studioido - Tumblr blog

[studioido]

Something for the Boys

1944, Lewis Seiler

Carmen Miranda, Michael O'Shea, Vivian Blaine, Phil Silvers, Sheila Ryan, Perry Como, Glenn Langan, Eddie Acuff, Fred Aldrich, Murray Alper, Mabel Boehlke, Esther Brodelet, Rory Calhoun, Harry Carter, Thurston Hall, Judy Holliday

Első pillantásra gyorsan felejthető, habkönnyű csacskaságnak tűnhet ez a második világháború idején készült, nem szépen öregedett musical, és valljuk be másodjára is. Meglehet nehezen hihető, de a maga idejében a Something for the Boys egy kiemelkedően sikeres alapanyagból készült, szupersztárokat felvonultató, jelentős politikai célokat szolgáló potenciális kasszarobbantónak készült.

A film alapjául szolgáló darabot 1943-ban mutatták be a Broadwayn, és nagy sikert aratott, leginkább a slágergyáros Cole Porter fülbemászó szerzeményeinek, és a könnyű műfaj nagyasszonyának számító Ethel Merman lehengerlő játékának köszönhetően. A 20th Century-Fox már a bemutató előtt lefoglalózta a filmváltozat elkészítésének jogait, majd később, egyes dokumentumok szerint 265.000, mások szerint 305.000 dollár ellenében meg is vásárolta azt. A szerződésben megállapodtak arról is, hogy a film semmiképpen nem kerülhet a mozikba 1944 nyara előtt. Ennek oka a Hamilton közelmúltbeli példájából is tudható: a darab producerei nem szerették volna, hogy a mozgóképes feldolgozás idő előtt kifogja a szelet a színpadi eredeti vitorlájából. A Broadway produkció végül 422 előadást élt meg, mielőtt 1944 januárjában lent maradt a függöny.

A vérmérséklettől függően bájosnak, de akár bárgyúnak is mondható történet szerint három unokatestvér, a piti csaló/feltaláló Harry (Silvers), az énekes-táncos produkciókban szereplő Blossom (Blaine) és a a gyári munkás Chiquita (Miranda) hírt kap egy elhunyt nagybácsiról, akitől megörökölték valahol délen fekvő birtokát. A kacsalábon forgónak gondolt "palotáról" hamar kiderül, csak egy romhalmaz, ám egy (az ingatlan és Blossom iránt is) érdeklődő őrmester (O'Shea) segítségével megfogalmazódik az ötlet, hogy rendbehozzák a házat és kiadják azt a közelben gyakorlatozó katonák feleségeinek. A műfajban kevéssé újszerű ötletként a renováláshoz szükséges összeget egy nagyszabású showműsorral kívánják előteremteni.

A rövid összefoglalót olvasva is kitűnhet, a darab miért nem a történetével aratta kétségbevonhatatlan sikereit. A közönség leginkább a már említett Porter zenéjért és Merman karizmatikus játékáért lelkesedhetett. A filmváltozat azonban mindkettő szerepeltetésétől eltekintett. A zenét a címadó dal kivételével teljesen kicserélték, a Merman által játszott Blossom szerepének romantikus részét Vivian Blaine kapta, a humoros részét, avagy hogy képes rádióadásokat fogni és továbbítani a fogaival (!), pedig hozzácsapták Chiquita szerepéhez, hogy kicsit felfújják az ekkoriban abszolút húzónévnek számító Carmen Miranda játékidejét.

A portugál származású szambakirálynő Miranda egyrészt valóban tehetséges és karizmatikus előadóművész volt, másrészt jó időzítéssel volt jó helyen. A gyermekkorától Brazíliában élő táncos-énekes-színésznő már 1929-től adott ki albumokat, később védjegyévé váló gyümölcskosár-kalapját pedig tíz évre rá kezdte el rendszeresen viselni. Ebben az évben kapott felkérést egy két hónapos Broadway fellépéssorozatra, amit először visszautasított, miután a producer megtagadta, hogy Miranda saját együttesét is átreptesse Amerikába. Végül Vargas brazil elnök ajánlotta fel, hogy állja a zenekar utazási költségeit. Az ennek részben magyarázatául szolgáló történelmi-politikai háttérről annyit, Roosevelt elnök afeletti aggodalmában, hogy az Európában terjedő fasiszta eszmék megfertőzik Dél-Amerika rengeteg német és olasz bevándorlónak is otthont adó országait, 1933-ban meghirdette a "Jószomszédság politikáját". Ennek részeként 1940-től egy Amerika-közi Ügyek Irodája névre hallgató szervezet felügyelte többek között az amerikaiak imázsának javítását a kontinens déli részén, illetve a déli országok népeinek megfelelő reprezentációját az amerikai tömegkultúrában. Ebben a helyzetben egy Carmen Miranda kaliberű csillag fontos kulturális nagykövetként szolgálhatott.

