#öngyilkossági kísérlet

[mika0606]

BPD

A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.

Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.

Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Józan ésszel senki sem sodorná szándékosan ilyen zűrzavarba magát és másokat. Ha rajtam múlva, abbahagynám.

~ Mika ~

[vhrai-blog]

Hirtelen felindulásból, a hype hatására vettem meg ezt a regényt. Annyi biztos, hogy mérföldkő lesz, ezután több kritikát elolvasok, mielőtt beszerzek egy könyvet. Pedig a történet alapötlete baromi jó! Élet és halál között lebegve Nora Seed átélheti, hogy az elszalasztott lehetőségei, a másképp hozott döntései miként befolyásolták volna az életét. Mindezt pedig egy könyvtár, könyvek felhasználásával. Közben érdekes volt a filozófusok említése is, szerintem akit érdekel a téma, jó apropó ezeknek is utánaolvasni. Viszont egyáltalán nem tetszik, amit sugall. Az öngyilkossági kísérlet után minden megváltozik, jobb lesz és így tovább. Hát, érdekes megközelítés…Ráadásul a főszereplő egy mindenben tehetséges félzseni, aki csak nem tudja kiaknázni a lehetőségeket… Ez se igazán tette hitelessé a történetet. Inkább belelovalja az embert, jajj, nehogy átlagosnak hidd magad! A halálom a történetbe bújtatott imposztor szindróma! Egy idő után egyáltalán nem érdekelt már a sztori kimenetele. De az a regény pozitív oldalát erősíti, hogy olvasmányos, rövidek a fejezetek, így nagyon jól lehet vele haladni. Összességében ez az egynek elmegy kategória… #könyv #olvasás #könyvesblogger #kortárs #libellum #gabokiadó #könyvrefel #kapcsoldkiatvt #könyveskönyvekkihívás https://www.instagram.com/p/Cn9-zMwIda3/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[depressionisnotagame]

Igazából csak az basz fel, hogy megint nem tőletek tudom meg...

[kinlodok]

Amikor senki sem számít rá, akkor fogom megtenni. És nem, nem önzőség az öngyilkosság.

[iwillbeasuccessfulwoman1]

Csak tényleg hagyjatok meghalni..

@almodozoangyal-818

[blue-eyed-blondi]

Ma haltam meg.

@blue-eyed-blondi

[meghalnibelulmindennap]

Most nyugodt szívvel újra megtenném.. Az nagy baj?!

[i-d-k-f-u]

Egy év telt el az utolsó kudarcom óta. Nem kísérlet! Kudarc.

Julie Anna Peters-amikor ezt olvasod én már nem leszek

[csakhagyjmeghalni]

Csak te miattad nem fogok újra öngyilkosságal kísérletezni....

Most már tudom, hogy jelentek neked valamit. Mégha rideg is vagy hozzám....(bár olvasnád a Tumblimat, de sajnos neked nincs)

[friendnotbestfriend]

Akkor egyszer jött volna össze az az öngyilkossági kísérlet sokkal jobb lenne minden is!!

[a-halal-angyala]

2021.09.02.

Második öngyilkossági kísérlet. Megint nem sikerült...pedig most tényleg majdnem ott maradtam...

[kinlodok]

Nincs pengém, de van egy kibaszott nagy kés. Kipróbálom, hátha... Most végre hátha összejön...

[iwillbeasuccessfulwoman1]

könnyes szemekkel és bömbölő zenével léptem az autók közé

@almodozoangyal-818

[konyvekkozt]

azt gondolom, nem maga a könyv az, ami beszédtémának érdemes, hanem a tartalma

adott egy nővér, aki sikeres művész, feleség. adott a húga, aki két gyermeket nevel két külön apától, elvileg író, de a nagy mű nem jön össze neki és anyagi gondokkal küzd. aztán adott még az anyjuk, akinek az élete leginkább a nővér életben tartása. merthogy a nővér meg akar halni, legelemibb vágya, hogy véget vessen az életének

