#én mint poéta

[kampeszino]

Rimbaud: Részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek

folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:

lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez, s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol - alighogy véget ért a parti furcsa hecc, vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban, felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget, nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve tíz éjen át lebegtem vidám parafaként a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője, s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt, mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon, s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek költészetében, melyre csillag csorog és béke s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

mert kékes színüket átfesti drága mámor s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt, s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr, a rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak.

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt, s a mélységek hintáit s kanyargó áramát láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt, s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva, míg olvadt messziségek violája ragyog, s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna: messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen, míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt az óceánok csókja: izes áram a mélyben s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,

és át sok hónapon, mint ha dagály robog a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda, rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton párduc-szem fényü és virágos szigetek kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón a pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón a sás közé akadt Rém poklos teste reng, és vizeket rohadni örök szélcsendben állón s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak, hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt, s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón, beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek szőkeszemű sirályok, csetepatés család, ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg, majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros, kit elvitt a vihar élőtlen éterig, s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.

Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül, utam kaput az ég izzó falába fúrt, s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza, s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt, s kit újra s újra vár a kék és merev távol: megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget, hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva, s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte! S kegyetlen volt a hold és keserű a nap, már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe, bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg, hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, nem szállhat révbe többé kalmárhajók után, s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja, s hogy hidak vad szeme bámúljon rá bután...

TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

[sullyedokapitany]

Heltai Jenő : AZ ÉN KUTYÁM

Van egy kutyám, közönséges fajta,

Semmi úri, semmi szép nincs rajta,

Farka lompos, tekintete mérges,

Nem konyít az előkelőséghez.

Nem tudom már, hogy kerültünk össze,

Rossz sorsát az enyémhez kötözte,

És azóta igaz szeretetben

Együtt élünk boldogan mi ketten.

Egy a mással megférünk mi szépen,

Cigánylélek ő is, mint én éppen,

Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,

S gyűlöli a szájkosarat szintén.

Éjjelente, amikor a hold süt,

Elkószálunk az utcákon együtt,

Én hallgatok, ő se ugat közbe,

Nem is veszünk soha, soha össze.

Mikor aztán ágyba dőlök reggel,

Odasímul hozzám szeretettel,

Szemembe néz, azt kérdezi aztán:

"Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?"

Kicsiny asztal magányos sarokban,

Szőke szép lány arcképe van ottan,

Szőke szép lány, édes tavasz-álom --

Látod kutyám ez az ideálom!"

Rá se nézek, csak titokba néha,

Nem kell neki a szegény poéta...

De ez a tárgy elkoptatott, régi,

Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

Továbbra is hadd szeressem lopva

Azt a képet abba a sarokba,

De annak a képnek az adója,

Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

Már én, kutyám, megmaradok véled,

Hiszen oly szép ez a cigányélet,

Gyakorta bús, néha-néha víg is,

Ugye, kutyám, meg leszünk mi így is?

[angelincage]

- beszélgessünk kicsit, creepy a taxisöfőr és kicsit félek

- hol vagy? miért nem szoltál hogy menjek érted?

- ilyenkor?? megyek hazafele

- bármikor, szólj és megyek

- .. haza értem ..

[zug-zwangs]

Ady Endre - Finita

Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Hogy maga jobban játszott, mint én?… …Magának jobb szerep jutott! Én egy bolond poétát játsztam, Ki lángra gyúl, remél, szeret — Maga becsapja a poétát, Kell ennél hálásabb szerep?!… Kár, hogy kevés volt a közönség. Nem kapott illő tapsokat, Pedig ilyen derék játékért Máskor kap rengeteg sokat. Mert e szerep nem most először Hozott magának nagy sikert: Volt már olyan bolond poéta, Aki magának hinni mert… Én magam e csúfos bukásért Vádolni nem fogom soha, Ez volt az utolsó csalódás, A szív utolsó mámora. Egy percig újra fellángoltam, Álom volt, balga, játszi fény; Megtört egy kegyetlen játékon, Leáldozott egy lány szivén… Vége van. A függöny legördült, Végső akkordot rezg a húr, Elszállt a hitem, ifjuságom, Utolszor voltam trubadur… Eddig a vágy hevéért vágytam, Most már a hitben sincs hitem, Ártatlanság, szüzi fehérség Bolond meséjét nem hiszem. Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Rám tán halálos volt a játék, Magának érte taps jutott. Így osztják a babért a földön, Hol a szív sorsa siralom… …Hány íly darab játszódott már le Ezen a monstre-színpadon?!!…