Miranda élt is a lehetőséggel, a Something for the Boys idején már igazi szupersztárnak számított, ő volt a legjobban fizetett filmszínésznő, illetve az Egyesült Államok legnagyobb női adózója. Fantasztikus energiája, hangi adottságai és tánctudása ellenére a filmvásznon általában mellékszerepekbe száműzte igen erős akcentusa, így bár jelen filmben is sok időt tölt a vásznon, nem igazi főszerep az övé, játékidejének nagyobb hányadát zenés jelenetek teszik ki. A korabeli kritika ezekben a szerepekben is filmjei legnagyobb erősségeként ünnepelte, és a közönség is hamar megkedvelte. A háború lezárultával azonban, ahogy a komplett régió, úgy a sok amerikai szemében Latin-Amerikát képviselő Miranda iránt is jelentősen visszaesett az érdeklődés és hamarosan már csak jelentéktelen produkciókban szerepeltették.

Ebben az 1944-es filmjében még a csúcson lévő Carmen Mirandát hozza, erősítésként pedig több feltörekvő fiatal is feltűnik mellette. A későbbi Oscar-díjas Judy Holliday (Tegnap született, Born Yesterday, 1950, George Cukor) karrierjének itt még olyannyira az elején járt, hogy összesen 16 másodperc erejéig élvezhetjük a játékát. Itt mutatkozott be a moziközönségnek a később westernfilmekben nevessé váló Rory Calhoun (A folyó, ahonnan nincs visszatérés, River of No Return, 1954, Otto Preminger), illetve  a zeneiparban már komoly hírnévvel bíró Perry Como. A fodrászból lett énekes debütje, nyugodtan kijelenthetjük, igen rosszul sikerült, Como unalmas és merev a dalos kedvű katona kis szerepében. Hamar fel is hagyott a filmezéssel, majd a televízióban aratott zajos sikereket a későbbiekben. A férfi unokatestvért játszó Phil Silvers fő terepének is a tv számított, ahol az eredeti Bilko főtörzsként (The Phil Silvers Show, 1955-1959) aratott nagy közönségsikert. A meglehetősen laza szerkezetű filmben a történet tulajdonképp csak egy célt szolgál, jelesül hogy valami összetartsa a számos zenés-táncos betétet, így a két szerelmest adó Michael O'Shea és Vivian Blaine teljesen érdektelen marad, a nézőben a látványos, színes musical számokon kívül talán Miranda és Silvers egy-egy harsány humorú komikus jelenete marad meg középtávon. (2,5/5)

Carmen Miranda egy zenés jelenete

[studioido]

The Defense Rests

1934, Lambert Hillyer

Jack Holt, Jean Arthur, Nat Pendleton, Arthur Hohl, Raymond Walburn, Harold Huber, Robert Gleckler, Sarah Padden, Shirley Grey, Donald Meek

A mozitörténet első Batman filmjeit megrendező Lambert Hillyer ügyvéddrámája pár évvel az igazán sikeres tárgyalótermi filmek (The Mouthpiece, 1932, James Flood, Elliott Nugent; Lawyer Man, 1932, William Dieterle; Counsellor-at-Law, 1933, William Wyler) után, másrészt viszont egy évvel Jean Arthur sztárra válása előtt, láthatóan mérsékelt ambíciókkal készülhetett, de pár furcsaságtól eltekintve, valamint kapkodó lezárása ellenére korántsem vall teljes kudarcot.  

Jack Holt egyike volt azoknak a némafilmcsillagoknak, akik a hangosfilm térhódítása után is többé-kevésbé sikeresek tudtak maradni. Holt egész karrierje a westernfilmekhez kötődik, ahol többnyire valódi tesztoszteronbomba hősöket formált meg. Margaret Mitchell, az Elfújta a szél szerzője kifejezetten szerette volna, hogy a maszkulin színész kapja meg Rhett Butler szerepét sikerregénye filmváltozatában. (Érdekes módon az erőteljes, baltával faragott állú Holt mellett az írónő a sokkal finomabb férfikaraktert hozó Charles Boyert látta volna szívesen a főszerepben, ha nem lett volna utóbbinak igen erős francia akcentusa). Olyannyira jellegzetes képviselője volt az efajta hősöknek, hogy Chester Gould róla mintázta híres képregénykarakterét Dick Tracyt, majd később az ő képmását hordozta Tracy paródiája, a későbbi népszerű Mad magazint ihlető Fearless Fosdick is.

