#GABOKiadó | Explore Tumblr Posts and Blogs

labjegyzet · 1 month

Text

Olvass bele Kleinheincz Csilla új regényébe!

Az Ólomerdő-trilógia szerzőjének régóta várt új regénye nagyszabású fantasy, amelyben az ember csak egy a természet élőlényei között, a merev gondolkodásmód visszafordíthatatlan károkat okoz, az együttélésért pedig korábban elképzelhetetlen árat kell fizetni.

Mindenki Tisztának születik, és mindenki esélyt érdemel, hogy

az is maradhasson.

Ezért volt a falunkat körülölelő kettős deszkafal külső köré-

be vágva egy ablak, és abba illesztve egy fonott kosár, épp cse-

csemőnyi széles és hosszú. Azon keresztül érkeztem Cseregőbe

húsz évvel ezelőtt. Egy kísértói betett a kosárba, betakart, még

utoljára megcsókolt – ebben nem lehettem biztos, de amikor

egyáltalán gondoltam a valódi szüleimre, akkor így képzeltem

–, és megszólaltatta a kolompokat. Talán megvárta, míg valaki

a túloldalról eljön értem, talán még váltottak is néhány szót, de

épp ilyen könnyen lehet, hogy éjjel hozott, és úgy surrant el,

szégyenkezve a kényszerű bűntől, mint egy raktárakat dézsmáló

remete. Annyi biztos, hogy a szüleim nem jöttek vissza értem.

Nem gondolták meg magukat, és nem adtak át mégis Mikosz-

nak.

Hogy mi lett velük, azt nem tudhattam. Egyik vigaszgyerek

sem tudta, és a cseregői szüleink sem bátorítottak, hogy ábrán-

dozzunk róluk. Amúgy is elragadta már őket Mikosz, mondták.

Mire elég idős lettem, hogy a falubeli apám Kísértóba vigyen,

már nem is vágytam megkeresni őket.

Aztán eljött egy tavaszi nap, és én voltam az, aki a cseregői

oldalon várt, amikor a kolompok megszólaltak, és én néztem át

a nyíláson az éjszakába. A frissen feltöltött gombalámpás fénye

nem ért el messzire, csak az égen világító Szem mutatta, hogy a

kísértói egyedül érkezett. Mögötte egy háromkerekű körvonalait

vettem ki az úton.

– Ki van odakint, és mit akar? – kiáltottam ki.

Közelebb jött, és lehajolt. A deszkafalba illesztett kosár két

végéből néztük egymást: két homályos, fénytől és árnyékoktól

szabdalt, fiatal női arc. Semmi nem utalt arra, hogy kísértói, a

fejébe húzott kendő egy falusié is lehetett volna. A csecsemőt a

mellkasához ölelte, de őt nem láttam, csak az anya kezét, ahogy

fehér pókként szétterül a bebugyolált csomagon.

– Én... – kezdte. – Egy gyereket hoztam. Azt hallottam,

hogy itt befogadják.

A negyedik alkalom volt, hogy egyedül őrködtem a kapunál,

de eddig még nem kongatott be senki. Kísértó többnyire igye-

kezett tudomást sem venni rólunk, és amikor mégis érintkezett

velünk, csak üzleti keretek között tette, a kellő távolságtartással.

Napvilágnál.

– Mikor született? – kérdeztem.

– Két... két napja – mondta a nő, aztán azt hadarta: – Nincs

valaki más odaát? Valaki idősebb?

– Húszéves vagyok – válaszoltam, és lejjebb engedtem a gom-

balámpást. – És maga sem lehet idősebb.

Idegesen megrebbentek az ujjai.

– A kertvezető lánya vagyok – jelentettem ki. – Ismerem az

eljárást. És ha átvesszük a gyereket, azonnal egy szoptatós anyá-

hoz viszem, nem kell aggódnia emiatt. Kérem, tegye a kosárba a

kicsit.

Igyekeztem határozottan beszélni, mint aki számtalanszor

állt már itt, a kapunál, de a szívem hevesen vert, és az a képtelen

gondolatom támadt, hogy a kísértói nő meghallja.

Végül vonakodva lefektette a kosárba a bebugyolált csecse-

mőt – fejjel előre, ezért ki kellett emelnem, hogy megfordítsam,

és a lába legyen felém. A gyerek meleg volt és könnyű, nyekeregni

kezdett, amikor ismét letettem, de finoman, körkörösen meg-

simítottam a takarón keresztül a hasát, és ettől megnyugodott.

Nem sokáig. Látnom kellett, megvizsgálni minden porcikáját,

ahogyan anyám és a többi tanítóm megmutatta, mert nem en-

gedhettük be a falunkba Mikoszt.

A gombalámpást a kosár fölé akasztottam, és sárgás-zölden

derengő fényénél kibontottam a takarót.

– Mit csinál? – kérdezte a kísértói nő. A keze a gyerek kopo-

nyájára simult.

– Ellenőriznem kell, hogy nem látom-e rajta Mikosz jelét.

– Nem, nem lehet rajta, vigyáztam! Nem mentünk ki az utcá-

ra, azt akartam, hogy... hogy ő ne...

A lámpás túl magasan volt, ezért kiemeltem az üvegből egy

nyirkos gombát, és azt húztam végig a csecsemő fölött. Láttam,

hogy felébredt: szeme fókuszálni képtelenül is követte a fényt.

– Jó helye lesz nálunk – mondtam az anyának. – Szeretni fog-

juk. Lesznek szülei, testvérei... – Egy pillanatra elakadt a han-

gom. – Én is így kerültem ide.

– És... jó élete van? – kérdezte reménykedve.

Elmosolyodtam a sötétben.

– A kertvezető lánya vagyok, és magam is kertész – mondtam.

– Amikor az apám öreg lesz, megörökölöm a helyét a tanácsban,

és én is egyike leszek azoknak, akik meghozzák a falu döntéseit.

Ez fontos munka, és én szeretem is. Van vőlegényem, hamarosan

talán gyerekeim is lesznek. Talán lesz köztük olyan, aki szintén

Kísértóból menekült át. Ez... jó élet. Tiszta élet.

Hallgatott, de a légzésén érzékeltem, hogy eleredt a könnye.

Nem bírta elvenni a kezét a csecsemő fejétől. Én közben a gom-

ba fényénél egyesével megvizsgáltam az apró lábujjakat, belestem

közéjük, de nem láttam árnyékot a kisfiú világos bőrén.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Úgy tűnik, tiszta.

A nő nem válaszolt rögtön, csak nedves zihálását hallottam.

– Most kell döntenem, ugye? – kérdezte végül.

– Asszonyom – mondtam szelíden –, az éjszaka kellős köze-

pén elkerekezett idáig a városból. Már döntött.

Megfogta a takaró szélét, hogy ismét ráhajtsa a csecsemőre,

de megállítottam. Összeért a bőrünk, és hirtelen mindketten

visszarántottuk a kezünket, mintha megégettük volna egymást.

– Mit is mondott... mikor szült?

– Két napja.

A csecsemő fehér hasát néztem, a teljesen ép köldököt, amely-

ről rég leszáradt a csonk. Nyilvánvaló volt, hogy a nő hazudik.

– Legalább egy fél heghónap eltelt már – mondtam.

– Nem. Mondom, hogy csak két nap volt! – emelte fel a hang-

ját az anya, de én már számoltam. Mikor is hallottam legutóbb a

város kürtriadóját? Amióta ez a gyerek született, legalább kétszer

felharsant a messzeségben. – Mindvégig bent voltunk egy anya-

szobában – váltott a hangja könyörgőre. – Nagyon vigyáztam.

És azt mondta az imént, hogy minden rendben. Mit számít még

néhány nap?

Gombócot éreztem a torkomban. Nem láttam Mikosz jeleit,

de már nem lehettem biztos abban, hogy a kisfiú Tiszta még.

Túl sok idő telt el. Ugyanakkor, ha még nem lett Mikoszé, és én

mégis visszaküldöm az anyjával Kísértóba, akkor biztosan elvész

a Tiszták számára.

Szerettem volna, ha valaki más áll itt, a kapunál, vagy ha

nem egyedül kell döntenem – de én voltam azon az éjjelen a

kapuőr, és rajtam múlt, mit teszek. Olyan súlyú döntés volt,

amilyet később számtalanszor meg kell majd hoznom. Így is túl

gyakran éreztem, hogy a faluban csak azért számolnak velem

leendő kertvezetőként, mert a bátyám elvesztése után apám ezt

erőltette, és nem azért, mert érzékem van a növényekhez. Nem,

most nekem kell döntenem, különben sosem vesznek komolyan.

Ha a szívemre hallgatok, akkor befogadom a csecsemőt, aho-

gyan engem is befogadott régen valaki. Megadom neki az esélyt,

hogy megmeneküljön Kísértótól. De épp ebben állt a csapda is:

nem láthattam benne saját magamat. Úgy kellett döntenem, aho-

gyan a falunak jó. A falu sorsát pedig nem tehettem kockára egy

vigaszgyerekért.

Betakartam a kisfiút, és visszahúztam a kezemet.

– Sajnálom – mondtam. – Nem fogadhatjuk be.

– De... de eljöttem idáig! – kiáltotta az anya.

– Sajnálom – ismételtem.

– Vállaltam a szövetkezetem, az ismerőseim megvetését, a Ta-

nács megalázó kérdéseit, csak hogy elhozhassam ide a fiamat, és

maga azt mondja, hogy hiába? – kérdezte élesen, és rácsapott a

falra. A csecsemő felsírt a kosárban.

– Hamarabb kellett volna elhoznia – mondtam őszintén.

– Azt hiszi, hogy maguk jobbak? Az elmaradott életmódjuk-

kal, a kórságaikkal? Azt gondolja, hogy eldöntheti, mi legyen a

fiammal? Azt hiszi, könnyű volt idehoznom?

– Nekem sem könnyű – feleltem erre. Szerettem volna meg-

érinteni a bömbölő gyereket, hogy elcsitítsam, de már nem mer-

tem.

A kísértói nő most már dühében sírt. Örültem, hogy nem

látom az arcát a falon keresztül.

– És ha itt hagyom mégis? – ívelt fel a hangja. – Ha megfor-

dulok és elhajtok?

Nyugalmat erőltettem a hangomra.

– Akkor itt marad. Nem a faluban, csak a falnál. Reggel pe-

dig valaki elviszi Kísértóba, és átadja az első szövetkezetnek.

Álltunk a fal két oldalán, és vártuk, hogy a másik megtörjön.

De mögöttem ott volt egész Cseregő, a családom, a szomszédaim,

a barátaim, a vőlegényem biztonsága, amit mind kockára ten-

nék azzal, ha átvenném a gyereket. Talán nem történne semmi.

De ugyanígy lehetséges, hogy Kísértóban sem történik majd vele

semmi: felnő, megöregszik, saját gyerekei lesznek. Nem szükség-

szerűen válik istenné.

Nem rajtam múlik, gondoltam, és reméltem, hogy igazam van.

Végül az anya tört meg. Indulatosan kiragadta a csecsemőt a

kosárból, aztán már csak távolodó lépteit és a gyereksírást hallot-

tam. És bár tudtam, hogy helyesen döntöttem, csak arra tudtam

gondolni, hogy elszalasztottam egy lehetőséget.

Mert ugyan mi voltunk a Tiszták, a régi utak, a régi hitek

őrzői, és kezdetben még mi voltunk többen, három évszázaddal

ezelőtt, Mikosz érkezésekor nagyot fordult a világ. Még én is,

aki csak húsz éve éltem, láttam a változást, amely az elmúlt évti-

zedekben felgyorsult. Erdőkertjeinken és a hagyományok szerint

élő falvakon túl a fennsík tövében elterülő Kísértó egyre növeke-

dett, a városfalakat kitágították a délről érkező kereskedőhajókról

származó kincsek, körülötte a dombokra zöld és sárga, szabályos

szántóföldek kúsztak fel, ahol olyan sűrűségben termett a róka-

farkköles és a csumiz, mintha nem is kalász, hanem pénz hullám-

zott volna a szárakon. A városi gépbivalyok hat, kerekes lábukon

úgy siklottak fel-alá, egyenes vonalakat húzva a földre, akár a

molnárkák a tavon.

Kísértó alattomosan kúszott egyre közelebb, apránként hó-

dítva el területeket és gondolatokat. Birodalmának lakói egyre

többen voltak.

Most még egy gyerekkel többen, mert én így döntöttem.

Amikor lassan visszasétáltam a belső kerítés mellé, az őrház-

hoz, ahol a fertőtlenítéshez használt kékkövet és meszet tartot-

tuk, a tornácra kitett székben az anyámat találtam.

– Miért nem alszol? – kérdeztem. Legalább az ott hagyott

takarómat magára terítette, de görnyedt alakja, a gombalámpás

fényében sápadt és beesett arca láttán legszívesebben azonnal ha-

zaküldtem volna.

– Nehezen alszom mostanában – mondta. – És hallottam a

kolompokat, tudtam, hogy ma te vagy idekint. Derkó nincs veled?

Elpirultam a sötétben. Valóban el akartam hívni a vőlegénye-

met, hogy ne egyedül őrködjek, de az utóbbi időben úgy éreztem,

egész Cseregő minket figyel – mikor szökünk ki az erdőbe, mikor

találkozunk éjjel, mikor tűzzük ki végre az esküvő időpontját, hi-

szen Derkó bekerült végre a falutanácsba, most már családot ala-

píthat. Ha egész éjjelre bebújnánk az őrházba, másnap mindenki

sokat tudó mosollyal fogadna minket. De még én magam sem tud-

tam, mit gondoljak arról, hogy a jegyességünk egyre véglegesebb.

– Derkó pihen, ahogy neked is kellene.

– Nem akartam, hogy egyedül legyél – mondta az anyám. –

Tudtam, hogy felkavarhat egy kísértói csecsemő érkezése.

Ellágyultam, aztán felütötte bennem a fejét a gyanakvás.

– Azért jöttél, hogy beleszólj a döntésembe, ha szerinted té-

vedek?

Anyám hallgatott.

– Ismerem a törvényeinket – mondtam önérzetesen. – Bízhat-

tál volna bennem.

– Végül is helyesen döntöttél, nem? – kérdezte.

– Nem vagyok olyan gyenge szívű, mint gondolod.

Anyám nehézkesen felkelt a székből.

– Nem tudhatom, Gerle – mondta. – Sosem beszélünk arról,

akit elvesztettünk. Ha úgy érezted volna, hogy az a csecsemő,

akit most elküldtél, vigaszt jelenthet... Larkón helyett... megér-

tettem volna. Jó éjt, jó őrködést!

Azzal fájdalomtól görnyedten elindult a belső kapu felé, és

alakját hamarosan elnyelték az árnyékok.

