól jött, de nagyobbrészt amikor csak elő kellett kapni a zsebemből vagy zacskókkal egyensúlyozva, gyerekeket kontrollálva kellett valami hétköznapi dolgot csinálni, már nem volt vicces egy kézzel szerencsétlenkedni vele. Átlagos kezem van, nem kicsi, nem nagy de egyáltalán nem éreztem magam komfortosan egy kézzel. Igen, volt ott "egykezes használat", meg anyámkínja, de nem, nagyobbrészt nekem a 6" elég lett volna. Mi volt a cél? A 6" körüli méretekhez visszamenni. Elképesztően vágytam egy kényelmes eszközre. Mivel úgyis tok kerül rá, az, hogy egyébként mennyire exkluzív kívülről, az sajnos az évek alatt huszadrangú lett. SŐT. Az se baj, ha egy kicsit műanyag vagy puritánabb kívülről, én nem akarom a tapizott lakkokat/üveget nézegetni akkor sem, ha leveszem a tokot a telóról. Visszatérve a méretre, mivel az összes új telefon agyament irányban növekszik, ez hirtelen le is szűkítette a kört. Nagyon akartam One Plust, mert nagyon király eszközök, a sajátomat is imádtam, de nem gyártanak 6"-os telefont. Maradt az iPhone/Google Pixel/Samsung. S itt jött be a másik elvárásom, a "biztonság" vagy mondhatjuk úgy az adatmegosztás magamról kérdésköre, ami tudom, hogy majdnem boomerségnek hangzik így 2021-ben, de le akartam szűkíteni azoknak a körét, akik az adatbázisukat a "40-es éveiben járó közép európai család apa perszonával" töltögetik fel. Nincsenek illúzióim, mégis akartam némi kontrollt. Nézzünk bele ebbe egy kicsit. iPhone-nál adatot gyűjt az Apple meg a Google, persze ez utóbbi nem tudja megtenni ha nem lépsz be, de Google account nélkül 2021-ben... Hát az nyomorúságos helyzet barátaim, az biztos. Az Androidos telefonoknál meg gyűjt a Google-ön kívül a gyártó maga (Samsung, Xiaomi, Sony, stb). Vagyis ha legszűkebben akarok magamról adatot szolgáltatni és a FB appjait pl. eleve nem telepítem (és tényleg csak messenger van de annak is majdnem minden engedélye lehúzva), szóval akkor ha Google Pixelt veszek, akkor egy cégbe talicskázom az infokat (persze ez csak félig igaz, de lépjük át a többi appot). Nem nagy győzelem ez, de most 3 évre jónak hangzik. Az iPhone 12 -e való visszatéréssel sokat eljátszottam, de aztán ráébredtem, hogy milyen szinten integráltam be magam és a családot is a Google-be egyrészt, na meg még mindig ott a notch az iPhone 12-ben, ami számomra egy olyan dolog, mintha egy merciben manuális ablakemelő lenne 2021-ben. Nem az ár döntött tehát, nem volt akkora szakadék a két eszköz között, hogy arra hivatkozzak. És miért nem Samsung? Mert a Samsung ára meg iPhone árban volt, ráadásul szerintem semmivel nem jobb brand a Google-nél, stb, ezen vitatkozhatunk persze... 

Végül Pixel 5

A választás tehát a Google Pixel 5-re esett. Picit olcsóbb volt, mint a másik két versenyző, ráadásul egy csomó dolgot tudott, ami nekem bejött és nem tömegtermék... Maga a csomagolás teljesen átlagos, eltekintve egy USB C/A átalakítóról, amit opciósan mellé tettek a töltőnek (ja igen, van töltő :D). Nem vagyok telefon szakértő, nem fogok processzorokba belemenni meg a kamera adataiba, memória is van elég (8Gb) meg tárhely is (128Gb) - pár összehasonlító videót megtekintve a vásárlás előtt az jött le, hogy teljesen jó és versenyképes az eszköz a gyakorlati tesztek alatt. iPhone-okkal éltem és ott volt a Mi9 is, a száraz adatok önmagukban semmit nem jelentenek számomra. Akku a szokásos 1,5-2 nap megy ha nem használom intenzíven, de mivel sosem bírom ki, mindig a töltőn végzi és sosem derül ki mennyit bír valójában. Aki az akkura izgul rossz helyen jár, ez a telefon átlagos ezen a szinten. 