Holt érdekes választás Matthew Mitchell gátlástalan ügyvéd szerepére, bár létezhet valamiféle kapocs a vadnyugat (saját) értékrendjükben megingathatatlan, ám a szabályokat tetszés szerint hajlítgató, ha kell embert is ölő pisztolyhősei, és egy, az ügyfelei felmentéséért mindent bevető védőügyvéd között. Mitchell hamis tanúzásra bíztat, tényeket változtat meg, kihasználja női ügyfelei kellemes külsejét, utasítja őket, villogtassák a combjukat, sírjanak, tegyenek meg mindent az esküdtszék szimpátiájáért. Az ő irodájában jelentkezik munkáért Arthur frissen diplomázott idealistája, hogy aztán kioktassa, megfenyegesse munkaadóját, amennyiben az nem tér jó útra. ("What is this, a law office?/No, an outlaw office,") Joggal gyaníthatjuk, őt is csak csinos alkata menti meg attól, hogy egy ilyen Mitchell-féle karakter öt perc után kirúgja.

A továbbiakban hőseinket szakmailag éppúgy mint erkölcsileg próbára teendő egy ártatlanul gyilkossággal vádolt asszony és egy gyerekgyilkos ügye is Mitchell irodájához kerül, melyek megoldása egészen izgalmasan bonyolódik és mindkét karakter valóban súlyos döntéseket lesz kénytelen meghozni. Bár panaszra nincs különösebb okunk, tény, hogy a Columbia jól ítélte meg, nem ebből a forgatókönyvből fogják az év filmjét forgatni. A szűkösebb anyagiak ellenére a film képileg mívesebben kidolgozott mint a műfajban megszokott. Joseph August, Hillyer hű operatőre (ez volt a 22., egyben utolsó közös munkájuk) szépen és okosan komponált képeivel a számos párbeszédjelenetet is dinamikussá teszi.  

Holt tulajdonképpen hiteles mint dörzsölt ügyvéd, de a nézők feltétlen szimpátiáját Mitchell figurájával nem nyerheti el. Arthur ellenben meglehetősen hiteltelen, jelentősen nehezíti a dolgát logikátlanul megírt, többször is nehezen visszafejthető motivációktól vezetve cselekvő karaktere. A New York Times korabeli kritikája szerinti "pergő cselekmény" a záró szakaszra már igen gyors, érthetetlenül kapkodva hadaró történetmeséléssé válik, ahol a főhősök zaklatott munkakapcsolata egy szempillantás alatt válik romantikussá, mihelyt a páros helytelen utakon járó tagja meghozza azt a döntést amit már a szinopszist olvasva is biztosra vehettünk. (3/5)

[studioido]

Könnyű élet

Easy Living, 1937, Mitchell Leisen

Jean Arthur, Edward Arnold, Ray Milland, Luis Alberini, Mary Nash, Franklin Pangborn, William DeMarest, Barlowe Borland, Esther Dale, Andrew Tombes

A Könnyű élet a népszerű screwball vígjátékok egyik legkiválóbbja, hihetetlenül pörgős, vicces Hamupipőke-történet. Rendezője Mitchell Leisen legismertebb munkáit Preston Sturges és Billy Wilder forgatókönyveiből készítette, akik aztán később felrótták neki, hogy értőbb kezekben jóval emlékezetesebb alkotások születhettek volna azokból. Ennek a műfaj egyik igazi sztárját, az éppen a csúcson levő Jean Arthurt szerepeltető filmnek az esetében a kritika jogtalan, Leisen príma munkát végzett az anyaggal, saját betoldásai pedig a legviccesebb pillanatok közé tartoznak.

A forgatókönyv eredetileg egy később kommunista nézetei miatt üldözötté váló írónő Vera Caspary műve alapján íródott. A nyersanyagot Sturges, akinek ez volt az első megbízatása a Paramountnál, szinte a felismerhetetlenségig átdolgozta. A Twentieth-Century Fox mégis azzal az indokkal halasztatta el a film bemutatóját, hogy az szerintük Orbók Attila A tünemény (1922) című darabjára épül, melynek jogait ők birtokolják. Végül a stúdió elállt a pertől.

J.B. Ball (Edward Arnold) Amerika egyik legsikeresebb bankárja, mégsem állhatja családja eszetlen költekezését. Egy veszekedés közben ledobja felesége vadonatúj szőrmebundáját a tetőről, mely aztán a munkába igyekvő Mary Smith (Arthur) fején landol. A lány próbálná azt visszaadni, de Ball erősködik, hogy tartsa meg. Mitöbb, még egy új kalapot is vásárol neki a tönkrement régi helyett. A ruhaboltosnak köszönhetően hamar elindul a pletyka miszerint Mary a vagyonos bankár szeretője, ami kiforgatja a sarkaiból addigi életét. Közben a film egyik legmókásabb, Leisen saját ötletén alapuló jelenetében megismerkedik egy önkiszolgáló büfé szimpatikus alkalmazottjával (Ray Milland) akiről nem is sejti, hogy Ball önállósodni próbáló fia.