Vigasz, gondoltam, és összeszorult a gyomrom.

Vigaszgyerekeknek neveztük azokat a csecsemőket, akik Kí-

sértóból érkeztek a falba vágott nyíláson keresztül, velük pótoltuk

azokat, akik elvesztek a Tiszták számára.

Amikor engem befogadtak, a szüleimnek volt már egy vér sze-

rinti fia: Larkón, nálam öt évvel idősebb, alacsony, és sötét bőrű,

mint ők, de soha nem tettek különbséget köztünk a származá-

sunk alapján.

Miután Larkón elveszett – ezt a szót használtuk arra, ami tör-

tént, holott ő nem egyszerűen átköltözött Kísértóba, vagy elha-

józott messzi földekre, hanem rettenetes kínhalállal távozott kö-

zülünk –, sokáig nem tudtam mivel betölteni az űrt, amit maga

után hagyott. Amikor barackot szedtem, félre akartam tenni neki

a legérettebbet, és amikor valami buta megjegyzés szaladt ki a

számon, vártam, hogy az orromra koppintson. Aztán mindig esz-

méltem, de egy-két pillanatig Larkón újra élt. És amikor eszembe

jutott, mi történt, újra meg újra meghalt, a düh pedig fellobbant

bennem, ahogyan az emlékeimben a lángok, amelyek hólyagos-

ra, majd szénfeketére égették a bőrét. Ilyenkor megint magamra

maradtam az üszkös képekkel. A gyerekcsapat ugyanúgy játszott,

kertészkedett, szertelenkedett, mint korábban, mintha nem égett

volna ki belőle egy fontos rész. Az csak belőlem hiányzott. A csa-

pat Larkón elvesztését követően néhány napnyi hallgatás után

összezárt a rés fölött, és ismét épnek tűnt.

Így mentek a dolgok Cseregőben, és gyanítom, így mentek

Kísértóban is, ahol a vigaszcsecsemők anyái talán hasonlóképpen

próbálták betemetni magukban a hiányt, beültetni azzal a meg-

nyugvással, hogy akiről lemondtak, most ott van, ahol lennie kell.

Reméltük, hogy így van. Reméltem, hogy az az anya, akit az imént

küldtem el, nagylelkűbbnek bizonyul majd, mint én.

De Larkónt nem fogadta senki. Ő nem volt olyan szerencsés,

mint a többiek.

Megborzongtam az éjszakában, és leültem a székbe, a takaró-

ra, amely még őrizte anyám testének melegét. Beleburkolóztam,

mintha ölelne, és igyekeztem kerülni a gondolatot, hogy hama-

rosan őt is elveszítem.

A szék támlájára hajtva a fejemet a kapu felé néztem. Azon

túl széles út kanyargott, szabályos szántóföldek terültek el, még

messzebb pedig idegen házak magasodtak, bennük szorgos és

merev arcú kísértóiakkal, akik mind egyazon istent szolgálták.

Utáltam Kísértót a szomszédban. Nem tetszett az, ahogyan

a hosszú, emeletes házak körülölelték, mintha be akarnák kebe-

lezni, akár a névadó tavat, ahogyan az ott élők ránéztek a viaszos

szélkabátunkra, a fülünkről fityegő maszkra, a szoros sapkára, és

a tekintetükből csak úgy sütött a lenézés.

Valahányszor hazaértünk Kísértóból, bekapcsoltam a vízfor-

ralót, és olyan forró vízzel, ami már vörösre marta a bőrömet,

lefürödtem tetőtől talpig, a hajgyökerekig bedörzsöltem a szap-

pant. Rettegtem attól, hogy egyszer csak meglátom a bőröm alatt

azokat a szerteágazó, finom vonalakat.

De nemcsak mi féltünk a kísértóiaktól, hanem ők is tőlünk.

A terményeinket elfogadták, vonakodva megadták az árat, amit

kértünk, de a piacra érkező déli kereskedőktől és a szövetkeze-

ti termelőktől eltérően velünk nem évődtek, nem osztottak meg

pletykákat, csak viszolyogtató mosollyal minél gyorsabban lebo-

nyolították a vásárlást, aztán sietve odébb is álltak, mintha fertő-

zőek lennénk. Aztán ott voltak a finom lökdösések, a véletlenül

leejtett pénzkarika, hogy hajolgatnunk kelljen, a félhangosan

elmormolt „istentagadók” és „szennyimádók”. A kísértóiak sze-

mében mi voltunk mocskosak, hiába neveztük magunkat Tisz-

táknak. Mi voltunk az eltévelyedettek, csak mert megőriztük a

testünket – és a lelkünket – magunknak.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

#gabo kiadó #fantasy #gabokiadó #gabo #beleolvasó #kleinheincz csilla #alvilági szövedék

0 notes

labjegyzet · 2 months

Text

GUINNESS WORLD RECORDS 2025 - A rekorddöntések következő fejezete

Megjelenés: 2024. szeptember 12.

Készüljön fel a világ legnagyobb példányszámban eladott könyvsorozatának következő kiadására!

London, Egyesült Királyság (2024. július) – A Guinness World Records, a rekordok nemzetközi szakértője 2024. szeptember 12-én jelenteti meg a vadonatúj Guinness World Records 2025 (GWR2025) kiadványt.

A 70. évfordulóval, az idei kötet megjelenése egy új korszak kezdetét jelenti. A kötet az elmúlt hét évtizedben bekövetkezett fejlődését bemutató extra tartalmakkal kezdődik.

Craig Glenday, a Guinness World Records főszerkesztője így nyilatkozik: "A Guinness World Records 2025 egy 70 éves kiadói szenzáció, amely mostanra több mint 150 millió példányban kelt el világszerte. Ez az új kiadás – teljesen átdolgozva és frissítve több mint 1000 képpel – egyrészt a platina évfordulónkat képviseli, miközben folytatja azt a sok éves hagyományt, hogy beszámol a legújabb rekordteljesítményekről. Az elmúlt évben közel 30 000 jelentkezést értékeltünk, és az eredmény egy olyan könyv, amely ezernyi lenyűgöző érdekességgel és kiemelkedő teljesítménnyel van tele, melyekről az egész család élvezettel fog olvasni."

Az idei izgalmas új borítót Chris Labrooy tervezte, aki a 3D-s digitális művészet képviselője. A borító összhangban van a Guinness World Records küldetésének legújabb aspektusával: megtalálni a mókát! Chris élénk művészete, amelyet az a törekvés inspirált, hogy "ismerős hétköznapi dolgokat új tipográfiai és szobrászati formákba öntsön" ízelítőt kínál a GWR 2025 fejezeteihez. Az idei borítón többek között utalásokat találhatunk a sport világára, a mérnöki tudományokra, a felfedezésekre, a játékokra, valamint a növény- és állatvilágra.

Mit találhat a könyvben:

• Mérföldkőnek számító évfordulónkat azzal ünnepeljük, hogy platina minősítésű IKON státuszt adományozunk néhány rekordtartónak – köztük Taylor Swiftnek és LeBron Jamesnek – akik megtestesítik, mit jelent Guinness World Records címtartónak lenni.

• Minden fejezetben találunk poszter-stílusú Visszatekintés részt, amelyek egy-egy kulcsfontosságú rekordkategória történetét elemzik. A rekorddöntés végső határairól is találgatunk - például, vajon látunk-e valaha 3 másodperc alatti Rubik-kocka kirakást?

• Keresse a "Kedves GWR..." rovatunka! Archívumunkban olyan, eddig nem látott rekordkérelmeket találtunk, amelyek nem kerültek be a korábbi kötetekbe. Ez a mi szeretetteljes tisztelgésünk az emberi találékonyság – és az áhított GWR tanúsítvány megszerzése iránti soha véget nem érő lelkesedés előtt!

• A jubileumi kiadás egy olyan fejezettel kezdődik, amely visszatekint az elmúlt 70 év GWR könyveire. Nézze meg, hogyan fejlődött a dizájn 1955-től 2015-ig - valamint néhány rekordot, amelyeket minden évtizedben felállítottak - mielőtt beleveti magát a vadonatúj GWR 2025 tartalmába!

PLUSZ! Merüljön el a természet, az emberiség és a rekordmánia fejezeteiben; fedezze fel a gyerekek zónáját és a felfedezők klubját, és olvasson rengeteg lenyűgöző rekordról a művészet és szórakoztatás, a tudomány és technológia, valamint a sport területéről. Ismerje meg az új Fiatal Tehetségeket, a 16 év alatti inspiráló rekordtartókat, és figyelje a szemet gyönyörködtető galériákat, amelyek vizuális élményt nyújtanak a lenyűgöző fotókon keresztül, a hihetetlen tetoválás-rajongóktól kezdve a közösségi médiában trendeket kialakító influenszerekig.

A GUINNESS WORLD RECORDS 2025 2024. szeptember 12-től kapható üzletekben és online, széles körben elérhető kedvezményekkel.

Amit a Guinness World Records-ról tudni érdemes:

Melyik a leggyorsabb ragadozó madár Európában? Ez volt az a kérdés, amely a Guinness World Records alapítását ihlette 1955-ben. Egyetlen egy könyvvel indult, melyet egy edzőterem feletti szobából adtak ki, és mára a GWR globális márkává nőtte ki magát, irodákkal Londonban, New Yorkban, Pekingben, Tokióban és Dubaiban. Világszínvonalú tartalmakat közvetítünk, nem csak könyveken, hanem tévéműsorokon, közösségi média platformokon és élő eseményeken keresztül is. Saját konzultációs szolgáltatásunk világszerte szorosan együttműködik márkákkal és vállalkozásokkal, kihasználva a rekorddöntések hatását annak érdekében, hogy díjnyertes kampányokat és érdekes üzleti megoldásokat hozzon létre. Saját produkciós részlegünk, a GWR Studios, kiemelkedő tartalmakat készít márkapartnereknek és digitális platformoknak. Olyan eseményeket szervezünk, ahol a látogatók felfedezhetik a GWR márkát, sőt akár hivatalos világrekordokat is megpróbálhatnak felállítani. Célunk, hogy a világot egy még érdekesebb, szórakoztatóbb és pozitívabb hellyé tegyük.

Csatlakozz közösségünkhöz, látogass el a www.guinnessworldrecords.com weboldalra, ahol megtudhatod a választ a cégünk alapítását ihlető kérdésre is!

#gabo kiadó #gabo #gabokiadó #grw #guinness világrekordok #guinness world records #rekordok #rekorddöntők

0 notes

labjegyzet · 2 months

Text

Nora Roberts új regénye megjelent! Kíváncsi vagy miről szól? Olvass bele a történetbe!

Breen nem is sejti, hogy amikor Írországba utazik, olyan rejtélyek tárulnak fel előtte, amelyeket el sem tudott volna képzelni.

Előszó

Tündérvölgy

A tó halványzöld vize fölött ezüstösen csillogó ködujjak szálltak fel. Összefonódtak és a csendes szürke ég felé kanyarogtak, míg keleten, a dombok fölött rózsaszín pír várta, mint egy visszatartott lélegzet, hogy felébredjen.

A hajnali hidegben Keegan O’Broin a tó partján állt, és figyelte az új nap születését. Tudta, hogy ez a nap a változás és a választás, a remény és a hatalom napja lesz.

Akárcsak az a visszatartott lélegzet, várta, hogy teljesítse kötelességét, és remélte, hogy még dél előtt visszaér a farmra. Várták a feladatai, gondolta, és persze az edzés is.

De otthon.

A jelre levetette csizmáját és tunikáját. Harken, a fivére ugyanígy tett, ahogyan a közel hatszáz másik is. Nemcsak a völgyből jöttek a fiatalok és kevésbé fiatalok, hanem Talamh minden szegletéből.

Jöttek délről, ahol a jámborok mormolták titkos imáikat, északról, ahol a legvadabb harcosok őrizték a Viharok Tengerét, a keleti Fővárosból, és innen nyugatról.

Mert a vezérük, a taoiseach halott volt, az életét adta, hogy megmentse a világot. És ahogy az meg volt írva, ahogy mesélték és megénekelték, egy új fog felemelkedni, mint azok a ködujjak, ezen a napon, ezen a helyen, ily módon.

Keegan éppúgy nem akart taoiseach lenni, ahogy Harken sem. Harken, egy tizenkét éves vidám fiú – a legfiatalabb, aki részt vehetett a szertartáson – vérbeli földműves volt. Keegan tudta, hogy az öccse remek mulatságnak tartja ezt a napot, a tömeget, a tóba ugrást.

Keegan számára a mai nap azt jelentette, hogy megtartja esküjét, melyet egy haldokló férfinak tett, annak az embernek, aki apjaként állt mellette azóta, hogy a sajátja az istenekhez költözött, aki győzelemre vezette Talamhöt azok felett, akik rabszolgasorba taszították volna őket, bár ez az életébe került.

Egyáltalán nem vágyott rá, hogy magához vegye a taoiseach botját, hogy felemelje a klán vezetőjének kardját. De a szavát adta, ezért a többi fiúval és lánnyal, férfival és nővel együtt beugrik a vízbe.

– Akkor rajta, Keegan! – Harken elvigyorodott, hollófekete haját lobogtatta a tavaszi szellő. – Gondolj arra, milyen jó móka! Ha megtalálom a kardot, egy hétig tartó lakomát és táncot hirdetek.

– Ha megtalálod a kardot, ki fogja gondozni a juhokat és fejni a teheneket?

– Ha én leszek a vezér, mindezt megteszem, és még többet is. A csata megtörtént és győztünk, bátyám. Én is gyászolom őt. – És Harken veleszületett kedvességével átkarolta Keegan vállát. – Hős volt, akit sohasem fogunk elfelejteni. És ma, ahogy ő is akarta volna, ahogy kell, új vezető következik. – Kék szeme ragyogott, akár a nap, ahogy körülnézett a tóparti tömegben. – Tiszteljük őt, és mindazokat, akik előtte voltak, és mindazokat, akik utána jönnek. Ne tépelődj tovább! – bökte oldalba könyökével a bátyját. – Nem mintha bármelyikünk is Cosantoirral a kezében jönne ki a vízből. Inkább Cara szerzi meg, hiszen ő olyan ügyes a vízben, mint egy sellő, vagy Cullen, akiről tudom, hogy az elmúlt két hétben gyakorolta, hogyan tartsa vissza a víz alatt a lélegzetét.

– Képes rá – motyogta Keegan. Cullen, bármilyen jó katonának is született, nem lenne jó főnök. Inkább harcol, mint gondolkodik.

Keegan, aki már tizennégy évesen maga is katona volt, aki látott és ontott is már vért, ismerte és érezte az erőt, és tudta, hogy a gondolkodás legalább annyira számít, mint a kard, a lándzsa, a képességek.

Még jobban is, ami azt illeti.