nem az az érdekes ebben a könyvben, hogy milyen módszerekkel próbálkozik, éppen ezért nem is akarok arról beszélni, mi az öngyilkosság, abba milyen bemeneti és kimeneti utak vannak. már csak azért sem, mert a könyv fő elbeszélője a húg, aki a saját élete mellett kéthetente hagyja magára a gyerekeit, hogy a nővérét, annak férjét és az anyját támogassa, támogassák egymást. a család perspektívájából követhetjük a reménykedés, a bánat, a tehetetlenség, a düh, az életbe szeretgetés, a tagadás és egyéb érzelmek megélését. némi hiányosság is adódik ebből, mert nem tudjuk meg, a nővér miért szeretne meghalni, a fókuszban az áll, a családtagok mit reagálnak egy-egy kísérlet után, miként rendeződik át saját életük

azon gondolkodtam sokat, kinek íródott ez a könyv (életkori, illetve az öngyilkossággal való kapcsolat tekintetében), de nem tudtam eldönteni. az tény, hogy az író nővére és apja is maga vetett véget az életének, úgyhogy erős a párhuzam. mint ahogy abban is, hogy a mennonita közösséghez tartoztak, ahol már az kuriózum, hogy egy lány hangszeren játszik. lehet, hogy ez egy "terápiás" mű, ahol a szerző feldolgozza a traumáit, abszolút létezik az ilyen és nem értéktelenebb, mint egy nem ilyen céllal íródott munka. nekem érdekes kirándulás volt, a szó jó értelmében

ami fontos: ha nehéz érzéseid vannak, ne olvasd ezt a könyvet. ha neked vagy valakinek a közeledben nehéz, akár öngyilkossági gondolataid, terveid vannak, ér segítséget kérni. a segítségkérés nem ciki, nem gyengeség, hanem bátor és menő dolog

[keseru-szajiz]

reményed lehetnék

te aki itt vagy, valószínűleg még tizenéves és az élet mérhetetlen depressziója kivetette rád a hálót ahogy elkezdtél serdülni. Itt a legérzékenyebb az ember, hisz itt jön rá a valóságra, mi az élet. Csoda hát hogy beleőrülünk? Várod a reményt, a megmentőt, a segítséget mert a környezted nem ért, nem reagál, elnyomja a bajod, nem vesz komolyan... stb és a paletta színesedik. Bár ez a szín a fekete. Gondok, első szerelmek, első komoly döntések merre tovább... hát én is megszenvedtem.. ha nem készültél fel és félsz hogy bele eshetsz ebbe a kis százalékba, ne olvasd tovább. Abba aki reméli,hogy kinövi , hogy ez átmenti,hogy a gyógyszerek,nyugtatók,szakorvosok, könnyek,önfejlesztések mind mind elegek lesznek. Lehet ez bármilyen alternatív út. ha te is ebbe a kb 7%ba tartozol nem úszod meg. Ne ettől ne menj a falnak ! De ne hazudjunk magunknak. Csak hogy elhidd hogy ez évek és valószínűsíthetően egy életen át társ lesz..

5 évesen azzal játszottam ,hogy elterültem a földön és a szüleimnek azt mondtam hogy meghaltam, hát senki sem vesz észre?!

14 évesen elkezdtem koplalni és depressziós lettem

15. születésnapom a gyermekpszichiátrián ünnepeltem öngyilkossági kísérlet és anorexia miatt

18 évesen sikeresen leérettségiztem

19 évesen tovább tanultam

22 évesen kezdtem életem első munkahelyét

25 évesen előléptettek, már nem vagyok anorexiás, sőt kemény sportoló, tökéletes az alakom, gyönyörűnek látom magam, van albérletem, munka, tanulás,barátok, a kedélyjavítókat a felére csökkentettem, megváltozott az életem.Megtaláltam az egyik igazit a sok közül(de ő az ,AZ aki igazi Lehet, ha akar) Boldog voltam.

26 évesen ,most előjött az amitől mindig rettegtem , az az idő. Hogy a depresszióm bevánszorgott a képbe.. azt hittem ő már nem él, kiírtottam.. de nagyon is lapult.. nem tudtam miért jön elő, hisz minden napomban igyekeztem.. éreztem.. változtattam a munkahelyemen, környezetemen,, újabb terápiák, könyvek,tudatos önfejlesztés de jött jött a galád.. már ideért. már nem enged sminkelni jó ideje, már nem enged fürdeni pár hete, már nem hallgathatok miatta zenét 1 hete, már nem enged el dolgozni 1 napja...Aludni? Ugyan.. az menekülő út, gondoskodott róla hogy már ne aludjak, ha igen azt is síró rémálmokkal..Elszakított az Igazitól.. megmutatta neki a rossz énem, amibe belekergetett...hazudott neki rólam.... elvette a munkám, az egyedül felépített egzisztenciám... visszakerget búsan a szüleim árnyékába és a pszichiátriára.. fel kell adnom a lakásom, az edzésem ,az életem mert elvette fél év alatt... már csak az agyam jár mint félhalott és vár és vár. Már vagdosni sem vagdosom magam.. nem megy semmi. Kárhozatos létezés. Egyszer csak felfogom,hogy ő nem tűnik el soha lehet bármennyi munkám, iskolám, hobbim, barátaim .. ott van és a legjobb pillanatban tud előjönni a legkiegyensúlyozottabb és boldogabb élethelyzetben.