A korábban a látvány- és kosztümtervezésben nevet szerzett (Cecil B. DeMille Dynamite című filmjében végzett munkájáért 1929-ben Oscarra jelölték) Leisen jól ismerte Hollywood női sztárjai azon tulajdonságát, milyen megnyugtatóan hat rájuk ha jól mutatnak a vásznon. A gyakran feszült, lámpalázas Jean Arthurt csodálatos ruhákba öltöztette, és olyan valódi ékszerritkaságokat adott rá, melyeket külön őrök vigyáztak a forgatás ideje alatt. A rendező ötlete kiválóan bevált, Arthur igazán kényelemben érezte magát és egészen kiválót nyújtott. A film legnagyobb erőssége azonban mégsem ő, vagy sármos partnere Ray Milland (Gyilkosság telefonhívásra, Dial M for Murder, 1954, Alfred Hitchcock). A dúsgazdag bankár szerepében Edward Arnold egyik legjobbját alakítja. A  korábbi hősszerepekből súlyproblémái és pénzügyi sikertelensége okán kikopó színész Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze lett, több mint 150 filmben tűnt fel karrierje során. Állítása szerint az imázsváltást cseppet sem bánta, minél kövérebb volt, annál jobb szerepeket kapott.

Mitchell Leisen rendezése kitűnő ízlését bizonyítja, a klasszikus screwball, a csúcspontját a bámulatos tempójú büféjelenetnél elérő slapstick, illetve a forgatókönyvnek köszönhető szellemes verbális viccek kiváló összhangban működnek nála. A fiatalok épp kibomló szerelmét bemutató, az őket a heverőn egymással szemben fekve körbejáró kamera képsorai is szépek. A Preston Sturgesre jellemző társadalomkritika itt finomabb, jobban háttérbe szorul, a film felhőtlenebb lett, mint szerzője későbbi saját rendezésű filmjei. Leisen korábbi tapasztalatait felhasználva csodálatos kulisszákba helyezi a történetet, a Hotel Louis például igazán impozánsra sikeredett.  (4,5/5)

Jean Arthur egy vagyont keres a tőzsdén

[studioido]

Symphony of Six Million

1932, Gregory La Cava 

Ricardo Cortez, Irene Dunne, Anna Appel, Gregory Ratoff, Noel Madison, Lita Chevret, John St. Polis, Julie Haydon, Helen Freeman, Josephine Whittell, Lester Lee

A legendás producer David O. Selznick 1931-ben került az RKO stúdióhoz. Egyik első filmje a vállalatnál, és igazi szívügye volt ez az érzelmes történet egy fiatal orvosról Ricardo Cortez és Irene Dunne főszereplésével. A Symphony of Six Million sikert aratott, de Selznick valószínűleg nem azt kapta amit eredetileg elképzelt.

Bár Fanny Hurst forgatókönyvének (mely később könyvváltozatban is megjelent) filmrevitele már korábban is szerepelt az akkoriban nehéz helyzetben lévő RKO tervei között, Selznick először néhány változtatást kért. Először is a címet (Night Bell) a sokkal drámaibb, New York lakosságára utaló Symphony of Six Million-ra változtatta. Ezen túl a frissen kinevezett produkciós igazgató megkérte az írókat bontsák ki a leendő orvos gyermekkorát bemutató jeleneteket, illetve legyenek a filmben a zsidó bevándorló család mindennapjait, vallási hagyományait ábrázoló képsorok. Ezek közül némelyik a forgatókönyv eredeti változatában is szerepelt, de mivel Amerikában ekkoriban elterjedt volt az antiszemitizmus, a stúdió nem akarta elveszíteni potenciális nézőit a jelenetekkel. Selznick, maga is zsidó származású, fontosnak tartotta, hogy tradícióikat ne csak azoknak komikus színezetet adva, de realisztikusan ábrázolva is bemutassák. A stúdió zenei vezetőjét Max Steinert is felkérte, hogy szerezzen zenét, mely a filmet szinte végig kísérje.

A film fő karaktere Felix Klauber (Ricardo Cortez), aki már gyerekként (Lester Lee) is arról álmodozik a New yorki gettóban, hogy egyszer majd orvos lesz és segíthet sorstársain.  Célját eléri, és szerény körülmények közt, de boldogan praktizál egy kis klinikán a szomszédságban. Rendszeresen meglátogatja egykori gyerekkori pajtását az erősen sántító Jessicát, aki vak gyerekeket tanít.  Anyagias fivére (Noel Madison) azonban rábeszéli anyjukat, vegye rá Felixet, hogy egy jobb környéken nyisson magánrendelőt, ahol a gazdag páciensek vannak. A család így valóban jómódra tesz szert, csak a fiatal és a lapok címlapján szereplő orvos nem érzi magát jól attól, hogy gazdag hölgyekkel cseverészhet naphosszat, akik leginkább csak azért keresik fel, hogy később eldicsekedhessenek vele. Ő visszavágyna a gettóba, ahol tényleg segíthet. Egy tragédia azonban kiöl belőle minden szenvedélyt a gyógyítás iránt, és visszavonul.