Nem éppen erre tanította őt az apja, és az, aki fiaként bánt vele?

Ahogy ott állt Harkennel és sok mással együtt, akik mind fecsegtek, mint a szarkák, az anyja átvágott a tömegen.

Keegan szerette volna, ha ő is lemerül ma. Nem ismert senkit, aki olyan ügyesen tudott volna elrendezni egy vitát, mint ő, aki akár egy tucat feladattal is meg tudott birkózni egyszerre. Harkenben megvolt anyjuk kedvessége, Aislingben, a testvérükben a szépsége, és Keegan szerette azt hinni, hogy ő legalább valamennyit örökölt a ravaszságából.

Tarryn megállt Aisling mellett, aki úgy döntött, inkább a barátaival vár, mint a fivéreivel, akiket jelenleg megvetett. Keegan figyelte, amint megemeli Aisling állát, megcsókolja az arcát, és mond néhány szót, amelyekkel mosolyt csal a lánya arcára, mielőtt a fiaihoz lépne.

– És itt van egy komor meg egy vigyorgó. – Tarryn beleborzolt Harken hajába, könnyedén megrántotta Keegan bal oldalán lévő harcos fonatát. – Ne feledjétek a mai nap célját, mivel ez a nap egyesít minket, és arról szól, hogy kik és mik vagyunk. Amit itt tesztek, azt már ezer és még annál is több éve többször megtették az előttetek járók. És mindazoknak, akik kivették a kardot a tóból, a neve már azelőtt meg volt írva, mielőtt megszülettek volna.

– Ha a sors dönti el, ki emelkedik fel, miért nem látjuk? Miért nem látod te – erősködött Keegan –, aki látja múltat és a még eljövendőt?

– Ha láthatnám, ha láthatnád te vagy bárki más, az elvenné a választás lehetőségét. – Átkarolta Keegan vállát, ahogy egy anya szokta, de a szeme, amely fényes és kék volt, mint Harkené, a ködön át a tó fölé nézett.

– Úgy döntesz, hogy bemész a vízbe, ugye? És aki felveszi a kardot, annak úgy kell döntenie, hogy felemelkedik vele.

– Ki ne döntene úgy, hogy felemelkedik vele? – csodálkozott Harken. – Ő lenne a taoiseach.

– A vezetőt tisztelik, de a vezető viseli mindannyiunk terhét. Tehát azt is magára kell vennie, mint ahogy a kardot felemeli. Most pedig csend legyen. – Mindkét fiát megcsókolta. – Itt van Mairghread.

Mairghread O’Ceallaigh, aki egykor maga is taoiseach volt, és édesanyja annak, akit most temettek el, levetette a gyászfeketét. Egyszerű, fehér ruhát öltött, ékszert sem viselt egy medálon kívül, amelynek köve olyan vörös volt, mint a haja.

Úgy tűnt, mintha a kő és a haja is lángolna, mintha felperzselnék a ködöt, ahogy átvágott rajta. A haját olyan röviden hordta, mint a nyomában özönlő tündérek.

És a tömeg szétvált előtte, a csevegést csend váltotta fel, amely tiszteletről és áhítatról árulkodott.

Keegan Margként ismerte a nőt, aki a farmtól nem messze lévő erdei házikóban lakott. Az asszonyt, aki mézes süteményt adott és mesét mondott egy éhes kisfiúnak. A nagy erejű és bátor asszonyt, aki Talamhért harcolt, és hatalmas személyes áldozatok árán békét hozott.

Keegan átölelve tartotta, amikor az asszony a fiát siratta. A hírt, ígéretét megtartva, ő maga vitte meg neki. Noha az asszony már tudta.

Addig ölelte, amíg a nők meg nem érkeztek, hogy megvigasztalják.

És akkor, bár katona volt és férfi, mélyebbre ment az erdőbe, hogy ő maga is könnyet ontson.

Most az asszony csodálatosan nézett ki, és Keegan érezte, hogy a gyomra megremeg az áhítattól.

Nála volt a bot, a vezetés ősi szimbóluma. Szuroksötét fája megcsillant a napfényben, a ritkuló és darabokra töredezett ködön át.

Faragványai mintha lüktettek volna. A csúcsán lévő sárkányszívkőben erő kavargott.

Amikor Marg megszólalt, még a szél is elállt.

– Ismét vérrel és áldozattal hoztunk békét a világunkba. Minden korszakon át megvédtük világunkat, és rajta keresztül az összes többit. Úgy döntöttünk, hogy úgy élünk, ahogy élünk, a földből, a tengerből, Tündérvölgyből, tiszteletben tartva mindent. Újra béke van, ismét jólétben élünk, amíg újra el nem jön a vér és az áldozatok ideje. Ma, ahogy az meg van írva, elmesélték és megénekelték, új vezető emelkedik fel, és itt mindenki hűséget esküszik Talamhnek, a taoiseachnak, aki felhozza a kardot az Igazság tavából, és elfogadja az Igazságszolgáltatás Botját.

Az ég felé emelte az arcát, és Keegan arra gondolt, hogy tiszta és erős hangja bizonyára egészen a Viharok Tengeréig és azon túlra is eljut.

– Ezen a helyen és ebben az órában az erőnk forrását hívjuk segítségül. A ma kiválasztott tisztelje, tartsa becsben és őrizze Tündérvölgyet. Legyen erős, bölcs és igaz az a kéz, amely a kardot felemeli. Ezt, csak ezt kéri tőled a néped.

A halovány és zöld víz örvényleni kezdett az erejétől. A köd megremegett fölötte.

– Kezdődjék hát! – emelte magasra a botot Marg.

A víz felé rohantak. Néhányan a fiatalabbak közül nevettek vagy ujjongtak, ahogy fejest ugrottak, vagy a vízbe vetették magukat. A parton lévők éljeneztek.

Keegan tétovázva hallgatta a lármát, közben az öccse vidám csobbanással a vízbe érkezett. Az esküjére gondolt, és arra a kézre, amely a férfi élete utolsó pillanataiban ezen a síkon a kezét szorongatta.

Így hát ugrott.

Szitkozódott volna, ahogy a víz hidegen összecsapott fölötte, de nem látta értelmét. Hallotta, hogy mások megteszik, vagy nevetnek, sőt, még a felszínre is visszarúgják magukat.

Kikapcsolta azon részét, amelyik hallotta a gondolatokat, mert túl sokan tolongtak benne.

Megesküdött, hogy ma vízbe száll és mélyre merül. Hogy felveszi a kardot, ha az a kezébe kerül.

Így hát mélyre merült, egyre mélyebbre, és eszébe jutottak azok az idők, amikor kisfiúként ugyanezt csinálta a testvéreivel. Gyerekek egy nyári napon, sima kövekre vadászva a puha tófenéken.

Másokat is látott a vízen át, amint le-, fel- vagy ide-oda úsznak. A tó a felszínre lökte őket, ha elfogyott a levegőjük, mert az ígéret úgy szólt, hogy ezen a napon senkinek sem esik baja, aki belemegy a tóba.

A tó még mindig mozgott, örvénylett, néha forgott körülötte. Már látta az alját és azokat a sima köveket, amelyeket kisfiúként gyűjtött.

Aztán meglátta a nőt.

Csak lebegett, ezért először azt hitte róla, hogy sellő. Történelmi hagyományból a sellők tartózkodtak az itteni szertartástól. Már uralták a tengereket, és megelégedtek ezzel.

Majd rájött, hogy csak az arcát látja, a haját, amely vörös volt, mint Margé, de hosszabb, és hátrafelé lebegett a vízben. A szeme szürke volt, mint a füstben gomolygó árnyékok, és valami ismerős húrt pendített meg benne. De nem ismerte a nőt. Minden arcot ismert a völgyben, de a nőé nem onnan való volt.

És mégis onnan való.

Aztán, bár elzárta a tudatát, ugyanolyan tisztán hallotta a nőt, mint Margot a parton.

Ő is az enyém volt. De ez a tiéd. Ő tudta, és te is tudod.

A kard szinte a kezébe ugrott. Érezte a súlyát, az erejét, a ragyogását.

Eldobhatja, tovább úszhat, elúszhat. Az ő döntése, így mondták az istenek, így mesélték a történetek.

Kezdte ellazítani az ujjait, és hagyta, hogy a súly, az erő, a ragyogás elillanjon. Nem tudja, hogyan kell vezetni. Tudja, hogyan kell harcolni, edzeni, lovagolni és repülni. De azt nem, hogyan kell másokat vezetni, sem a harcba, sem a békébe.

A kard csillogott a kezében, ezüstösen fénylett, faragása lüktetett, egyetlen vörös köve lángolt. Ahogy lazított a fogáson, a csillogás eltompult, a láng pedig kialudt.

És a nő őt figyelte.

Hitt benned.

Döntés? – gondolta. Micsoda baromság! A becsület nem hagyott más választást.

Így hát a kardot a felszín felé irányította, ahol a nap gyémántként táncolt a víz tükrén. Figyelte, ahogy a látomás – mert nem volt több annál – mosolyog.

Ki vagy te? – kérdezte.

Ezt mindkettőnknek ki kell derítenie.

A kard egyenesen felfelé vitte, mint az íjból kilőtt nyílvessző.

Áthasította a vizet, majd a levegőt. Ujjongás harsant fel, ahogy a nap fénye a pengét érte, és az szikrázva felragyogott a víz felett.

Keegan a sűrű, nedves pázsitig repült vele, majd megtette, amiről tudta, hogy meg kell tennie. Letérdelt Mairghread lába elé.

– Ezt és mindent, amit jelent, neked adom – mondta, ahogy az asszony fia valaha –, mert nincs rá méltóbb.

– Az én időm lejárt. – Az asszony Keegan fejére tette a kezét. – És most a tiéd kezdődik. – Megfogta a kezét, és talpra állította.

Keegan nem hallott, nem látott semmit, csak őt.

– Ez volt a kívánságom – mormolta Mairghread, csak neki.

– Miért? Nem tudom, hogyan…

Az asszony félbeszakította, arcon csókolta.

– Többet tudsz, mint gondolnád. – Felé nyújtotta a botot. – Vedd el, ami a tiéd, Keegan O’Broin.

Amikor Keegan elvette a botot, Mairghread hátralépett.

– És tedd, ami most ezután következik.

Keegan megfordult. Őt nézték, az a sok arc és szempár őt figyelte. Rájött, hogy ami benne kavargott, az félelem, és szégyen fogta el.

A kard őt választotta, gondolta, és ő úgy döntött, hogy felemelkedik vele. Nem lesz több félelem.

Felemelte a botot, hogy a sárkányszív lüktessen az élettől.

– Ez mindenkinek igazságot szolgáltat Talamhben. – A kard következett. – Ez mindenkit megvéd. A nevem Keegan O’Broin. Mindaz, aki vagyok, vagy valaha is leszek, fogadalmat tesz most a völgyeknek, a hegyeknek, az erdőknek és a településeknek, a messzeségnek, a szépek népének. Kiállok a fényért. Talamhért fogok élni, és ha az istenek úgy akarják, Talamhért fogok meghalni.

Megéljenezték, és a morajláson keresztül hallotta, hogy Marg azt mondja:

– Szép volt, fiam. Valóban jól csináltad.

Így hát felemelték őt, az ifjú taoiseachot. És egy új történet kezdődött.

Első fejezet

Philadelphia

reen Kelly egy buszon ült, amely mintha súlyos csuklásrohamot kapott volna, és fájdalomtól lüktető halántékát masszírozta. Rossz napja volt, amely (hála Istennek!) a végét jelezte egy rossz hétnek, amely egy rossz hónapból fakadt.

Vagy kettőből.

Azt mondta magának, hogy fel a fejjel. Péntek volt, és ez azt jelentette, hogy két teljes napja van, mielőtt visszatér az osztályterembe, hogy megpróbáljon angol nyelvet és irodalmat tanítani a felsősöknek.

Persze a két nap egy részét azzal fogja tölteni, hogy dolgozatokat javít, óravázlatokat készít, de nem lesz az osztályteremben, ahol annyi szempár figyeli: néhány unatkozó, néhány megszállott és pár reménykedő.

Nem, nem fog ott állni, miközben olyan alkalmatlannak és oda nem illőnek érezni magát, mint bármelyik serdülő diák, aki szívesebben lenne bárhol máshol az univerzumban, mint az osztályteremben.

Emlékeztette magát, hogy a tanítás a legtiszteletreméltóbb hivatás. Kielégítő, jelentőségteljes, létfontosságú.

Kár, hogy pocsékul csinálta.

A busz elcsukladozott a következő megállóig. Néhányan leszálltak, mások felszálltak.

Breen figyelt.

A megfigyelésben jó volt, mert sokkal könnyebb volt, mint a részvétel.

Szürke nadrágkosztümös nő, a kezében telefon, a tekintete kimerült. Egyedülálló anya, aki munka után hazafelé tart, közben rácsörög a gyerekeire, vélte Breen. Valószínűleg sosem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz az élete.

Aztán néhány tinédzser fiú… magas szárú edzőcipő, térdig érő Adidas rövidnadrág, fülhallgató. Haverokkal találkoznak, kosárlabdáznak kicsit, bekapnak egy szelet pizzát, megnéznek egy filmet. Irigylésre méltó kor, gondolta Breen, amikor a hétvége csak szórakozást jelent.

Fekete ruhás férfi, aki… Aki egyenesen, áthatón ránézett, úgyhogy Breen elkapta a tekintetét. Ismerősnek tűnt. Miért tűnt ismerősnek? A sörényre emlékeztető ezüst haj arra engedett következtetni, hogy egyetemi tanár.

De nem, nem az. Ha egy egyetemi tanár száll fel a buszra, attól még nem szárad ki a szája, és nem kalapál a szíve. Breen szörnyen félt, hogy a férfi hátrajön, és leül mellé.

Ha megteszi, Breen sohasem szállt volna le a buszról. Csak utazna és utazna, nem menne sehova, nem jutna sehova. A semmi folyamatos körforgásába kerülne.

Tudta, hogy ez őrültség, de nem érdekelte. Felpattant, a busz eleje felé sietett, aktatáskája a csípőjét csapkodta. Nem nézett a férfira – nem mert –, de el kellett mennie mellette, hogy elérje az ajtót. Bár a férfi félreállt, Breen érezte, ahogy a karja nekiütközik a férfiénak, amikor elhaladt mellette.

Tüdeje elszorult, lába elgyengült. Valaki megkérdezte, jól van-e, miközben az ajtó felé botorkált. De ő hallotta a férfit a fejében: Gyere haza, Breen Siobhan. Itt az ideje, hogy hazajöjj.

Megragadta a fogódzót, hogy megtartsa az egyensúlyát, majdnem megbotlott a lépcsőn. Aztán futott.