Pozitívumok

Nincs üveg meg lakkos ujjlenyomat mágnes hátlap és ház. Fekete, jó fogású, tapintású műanyag a készülék, ami nem csúszik ki a kezedből tok nélkül sem (IP68)

könnyű - ez lehet pozitív meg negatív, de a zsebemet nem húzza le, szóval nekem ez jó hír

Haptikus visszacsatolás - ennek nem tudom a valós magyar megfelelőjét, úgy kell elképzelni, mintha egy rezgőmotor az ujjad alatt dolgozna a kijelzőn, nagyon jó! :D

90hz-es képernyő (OLED) -ettől nagyon folyamatos minden vagy úgy érzem

felső hangszórót eldugták a kijelző alá - kicsit fura a hangzás először híváskor, de a sok mocsok nem megy a hangszórókba, amit aztán nézni fogsz ahányszor megfogod

Stock android OS - ezt az élményt mindenkinek ajánlom. Nincs túltolva, majdnem minimalista de inkább elegáns, imádom. Egyszerű, szép, semmi túlzás. Ráadásul nincsen az aktuális gyártó letörölhetetlen appjaiból is egy csokor

a másik gyártó nem akar lépten-nyomon beléptetni a saját rendszerébe

remek a fényképező és annak a gyári szoftvere

Nincs notch - a selfie kamera egy kis pötty formájában van jelen a bal felső sarokban

Negatívumok

nincs benne se bővítési lehetőség se 2 sim slot. Igazából én még egyik telefonomat sem bővítettem soha semmiért, két simet sem kellett használnom, engem tehát nem izgat, 128GB tárhely is bőven elég számomra, de ez lehet probléma másoknakszokni kell az ujjlenyomat olvasót 

A MI9 képernyő alá süllyesztett ujjlenyomat olvasójával sem voltam soha kibékülve, de itt a Pixel5 nél vissza kell szoknom a hátlapi változatra. Nem rosszabb mint a másik egyébként, gyors is, csak soha nem elől keresem. Az utóbbi napokban kezd ráállni a mutatóujjam és tényleg sokkal jobb a hátlapot, mint a képernyőt tapizni, de ez lehet, hogy nem mindenkinek fog bejönni. Cserébe nem kötelező.

Verdikt

Egy hét használat után nagyon tetszik. OS oldal gesztus vezérléses dolgai ezerszer jobban működnek, mint a Mi-ben valaha. Még nem érkezett meg hozzá a tok, de komfortos, könnyebben használom, nem kell egykezes módokkal szórakozni. A 6,4" -on állandóan "nyújtózkodni" kellett, itt semmi ilyen nincs. A fent említett eldugott hangszóró miatt folyamatosan tisztának érzem az elejét. Nemsokára megjön a tokja, szóval utána már nem fog számítani az sem, hogy nagyon kényelmes önmagában, mivel nem csúszik, de így nagyjából senki sem használja a telefonját manapság. Nem húzza a zsebemet, azt érzem vele, hogy visszatértünk abba a normalitásba, amit én szeretek. Van még pár feature, amit nem használok, pl rá lehet tenni a vezeték nélkül töltendő eszközöket magára a telefonra pl. fülest és akkor tölti a telefon őket. Ilyen a hangvezérléses integráció is, amit nem használok igazából, de sok helyen jelen van. Rákeresve egyébként sok tipp és trükk van még, amit használni lehet a Pixelségből adódóan, ezekkel még most ismerkedek én is.  A Google támogatja az eszközeit évekig, azzal se lesz gond, szóval reménykedem abban, hogy boldog időszakom lesz a telefonnal a következő években.

[peterweiser]