Az RKO döntéshozói teljességgel alkalmatlannak gondolták a keresett Rudolph Valentino epigonként ismert Ricardo Cortezt egy efféle melodráma főszerepére. A zsidó származású (eredeti neve: Jacob Krantz) színész ugyan nem volt munka híján, 1931-ben például tíz filmben szerepelt, köztük a Máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1931, Roy Del Ruth) első feldolgozásában, mégis nagyon szerette volna megkapni Felix Klauber szerepét. Kibérelte a díszletet, szerződtetett asszisztenciát, és eljátszott pár jelenetet a filmből, amivel meggyőzte Bermanékat. Összességében nem is vall szégyent, korábbi némafilmesként főleg a szöveg nélküli jelenetekben erős, illetve a korabeli kritika a műtőben játszódó jeleneteit dicsérte. Szövegmondása már kevésbé meggyőző, a főleg a film kezdeti szakaszában komoly szerephez jutó, Felix szüleit alakító Anna Appel és Gregory Ratoff sokkal erőteljesebb alakítást nyújtanak. A később rendezőnek álló Ratoffnak (Intermezzo, 1939) ez volt az első hollywoodi szerepe, miután Oroszországból elmenekült és amerikai színházakban alapozta meg tengerentúli elismertségét.

A film bemutatóját követő egy éven belül igazi sztárrá váló, ekkor még feltörekvő, fiatal reménységként számon tartott Irene Dunne egyértelműen rossz választás volt a tanárnő szerepére. A mindig tündöklő, kifinomult és méltóságteljes Dunne teljesen hiteltelen mint egy gettóbeli szomszédlány. Érdekes módon egy szintén Fanny Hurst írásából forgatott film hozza el neki a nagy áttörést (Back Street, 1932, John M. Stahl).

A Symphony of Six Million egyértelmű sikernek bizonyult mind a mozilátogatók, mind a kritikusok körében, és a stúdió is teljes mértékben elégedett volt a végeredménnyel. A film címe, Steiner kísérőzenéje, mely ekkoriban még teljesen szokatlan módon szinte minden jelenetet végigkísér, illetve a szerződtetett színészek azonban arra mutatnak, mintha Selznick valami nagyobb szabásút képzelt volna el az alapanyagból, nem csak egy becsületesen előadott iparosmunkát. (2,5/5)

Felix ellátogat az iskolába

[studioido]

Ruggles of Red Gap

1935, Leo McCarey

Charles Laughton, Mary Boland, Charlie Ruggles, ZaSu Pitts, Roland Young, Leila Hyams, Maude Eburne, Lucien Littlefield

1935 emlékezetes év volt Charles Laughton számára. A brit színészóriás három filmben játszott, és mindhármat jelölték a Legjobb Film Oscar-díjára. A Nyomorultak (Les Misérables, 1935, Richard Boleslawski), Lázadás a Bountyn (Mutiny on the Bounty, 1935, Frank Lloyd), Ruggles of Red Gap (1935, Leo McCarey) hármasból ma egyértelműen az utolsó cím hangzik a legkevésbé ismerősen, pedig Laughton remekel első komikus szerepében minden idők egyik legamerikaibb filmjében.  

Harry Leon Wilson két évtizeddel korábban íródott regényének több filmváltozata is készült, ahol olyan remek komikusok játszották Ruggles szerepét, mint Bob Hope, vagy Edward Everett Horton, mégis ha bárhol szóba kerül a filmváltozat, ott bizonyosan a Leo McCarey rendezte változatról van szó. Laughton személyesen választotta ki a rendezőt a feladatra, mivel első tisztán vígjátéki szerepében biztosra akart menni, és McCarey a Laurel és Hardy (Stan és Pan) filmekben, illetve a Marx fivérek féle Kacsalevesben (Duck Soup, 1933) végzett munkájával meggyőzte a komédiához való érzékéről.

A Ruggles of Red Gap egy különös film, eltér a negyvenes évek közepéig igen népszerű screwball komédiáktól, a történet a társadalmi vígjátékokból merít sokat, a slapstick komédiák eszközeivel is bátran él, és épp úgy politikai parabola, mint "partra vetett hal" történet, mely westernkörnyezetben játszódik.