[nemzetinet]

Az író, akiért az amerikai elnök Magyarországra utazott

„Behozta a palócokat a köztudatba, és a magyar nemzet részévé tette őket. Nem szerette a mágnásokat, utálta Budapestet, mivel szerinte hiányzik belőle az, ami emberré teszi az embert. Tragikomikusan ábrázolja a dzsentrivilágot, pedig nála senkit nem rendített meg jobban a magyar nemesség összeomlása” – jellemezte Mikszáth Kálmánt székelyudvarhelyi előadásán Takaró Mihály magyarországi irodalomtörténész. 

Mint mondta, az író minden műve „filmért kiált”, hiszen úgy ír, hogy azt az olvasó látni akarja, látni tudja. Takaró Mihály kedvencei között is a legkedvesebbnek tartja Mikszáthot, mint fogalmazott, életműve a magyar szépprózában a népiességet jelenti, „a mi nyelvünkön beszél, őt olvasva otthon érezzük magunkat”. Felvidéki evangélikus lelkészek sorát adta az író családja mindaddig, amíg a nagyapa úgy döntött, kocsmárosként fog megélni, amit később az író apja, már jómódú földbirtokosként, követett. Mikszáth jogi tanulmányokat folytat, azonban nem diplomázik le, beáll ügyvédbojtárnak, közben újságíróként dolgozik. Publicisztikáját olyan humor hatja át, amely „karcol ugyan, de nem sebez” – valószínűleg ennek köszönheti, hogy bár a legkényesebb igazságokat is megírja, soha nem perelik be.

Tisztán látja és ábrázolja a magyar úri osztály pusztulását. Az irodalomtörténész kifejtette, Mikszáth soha nem mond ítéletet hősei felett, hiszen tudja, hogy éppolyan esendőek vagyunk, mint ők. Írásaiban minden erkölcsi kérdés: nem a bukás a tragédia, hanem ha szereplői nem néznek szembe a következményekkel, nem állnak talpra. Az író több művét itthoni megjelenése után nem sokkal angol és német nyelvre is lefordították. „Kora Európájában legalább annyira közkedvelt szerző volt, mint Jókai Mór, Amerikában pedig nála is olvasottabb” – mondta Takaró.

Kitért arra is, hogy az írót nem sokkal halála előtt meglátogatta Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, aki feleségétől kapta a Szent Péter esernyője angol fordítását, és annyira megtetszett neki, hogy Magyarországra utazott. A találkozáskor Roosevelt eképpen üdvözölte az írót: nagyon örvendek, hogy megismerhettem. Mire Mikszáth állítólag így válaszolt: az én örömöm sem kisebb, mert poéta sok van, de Theodore Roosevelt csak egy – mesélte Takaró Mihály. Mikszáth Kálmán 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Újságíró, író, országgyűlési képviselő. Ismertebb művei: Tót atyafiak, A jó palócok, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma, Különös házasság, A fekete város. 1910. május 28-án Budapesten hunyt el.

Az író, akiért az amerikai elnök Magyarországra utazott a Nemzeti.net-en jelent meg,

[zeneegyenmeg]

A zene mint önmaga halovány mása

Többször hallottam az utóbbi időben azt, hogy a Woven Hand magyarországi vendégszereplései kezdenek unalmassá, kiszámíthatóvá válni. Hogy ebből is régen túltelítődtünk, úgy, mint a Prodigyből. Mégis azt gondolom, inkább örülnünk kéne annak, hogy ilyen minőségi haknisai vannak ennek a kicsiny országnak. Egyúttal örömködjünk egy sort azért is, hogy a hazai zenei szcéna képes kitermelni olyan zenekarokat, amelyek biztosítani tudják a megfelelő alapozást egy, a Woven Handhez hasonló nagyágyúnak. És nem is akárhogyan!