Döntés előtt

Már második napja haladtunk a száraz szürke fás ligetekben, de nem igazán jutottunk előre a célunkat illetően. Közömbös és hallgatag volt minden. A legszörnyűbb érzés, hogy már fel sem tűnt a beteges csend. Azt mondják, az ember képes mindenhez hozzászokni. Ebben az esetben a beletörődés jobb szó volt arra, amit éreztem. A Hős meg... A Hős kitartott, nekem pedig az elég volt, hogy ő tudja, hogy hová megyünk. Vagy érzi. Valószínűleg könnyebb dolgom volt, mint neki. Rendületlenül haladt, pedig tudtam, hogy fáradt. Alig aludt. Időnként láttam, hogy a kis mérőeszközével babrál, amelyet az övén tartott, de semmi több nem történt. Láthatóan izgatott volt és türelmetlen. Leginkább azért, mert semmit nem találtunk és ez a homályos, üres erdőben való eredménytelen kutakodás csak erősítette a várakozást benne. Ma reggel találtunk egy régi ösvényt. Vagy legalábbis annak tűnt. Mindenféle szúrós cserje, meg bokrok nőtték be ahogy követtük, de éppen abba az irányba vitt, ahova igyekeztünk. Vagy legalábbis arra, ahová a Hős szerint mennünk kellett. A jobbról és balról húzódó hegyek egyre közelebb kerültek, ahogy szűkülni kezdett az erdő. Az ösvény öreg volt és bár nem találtunk rajta értelmezhető nyomot, itt-ott még régi kő vagy valamiféle szürke zúzalék nyomait láttuk a füvek között. Mióta lehet itt? Kik építették? Út lehetett valaha? Ahogy haladtunk a kis eszköz újra a kezében volt, furcsa hangokat hallatott. A Hős jegyzetelt a kijelzőre írt adatok alapján a naplójába. Nagyjából egy órával később ott is álltunk a sziklafal tövében. Az ösvény nem ért véget, kanyarogni kezdett a fal mellett, mígnem egy hatalmas barlang vagy alagút szájához nem vezetett minket. A három ember magas nyílásban sötétszürke sziklák keveredtek a régi vasbeton keretben, de jól látszott, hogy az eredeti boltozat természetes.

Némán állt a barlang szája előtt és szokás szerint a naplóját meg a feljegyzéseit böngészte. A Hős övén a kis szerkezet idegesítően pattogott. Egy mozdulattal kikapcsolta, majd vizsgálódni kezdett. A bejáratnál komor vasrács és mögötte reteszekkel ellátott masszív fémkapu állta el a befelé vezető utat. Valami fel lehetett rá festve, de a rozsdától nem lehetett beazonosítani. Sárga festékmaradványok. Nem igazán tetszett a hely. Tulajdonképpen a hideg futkározott a hátamon ha arra gondoltam, hogy a péncélajtó mögé szeretnénk bejutni.

- Be kell ide mennünk? - tettem fel az egyszerű kérdést - Szerinted azért van bezárva, mert...A Hős intéssel szakított félbe.

- Két dolog miatt zárnak be egy ajtót. Az egyik ok, hogy ne menjen be oda illetéktelen, a másik, hogyha van bent valami, akkor az ne juthasson onnan ki.  

- És ez most melyik helyzet?

- Valószínűleg mindkettő egyszerre. Bevetted a tablettádat?

- Még reggel - bólintottam röviden. 

- Rendben van - mondta, s egy sóhajtás kiséretében az ajtóhoz lépett. 

[peterweiser]

Hurts: Faith

Talán a blogból kiderült eddig is, hogy kevés olyan “fiatalabb” zenekar van az életemben, ami valamiféle meglepetést, hatást tudott elérni nálam. Az egyik közülük az angol Hurts, akiknek a munkája elképesztő hatással volt rám. Időközben az albumok a kezdeti sötét, emelkedett, már-már pátoszi hangulatokból szépen áteveztek a korai disco stílusokat is tartalmazó jóval könnyedebb irányokba. Korábbi postjaimban írtam is erről - mármint, hogy tudom, hogy a zenekarok, élethelyzetek változnak és ezek hatásai érződnek a kiadott albumokon, de mindenki megismer, megszeret valamilyennek egy formációt és ha szerette azt, akkor azt akarja újra és újra hallani vagy még olyanabbanat, ha ez egyáltalán lehetséges.

Sok zenekar panaszkodik is emiatt, hogy a rajongók mindenféle hangulatot, hangszerelést, akármit várnak tőlük, és nehéz megértetni, hogy az albumok nem csak az előadóról szólnak. Sokkal bonyolultabb az egész annál, mint hogy most “írjál szomorú dalokat, mert azt akkoriban bírtam” vagy “írjál zúzós zenéket, mert emlékszem az akkori munkatársaimmal arra pogóztunk, jaj de jó volt”. A helyzet az, hogy a zenész vagy dalszerző, arról ír, ami vele történik, foglalkoztatja. Legalábbis egy olyan világban, amelyet én normálisnak tartok. Nem azt írja, amit várnak, nem azt, ami menő és nem azt ami eladható. Azt írják, azt csinálják, ami szerintük jó. És örülni kell, ha az ízlésünkkel rezonál. Jogosnak és elvárhatónak tartom, hogy ne megrendelésre vagy elvárásokra dolgozzanak, még úgyis, hogy ennek az is lehet az eredménye, hogy egy-egy új album nekem nem tetszik annyira. Anno ilyen volt a Hurts:Desire című lemeze is.