Marmaduke Ruggles (Laughton) Burnstead léha grófjának (Roland Young) komornyikja, aki elégedett ezzel az életformával, családja már generációk óta a Burnsteadek szolgálatában áll. A gróf azonban egy nap közli Ruggles-szel, hogy elvesztette őt kártyán, és nincs mit tenni, új gazdáival kell tartania Amerikába. Az amerikai újgazdagok Egbert és Effie Floud (Charlie Ruggles és Mary Boland) nagyon távol állnak attól az eszménytől, ahogy a roppant kimért és tisztelettudó komornyik egy úriembert és úrhölgyet elképzel. A harsány Egbert már nagyon unja felesége állandó egzecíroztatását ("I can be pushed just so fur and no futher"), akinek csak az számít, hogy az előkelő társaság befogadja őket. Már az első nap számos alkalommal hozzák olyan kínos helyzetekbe új alkalmazottjukat, amilyeneket a gróffal aligha kellett átélnie. Ruggles kétségbeesése súlyosbodik, mikor megtudja, hogy végső úticéljuk egy Red Gap nevű isten háta mögötti apró vadnyugati város. Az úri társaságba vágyódó Effie mindenképpen le akarja közöltetni a helyi újságban, hogy a Floud család egy korábban egy brit főúr szolgálatában állt komornyikot alkalmaz, ám miután a mulatni nagyon szerető Egbert minden cimborájának ezredesként mutatja be Rugglest alighanem annak katonás fegyelmére utalva, a sajtó már egy Red Gapbe látogató arisztokrata származású brit tisztről számol be. Effie vágyai teljesülnek és a helyi társasági élet központ figuráivá válnak, ám Ruggles hamarosan Amerika eszméitől, valamint a helyi madam (?) Nell (Leila Hyams) egyik partiján megismert özvegy Mrs. Judson (ZaSu Pitts) iránt érzett szerelemtől fellelkesülve úgy dönt, szabad emberként kíván boldogulni.

A film központjában természetesen az önfeledten komédiázó Laughton áll. Igen vicces részeget hoz, mikor Egberttel, újdonsült gazdájával csúnyán berúgnak annak "múzeumlátogatása" során, és megindító a film klasszikussá vált kulcsjelenete során, mikor az angol komornyik Lincoln gettysburgi beszédét idézi a vadnyugati ivó közönségének, akik közül egy sem volt képes felidézni azt ("What a fine bunch of Americans!"). A beszéd olyannyira meghatotta az éppen az amerikai állampolgárság megszerzésén gondolkodó Laughtont, hogy csak sokadik nekifutásra sikerült felvenniük a jelenetet. Lincoln szavait később is sokszor adta elő élő fellépésein, vagy a stábnak különféle forgatásokon. A híresen nehezen kezelhető színészlegenda itt még azonban kevésbé kebelezett be minden jelenetet, mint karrierje későbbi szakaszaiban, tehetséges társainak is bőven ad helyt. Ebben persze a manapság érthetetlen módon elfeledett McCarey keze is vastagon benne van. Kevés premier plánt használ, a legtöbb jelenetet kistotálban mutatja, kevés vágással dolgozik, igazán hagyja a színészeit dolgozni. Közülük Ruggles és Boland komikus párosa nagy siker volt, a Paramount a harmincas években összesen 14 filmben hozta össze őket. ZaSu Pitts, aki egy évtizeddel korábban Erich von Stroheim epikus remekében a Gyilkos aranyban (Greed, 1924) még főszerepet játszott, itt a komornyik szerelmének bájos, kissé esetlen tárgyát adja. A gyönyörű Leila Hyams játssza a városkában roppant népszerű Nell Adamset, aki még egy angol grófot is megszédít. Hyams valószínűleg még többre vihette volna, ha nem vonul vissza a filmezéstől pár évvel azután, hogy feleségül ment Phil Berg nagy hatalmú hollywoodi ügynökhöz. (4,5/5)

Ruggles és Lincoln gettysburgi beszéde:

[studioido]

Saroküzlet

The Shop Around The Corner, 1940, Ernst Lubitsch

James Stewart, Margaret Sullavan, Frank Morgan, Joseph Schildkraut, Sara Haden, Felix Bressart, William Tracy, Inez Courtney

A Saroküzlet a német import sztárrendező Ernst Lubitsch talán kevésbé kiemelkedő, ám igen tisztességes munkái közé tartozik. A kedves, érzelmes, de sajnos túlságosan ódivatú filmet a szereplők lelkes játéka, különösen a James Stewart és Margaret Sullavan fiatal szerelmesei közti, a vászonról is sütő, akkoriban rengeteg pletykát szülő szenvedély teszi igazán emlékezetessé.