Ez folyamatos küzdés lesz, amit egyikünk sem kért az élettől ,mert mi is lehetnénk értékes és irtó hasznos emberek a társadalomban. Legnagyobb részünk intelligensebb az átlagnál, de menekülésbe kényszerít az élet rendje. De még így is azt mondom ne add fel, én sem teszem, de tudd hogy ez nem gyengeség vagy akarat kérdése, hogy minden jó legyen. Egyedül a segítségkérés és a felismerés amivel dolgozhatsz..

Tarts ki <3

[hicapacity]

Feldmár

Az egyik ehhez kapcsolódó felfedezésem az, hogy akiket abortálni akart az anyjuk, azok később öngyilkosok akartak lenni. Amikor Angliában dolgoztam, egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. A rendszeresen alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer megpróbálkoztak az öngyilkossággal –  az egyikük már vagy tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Amikor rákérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depresszióval küzdöttek. Az egyiknél – aki mindig márciusban próbálta megölni magát –, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyre került, és akkor öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, de a rá következő januárban megint depressziós lett, és márciusban újra jött az öngyilkosság. Valami az sugallta nekem, nézzem meg, hogy például ebben az esetben hova esik a március a születésnapjához képest. Mindegyiküknél azt találtam, hogy az a hónap, amikor leginkább öngyilkosok akartak lenni, a megfogamzásuk utáni harmadik hónapra, azaz az első trimeszterbe esik. Aki márciusban akart öngyilkos lenni, az januárban fogamzott meg. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy nő abortálni akarja a gyerekét, akkor a harmadik hónapban próbálja meg. A negyedik hónapban már túl késő, a másodikban még gondolkozik. Ezeket az embereket az anyjuk megpróbálta abortálni, de valahogy nem sikerült. Ám mindezt megérezték, és meg akarták ismételni a traumát. Tulajdonképpen szívességet akartak tenni az anyjuknak, mivel nekik annak idején nem sikerült megölniük őket. Persze az ismétlésben az is benne van, hogy nekik sem sikerült.Mind a négy pácienst megkértem arra, hogy azonos napon küldjék be hozzám az anyjukat. Mindegyiküket megkérdeztem, csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy megpróbálták-e elvetetni a gyereküket az első trimeszterben. Mindannyian elképedve néztek rám – nagyon hasonlóan viselkedtek –, hogy honnan tudom, és elkezdtek sírni, némelyikük sokáig. Ketten közülük soha az életben senkinek sem mondták el ezt addig a pillanatig, míg meg nem kérdeztem. Utána arra kértem őket, hogy mondják el ezt a gyerekeik előtt is. Mondják meg, mi történt, miért tették, a körülményeket, mindent, mert ezt nem szabad titokban tartani. A gyerek meg fogja érteni. A következő órán a gyerekek és az anyák együtt jöttek be, az anyák pedig bevallották az abortuszkísérletet. Ez sok sírás-rívást és dühöt váltott ki, de úgy a harmadik-negyedik órán meg tudták ölelni egymást, és nagyon szomorúak voltak egymás élete miatt. Tudomásom szerint attól fogva soha egyikük sem próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Az egyiküktől minden évben – azt hiszem, márciusban – kapok egy levelezőlapot, amelyben megírja: „Az öngyilkosság helyett most inkább neked írom ezt a lapot.” Tehát az impulzus, ami arra készteti, hogy újra elkövesse, még mindig benne van, de mivel érti, hogy ez valójában csak emlékezés, nem teszi meg." Feldmár András Forrás:https://hvg.hu/.../20201028_Feldmar_Andras_a...