A Kaldera nekem, "avatatlan" hallgatónak hatalmas meglepetés volt. Ma sem értem, hogyan tudott a figyelmem elsiklani egy olyan zenekar előtt, melyről szuperlatívuszokban írnak a magyar zenei portálok, és amely olyan műsorokban szerepel, mint teszem azt az MR2 Akusztik.

Persze előtte készültem belőlük, ahogy azt kell. S miközben hallgattam őket, azon is elgondolkodtam, hogyan lehetne a Kaldera és a Woven Hand zenéjét úgy közös mederbe terelni, hogy azok együtt adjanak valami hihetetlen koncertélményt, olyat, ami nem darabos, nem kelt hiányérzetet. Hiszen itt mégiscsak két eltérő zenei irányról van szó, mégha össze is kapcsolja őket egy láthatatlan szál, a népzenéhez fűződő sajátos viszony.

Mint írtam, rendkívül meglepett, egyúttal megkaparintott magának az a telt, egyáltalán nem stúdiósteril hangzás, amit a Kalderától a Hajón hallhattam. És már-már azon is túl tudtam tenni magam, hogy a dalaik néha olyan kliséket lövellnek bele a koncerttérbe ("Nem félek a holnaptól, hisz’ tegnap se volt" – Rég nem hallom már), minek hatására megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellett volna, hogy apám megszerettesse velem az Illés Zenekart, mert akkor nekem is ez lenne itt a Kánaán.

Mindenesetre a gitárok zengése, az a masszív zenei támadás, amelyet a Kalderától kaphattunk, valamint a Németh Zsuzsinak köszönhető bámulatos vizuális anyag, mely a koncert közben a vásznakon megjelent, együttesen megtették hatásukat. Ha rajongóvá nem is, de érdeklődővé tettek. Érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben – és nem csak a városba valóknak.

Volt azonban egy dolog, amiben a Kaldera egyértelműen maga mögé tudta utasítani a főzenekar Woven Handet. Ez pedig nem más, mint a hangosítás. S itt talán arra is fontos lenne kitérnem, hogy az elmúlt évek A38-as koncertlátogatásai sok esetben mekkora önkontrollt parancsoltak egy olyan zenehallgatóra (rám), aki elsősorban a jó hangzásra utazik. Mintha kőbe lenne vésve, hogy a zúzós koncertek csakis rosszul szólalhatnak meg – hogy ilyenkor szükségszerűen egy szó sem hallatszik az énekből, a túltorzított gitár pedig olyan viszonyban áll a harmóniával és az egyedítő zenei motívumokkal, mint Haza a magyarral: ápol és eltakar.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki megfigyelte, hogy ezeknél a koncerteknél tapasztalható (hallható) egyfajta folyamat – ahogyan a hangmérnök lassan, fázisszerűen jön rá, hogy amit a közönség a nézőtéren hall, nem az igazi. Ilyenkor veszettül őröl az agy, keresi a megfelelő gondolatot, nyúlkál a kéz a hangosító pult felé, a potméterek ide-oda mozognak, és mindenki várja a csodát...

Nyilván ez történt a Woven Hand koncertjének kezdetén is, miközben hatalmas energiákat felszabadítva dübörgött a Hiss című szerzemény az új lemezről. A Hiss A38-béli változatának az egyik legjellemzőbb vonása az volt, hogy emlékezetből kellett megkonstruálni a dalt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjuk a hallottakat. Azt kellett beleképzelnünk, amit a lemezen makulátlanul tisztán hallunk. S ahelyett, hogy valami pluszt kaptunk volna a színpadi produkciótól a stúdiólemezhez képest, nem jutott számunkra más, csak a zene halovány mása.

És ez az érzés a második dal, a Closer végéig tartott. A Closerről egy régi házibuli emléke idéződik fel bennem, ahol valamelyik őrült cimborám sört locsolt a hangszóró papírmembránjára. A zene ilyenkor ahhoz kétségkívül elég, hogy megmozgasson, ahhoz viszont nagyon kevés, hogy élvezd. Csak remélni tudod, hogy a következő dal már (minimum) tűrhetően fog megszólalni.