Érezte, hogy az emberek ránéznek, felé fordítják a fejüket, rámerednek és csodálkoznak. Ez csak rontott a helyzeten. Utálta felhívni magára a figyelmet, annyira igyekezett elvegyülni, egyszerűen elhalványulni.

A busz csukladozva elhajtott mellette.

Bár sípolva lélegzett, a mellkasára nehezedő nyomás enyhült. Megparancsolta magának, hogy lassítson, csak lassítson, és úgy lépkedjen, mint egy normális ember.

Egy percbe telt, mire sikerült neki, és még egy percbe, hogy tájékozódjon.

A Gradyben töltött első tanítási napját megelőző este óta nem volt ilyen súlyos pánikrohama. Marco, aki az óvoda óta a legjobb barátja volt, átsegítette rajta, és azon a nem egészen ilyen súlyos, első szülői értekezlet előtti rohamon is.

Csak egy férfi, aki felszállt a buszra, mondta magának. Nem fenyegetés, az isten szerelmére. És nem is hallotta a fejében. Azt hinni, hogy hallja mások gondolatait, egyenlő az őrültséggel.

Nem ezt sulykolta a fejébe az anyja, amióta csak… mindig is?

És most egyetlen őrült pillanat miatt jó egy kilométeres gyaloglás vár rá. De nem gond, minden rendben van. Szép tavaszi este van, és ő – természetesen – megfelelően van felöltözve. A tavaszi pulóver fölött könnyű esőkabátot viselt – harminc százalék esély volt az esőre –, és praktikus cipőt.

Szeretett gyalogolni. És különben is, gondolj csak a plusz lépésekre, amelyeket a Fitbited rögzít.

Igaz, hogy ezzel felborította az időbeosztását, de mit számított?

Huszonhat éves, egyedülálló nő volt, és amúgy sem tervezett semmit erre a májusi péntek estére.

És ha ez nem lett volna elég lehangoló, a pánikroham még a fejfájását is súlyosbította.

Kinyitotta aktatáskája egyik rekeszét, kihalászott belőle egy kis tasakot, és kivett két Tylenolt. A táskájában volt egy üveg víz, azzal leöblítette a tablettákat.

Elsétál az anyja lakásához, kiveszi és szétválogatja a leveleit, mivel az anyja nem volt hajlandó a postára bízni, amikor nem volt a városban. Széttépi a szórólapokat, a megfelelő tálcákra teszi a számlákat, leveleket és egyebeket az anyja otthoni irodájában.

Kinyitja az ablakokat, hogy kiszellőzzön az ikerház, meglocsolja a növényeket a lakásban és a teraszon is, mivel végül nem esett az eső.

Egy óra elteltével becsukja az ablakokat, bekapcsolja a riasztót, bezárja az ajtókat. Felszáll a következő buszra és hazamegy.

Összedobja a vacsorát: a péntek este azt jelentette, hogy saláta lesz grillezett csirkemellel és – igen! – egy pohár borral. A dolgozatokat kijavítja… az osztályzatokat elküldi.

Néha gyűlölte a technikát, mert az iskolai szabályzat megkövetelte tőle, hogy közzétegye ezeket az osztályzatokat… és aztán foglalkozzon azokkal a diákokkal vagy szülőkkel, akik ezt kifogásolták.

Miközben sétált és kipipálta a listáján szereplő pontokat, a körülötte lévő emberek a happy hour vagy egy korai vacsora felé tartottak, vagy bárhová, ami érdekesebb volt, mint a saját úti célja.

Nem irigyelte őket… vagy legalábbis nem nagyon. Volt már barátja; vacsorák, színházi és mozis randevúk szerepeltek a napirendjében. Szex is. Azt hitte, minden jól megy, simán és stabilan.

Amíg a férfi nem dobta.

De jó volt így, gondolta. Teljesen rendben volt. Nem mintha őrülten szerelmesek lettek volna. De kedvelte a férfit, jól érezte magát vele. És azt hitte, hogy a szex elég jó volt.

Persze amikor el kellett mondania az anyjának, hogy Grant nem kíséri el az édesanyja negyvenhatodik születésnapi partijára, és hogy miért nem, az elegáns és sikeres Jennifer Wilcox, a Philly Brand reklámügynökség médiaigazgatója a szemét forgatta.

– Én megmondtam – jelentette ki, ahogy arra Breen számított is.

Nehéz volt vitatkozni vele, mert… nos, tényleg megmondta.

Breen mégis vissza akart vágni.

Tizenkilenc évesen férjhez mentél! Húszévesen megszülettem. És kevesebb mint egy tucat évvel később addig piszkáltad és szekíroztad a férjed, hogy elment. Kinek a hibája, hogy itt hagyott… nem csak téged, engem is?

Vagy az én hibám? – tűnődött Breen. Nem ő volt a közös nevező egy anyával, aki nem tisztelte, és egy apával, aki nem szerette annyira, hogy vele maradjon?

Még azután sem, hogy megígérte.

Régi ügy, mondta magának. Tedd félre.

Beismerte, hogy túl sokat töpreng, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy már csak egy háztömbnyire van az anyja városi házától.

Szép környék volt, ahol az utcákat fák szegélyezték. Sikeres környék, amelyet sikeres emberek, üzletemberek, párok laktak, akik élvezték a városi életet, a jó bárok és éttermek, érdekes üzletek közeli elérhetőségét.

Rózsás vörös téglaépületek, tökéletesen festett díszlécek, csillogó ablakok. Itt az emberek kocogtak vagy konditerembe mentek munka előtt, sétáltak a folyó mentén, elegáns vacsorákat adtak, borkóstolókat tartottak, fontos könyveket olvastak.

Vagy legalábbis így képzelte.

Legszebb emlékei egy aprócska házból származtak, ahol a hálószobája mennyezete ferde volt. Régi téglakandalló állt a nappaliban, nem gáz vagy elektromos, hanem fatüzelésű. Ahol a hátsó udvar éppúgy tele volt kalandokkal, mint azok a történetek, amelyeket az apja mesélt neki esténként lefekvés előtt.

Varázslatos helyek varázslatok történetei.

A viták tönkretettek mindent… a viták, amelyeket a falakon keresztül, és azok, amelyeket a fejében hallott.

Aztán az apja elment. Eleinte csak egy-két hétre, és amikor szombatonként meglátogatta, elvitte az állatkertbe – Breen akkoriban nagyon szeretett volna állatorvos lenni –, vagy piknikezni.

Aztán egyszerűen nem jött vissza.

Már több mint tizenöt éve, de Breen még mindig remélte, hogy visszajön.

Kivette a kulcsot a pénztárcájából, amelyben az aprót tartotta. A kulcsot három héttel korábban egy részletes utasításlistával együtt kapta az anyjától, aki elutazott az egyik üzleti útjára, amelyet egy gyógyfürdőben töltött meditatív elvonulás követ majd.

A kulcsot egy liter tejjel és a listán szereplő többi élelmiszerrel együtt itt fogja hagyni, miután a jövő szerdán átveszi a postát, mivel az anyja csütörtök reggel tér vissza.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, kivette a postát a ládából, a hóna alá dugta, aztán belépett az előszobába, hogy kikapcsolja a riasztót. Becsukta az ajtót, a kulcsot visszatette a pénztárcájába.

Először a konyhába ment, a HGTV kortárs csodájába. Rozsdamentes acél, fehér szekrények, fehér csempe, hatalmas mosogató és gitt színű falak.

A táskáját és a postát a konyhasziget pultjára dobta, esőkabátját egy háttámla nélküli szék fölé akasztotta. Miután beállította az időzítőt egy órára, elkezdte kinyitni az ablakokat.

A konyhán és a nagyszobán keresztül vissza a nappaliba – az egész egy nyitott tér, gyönyörű és csillogó, széles deszkás padlóburkolattal. Mivel a fürdőszobának is volt ablaka, azt is kinyitotta.

Szellő is alig rebbent, de a feladat rajta volt az elvégzendők listáján, és Breen betartotta a szabályokat. Fogta a postát, hogy felvigye az emeletre. A harmadik hálószobában, amelyet az anyja irodává alakított át, a postát az L alakú pultra tette, amely munkaállomásként szolgált.

Itt a falak tejeskávé árnyalatúak voltak, és az irodaszék csokoládébarna bőr. A szigorúan rendezett polcokon kitüntetések sorakoztak – az anyja jó néhányat szerzett –, csupa munkával kapcsolatos könyv, és néhány bekeretezett fénykép, amelyek szintén a munkához kapcsolódtak.

Breen kinyitotta a munkaállomás mögötti háromszárnyas ablakot, és mint mindig, most is azon tűnődött, miért fordítana bárki is hátat ennek a kilátásnak. A sok fának, a téglaépületeknek, az égboltnak, a világnak.

Zavaró tényezők, mondta Jennifer, amikor megkérdezte. A munka az munka.

Kinyitotta a két oldalsó ablakot is, amelyek egy zárral lezárt, fa irattartó szekrényt szegélyeztek.

A széles ablakpárkányokon rézcserepekben szobanövények zöldelltek.

Miután a többi ablakot kinyitja, ezeket és a többit is megöntözi. Aztán szétválogatja a postát, és kivárja az időzítőt. Újra becsukja az összes ablakot, bezár, és kész.

Kinyitotta az ablakokat a tökéletes és barátságos vendégszobában, ahol még sohasem aludt, a vendégfürdőben, az anyja egyszerű és elegáns szobájában és a hozzá tartozó fürdőszobában.

Azon tűnődött, vajon az anyja vitt-e valaha férfit abba a szép, nyári kék színű paplannal letakart, dagadó párnákkal hívogató ágyba.

És nyomban azt kívánta, bárcsak eszébe se jutott volna ezen tűnődni.

Visszament a földszintre, a teraszajtó felé indult, majd visszalépett, amikor megcsörrent a táskájában lévő telefon.

Ránézett a kijelzőre – soha ne vedd fel, ha nem tudod, ki hívott –, és elmosolyodott. Ha valaki kicsit fel tudja dobni ezt a pocsék napot, az Marco Olsen.

– Szia!

– Szia neked is! Péntek van, kislány.

– Hallottam róla. – Kivitte a telefont a teraszra, ahol rozsdamentes acélból készült asztal és székek várták a pihenni vágyót, a sarkokon magas, karcsú virágcserepek álltak.

– Akkor vonszold el a formás fenekedet a Sally’sbe. Most van a happy hour, bébi, és az első kört a ház állja.

– Nem lehet. – Bekapcsolta a locsolót, és elkezdte öntözni az első kaspót. – Anyámnál vagyok, hogy elintézzem, amit rám bízott, aztán dolgozatokat kell javítanom.

– Péntek van – ismételte a férfi. – Hagyd a fenébe az egészet! Kettőig a bárban vagyok, és ma énekes est van.

Az éneklés volt az egyetlen dolog, amit szorongás nélkül megtehetett nyilvánosan… különösen egy ital után és Marcóval.

– Még van – a csuklóján lévő időzítőre nézett – negyvenhárom percem… és a dolgozatok sem javítják ki magukat.

– Javítsd ki őket vasárnap. Mostanában sokat borongtál, Breen, márpedig az a Grant „Seggfej” Webber nem ér annyit.

– Ó, nem csak arról… róla van szó. Tudod, csak kicsit válságba jutottam, ennyi az egész.

– Mindenkit dobnak.

– Téged nem.

– Dehogynem. Na és Cigis Harry?

– Te és Harry kölcsönösen úgy döntöttetek, hogy a kapcsolatotok ezen a téren kifutott, és még mindig barátok vagytok. Ez nem azt jelenti, hogy dobtak.

Továbbment a következő cseréphez.

– Szükséged van egy kis szórakozásra. Ha nem vagy itt… adok három órát, hogy hazamehess, átöltözhess, és feltegyél valami szexi sminket, aztán érted megyek.

– Dolgozol a bárban.

– Sally szeret téged, kislány. Velem fog jönni.

Breen is szerette Sallyt, a különleges transzvesztitát. Szerette a klubot, ahol boldognak érezte magát, szerette a melegnegyedet. Ezért is élt a szívében, Marcóval egy lakásban.

– Hadd végezzek itt, aztán majd meglátjuk, hogy érzem magam, ha hazaérek. Az elmúlt pár órában fájt a fejem, és ezt nem csak úgy kitaláltam, és volt egy hülye pánikrohamom idefelé a buszon, ami csak rontott a helyzeten.

– Érted megyek, és hazaviszlek.

– Nem kell. – A harmadik cseréphez lépett. – Vettem be Tylenolt, és mindjárt hatni fog.

– Mi történt a buszon?

– Majd később elmesélem… csak hülyeség volt. És lehet, hogy igazad van, jól jönne egy ital, egy kis Marco, egy kis Sally. Majd meglátom, hogy érzem magam, ha hazaértem.

– Küldj üzenetet, ha hazaértél!

– Rendben, most menj vissza dolgozni! Van még egy cserép itt kint, a növények bent, a hülye posta és az átkozott ablakok.

– Nemet kéne mondanod valamikor.

– Nem olyan nagy ügy. Egy óra alatt végzek, és elkapok egy buszt hazafelé. Majd küldök sms-t. Menj, tölts pár italt! Szia!

Bement, gondosan bezárta a teraszajtót, mielőtt megtöltötte az locsolókannát, hogy a benti növényekkel foglalkozzon.

Szellő fújdogált, és Breen csukott szemmel állt az ablaknál, hagyta, hogy átjárja.

Talán mégis esni fog: szép, langyos tavaszi eső.

Erősebb szél támadt, ami meglepte, mert a nap továbbra is átsütött az üvegen.

– Lehet, hogy vihar készülődik.

Azt sem bánná. Egy vihar talán elfújja azt a fránya fejfájást. És mivel Marco három órát adott neki, amikor kettő is elég lenne, abban az egy órában nekiláthat a dolgozatoknak.

Így kevesebb bűntudata lesz.

A locsolókannát cipelve indult vissza az emeletre, miközben a szél, amely már nem szellő volt, meglobogtatta a függönyöket.

– Nos, anya, az biztos, hogy a házad alaposan kiszellőzik.

Belépett az irodába, és káosz fogadta.

Az alsó iratszekrény fiókja nyitva állt, holott megesküdött volna rá, hogy eredetileg zárva volt. A papírok madárként röpködtek a szobában.

Letette a locsolókannát, és rohant, hogy elkapja őket, felszedje a földről, levadássza őket a levegőből, miközben kavargott a szél.

Aztán a légmozgás elült, mintha becsapódott volna egy ajtó, és ő ott állt, a keze tele papírokkal.

A mindig hatékony Jennifer nagyon elégedetlen lenne.

– Tedd vissza, tedd vissza az egészet, rakj rendet! Sohasem fogja megtudni. És ezzel oda is a plusz egy órám. Bocs, Marco, ma este nem lesz Sally’s.

