runawaythings-blog1

[runawaythings-blog1]

http://iglovequotes.net/

[runawaythings-blog1]

[runawaythings-blog1]

I lay in my own bed and start to wonder why I have the need to go home.

E. Grin (via written-in-pen)

[runawaythings-blog1]

I don’t know if you’ve ever felt like that. That you wanted to sleep for a thousand years. Or just not exist. Or just not be aware that you do exist. Or something like that.

Stephen Chbosky (via observando)

[runawaythings-blog1]

[runawaythings-blog1]

második

Találtam a sínek mellett egy kopott oldaltáskát

  Az idegen egy kivágott fenyő csonkján ült, mellette a fűben hevert az oldaltáskája. Nemrég érkezhetett valahonnan. Fáradtan figyelte a messzibe tűnő síneket, mintha választ várna tőlül. Valamire, amit már rég feladott keresni, kutatni, amiről tudja, hogy már nem keresheti, mégis fürkészően nézte a sínpárt, mely embereket vitt és embereket hozott ismeretlen földeken. A távolban sötét füstgomolyag szakítja ketté az ég kékségét, sípszó hallatszik. Az idegen szeme megrebben, türelmetlenül feláll, elindul, de valami visszahúzza, valami tétova bizonytalanság. A szerelvényről lepattogzott már a vörös festék, nem olyan, mint új korában, mikor még víg utazásoknak, lakodalmaknak adott helyet – állapította meg az idegen és elégtétellel a szemében lépkedni kezdtett a sínek felé. Az oldaltáskáját a fenyőcsonk mellett hagyta, s mint egy alvajáró, elvarázsolt arccal közeledett a dübörgő vonathoz. Két lépésre a síntől megállt, s vágyakozva nézett a közelgő szerelvény felé, mely gyermekkora rég mélyre ásott emlékeit idézte fel benne. Az egyre hangosodó zakatolás gyermeksírássá változott fejében, rég elfeledett illatok csapták meg az orrát, egy pillanatra megbénult az emlékek áradatától. És a vonat csak jött megállíthatatlanul, magával sodorva ezernyi hasztalanul leélt évet és elszalasztott alkalmat.

Az idegen középkorú ember volt, fekete kabátja lobogott a szélben. Mint a gondolatai, melyek sebesen száguldoztak fejében, s melyek már régen átlépték a józan gondolkodás határait. A vonat lassítani látszott – vagy csak az érzékei játszanak vele? Erőltetett nevetést hallatott. Ismét tisztán tudott gondolkozni. Döntött. Tett egy erőtlen lépést a sínek felé, a szerelvény közeledésének hangja betöltötte a fejét, visszhangzott benne. Hirtelen megrezent és hátranézett. Suhogó ruha hangját hallotta, valaki szaladt felé, égszínkék ruha, pár szőke tincs, egy élénkpiros masni, de nem tudta kivenni az arcát. Talán nem is akarta. Megrázta a fejét és a kép eltűnt, hiába hunyorgott a szürke felhők tornyosulatába, csak a komor pusztaság nézett vissza rá, mintha unszolná arra az utolsó, visszafordíthatatlan lépésre. Kétségbeesetten nézett körül. Egy pillanatra elfogta a bizonytalanság. Mennyire szerette volna most, ha van ott valaki, aki utánakiált, aki megkéri hogy maradjon, hogy ne tegye meg az a lépést, hogy valaki azt mondja neki, szüksége van rá. Nem mintha számított volna bármit is, az idegen eltökélte magát, de mégis, valamiféle elégtételként, hogy nem volt hiábavaló az igyekezete: szebbé tenni a világot. Fejében hangok cikáztak. Rég elfeledettnek hitt, szeretett és gyűlölt hangok egyaránt. Segélykiáltását elnyomta a robogó vonat egyre közeledő zaja, elnyelte a mezőt beborító természetellenes csend. Mintha ráébredt volna valamire, hirtelen a zsebeiben kezdett kotorászni, egyre idegesebben pillantgatva a közelgő füsttömeg felé, majd a keze megállapodott egy kis fadobozon. Nehezen nyílt, évek óta nem nyúltak hozzá, nem próbálták a rozsdás zárat feszegetni. Nem siette el a dolgot, sokáig nézte a kis fadoboz tartalmát majd szinte ünnepélyesen öntötte a levegőbe a tartalmát: egy kávéskanálnyi szürke port. A hamufelleget felkapta a szél, szétszórta majd újra egyesítette, míg végül egybeolvadt a vonat fullasztó füstjével. Később egy kisvárosi kertház látszottt kibontakozni a porfelhőből, előtte hinta, rajta hétévesforma lány. Majd ez is összemosódott, gomolygó füstté alakult  kép, megszenesedett gerendák zuhantak mindenfelől, a hintát tartó diófa nagy reccsenéssel kifordult helyéből, lángcsóvák nyúltak egymást kergetve a magasba. Hirtelen ez is eltűnt, helyette mindenütt szürke hamu és összedőlt falak. Egy sötét, elmosódott, középkorú alak látszott távolodni, fekete kabátja lobogott a szélben, vállán fekete oldaltáska. Kezében valami dobozformát szorongatott, benne szertefoszlott álmainak hamvai. A kép úgy tűnt el ahogy jött, semmiből a semmibe, fájó ürességet hagyva maga után.Az idegen elégedetten nézett utána, s bár a szemében szomorúság bújkált, a megbánásnak csekély jelét sem mutatta. Ekkor, mintha hirtelen nagyon sietőssé vált volna a dolga, körülnézett, mint aki hosszú útra indul és mindenre emlékezni akar, magába itta a látvány minden apró részletét, a fákat, a felhőket, a végtelenbe tűnő mezőket, a világot, amibe beleszületett és amelyet most itt készült hagyni. Felszegett fejjel, büszkén tette meg az utolsó lépést, a kavicsok megcsikordultak a talpa alatt, a nap fénye megcsillant az fűben heverő oldaltáskája csatján. Szembenézett a vonattal, elszántan, érzelmek nélküli szeme a levegőben gondtalan gyerekek módjára fel- és alászálló, körbe-körbe keringő hamu utolsó szemeit kutatták a messzeségben. Elszállt. Mint az évek egy figyelmetlen fiatal feje fölött, aki egykor hitt benne, hogy megváltoztathatja egyedül a világot. Valahol egy varjú károgott, de látva, hogy semmi látnivaló, nagyokat csapkodva szárnyaival továbbállt. A robogó szörnyeteg jött, fölémagaslott, eltakarta a napot, az eget, a szépet, a szomorút, eltakarta az életet, mindent ami számított.