László Miklós Illatszertár című színdarabját 1937 tavaszán mutatták be a Pesti Színházban, és a jelentéktelen színész íróként jóval sikeresebbnek bizonyult. Lubitsch egy évre rá 7,500 dollárért megvásárolta a darab megfilmesítési jogait, majd mikor a Metro-Goldwyn-Mayerhez szerződött, az üzlet részeként kieszközölte hogy a film elkészülhessen. A női főszerepre Dolly Haas és Janet Gaynor voltak a korai jelöltei, de hamar eldőlt, hogy a borzasztó természetéről is ismert Sullavan, és a Lubitsch szerint legkevésbé sem jóképű, egy átlagos bolti alkalmazottat hitelesen adó Stewart lesznek a befutók. A rendező a kedvükért még várt is a forgatással. Ez alkalommal is együtt dolgozott kedvenc munkatársával, a forgatókönyvíró Samson Raphaelsonnal, a Saroküzlet mégis más lett, mint a tipikus Lubitsch produkciók. Hiányzik belőle az a csillogás, pompa, finomság, amit a rendező mindenképpen el is akart kerülni, Margaret Sullavan olcsó ruháit még el is csúnyíttatta a cél érdekében. A másik feltűnő eltérés Raphaelson frappáns, gyakran frivolan kétértelmű egymondatosainak gyakorlatilag teljes hiánya. A film a neves színészgárdát figyelembe véve meglehetősen olcsón, 500,000 dollárból készült el mindössze 28 nap alatt, amibe még női sztárja dühkitörései is belefértek.

Problémái ellenére Stewart mindig karrierje legélvezetesebb munkái közé sorolta azokat, mikor Sullavannel dolgozhatott. A színésznő első férje Henry Fonda az akkor még kezdő B-filmes színész Stewart legjobb barátja volt. Sullavan már ekkoriban úgy beszélt róla kollégáinak, mint aki egyszer nagy sztár lesz. 1936-ban vonakodva, kizárólag Universal-szerződésének eleget téve kezdett hozzá a Next Time We Love (1936, Edward H. Griffith) című melodráma forgatásának, amibe nagy nehezen a teljesen ismeretlen nyakigláb, furcsán beszélő Stewartot is beprotezsálta, aki azonban nagyon ügyetlennek bizonyult. Sullavan rengeteget trenírozta, olyan sokat próbáltak kettesben, hogy második férje William Wyler (Ben Hur, Római vakáció) féltékenységét is kiváltották. Stewart egész egyszerűen megújult, a forgatásra őt elengedő Metro-Goldwyn-Mayer fejesei el sem hitték, hogy ugyanazt a színészt kapták vissza akit kölcsönadtak. 1940-ig összesen négy filmben játszottak együtt Sullavannel, akibe a pletykák szerint egész életében fülig szerelmes volt.  

A Saroküzlet a harmadik közös munkájuk. A film java része Matuschek Hugó (Frank Morgan) budapesti ajándékboltjában játszódik. A kilenc éve itt dolgozó lelkiismeretes, a főnökkel ha kell vitába szálló Králik Alfréd (Stewart) az üzlet második embere. Mellette barátja, a folyton aggódó, spóroló ("Listen listen, if someone is really your friend, he comes after dinner"), aranyszívű Pirovitch (Felix Bressart), a behízelgő Vadas Ferenc (Joseph Schildkraut), két női munkatárs Ilona (Inez Courtney) és Flóra (Sara Haden), valamint a törekvő kifutófiú Katona Pepi (William Tracy) alkotja a személyzetet. Közéjük érkezik az új eladó Novák Klára (Sullavan), akivel Králik egyszerűen képtelen kijönni, állandóan veszekednek. A férfi álmai hölgye az a lány, akit bár még soha nem látott, de akivel már hosszabb ideje névtelen levelezést folytat. A későbbiekben szerencsétlen félreértések okán Matuschek a kórházban köt ki, Králik elveszíti a munkáját, valamint meglepő felfedezést tesz a titokzatos hölgy személyével kapcsolatban.

Valószínű azonban, hogy ez a bizonyos felfedezés valójában keveseket fog meglepni. Egyrészt, a hollywoodi romantikus komédiák dramaturgiáját kicsit is ismerve könnyű rájönni, hogy csak egy személy jöhet szóba mint anonim levelezőpartner, másrészt a történet számos feldolgozást ért már meg. Az első a kilenc évvel Lubitsch filmje után készült musical, a Jó kis nyarak (In the Good Old Summertime, 1949, Robert Z. Leonard) Judy Garlanddal, majd számos színházi előadás és rádiójáték után az 1998-as újragondolt, modernizált A szerelem hálójában (You've Got Mail, 1998, Nora Ephron) Tom Hanks és Meg Ryan harmadik közös filmje. (4/5)

A trailer (a végén még maga Lubitsch is feltűnik)

[studioido]

Vakáció / A szerelem beleszól

Holiday, 1938, George Cukor

Katharine Hepburn, Cary Grant, Doris Nolan, Lew Ayres, Edward Everett Horton, Henry Kolker, Henry Daniell

George Cukor agyas, mérsékelten vicces filmje egy nyolc évvel korábban, azonos címen bemutatott romantikus komédia újrafeldolgozása, mely Phillip Barry sikeres színdarabja nyomán készült. Cukor komoly tisztelője volt Barry munkásságának, a későbbiekben még egy művét filmesítette meg (Philadelphiai történet, The Philadelphia Story, 1940) szintén Katharine Hepburn és Cary Grant főszereplésével.  