Összeszedte az üres iratmappákat, a rengeteg papírt, és leült az anyja íróasztalához, hogy megpróbálja rendezni őket.

Az első dosszié címkéje zavarba hozta.

ALLIED BEFEKTETÉSI SZÁMLA/BREEN/2006-2013.

Nem volt semmilyen befektetése, még mindig a mesterdiplomájára felvett diákhitelét törlesztette, és nemcsak a társaság miatt osztozott a lakáson Marcóval, hanem a lakbér miatt is.

Zavartan felkapott egy másik mappát.

ALLIED BEFEKTETÉSI SZÁMLA/BREEN/2014-2020.

Egy másik szintén felsorolta az információkat a következő kiegészítéssel: LEVELEZÉS.

Vajon az anyja indított neki valamilyen befektetési számlát, és nem szólt neki? Miért?

Anyai nagyszüleitől kapott egy kis pénzt a tanulmányaira, és hálás volt érte, mert az segített neki átvészelni az első évet. De azután az anyja világossá tette, hogy egyedül kell boldogulnia.

A saját utad neked kell kitaposnod, mondta neki Jennifer többször is. Tanulj szorgalmasabban, dolgozz keményebben, ha valaha is több akarsz lenni pusztán megfelelőnél.

Tehát két részmunkaidős állás között tanult, hogy kigazdálkodja a tandíjat. Aztán felvette a kölcsönt, amelyről úgy vélte, az örökkévalóság végéig fizetni fogja.

És – megfelelő módon – megszerezte a diplomáját, kapott egy megfelelő tanári állást, majd tovább növelte az adósságát, mert szüksége volt a mesterdiplomára, hogy meg is tarthassa a munkát.

De voltak befektetések a nevén? Ennek semmi értelme.

Elkezdte átválogatni a papírokat, hogy az egyes mappákhoz tartozó kötegekbe rendezze őket.

Nem jutott messzire.

Bár nem állíthatta, hogy sokat tud a befektetésekről, részvényekről és osztalékokról, vagy nagyon ért hozzájuk, a számokból jól tudott olvasni. És a havi jelentés 2014 májusára vonatkozóan – ahogy az egyértelműen szerepelt –, amikor a két munkahelyen dolgozva és rámen tésztán élve a megélhetésért küzdött, több mint kilencszázezer – ezer! – dollárt mutatott a számlán.

– Nem lehetséges – motyogta. – Egyszerűen lehetetlen.

De a számlán az ő neve szerepelt… az anyja nevével együtt.

Átnézte a többit, és talált egy rendszeres havi átutalást az Ír Nemzeti Banktól.

Ellökte magát az íróasztaltól, vakon az ablakok felé botorkált, miközben kirántotta a haját hátrafogó gumit.

Az apja. Az apja minden hónapban küldött neki pénzt. Azt hitte, hogy ezzel kompenzálhatja, amiért csak úgy elhagyta? Soha nem hívta, nem írt, nem látogatta meg?

– Nem, nem, nem. De…

Az anyja tudta, de nem mondta el neki. Tudta, és hagyta, hogy azt higgye, az apja egyszerűen eltűnt, nem fizette tovább a gyerektartást, és gondolkodás nélkül elhagyta mindkettőjüket.

Pedig nem.

Meg kellett várnia, amíg a keze abbahagyja a remegést, a szeme már nem ég.

Aztán visszament az íróasztalhoz, elrendezte a papírokat, átolvasta a levelezést, tanulmányozta a legutóbbi havi jelentést.

A bosszúság és a bánat halkan fortyogó dühnek adta át a helyét.

Breen elővette a telefonját, és felhívta a számlavezető számát.

– Benton Ellsworth.

– Igen, Mr. Ellsworth, Breen Kelly vagyok, és…

– Ms. Kelly! Micsoda meglepetés! Jó, hogy személyesen is beszélhetek önnel. Remélem, az édesanyja jól van!

– Biztos vagyok benne, hogy jól. Mr. Ellsworth, most szereztem tudomást arról, hogy van egy számlám az ön cégénél, amelynek a tőkéje és befektetései hárommillió-nyolcszázötvenháromezer-nyolcszáztizenkét dollár és, ööö, hatvanöt centet tesznek ki. Így van?

– Meg tudom adni a számla mai értékét, de nem vagyok benne biztos, hogy mit ért az alatt, hogy most szerzett tudomást róla.

– Ez az én pénzem?

– Igen, természetesen, de…

– Miért van az anyám neve is a számlán?

– Ms. Kelly. – A férfi lassan beszélt. – A számlát akkor nyitották, amikor ön még kiskorú volt, és ön kifejezte azt az óhaját, hogy a számlát az édesanyja kezében hagyja. Garantálom, hogy lelkiismeretesen felügyelte a befektetéseit.

– Hogyan fejeztem ki ezt a kívánságot?

– Ms. Wilcox elmagyarázta, hogy ön nem kíván a befektetésekkel foglalkozni, és soha nem lépett kapcsolatba velem vagy a céggel, hogy kérje: a számlát kizárólag önnek adják át.

– Mert a mai napig azt sem tudtam, hogy létezik.

– Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt. Talán az lenne a legjobb, ha találkoznék önnel és az édesanyjával, hogy ezt tisztázzuk.

– Édesanyám nincs a városban, jelenleg egy lelkigyakorlaton van, ahol nincs telefon- és internet-hozzáférése. – És valami isten vigyáz rá valahol, gondolta Breen. – De azt hiszem, nekünk kettőnknek kellene ezt tisztáznunk.

– Tökéletesen egyetértek. Az asszisztensem már elment, de hétfőre tudok időpontot adni.

Nem, nem, a hétvégén elveszítené a bátorságát. Elfolyna. Mindig is így volt.

– Mit szólna a mosthoz?

– Ms. Kelly, én magam is éppen készültem elhagyni az irodát, amikor telefonált.

– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok, de azt hiszem, ez sürgős. Tudom, hogy nekem az. Szeretnék önnel beszélni, jobban megérteni ezt a… helyzetet, mielőtt ügyvédhez fordulok.

A csendben Breen szorosan behunyta a szemét. Kérlek, gondolta, kérlek, ne kelljen várnom.

– Talán jobb lenne, ha most találkoznánk, és megbeszélnénk ezt az egészet. Biztos vagyok benne, ahogy említettem is, hogy ez csak félreértés. Azt mondták, hogy nem vezet, szóval…

– Nincs autóm – helyesbített Breen –, mert nem engedhetem meg magamnak. De tökéletesen képes vagyok eljutni az irodájába. Amint tudok, ott leszek.

– Lent találkozzunk, az előcsarnokban. Kis cég vagyunk, Ms. Kelly. A legtöbben már elmennek a hétvégére, mielőtt ön ideérne.

– Rendben. Köszönöm.

Letette, mielőtt a férfi meggondolhatta volna magát, és ismét remegve leült.

– Szedd össze magad, Breen! Kapd össze magad, a fenébe, és indulj!

Az összes felhalmozott iratot a megfelelő dossziéba tette. Otthagyta a locsolókannát, nyitva hagyta az irattartó fiókot, és lement a földszintre.

A buszra gondolt, hogy mennyi időbe telik majd eljutni a City Centerben lévő irodákig.

Aztán olyat tett, amit még soha.

Ubert hívott.

A forgalom szörnyű volt. De legalább pénteki csúcsforgalom volt. Az Uber-sofőr, egy vele egykorú nő, csevegni kezdett, aztán abbahagyta, amikor Breen csak hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

Újra át akarta olvasni az aktákat, de émelygés fogta el. Nem túl jó indítás, amikor először találkozik azzal a férfival, aki, úgy tűnik, a befektetési brókere. Tervre volt szüksége, de a szorongástól és dühtől nem tudott gondolkodni. A hétvégi programjában szerepelt, hogy leüljön a számlákat kifizetni, pénzzel zsonglőrködni, beszorítani minden kiadást. Ezt a szomorú feladatot az edzés utánra tervezte. Otthon, mivel nem engedhette meg magának az edzőtermi tagságot. Nemcsak nem engedhette meg magának, vallotta be, de furcsán és kínosan érezte magát, amikor másokkal együtt edzett.

Bármi is lesz a találkozó eredménye, a kifizetendő számlái még mindig ott lesznek.

Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a forgalom legrosszabb részét maguk mögött hagyták, és haladtak valamennyit a folyó mentén. A nyugaton lefelé bukó nap még mindig sütött, ragyogó fénybe vonva a hidakat, a vizet.

Mégsem esett az eső, gondolta, és rájött, hogy az esőkabátját az anyja konyhájában hagyta.

Nem felejtett el bezárni, és visszakapcsolni a riasztót?

Egy pillanatnyi aggódás után ismét lehunyta a szemét, és gondolatban felidézte a távozását.

Igen, megtette. Automatikusan, mint egy robotpilóta.

Amikor az autó megállt a méltóságteljes téglaépület előtt az acéltornyok árnyékában, Breen borravalót adott a sofőrnek.

Ennyit a vasárnapi pizzáról.

Amikor átment a járdán, egy férfi nyitott ajtót.

Magas és sovány volt, tengerészkék csíkos öltönyt, ropogós fehér inget, merész piros nyakkendőt viselt. Breen a barna hajba vegyülő ősz szálak láttán valamiért megkönnyebbülést érzett.

Idősebb, gondolta. Tapasztalt. Tudja, mit csinál.

Nem úgy, mint ő, a csudába!

– Ms. Kelly – nyújtotta a kezét a férfi.

– Igen, üdvözlöm, Mr. Ellsworth.

– Jöjjön be, kérem. Az irodám a második emeleten van. Nem zavarja, ha a lépcsőn megyünk?

– Nem.

Breen csendes, szőnyeggel borított előcsarnokot látott, fényes recepciós pulttal, több nagyméretű bőrszékkel, néhány óriási terrakottacserépben lévő nagy, zöld növénnyel.

– Szeretnék bocsánatot kérni, ha bármilyen szerepet játszottam ebben a félreértésben – kezdte Ellsworth, miközben felmentek a második emeletre. – Jennifer… az édesanyja jelezte, hogy nem érdeklik a számla részletei.

– Hazudott. – Ez nem szerepelt a tervben… bármi is legyen a terv. De egyszerűen kibukott belőle. – Önnek, ha igazat mond. Nekem, mert elhallgatta. Nem tudtam a számláról.

– Igen, nos… – Ellsworth egy nyitott ajtó felé mutatott.

Az irodájában, amely nagyobb volt, mint Breen lakásának nappalija, és a nagy ablakoknak köszönhetően szellős, egy régi, gyönyörűen felújított mahagóni íróasztal, egy kis bőrkanapé, két látogatóknak fenntartott szék állt.

A pulton elegáns kávéfőző terpeszkedett. Egy falipolcon keretbe foglal fényképek – nyilvánvalóan családi fotók – garmadája sorakozott.

– Mit szólna egy kávéhoz?

– Köszönöm, kérek. Tejjel, cukor nélkül.

– Foglaljon helyet! – intett a férfi, és a kávéfőzőhöz indult.

– Nálam van az összes akta – kezdte Breen, miközben leült, és összeszorította a térdét, mert remegett. – Amennyire én látom, a számlát 2006-ban nyitották. Akkor váltak el a szüleim.

– Így van.

– Meg tudja mondani, hogy az akkor kezdődő befizetések gyermektartásdíjak voltak-e?

– Nem, nem azok voltak. Javaslom, hogy erről az édesanyját kérdezze, mert én csak erről a konkrét számláról tudok önnel beszélni.

– Rendben. Anyám nyitotta a számlát?

– Eian Kelly nyitotta a számlát az ön nevére, az édesanyjával mint gyámmal. Akkor úgy intézkedett, hogy az Ír Nemzeti Bank havonta átutaljon egy bizonyos összeget. A jövőjére, az oktatására, az anyagi biztonságáért.

Breen erre már a kezét is összekulcsolta, mert az is remegett.

– Biztos benne?

– Igen. – Átnyújtotta neki a kávét, aztán fogta a sajátját, és leült, de nem a gyönyörű íróasztal mögé, amelyen a számítógépe állt, hanem a Breen melletti székre. – Én intéztem el neki. Bejött az irodába, megnyitotta a számlát, amelyet azóta én kezelek.

– Kapcsolatban állt… áll önnel?

– Nem, azóta nem jelentkezett. Jönnek a befizetések. Az anyja felügyeli a számlát. Lelkiismeretesen, ahogy már mondtam. Ha átnézte a jelentéseket, láthatta, hogy soha egyetlen pennyt sem vett ki. Negyedévente találkozunk, vagy gyakrabban, ha van valami megbeszélnivalónk. Nem volt okom azt hinni, hogy ön nem tud róla.

– Sok ügyfele van… Én is ügyfél vagyok?

A férfi rámosolygott.

– Igen.

– Sok olyan ügyfele van, aki egyáltalán nem érdeklődik egy majdnem négymillió dolláros számla iránt? Tudom, hogy az Allied tekintélyes cég, és ez valószínűleg csak egy kis számla, de akkor is nagy pénz.

A férfi gondolkodott egy pillanatig, és Breen tudta, hogy nagy gonddal válogatja meg a szavait.

– Vannak olyan helyzetek, amikor egy szülő vagy gyám, egy vagyonkezelő talán alkalmasabb arra, hogy meghozza a pénzügyi döntéseket.

– Felnőtt vagyok. Az anyám nem a gyámom. – Érezte, sejtette, tudta. – Azt mondta önnek, hogy felelőtlen vagyok, és nem tudok bánni a pénzzel.

– Ms. Kelly… Breen, nem akarok személyeskedni. Habozás nélkül állíthatom, hogy az édesanyja mindig is az ön jólétét tartotta szem előtt. A maga problémáival…

– Miféle problémákkal? – A düh újra feltámadt, ami sokkal jobb volt, mint az idegesség. – Felelőtlen vagyok. Nem vagyok túl okos sem, ugye? Talán csak egy kicsit lassú is.

A férfi kicsit elpirult.

– Biztos, hogy sohasem mondott ilyesmit közvetlenül.

– Csak utalt rá. Nos, ismerkedjünk meg egymással, Mr. Ellsworth. Mesterdiplomám van pedagógiából, amelyet kemény munkával épp az elmúlt télen szereztem, és amely miatt hatalmas diákhitellel tartozom.

Látta a férfi döbbenetét, és bólintott.

– Angol nyelvet és irodalmat tanítok a Grady Általános Iskolában felső tagozatosoknak, méghozzá azóta, mióta elvégeztem a főiskolát… szintén jelentős adóssághalmokkal, annak ellenére, hogy két részmunkaidős állásban dolgoztam. Szívesen megadom az igazgatóm, a kollégáim nevét.