Az idegen nem érzett fájdalmat, csak valami őrült elégedettséggel kevert beletörődést. Fel volt rá lészülve.

Csak a csend maradt uána, meg egy fűbe dőlt, kopott, fekete oldaltáska.

[runawaythings-blog1]

A legerősebb szerelem, amely megmeri mutatni a gyengeségeit.

Paulo Coelho (via aprorokakrumpli)

[runawaythings-blog1]

Advice? I don’t have advice. Stop aspiring and start writing. If you’re writing, you’re a writer. Write like you’re a goddamn death row inmate and the governor is out of the country and there’s no chance for a pardon. Write like you’re clinging to the edge of a cliff, white knuckles, on your last breath, and you’ve got just one last thing to say, like you’re a bird flying over us and you can see everything, and please, for God’s sake, tell us something that will save us from ourselves. Take a deep breath and tell us your deepest, darkest secret, so we can wipe our brow and know that we’re not alone. Write like you have a message from the king. Or don’t. Who knows, maybe you’re one of the lucky ones who doesn’t have to.

Alan Watts, answering a writer’s request for advice (via sleevesofgrass)

[runawaythings-blog1]

Első

Véletlenek nincsenek.

 Véletlenek nincsenek.

Az emberrel történik valami, valami különös, valami előreláhatatlan. Legyint egyet. Véletlen. Vagy egy összefüggést vél felfedezni. Megvonja a vállát. Véletlen.

Nem. Véletlenek nincsenek.

Kezdjük a legelején. Sokan azt mondták, már én is egy merő véletlen vagyok. Hogy nem láttak előre. Hogy nem voltam betervezve. Volt egy klub, villódzó fények, italok, anya, italok, egy jóképű férfi, italok, italok. Kicsivel utána egy reggelen anya arra ébredt, hogy szédül. Valamivel később, de ugyanazon a reggelen, egy jóképű férfi dühösen csapta le a telefont. Ez vagyok én. Ma már tudom, hogy nem vagyok véletlen. Nem véletlen, hogy a villódzó fények anya szemébe sütöttek, elvakították őt, hogy egy jóképű férfi belülről is sugározni látszott. Nem véletlen, hogy az olcsó hotelszoba szemetesében másnap két üres, törött borosüveget találtak. Ahogy az sem, hogy most itt vagyok, azért vagyok itt, hogy ezt megértsem.

Azzal hitegetnek, hogy apa – a jóképű férfi – véletlenül aludt el egy napsütötte májusi délutánon a játszótér melletti fapadon. Lestem a mászókáról. Az imént elált esőtől nedvesek voltak a létrafokok. Emlékszem a cipőmre, ahogy megcsúszott a hideg fémen, nyekergő, nyiszorgó hangot hallatott. A föld lett az ég és az ég lett a föld, a játszóteret körbeölelő jegenyefák kitartóan játszottak ringispilt a szemem előtt, mielőtt minden elsötétült. Emlékszem még a homokra a szememben, a számban, csípett. Emlékszem, hogy sírtam. És végül emlékszem apára, a játszótér melletti fapadon, mellette a kezéből kicsúszott sportújság lapjaival játszik a szél, feje lekonyulva, szeme csukva. Utána már csak kórházszagra emlékszem, sírásra és veszekedésre. Fáradt volt – mondták. Csalódott volt, és kétségbeesett – mondták – kirúgták. És végül: Véletlen volt – mondták. Nem. Az apám volt. Elaludt a játszótér melletti fapadon egy napsütötte májusi délutánon. Nem volt véletlen, azért történt, hogy anya ne bízzon többé rá, benne, így nem kerültünk közel egymáshoz, és nem is fájt, amikor elment.