És megtörténik a csoda! Lassan erőt vesz rajtam valami eksztatikus érzés, ahogy a rákészülés kezdi igazolni önmagát. A zene vaskos és nehéz, akár egy régi függöny, de ráncai közt finom, érzékletes metaforák, bibliai utalások bújnak meg. A mikrofon néha furcsán, mélyrehatóan zúg, átmozgatja a sejteket; ez nyilván nincs betervezve, mégis jótékonyan hat, mert egy sajátosan misztikus közeget készít elő a következő dal, a King O King számára.

Mindezt fokozni igyekszik a látvány, a David Eugene Edwards nyakában függő ökölnyi nagyságú aranykereszten megtörő reflektorsugarak, melyek hatására kalapos prófétánk egy kicsit talán a falubúcsúban kapható tömeggyártott plasztik-Jézussal beojtott indián s��mánra emlékeztethet bennünket.

Bár végig tudom, hogy épp a Refractory Obdurate bemutatóján vagyok és már napokkal előbb ehhez a lemezhez, ehhez az új, a korábbi albumokhoz képest keményebb hangzáshoz idomítottam magam, időről időre mégis megfordul a fejemben, hogy ez a koncert nem más, mint egy kapaszkodók nélküli zúzás, melyben feloldódnak és eltűnnek a finom kis dinamizmusok, a tiszta szólamok, azok az apró zenei ornamensek, amelyek biztosítják a zene számára, hogy imaként szálljon fölfelé.

Erre panaszkodott a koncert végén az egyik tanult poéta kollégám is, hogy tudniillik pont azt nem kapta meg ettől a koncerttől, amiért jött: azokat a szépen felépített, jól átgondolt dalokat, amelyek inkább a Woven Hand korábbi lemezeit – például a Mosaicot – jellemezték.

A koncert végén azonban a Good Shepherd minden kételyemet eloszlatja, és bátran kijelenthetem, hogy mit nekünk tökéletlen hangosítás, mit nekünk bármilyen negatív körülmény, a Woven Hand zenéje így is valami olyan, hogy lenyúl a torkodon és kicibál önmagadból.

S talán poétánk véleménye is módosul az utolsó dalok hatására (ezt mondja majd el ő maga), hiszen mindegyikükre igaz a meghatározás: zúzós, de odaadó, és mindenekelőtt lírai. Diszkrét szakralitást csempész a koncertterem másodosztályú MÁV-szagába, és maradéktalanul elmondja azt, amit el kell mondania. Azt hiszem, mégiscsak így kellene elhelyezni ezt a koncertet a megannyi zenei élményünk által berendezett vitrinben.

Barlog Károly

[sullyedokapitany]

Heltai Jenő: Az én kutyám

Van egy kutyám, közönséges fajta,

Semmi úri, semmi szép nincs rajta,

Farka lompos, tekintete mérges,

Nem konyít az előkelőséghez.

Nem tudom már, hogy kerültünk össze,

Rossz sorsát az enyémhez kötözte,

És azóta igaz szeretetben

Együtt élünk boldogan mi ketten.

Egy a mással megférünk mi szépen,

Cigánylélek ő is, mint én éppen,

Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,

S gyűlöli a szájkosarat szintén.

Éjjelente, amikor a hold süt,

Elkószálunk az utcákon együtt,

Én hallgatok, ő se ugat közbe,

Nem is veszünk soha, soha össze.

Mikor aztán ágyba dőlök reggel,

Odasímul hozzám szeretettel,

Szemembe néz, azt kérdezi aztán:

"Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?"

Kicsiny asztal magányos sarokban,

Szőke szép lány arcképe van ottan,

Szőke szép lány, édes tavasz-álom --

Látod kutyám ez az ideálom!"

Rá se nézek, csak titokba néha,

Nem kell neki a szegény poéta...

De ez a tárgy elkoptatott, régi,

Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

Továbbra is hadd szeressem lopva

Azt a képet abba a sarokba,

De annak a képnek az adója,

Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

Már én, kutyám, megmaradok véled,

Hiszen oly szép ez a cigányélet,

Gyakorta bús, néha-néha víg is,

Ugye, kutyám, meg leszünk mi így is?

[angelincage]

szép vagy de olyan tabu vagy számomra mint anyám