– Erre nem lesz szükség. Az volt a benyomásom, hogy nem dolgozik, vagy nem tartotta meg az állását.

– Tizenhat éves korom óta dolgozom… nyaranta, hétvégén. Még mindig végigdolgozom az egész nyarat, hogy törlesszem az adósságot, és ugyanebből az okból hetente két este magántanárként dolgozom.

Könnyek homályosították el a szemét, de forró könnyek, forróak a dühtől.

– Kiárusításokon vagy turkálókban vásárolok, van egy szobatársam. Minden hónapban fillérre pontosan kiegyenlítem a bankszámlámat, és…

– Nyugodjon meg – tette a kezét az övére a férfi. – Nagyon sajnálom, hogy ez a…

– Ne nevezze félreértésnek, ne, amikor szándékos volt. Apám ezt a pénzt nekem szánta. Ehelyett pincérkedtem, és hitelt vettem fel, hogy kifizessem a főiskolát, pedig a pénz, amit küldött nekem, megváltoztatta volna az életemet. Ha tudtam volna, hogy bármit is küldött, az megváltoztatta volna az életemet.

Félretette a kávét, és mély lélegzetet vett, hogy megpróbálja összeszedni magát.

– Sajnálom. Ez az anyám műve, nem az öné. Miért is ne hitt volna neki? Azt mondta, hogy az ügyfele vagyok.

– Igen, és ezt helyre fogjuk hozni. Mikor jön vissza Jennifer?

– A jövő héten, de valamit már most tudnom kell. Ez az én pénzem?

– Igen.

– Tehát jogom van pénzt felvenni vagy átutalni?

– Igen, de azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk, amíg az anyja visszajön, hogy hármasban leüljünk és megbeszéljük a dolgot.

– Engem az nem érdekel. Szeretnék pénzt átutalni, egy másik számlát nyitni csak az én nevemre. Megtehetem?

– Igen. Nyithatok egy számlát az ön számára. Mennyit szeretne átutalni?

– Az egészet.

– Breen…

– Az egészet – ismételte Breen –, vagy amikor találkozom önnel és az anyámmal, ügyvéd lesz velem, és beperelem az anyámat, nem is tudom, sikkasztásért.

– Nem nyúlt a pénzhez.

– Biztos vagyok benne, hogy egy ügyvéd tudni fogja, milyen kifejezést kell használni. A pénzemet akarom, hogy amikor legközelebb leülök számlákat fizetni, kifizethessem a diákhitelemet, és újra szabadon lélegezhessek. Ez a pénz az apámtól jön, és ő bízott önben… abban, hogy helyesen cselekszik velem kapcsolatban. Arra kérem, hogy a helyes dolgot tegye.

– Ön nagykorú. Aláírhat egy dokumentumot, hogy az anyja nevét töröljék a számláról. Látnom kell a személyi igazolványát, és ki kell töltenie néhány nyomtatványt. Szükségem lesz az egyik közjegyzőnkre és egy tanúra. – Ismét rátette a kezét az övére. – Breen, hiszek önnek. De megadná az iskolája igazgatójának nevét és telefonszámát? Csak a saját lelki békém érdekében.

– Természetesen.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

#gabo kiadó #gabo #fantasy #gabokiadó #beleolvasó #nora roberts

0 notes

labjegyzet · 3 months

Text

Olvass bele Tahereh Mafi új fantasy regényébe!

A Felfeslő királyság egymással hadakozó birodalmak, egy tiltott szerelem és egy elveszett királynő története, akinek elő kell törnie a sötétségből, hogy visszaszerezze a trónját, újjáépítse országát, és megmentse népét az elnyomástól.

Egy

Alizeh csillag és tűz fényénél, gyakori szokása szerint szorosan a kemencezugba kuporodva varrt a konyhában. Bőrén és szoknyáin kósza szénfoltok éktelenkedtek: egy elkenődött csík az egyik járomcsontján, egy rétegnyi feketeség a szeme fölött. Észre sem vette.

Fázott. Nem, szinte megfagyott.

Sokszor azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint egy sarokpántos bútordarab; hogy feltéphesse a mellkasa ajtaját, és előbb szénnel, majd lámpaolajjal tölthesse fel a bensőjét. Aztán gyufát gyújtson.

De sajnos nem.

A szoknyáit megemelve közelebb húzódott a tűzhöz, közben ügyelve, nehogy kárt tegyen a ruhában, mellyel még mindig adósa volt a loddzsani nagykövet balkézről született lányának. Ebben a hónapban ez a bonyolult, csillogó darab volt az egyetlen megbízása, de Alizeh titkon abban reménykedett, hogy az estélyi újabb ügyfeleket hoz majd a számára, hiszen az efféle divatos rendelések végső soron a bálteremben vagy egy vacsoraasztalnál fogant irigykedések egyenes folyományai voltak. Amíg a királyságban béke honolt, az uralkodó elit – törvényes, vagy sem – kitartóan bálozott és költekezett, vagyis Alizehnek módja nyílhatott érméket kicsalni a hímzéssel díszített zsebekből.

Hirtelen hevesen megborzongott, és kis híján elvétett egy öltést; majdnem a tűzbe borult. Még kislány korában egyszer olyan cudarul fázott, hogy szántszándékkal bemászott az izzó kemencébe. Persze fel sem merült benne, hogy a lángok akár el is emészthetik; gyerek volt csupán, akit a meleg iránti ösztön vezérelt. Akkor még nem tudhatta, milyen rendhagyó baj gyötri; hogy a testében sarjadó fagy még a népén belül is kirívónak számít, pedig már magát a népét is épp elég furcsának tartották.

Csoda volt hát, hogy a tűz csak a ruháját emésztette el, majd szemét perzselő füsttel árasztotta el a házikót. Ám aztán sikoly tudatta a kényelembe helyezkedett kisgyerekkel, hogy a játszmának vége. Miközben Alizeh jeges könnyeket hullatott, amiért a teste képtelen felmelegedni, az anyja kikapta a lángok közül. Közben szörnyű égési sérüléseket szenvedett: a nyomukat Alizeh gyakran tanulmányozta az eljövendő évek során.

– A szeme – jajongott a reszkető asszony a felfordulás zajára rohanvást érkező férjének. – Nézd, milyen a szeme! Ezért megölik…

Alizeh most megdörzsölte a szemét, és köhögött.

Nyilván akkor még túl kicsi volt, hogy pontosan eszébe vésse a szülei szavait; inkább csak egy gyakran mesélt történetre emlékezett, mely olyan alaposan befészkelte magát a tudatába, hogy azt hitte, fel tudja idézni az anyja hangját.

Nyelt egyet.

A torkában korom ülepedett meg. Az ujjai elzsibbadtak. Kimerültségében a kemencébe sóhajtotta minden gondját, amitől újabb felhőnyi szénpor kavarodott fel. Alizeh ismét köhögött, ezúttal olyan erősen, hogy sikerült a tűvel megszúrnia a kisujját. Természetfeletti nyugalommal elfojtotta a fájdalmat, és óvatosan kihúzta a tűt, mielőtt szemügyre vette volna a sérülést.

Mély seb volt.

Az ujjai lassan, szinte egyenként ráfonódtak a markában szorongatott ruhára; a finom selyem útját állta a kicsorduló vérének. Egy kis ideig üres tekintettel meredt felfelé, a kémény kürtőjébe, aznap éjjel immár tizenhatodszor, majd enyhített a szorításán, elharapta a cérnát, aztán egy közeli székre hajította az ékkőberakásos estélyit.

Alizeh nem aggódott; tudta, hogy a vére nem hagy nyomot. Attól ez még jó ürügy volt, hogy beismerje a vereséget, és félretegye a ruhát. Most, hogy az a székre terítve hevert, a lány mérlegelve megvizsgálta. A fűző összecsuklott; úgy görbült a szoknya fölé, mint egy görnyedten ücsörgő gyerek. A falábak körül selyem gyűlt tócsába, a fény gyöngyhímzésen csillant. Egy hányavetin bereteszelt ablak megrázkódott az enyhe szellőben, mire ellobbant egy gyertya, és ettől a munkadarab maradék méltósága is odalett. A ruha még lejjebb csúszott a széken; az egyik súlyos ujja suhogva kiszabadult, csillámló kézelője a kormos padlót súrolta.

Alizeh felsóhajtott.

Ez a ruha, akárcsak a többi, távol állt attól, hogy szép legyen. A mögötte álló elgondolás elcsépelt volt, a kivitelezése épp csak elfogadható. Alizeh arról álmodozott, hogy szabadjára engedi a képzeletét, hogy hagyja zabolázatlanul alkotni a kezét – csakhogy az elméje moraját állandóan elfojtotta az önóvás sajnálatos kényszere.

Még csak a nagyanyja idejében történt, hogy megszületett a Tűzegyezmény – egy addig példátlan békeszerződés, melynek köszönhetően dzsinnek és emberek közel egy évezred után végre szabadon érintkezhettek. Bár a dzsinnek felületesen nézve emberszerűnek tűntek, a testük elemi tűzből állt, és ez bizonyos testi előnyökkel járt. Ezzel szemben az emberek sárból és vízből lettek, és hagyományosan az agyag névvel illették őket. A dzsinnek óvatos megkönnyebbüléssel fogadták az egyezményt, hiszen a két faj hosszú korok óta ontotta egymás vérét, és bár a kölcsönös ellenszenv továbbra sem enyhült, az öldöklésbe mindenki belefáradt.

Az ingatag békét beharangozandó az utcákat folyékony napfénnyel aranyozták be, a birodalom zászlaját és érméit a diadalmámorban újratervezték. Ami hivatalos eszköz csak létezett, arra az új kor jelmondatát nyomták:

MERÁSZ

Mérje Egyenlőség Ránk Áldott Szigorát

Mint kiderült, az egyenlőség azt takarta, hogy a dzsinneknek meghunyászkodva idomulniuk kellett az emberek gyengeségéhez, állandóan megtagadva természet adta képességeiket: gyorsaságukat, erejüket, és testük kedvük szerinti, veleszületett tünékenységét. Halálbüntetés terhe mellett, azonnali hatállyal fel kellett hagyniuk mindazzal, amit a király „ilyen jellegű természetfeletti tevékenységnek” nevezett, és az agyagok, akikről időközben bebizonyosodott, micsoda önbizalom-hiányos teremtmények, helyzettől függetlenül készséggel kiáltottak bármikor törvényszegést. Alizeh fülében még ott csengtek a sikolyok, és az utcákon tomboló zűrzavar zaja…

Most mereven nézte ezt a középszerű ruhát.

Mindig gondosan ügyelt rá, nehogy túl kifinomult munkát végezzen, hiszen a rendkívüli teljesítmény szigorúbb vizsgálatot vont maga után, és könnyedén ráfoghatták, hogy természetfeletti praktikákkal érte el.

Egyetlenegyszer próbálkozott vele, hogy felszínes megoldások helyett a mesterségbeli tudásával kápráztasson el egy vevőt, mert addigra kétségbeesetten vágyott a biztos megélhetésre. A munkája minősége nagyságrendekkel meghaladta a helyi divatszabóét, Alizeh ráadásul negyedannyi idő alatt el tudott készíteni egy elegáns háziköntöst, és még arra is hajlandó volt, hogy fél áron adja.

Ez a könnyelműség kis híján bitóra juttatta.

Nem az elégedett vevő, hanem a rivális szabó jelentette Alizeht a rendőrbíráknak. A lánynak csodák csodájára sikerült megszöknie, még mielőtt az éjszaka közepén elhurcolták volna – aztán a gyerekkora megszokott vidéki táját a város névtelenségére cserélte, remélve, hogy a tömegben majd nyoma vész.

Bár szívből kívánta, bárcsak szabadulhatna az állandóan magával cipelt terhektől, Alizehnek számos oka volt az árnyakban rejtőzni – legfőképp az, hogy a szülei az életüket adták az ő csendes túléléséért, és ha most óvatlanságra ragadtatta volna magát, az semmissé tette volna az áldozatukat.

Nem volt könnyű, de megtanult még jóval azelőtt lemondani az általa varrt ruhákról, mielőtt megszerethette volna őket.

Ahogy felállt, a koromfelhő vele emelkedett, és táncba kezdett a szoknyái körül. Ha nem pucolja ki a kemencét, mielőtt Amina asszony hajnalban megjelenik, könnyen megint az utcán találhatja magát. Hiába igyekezett, Alizeht már annyiszor csapták ki, hogy már a számát sem tudta. Bár gyanította, hogy az emberek különösebb indok nélkül is könnyedén megszabadulnak bármitől, amit eleve feleslegesnek ítélnek, a gondolat nem segítette a lelki békéjét.

Fogott egy seprűt, aztán enyhén összerezzent, ahogy kihunyt a tűz. Későre járt, nagyon későre. Az óra kitartó ketyegése valamit felajzott a szívében, és feszültté tette. Alizeh a természeténél fogva ódzkodott a sötéttől, olyan mélyen gyökeredző félelemmel, melyet nem tudott igazán szavakba önteni. Ha tehette volna, inkább napvilágnál forgatta volna a tűt és a cérnát, de olyankor az igazán fontos munkát kellett elvégeznie: a Bez-ház, őméltósága fetrúszi Dzsamilah hercegnő birtokának szobáit és latrináit takarította.

Magával a hercegnővel sosem találkozott, csupán a távolból látta a ragyogó, idős nőt. Alizeh kizárólag Amina asszonnyal, a házvezetőnővel érintkezett, aki szigorúan próbaidőre vette fel őt, hiszen ajánlólevél nélkül érkezett. Emiatt Alizeh egyelőre nem állhatott szóba a többi szolgálóval, és saját szobája sem volt a számukra fenntartott szárnyban. Helyette kapott egy penészes kamrát a padláson, benne egy molyrágta matracú priccsel és egy fél gyertyával.

Az első éjszakán Alizeh ébren hevert keskeny fekhelyén, és az izgatottságtól szinte levegőhöz sem jutott. Sem a dohos padlás, sem a molyette gyékény nem zavarta, hiszen tudta, micsoda óriási szerencse érte. Már az is elég megdöbbentő volt, hogy a nagy házak egyike hajlandó volt felfogadni egy dzsinnt, de hogy még szobát is kapott, és nem a téli utcán kellett meghúznia magát…

Persze a szülei halála óta Alizeh itt-ott mindig talált valami munkát, és gyakran azt is hagyták, hogy bevackolja magát a házba vagy a szénapadlásra, de saját, külön alvóhelyet most kapott először. Hosszú évek óta most lehetett először magánszférája – ajtaja, amit becsukhatott –, és ettől Alizeht akkora boldogság járta át, hogy szinte már attól félt, a súlya lehúzza a padló alá. Reszketett, ahogy aznap éjjel felbámult a fagerendákra és a feje fölött összegyűlt pókhálók sokaságára. Egy megtermett pók hosszú fonalat engedve magából leereszkedett, hogy a szemébe nézzen, mire Alizeh a mellkasához szorította a vizestömlőjét, és csak mosolygott.