A Columbia stúdió pár évvel korábban az RKO stúdiótól vásárolta a forgatókönyvet, mellyel Cary Grantet és Irene Dunne-t, a Kár volt hazudni (The Awful Truth, 1937) sikeres párosát tervezték újraegyesíteni. A női szerep azonban végül Hepburné lett, aki Oscar-díjjal a háta mögött is kevéssé jövedelmező sztárnak számított ekkoriban, rossz sajtóval. Ő már korábbról, 1928 óta ismerte a darabot, mikor pályája elején Hope Williams mellett volt beugró színész, aki ekkoriban épp a Vakáció főszerepét játszotta. Williams azonban sosem dőlt ki, mikor pedig felajánlotta Hepburnnek, hogy szívesen otthon marad egy matinéelőadás erejéig a fiatal kolleginát segítendő, ő ezt visszautasította. Végül büszkeségének köszönhetően összesen egyszer lépett színpadra mint Linda Seton. Mikor Hepburn megtudta, hogy az RKO a Carey anyó csibéi (Mother Carey's Chickens, 1938) főszerepét szánja neki, 75, 000 dollárt, a Vakációért ígért gázsija felét fizette ki a stúdiónak, hogy adják inkább kölcsön a  Columbiának.

A filmben a bohó, szaltókat hányó Johnny Case (Cary Grant) készül feleségül venni a tíz napja síelés közben megismert Julia Setont (Doris Nolan), akiről kiderül, hogy kivételesen gazdag régi amerikai család tagja. A lánya választásával idővel kibékülő apa (Henry Kolker) és maga Julia sem képes azonban elfogadni a különc Johnny terveit, mikor beszámol róla, hogy miután elég pénzt gyűjtött össze évekre abba akarja hagyni a munkát és járni a világot, megtalálni, miért is dolgozik. Julia olyannyira csalódott, az eljegyzés felbontásán gondolkodik. Testvérei, a szépséges, a család fekete bárányaként bemutatkozó Linda (Katharine Hepburn), és az iszákos Ned (Lew Ayres) azonban hamar összebarátkoznak a férfivel, és teljes mértékben megértik a szándékait. Mindketten szenvednek apjuk szigorától (Linda: "Compared to the life I lead, the last man in a chain gang thoroughly enjoys himself."), csak míg Ned már feladta a reményt, hogy bármi is változni fog, Linda a megváltást látja Johnnyban, akihez szinte első pillantásra vonzódik.

A kor népszerű, hűvösen laza, kimért vígjátékai zömétől eltérően a Vakáció igazi hullámvasút, hol melankolikus, hol túláradóan szertelen, naív. Hol az élet értelmén lamentál, hol harsányan komikus. A humoros jelentetek nagy részéért Grant mellett Johnny egyetemi tanár barátja Nick (Edward Everett Horton) és neje (Jean Dixon) felelnek. Horton az 1930-as változatban is eljátszotta ezt a szerepet, bár a karakter az akkori verzióban még egy lusta pénzeszsák volt. A vicces, mégis a megszokott vígjátéki sémáknál komolyabb témákat is okosan feszegető forgatókönyv és a sztárok ellenére a film nem aratott sikert. Sokan úgy gondolják, a Nagy Depresszió árnyékában a közönség nem volt vevő a szenvelgő, a pénznek hátat fordító gazdagokra, már az ötletet is a valóságtól elrugaszkodottnak találták.

Ugyanebben az évben Grant és Hepburn még leforgatták a Párducbébi (Bringing Up Baby, 1938) című vígjátékot, ami idővel népszerűvé vált, ám bemutatásakor bukásnak bizonyult. A jól ismert karakterét ekkora már megtaláló Grant ennek ellenére sínen volt, a későbbiekben Hollywood egyik legnagyobb sztárjává vált.

Hepburn karrierje is vehetett volna más irányt, ha elfogadja az Elfújta a szél (Gone With The Wind, 1939) főszerepét, őt azonban megviselték a bukások és a sajtó támadásai, egy egész évre eltűnt Hollywoodból és csak a Cukorral és Granttel forgatott Philadelphiai történettel tért vissza diadalmasan. A későbbiekben még három Oscart nyert, illetve további hét alkalommal jelölték a díjra. (3,5/ 5) Johnny beszámol a terveiről Lindának.