A jó hír az számoma, hogy a most megjelent új Hurts lemez - a Faith - megint olyan, amilyennek én megszerettem a zenekart. Mit jelent ez? Sötét, mély és felemelő egyben, olyan zenei megoldásokkal, amelyek nagyon egyediek és nagyon tükrözik a korai Hurtsöt. Rendkívül komor szinti összekombinálva sokszor nyers és éles dobokkal, minimalista megoldásokkal és persze a gitár. Aztán finom zongora és a jellegzetes elmerengős, érzelmes dalok Theo bármikor megkülönböztethető hangjával. Ezt a hangulatot sikerült  még magasabbra szintre hozni egy olyan stílusban, ami alig létezik. Hiszen a mai zenékhez semmi köze. Ez elégedettséggel tölt el. A sok nyihogó, vinnyogó, öncélúan széttekert hangú, rádióbarát szemét között (akik abból a világból jönnek, most zárják be az oldalamat, hiábavaló próbálkozás megérteni - szóltam) Előre szaladtam, de tulajdonképpen itt le is zárhatnám ezt a postot. 

Theo, a zenekar frontembere komoly érzelmi hullámvasúton volt az elmúlt 1-2 évben. Erre jött rá a COVID magányossága és a magánéleti, illetve egyéb problémák hada. Állítólag részt vett egy terápián, amiben napokig bekötött szemmel élt egyedül (ezt nem fejtegetném, akit érdekel olvasson utána). A lényeg az, hogy hosszú belső utazáson, útkeresésen van túl, ez a lemez ennek a sötétségnek, szétesésnek, befordulásnak és talpra állásnak a terméke részben. Mélységek és megváltás utáni sóvárgás egyaránt megjelenik a számokban. 

Zeneileg azt sem tudom hova kapjak. Tátott szájjal hallgatom sok ponton, mert szinte minden szinten meglep. Vegyük pl. a második számot a Suffert. Azok a dobok, a ritmus, a téma, ATYA ÚR ISTEN. Ez szenzációs. Nem tudom, hogy a másik zenekar tag (Adam Anderson) milyen úton-módon írja ezeket a zenéket de, hogy jó eséllyel egy felfedezetlen zseni, az kétségtelen. Amikor azt hiszi az ember, hogy ezekre a zseni dobokra, témákra már nem lehet ráemelni, hirtelen megszólal a gitár, ja hát igen, ez már ilyen Depeche Mode minőség és egyediség. Aztán jönnek az agybaszó szinti tekergetések, annyira megy a zene a szöveghez, hogy nem tudok jobbat elképzelni. Az ezt követő Fractured kicsit Prodigy (!) elég jól modellezi, hogy esik szét minden… :) Szerintem van ebben az albumban egy rakat Nine Inch Nails is, valószínűleg Reznor is elégedetten csettint majd, ha ezt maghallja. A szám vége is… :D elmosolyodtam és azt gondoltam, hát igen, ezt bevállalták. Nem szeretnék minden számon végigmenni, hallgassátok meg az albumot.

Rendkívül emberi ez a lemez, rendkívül mély szárnyalás azzal a zenével, amit imádok. Nyoma sincs a Desire disco hangzásainak, a borzalmas Boyfriendnek pl. Dark szinti ez gitárral meg kiváló vokálokkal, könnyítve a zongorával néha. Definícója a szomorú daloknak amelyekből végül nem hiányzik a feloldozás sem, amit az album végén meg is kapunk. S ez így jó. Pontosan azokat a pontokat nyomogatja bennünk, amit a legsötétebb, legnehezebb órákban érzünk. Nem csak énekel róla, egyszerűen tudjuk, hogy Theo járt azokon a helyeken. Lehet, hogy még mélyebben is. Tudja mi történik, pontosan tudja, milyen az, amikor az ember azt érzi, hogy magára marad. S ez, azt hiszem, mindannyiunkkal megesik néha, mégha nem is ebben élünk. 

Zeneileg - ahogy a korai Hurtsön is - érződik valami a Depeche Mode: Songs of Faith and Devotion című albumának hangulatából, ehhez jött be erőteljesen, a totálisan nem divatos, már említett Nine Inch Nails vagy No doubt. Hurtsös ez ízig-vérig és egy cseppet sem bánom. Erőteljes, mély és masszív, nem kommunikál össze-vissza. Nincsenek töltelék, be nem illeszthető számok, le a kalappal tényleg. Sajnos azt kellett megállapítanom, hogy a jó lemezekhez és igazán jó művekhez a művészetben kell a lelki mélypont, a vándorlás befelé önmagunkban. Ezekből a világokból esnek ki ezek a produkciók. Vétek kihagyni.

Spotify link