A víz volt az egyetlen kérése.

– Egy tömlő? – vonta össze Amina asszony a szemöldökét olyan rosszallóan, mintha Alizeh azt kérte volna, ugyan falhatná fel a nő gyerekét. – Bármikor keríthetsz magadnak saját vizet, te lány.

– Bocsásson meg, kerítenék is – felelte Alizeh a cipőjére meredve, melynek bőre a lábujjánál elszakadt, és még nem jutott hozzá, hogy megfoltozza. – De még idegen nekem ez a város, és nehezemre esik friss vizet találnom ilyen messze az otthonomtól. A közelben nincs megbízható ciszterna, és a piacon árult palackos vizet egyelőre nem engedhetem meg magamnak…

Amina asszony harsogva nevetett.

Alizeh elhallgatott, a torkát elöntötte a forróság. Fogalma sem volt, miért neveti ki a nő.

– Olvasni tudsz-e, gyermekem?

Alizeh önkéntelenül felnézett, és még azelőtt hallotta az ismerős, riadt lélegzetvételt, hogy a tekintete találkozott volna a másikéval. Amina asszony hátrált egy lépést, és az arcáról lehervadt a mosoly.

– Igen – mondta Alizeh. – Tudok olvasni.

– Akkor el kell felejtened.

Alizeh meglepődött.

– Tessék?

– Ne légy ostoba. – Amina asszony szeme összeszűkült. – Senkinek nem kell olyan szolga, aki tud olvasni. Ha túl okosnak tűnsz, csak a saját kilátásaidat rontod. Mit is mondtál, honnan származol?

Alizeh mozdulatlanná dermedt.

Képtelen volt eldönteni, a nő ellenséges vagy jó szándékú-e vele. Először fordult elő, hogy valaki azt sugallta, az intelligenciája problémát jelenthet egy állás betöltésében, Alizehben pedig felmerült, hogy ebben lehetett némi igazság: amilyen nyughatatlan volt, talán tényleg az esze juttatta újra és újra az utcára. Talán, ha óvatos, most végre néhány hétnél hosszabb időre megtarthatja az állását. Nem lehet túl nehéz a biztonságért cserébe butának tettetnie magát.

– Északról jöttem, asszonyom – felelte halkan.

– A kiejtésed nem északi.

Alizeh kis híján bevallotta, hogy viszonylagos elszigeteltségben nevelkedett, hogy a beszédet házi tanítóktól tanulta, aztán észbe kapott, és a helyzetére gondolva inkább nem mondott semmit.

– Sejtettem – törte meg Amina asszony a csendet. – Szokj le erről a nevetséges akcentusról. Olyan benyomást keltesz tőle, mint egy félkegyelmű, aki úriasnak akar tűnni. Vagy még jobb: egyáltalán meg se szólalj. Ha sikerül, még a hasznomra válhatsz. Úgy hallom, a fajtád nem fárad egykönnyen. Elvárom, hogy a szorgalmad igazolja a szóbeszédet, különben nem leszek rest visszapenderíteni az utcára. Érthető, amit mondok?

– Igen, asszonyom.

– Megkaphatod azt a vizestömlőt.

– Köszönöm, asszonyom. – Alizeh pukedlizett, és távozni készült.

– Ó, még valami…

Alizeh visszafordult.

– Igen, asszonyom?

– Amint lehet, keríts egy sznodát. Soha többé nem akarom látni az arcodat.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

#gabokiadó #fantasy #gabo kiadó #gabo #beleolvasó #tahereh mafi

0 notes

labjegyzet · 3 months

Text

Olvass bele A. M. Shine horror regényébe!

A szerző bemutatkozó horrorregénye alapján 2024-ben nagyszabású mozifilm készült!

Prológus

John

Az erdő még a legfényesebb napon is sötét volt. Mintha ősi fái valami szörnyű titkot rejtegetnének a nap elől, és ágaikat egymásba fonva, fekete fátyolt terítenének az égbolt elé. A fény néhol keskeny, halovány sugarakban tört át rajta, de ezek még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy felmelegítsék a földet. Persze, még a csekély fény is jobb volt a semminél. Mindent elárult Johnnak, amit tudnia kellett: azt, hogy még van remény. Jó oka volt arra, hogy továbbfusson. Természetellenes vidék volt ez, ahol mindig mindent árnyékok borítanak, mintha sötét szemüveget erőltetnének az ember szemére. Vágyott arra, hogy szín és fény vezesse, de a fák között egyik sem létezett. Órák teltek el a pokol tornácán, ahol csak a saját kétségbeesett lélegzetvétele törte meg a csendet. Még mindig nem látta a kiutat. Az aranyszínű fénysugarak pedig már kezdtek fakulni.

Hajnalban hagyta hátra a menedéket, amikor a fekete égbolton megjelentek az első világos foltok. Két napon és éjszakán át pihent, kímélte az izmait, és megpróbálta megőrizni a teste tartalékait, hogy megmentse mindazt, ami az életéből maradt. Annyi sikertelen próbálkozás állt mögötte! De a szíve mélyén tudta, hogy közel jár. Már csak néhány métert kellene megtennie. Iránytűt rajzolt a földre, és az égbolt ritkán látható szeletei alapján, a lehető legpontosabban megpróbálta kimérni az északot. A szélrózsa minden irányába elindult, úgy kezelte az ábrát, mint egy órát, és az egész kört végigjárva átfésülte az erdőt, hátha talál valami kiutat. De nem futhatott túl messzire, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérjen. Ennyi idő pedig sosem volt elég. A maga mögött hagyott jelzéseket követte, hogy visszataláljon a felesége karjába, néha csak percekkel azelőtt, hogy kihunyt volna a napfény; mindig egyre szűkebbre szabta az időt.

Azelőtt mindig vitt ajándékot a feleségének. Ciara rajongott a meglepetésekért, akármilyen buták, olcsóak vagy gyerekesek voltak. Kapott plüssjátékokat, amiket a benzinkút pénztáránál vett. Ezek most a vendégszobájuk ágyán laktak, üveges szemüket az ablakra szegezve, mert Ciara szerint biztosan élvezték a kilátást. Csokoládé, virág, vagy csak egy csomag, az út mellett vásárolt, kövér eper; ha John úgy érezte, mosolyt csalhat vele a felesége arcára, azonnal megvette. És most kimerülten, legyőzötten, folyton üres kézzel tért vissza hozzá. Még hamis reményt sem adhatott neki anélkül, hogy bűntudata lett volna, amiért hazudik. Soha nem jutnak haza. Innen nincs kiút. És ezt nem volt szíve elmondani neki.

Önmagát hibáztatta. Ezt soha nem mondta el Ciarának. Nem gondolta, hogy szükség lenne rá. Más biztosan nem tehet róla, csakis ő, és beszélni is alig volt ereje, nemhogy a nyilvánvalót kimondani. Ő erőltette az ötletet, noha tudta, hogy Ciara szívesebben maradna otthon, és lustálkodna, ahogy vasárnaponként szeretett, ki sem lépve a szabadba, mintha a hétnek ezen az egy napján az új otthonuk lenne az egész világ. Olyan volt, mint egy gyerek, aki megkapta álmai babaházát, de még mindig nem hiszi el, hogy az valóban az övé. Egyetlen szék vagy lámpa sem akadt otthon, amit ne imádott volna. Ez volt minden, amire valaha vágyott, egy újabb dolog, amit mostanra elveszített.

Az utolsó meleg étkezésük klasszikus reggeli volt – John egyetlen specialitása –, vastag kovászos kenyérszeletekkel, melyek, akárhogy is vágta őket, ferdék lettek. Olyan tisztán emlékezett az egészre. Ezúttal is elrontotta a tojássárgáját, ami persze nem lepte meg. Ahányszor csak felállt, hogy a serpenyőhöz lépjen, Ciara dobolni kezdett az asztalon az ujjaival. Semmivel sem készített nagyobb valószínűséggel jó tojást, mióta megismerkedtek, de a rituálé így is hozott némi izgalmat a vasárnapjaikba. Minden egyes falatot ki kellett volna élveznie, de ő úgy evett, mintha a reggeli természetes lenne, soha el nem veszíthető, mindennapos, mint a napfény, a friss levegő és az összes többi, magától értetődőnek vett dolog. Az ablaknál állt, a mosogató előtt, és még jóval azután is egy bögrét öblögetett, hogy az már tiszta volt, hallgatva, ahogy a meleg víz lötyög benne. A távoli mezők hosszú fűszálai úgy csillogtak a kék nyári ég alatt, akár a szempillák.

Ekkor fogalmazódott meg benne a vasárnapi kocsikázás gondolata. Elképzelte, ahogy kivirágzik a tökéletes nap; egy olyan, amely sosem hervad el a közös emlékeikben. Bárcsak tudta volna, micsoda rémségek nőhetnek ki az ilyen magokból.

Ciara a kanapé sarkába süppedt, lábujjait a vasárnaponként viselt gyapjúzokniban húzta maga alá. Amikor a férfi bekukkantott az ajtón, a megszokott mosoly ült az arcán, magában dúdolt, és a tévécsatornákat böngészte, minden bizonnyal olyan filmet keresve, amit a férfi élvezne. Ez sosem Ciaráról szólt. A férfi hóna alá bújt, aki azt sem tudta, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Ez volt az ő tökéletes vasárnapjuk, és sokáig nem is változott. Egészen addig, amíg John mindent tönkre nem tett.

– Gyere – jelentette be, és összecsapta a kezét –, menjünk kalandozni!

A lány tátott szájjal nézett rá, azzal a csodálatos arckifejezéssel, amit akkor vágott, amikor a férfi meglepte. Ciara hüvelykujja felhagyott a kattogtatással. A pillantása már-már szomorúan tévedt vissza a tévére. John tudta, hogy nem akarja ezt. A napjuk rátalált a természetes ritmusra, mint eddig minden vasárnap, és Ciara fejben úgy vázolta fel az elkövetkező órák térképét, mint egy kapitány, aki ismerős tengeren hajózik. De inkább úgy döntött, hogy enged neki, hiszen bármit megtett, amit a férfi akart, amíg együtt lehettek.

– Hová megyünk? – kérdezte előredőlve, megjátszva az izgatottságot, amit John olyan lelkesen szívott magába, mintha valódi lenne.

– Connemarába – felelte a férfi. – Olyan közel van, és mióta ideköltöztünk, csak kerülgetjük a főutakon. Menjünk beljebb, és nézzük meg, mit találunk. A kék eget, a dombokat meg a birkákat.

– Birkákat?

– Mindenütt ott vannak – nevetett John, és körbemutatott. – Kilométereken át nincs semmi, csak birkák.

– Jól van, szépfiú – felelte a lány, lekászálódott a kanapéról, és merev lábakkal a férfi ölelésébe bújt –, oda megyek, ahová csak akarod. – Lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. – És már a birkákkal megfogtál.

– Más nincs is ott – válaszolta John mosolyogva, és csókot nyomott a lány homlokára. – Kiválaszthatod a kedvencedet, aztán bepakoljuk a hátsó ülésre.

Abban a percben, amikor az otthonukban, nem egy beton- és üvegbörtönben karolta át a feleségét – akkor menthette volna meg magukat. Azt kívánta, bárcsak egy kicsit hosszabban ölelte volna Ciarát. Bárcsak megkérdezte volna tőle, mit akar valójában, nem mintha ne tudta volna eleve. Valószínűleg már fél tucat filmet kiválasztott neki. A lány a legmélyebb, színpadiasra vett hangján olvasta volna fel az ismertetőket, ő pedig győztest hirdetett volna. Egy jobb férj talán nem lett volna ennyire önző. Most persze mindenét odaadta volna, hogy Ciarával töltsön egy napot a kanapén.

Meg kellett állnia. Letörölgette az arcáról az izzadságot, és kapkodva vette a levegőt, amely penészként szivárgott a tüdejébe. Az évszakok nem találtak fogást az erdőn. Örök hideg rekedt meg benne, ködként ült meg a mélyebb gödrökben. Fákkal teli temető volt, amelynek fekete földje eső híján is lágyan süppedt be alattuk, és úgy kísértett benne a halál és a rothadás, mint valami borzalmas álom maradványa. A csend nyugtalanító volt. John ügyetlen léptei mindenfelé újra felhangzottak, szédítő visszhangjuk tévútra vezette érzékeit. Tartania kellett az irányt. Ciara élete függött attól, hogy ne tévedjen el.

De az erdő homályos tere hátborzongató és csalóka volt. Úgy incselkedett a szemével, mint egy tükörlabirintus, és arra késztette, hogy kételkedni kezdjen magában. Túl sokszor fordult elő, hogy megállt, összehasonlította az éppen megtett utat azzal, ami előtte állt, de nem látott köztük különbséget. Elképzelte, ahogy egy varjú köröz az erdő fölött – már ha élt itt egyetlen állat is, amely elég bátor volt ehhez –, és figyeli, ahogy ő a pokol egyazon szakaszán kering, elveszetten, mint patkány az útvesztőben.

Nem tudta felidézni, melyik irányból érkezett az autó, amikor az megállt az erdő szélén. A görbe utak gyakran kanyarogtak, és minden megtett kilométer egyre jobban összezavarta az irányérzékét. Bárcsak követte volna a térképet, ahogy Ciara akarta. Bárcsak sok mindent másképp csinált volna.

– Ha tudjuk, hová megyünk, az nem számít kalandnak – jegyezte meg aznap, miközben kissé elfordította a fejét, hogy a lányra kacsintson, aki a kesztyűtartóban turkált.

– Jól van – kuncogott az hátradőlve, mint egy gyerek az iskolabuszon, aki az első nap miatt izgul. – Nem kell térkép! De aztán jegyezd meg, hogyan jutunk haza, jó?

– Ne aggódj, megígérem, hogy egy darabban hazaviszlek.

John még soha nem szegte meg a feleségének tett ígéretét. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha nem is fogja. Egész úton beszélgettek és nevetgéltek, csodálták a körülöttük elterülő, napfényben úszó világot, ötletszerűen követték az utakat, és mindig a járatlanabbat választották, ahol az autó úgy dülöngélt, mintha viharban hajóztak volna. A köves dombok márványként csillogtak a fényben, és még a legsivárabb rét is színes szalagként hullámzott. Hamarosan eltűntek a házak, az autók, és kilométereken át nem lehetett látni egyetlen birkát sem. Végül még a madarak is megfogyatkoztak. Bárhová is vezetett a kalandjuk, holt hely volt, amiről még az állatok is tudták, hogy el kell kerülni.