Azt mondják, az is véletlen volt. Hogy elment. Az influenzás ügyvéd véletlenül nyitott be anya irodájába, eltévesztette a házszámot. Anya megkínálta egy kamillateával, majd egy óra múlva felhívta a főnökét, és lázról, fejfájásról panaszkodva elhagyta az irodáját. Szintén véletlen, hogy apa ezzel egyidőben családi problémákra hivatkozva hazaindult a műhelyből, ahogy az is, hogy alig húsz perccel később anya titkárnöjének mélyen dekoltált piros ingét vehette volna észre lazán a konyhaszék támlájára hajítva egy szemfület megfigyelő, már ha lett volna ilyen. Nem véletlen. Azért történt, hogy apa elmenjen, két évvel később ne én találjam meg , ne én lássam meg a vérrel összekenődött üres üvegek között a pisztolyt.

Évekkel később mindenki a szememre hányta: nem én voltam az, aki megérdemelte. Véletlem volt, hogy én húztam a legkönnyebb tételt, mitöbb, szerencse. Tévedtek. Mind tévedtek. Nem volt véletlen. A legkönnyebb tételt kellett húznom, hogy a legnagyobb pontszámot írjam és meghívjanak egy professzori előadásra.

Nem volt véletlen,  be kellett ülnöm abba az átkozott autóba.

Ahogy a köd sem volt véletlen; a ködnek lennie kellett, hogy a teherautó megcsúszhasson a nyirkos aszfalton, hogy a sofőr ne vegye észre a szemből világító fényeket.

Nem véletlen, hogy két hónap múlva gépekre kötve ébredtem. Mellettem egy asztalkán levágott palackban elszáradt virágcsokor, körülötte pár felbontatlan boríték, talán levelek. A sarokban egy régi, rozsdás, üres kalitka. Az ablakpárkányon halkan kopog az eső. Fel kellett ébrednem, hogy abban a pillanatban rájöjjek valamire. És el kell mondanom.

 Nincsenek véletlenek.

[runawaythings-blog1]

[runawaythings-blog1]

[runawaythings-blog1]

https://www.instagram.com/pbuddhaproject/

[runawaythings-blog1]

közöny

Vajon belegondoltunk-e már abba, hogy az embereknek, akik nap mint nap elhaladnak mellettünk, saját történetük van? A buszon ülve bámulom a tömeget. Annyi ismeretlen és idegen arc. Némelyekre rá vannak írva bizonyos érzések. Öröm, fáradtság, közöny. De vannak, akik mindent próbálnak elrejteni. Egy lányt bámulok. Hosszú szőkés haja van, szeme barnán csillog. Szép és csinos. De nem látok belőle mást, csakis a külsejét. Az arca és tekintete nem árul el semmi mást. Vajon meddig gyakorolhatta, hogy ennyire elzárja valódi érzéseit? A lány most rám néz és felvonja a szemöldökét, észre sem vettem, hogy ennyire bámulom. Biztosan őrültnek tart. Állom a tekintetét, majd megunja és elfordul. A füles zsinórja keresztezi hosszú, természetes fürtjeit. Kíváncsi vagyok, milyen zenét hallgathat. Vajon olyat, amitől boldog lesz? Ami elfeledteti őt a mindennapi problémákról? Vagy olyat, ami szomorúvá teszi? Netán valakire emlékezteti? A busz megáll egy útszéli megállónál és ő leszáll. Utoljára elkapom bizonytalanul sejtető pillantását, és többet nem látom a lányt. Tovább halad, mint az összes többi ember, s magával viszi életének hasadásait.

[runawaythings-blog1]

Who was the Potter cat?

So we all know the Potters had a cat, right?

All we have per descriptions of this cat is that 1. It was enough of a Potter to make the list when they went into hiding and 2. Harry scared it with his new broom he got from Sirius.

There is further no mention of said cat.

On the other hand, don’t we know another, really old, beaten down, ugly, sad, sad cat?

A cat that befriended Sirius Black and seemed to KNOW Peter Pettigrew’s smell, hold a grudge against him, even?

Part-kneazle, so it has a remarkable ability for finding home or things that it has a connection to, like, say, a family member.

A cat that knows it’s way around Hogwarts, around the Whomping Willow, almost like it had been there before with another owner.

A cat that absolutely REFUSED to let Hermione leave that shop without him after seeing a certain rat, was CRAZED, almost.

We have no mention of this cat/kneazle’s age, except that it had been in the shop for a while and no one had wanted it. Magical creatures live a long time. Cats live a long time. It’s within reason that this cat could be 30, even 40 years old.

It makes too much sense.

The Potter cat is Crookshanks.

[runawaythings-blog1]

RIP💛