– Visszaforduljunk? – kérdezte Ciara, és elnyomott egy ásítást.

– Menjünk még egy kicsit tovább – felelte a férfi, megszorítva a lány combját. – Valaminek lennie kell a célban.

Annyi lehetősége volt, hogy megelőzze azt, ami ezután következett. De honnan tudhatta volna? Annyiszor lejátszotta már a kocsikázás emlékeit, mint egy ismétlődő filmtekercset. Elképzelte magát a hátsó ülésen, ahogy a volánnál ülő önmagával ordibál, hogy álljon meg, forduljon vissza, óvja meg a feleségét attól, ami abban az erdőben lakik. De a múltbeli énje nem hallotta. Az a semmirekellő fattyú csak vezetett tovább.

Miután a kocsi lerobbant, Ciara várni akart. Valaki előbb-utóbb biztosan arra járt volna. De a telefonjuk lemerült, és fogalmuk sem volt arról, merre vitte őket John. A motorral babrált, úgy vizslatta, mint egy szerelő, aki tényleg tudja, mit csinál. Igazság szerint fogalma sem volt róla. Különös, hogy még a karórája is megállt. Több kilométernyi élettelen út nyúlt el mögöttük. Vajon meddig bírnák élelem és víz nélkül? Az éjszakák legalább olyan sötétek voltak, mint amilyen hidegek, és Ciara a fiatal kora ellenére nem volt olyan állapotban, hogy megtehessen egy ilyen utat. John csak egyetlen lehetőséget látott, és a lány bízott benne annyira, hogy ne ellenkezzen. Beléptek az erdőbe, ahol az út fekete földdé és kővé kopott, és az árnyékok úgy zárták el mögöttük a járást, mint egy csapóajtó, amely eltűnik, és soha többé nem is kerül elő.

John végignézte, ahogy Ciara a hónapok múlásával egyre jobban legyengül. Fáradt szeme sosem nyílt ki sokáig, mintha maga a levegő is ópium lenne, amely eltompítja és kimeríti. Sosem volt elég étel mind a négyüknek. Az étvágyuk felemésztette őket. Még az is émelyítő érzés volt, amikor a szeder lecsúszott a torkukon. A vizet szétosztották, de egyikük szomját sem oltotta igazán. Ciara bőre, amely egykor olyan puha volt, mint a fehér selyem, kiszáradt, és tele lett foltokkal, amiket nem tudott letörölni. A túlélés fáradalmai kegyetlenül, feltartóztathatatlanul megöregítették őket.

Egy bölcsebb ember talán megvárta volna, hogy véget érjen a tél. Túl rövidek voltak a nappalok, és túl hosszúak az éjszakák. De a fagyos december halálosnak bizonyult. Elkerülhetetlen volt, hogy megbetegednek, és sérüléseket szenvednek. Lassú halál volt az osztályrészük, és Johnnak megszakadt a szíve, amikor látta, ahogy a felesége a szeme láttára hervad el, mint egy rózsa, amitől megtagadták a napfényt.

Rettegett a gondolattól, hogy magára hagyja Ciarát azzal a nővel. De az a nő értett a túléléshez. A viselkedését is ennek rendelte alá, már régen levetette magáról a kedvesség és az optimizmus terhét. Ciara jellemét épp ezek a tulajdonságok határozták meg, és John érezte, hogy a nő gyengeségnek tekinti őket. A felesége valahogy mégis mosolygott. Zöld szeme még mindig csillogott, könnyekkel vagy anélkül. Esténként egymás mellett ültek. Ciara hozzábújt, ő pedig szorosan magához ölelte, és addig simogatta a haját, amíg lelassult a légzése, nyugtalan álomba merült, pont úgy, mint régen vasárnaponként; azokon a napokon, amiket most úgy dédelgettek, mint a soha vissza nem térő múltat.

Az erdő egyre sötétebb lett, és John még mindig levelek és indák kusza szövevényén préselte át magát. A bőre felhasadt. A tenyerét bronzosra festette a vér. Nemsokára muszáj eltünedeznie a fáknak. De azok mintha a világ végéig tartottak volna, és gyorsabban nőttek, mint ahogy ő valaha is futni remélhetett. Tudta, hogy Ciara idáig sem jutna el. Boldogan adta volna az életét az övéért, ha a sors lehetőséget teremtene rá, hogy betarthassa a szavát. Továbbsietett. Addig nem áll meg, amíg azok rá nem találnak, amihez nem férhetett kétség. Halott fa ropogott a talpa alatt, mint a törékeny csont, miközben a kiutat kereste arról az átkozott helyről.

Még sosem látta őket. A menedékhelyen élő nő is csak homályos talányokat mesélt arról, hogyan néznek ki. Nem tudott semmit, de őt nem zavarta úgy a tudatlansága, mint Johnt. Ő megelégedett a túléléssel, a jövő nélküli élettel, a legegyszerűbb örömöktől és kényelemtől is megfosztva.

A nő mindenkit tehernek látott, különösen a fiút. John kísérletét, hogy segítséget kerítsen, öngyilkosságnak tartotta. Mindenütt ott vannak az odúk, mondta. Az erdőtalajba rejtve, messze elnyúlnak a mélyben. És amikor leszállt az éj, a menedékük ajtaja zárva maradt. Ez volt a szabály. A nő így maradt életben.

John térdre rogyott. Kifulladt, kimerült és szédült; színes pettyek táncoltak a szeme előtt, melyek még ragyogóbbnak tűntek a nap utolsó sugaraiban, miközben az árnyékok ellepték az erdőt, elrejtve a számtalan gyökeret, melyek csapdákként sorakoztak a talajon. Szorosan a bordáira fonta a karját, próbálta megfékezni a kínt, amely minden idegszálát és meggyötört szervét kizsigerelte. Nem látszott a vége. A sötétség gondoskodott róla. John elképzelte, hogy bármelyik pillanatban nyüzsögni kezdenek az odúk körül, arra várva, hogy a nap végzetes, utolsó szelete a láthatatlan horizont alá csússzon. A képzeletét csupán a tükör mögül hallott zajok befolyásolták, ahonnan éjszakáról éjszakára – ki tudja, miért – őket figyelték, mint ahogy egy gyerek bámul egy akváriumba, az üveget kocogtatva.

A sikolyuk hirtelen megtöltötte az éjszakát. John kifutott az időből. Még sosem hallotta őket a szabadban, távol a menedéktől, melynek betonpáncélja hosszú hónapokig védelmezte őket. Tovább törte az utat, noha immár sötétség borította azt. Olyan közelről jött a hangjuk, olyan fülsértő volt, hogy arra számított, bármelyik pillanatban rátörhetnek. De hogyan lehetett ez? A menedék egy napi járóföldre volt mögötte. Talán eltévedt? Nappali fény és iránytű nélkül nem tudhatta, milyen csapongó ösvény vezette oda, ahol a levelek most a lények testének viharától reszkettek, ahogy a szagát és a fekete sárba mélyedő lábnyomait követték.

Az utolsó éjjeleken, amikor a karjában tartotta a feleségét, arról álmodott, hogy meglepi őt, de nem újabb mackókkal. Már így is zsúfolásig tele volt velük a vendégágy. Elképzelte a közös karácsonyt a tökéletes otthonukban. Ha sikerülne kiutat találnia, visszatérhetnének Ciara kedvenc időszakára, újra megjelenne az a szívet melengető, féktelenül vidám tekintet, a lány újra nevetne és mosolyogna, és lábujjhegyre állna, hogy megcsókolhassa. Minden olyan lenne, mint régen.

Ezek voltak John utolsó gondolatai, miközben a figyelők köré gyűltek.

DECEMBER

Mina

A műszerfal nem sokkal azelőtt sötétült el, hogy leállt volna a motor. Alkonyat óta csak a piros mutatókban maradt szín. Minden más fekete vagy fehér lett, esetleg valahol a kettő között, hamuszínű, akár a holdvilág. A fényszórók nem halványultak el, nem pislákoltak. Az éjszaka egyetlen türelmetlen kortyban nyelte el az utat Mina előtt, az autó fagyos köveken csikorgó gumiabroncsokkal állt meg. Aztán csak a fénytelen csend maradt, ő pedig igyekezett felfogni, mi történt.

– Ez a te hibád – suttogta a hátsó ülésen lévő papagájnak; két kabát közé ékelte a kalitkáját. Pedig tudta, hogy nem a madár a vétkes.

– Menj csak végig bármelyik földúton – mondogatta Peter azon a rekedtes, dohánytól karcos hangon, ami mindig arra késztette Minát, hogy fontolóra vegye a leszokást. – Mind ugyanoda vezet, legfeljebb néhány órába telik, és a madár nem fog bajt okozni. Tim azt mondta, hogy csak akkor balhézik, ha éhes.

Peter még soha életében nem vezetett. Ötven éve mindennap ivott, mégis szomjas maradt. Olyan embernek tűnt, aki már mindent látott. Bölcsnek és látnoknak, aki olyan titkokat őriz, amilyenekről mások csak álmodhatnak. Talán a bozontos szemöldöke alól elővillanó szeme tehetett róla, vagy az ezüstös szakálla, amely még fényesebben csillogott, amikor a sötét, sárguló fogakkal teli szájával a semmiről fecsegett. Pedig Peter valójában nem látott mást, csak több ezer korsó fenekét, és az ital szörnyen megvénítette.

Mina a kocsma előtt ült, amikor a fekete felhők betódultak az öböl felől, és meghozták a nagy esőt. A macskakövek egyenetlenek voltak, máris pocsolyák terjeszkedtek minden utcában, akár a sebhelyek. Az eső soha nem zavarta, és soha nem okozott meglepetést. Úgy olvasott az égből, mint egy arcról, melyen már jó előre látszik, hogy hamarosan könnyek csorognak majd rajta. Már messze voltak az ősz sokat emlegetett virágkorától. Eltűntek a levelek – a rozsdabarna tekergők –, amelyek írásra fogták a költő tollát. Eljött az év vége. Ezek már a december komor, lombtalan napjai voltak, és az első karácsony, amelyet Mina az anyja nélkül töltött. Soha nem érezte még ennyire a hangulatához illőnek a borús égboltot.

Kimondottan szerette megfigyelni az embereket, aznap délután is ez terelte vissza a kocsmába. Az összes törzshelye közül a Quay Street-i volt a kedvence. Volt itt kávé, hamutartó az asztalokon, és egy csapos hallótávolságban, ha valami erősebbre vágyott. Az utca felső szakaszát fényes lobogók díszítették, melyek színe a fesztiválokkal együtt változott, mindig egyik napról a másikra, mindig szemtanúk nélkül. Festői volt, akár egy képeslap, hangulatos kirakatokkal és éttermekkel, és úgy vonzotta a tömeget, mint sirályt a nyílt óceán. A kocsma bútorai szélfogók mögött sorakoztak, amelyek néha felborultak a viharban, de elkülönítették Minát az emberektől, elválasztották a művészt az alanyaitól – azoktól, akiknek vele ellentétben valószínűleg volt hová menniük, és voltak barátaik, akikkel találkozhattak. Folyton emlékeztette magát, hogy egyedül is jól elboldogul, és egy nap, a nem túl távoli jövőben, bizonyára el is kezdi majd elhinni ezt.

A kávéja kihűlt, és keserű volt, mert feketén itta. Mina az utca két végét fürkészte, azt a bizonyos tökéletes arcot keresve. Közben a ceruza folyton az ujjai között táncolt, és úgy lebegett a lap fölött, mint egy lecsapni készülő vércse. A téli zivatarok megnehezítették a dolgát. Az emberek leszegték a fejüket, és nem álltak meg. A hideg napokon, amikor a sálak felkúsztak a nyakukról, és csak a szemük látszott ki, még rosszabb volt.

Hónapok óta gyűjtögette az idegenjeit, ahogy ő hívta őket. Elég volt egyszer ránéznie egy arcra, hogy felismerje az árnyalatokat, hogy rögzítse az emlékezetében. Tele volt velük a vázlatfüzete, egyik kávéfoltos, esőtől pettyes oldal a másik után. A papír organikus volt. Könnyen teremtek rajta az arcok. És épp elég ideig elterelték a figyelmét ahhoz, hogy kiélvezhesse a pillanatnyi nyugalmat.

Ott volt az a középkorú hajléktalan férfi, vidám, szakállas arccal, kedves szemmel. Gombszerű orra még nagyobbnak mutatta szőrös arcát, mintha kóbor perzsa macska lenne. A feje tetején egy szál haj sem meredezett, de a szemöldöke szertelen volt. Olyan stílusban görbült az ég felé, ami a francia filigránra emlékeztette Minát. Valahányszor elment mellette, mindig jó reggelt, jó napot vagy jó estét kívánt, mintha folyton a napot figyelné. Néha dobott pár érmét a férfinak. Máskor csak rámosolygott. Soha nem tűnt úgy, mintha koldulna. Csak ült ott, és várta, hogy változzon a szerencséje, vagy hogy eltűnjön szem elől a nap, mindegy, melyik következik be előbb.

Aztán ott volt a bajszos, idősebb úr. Minden vonása vöröslött az italtól, mintha nem tudná kiizzadni, ezért összegyűlne a bőre alatt, és az orrán és az orcáján fortyogna. Az ital a szemét is bepácolta. Ha egy nap meghal, senki sem fog eltűnődni azon, miért történt ez, és úgy tűnnek majd el a bőréről a foltok, mint egy bérgyilkos, aki az árnyak közé szökik.

Aztán az android következett, legalábbis Mina annak hívta. Az arca hibátlan volt, éles és szimmetrikus, a bőre alabástrom, olyan sima, hogy csakis szintetikus lehetett. Minden részletet tudatosan dolgoztak ki, bizonyára egy fehér köpenyes tudós, hogy a lehető legjobban kiemelje a szépségét. Szokatlanul magas volt, egy több funkciós robot, amely sportos adottságokkal egészítette ki a megjelenését. Sci-fi-írók fantáziáltak ilyen nőkről évtizedek óta.

Mina háromszor rajzolta le, és minden oldalon ugyanolyan lett az arca. Soha nem látott még senkit, aki ennyire szomorú lenne, vagy ennyire járatos abban, hogy elrejtse a szomorúságát. A mosolyt nehéz elnyomni. A boldogság valahogy mindig utat talál magának. De a szomorúságot a bőr alá lehet rejteni, mint egy sötét titkot. Nincs szükség könnyekre ahhoz, hogy éreztesse jelenlétét, és ennek a nőnek az arcán a leghalványabb kifejezés sem jelent meg. Bárhonnan is jött, és bárhová is tartott, múlt és jövő között rekedt, ami megakadályozta, hogy egyszer is mosolyra húzódjon az ajka.

Aztán előkerült a lapok közül az a vázlat – az önarckép, amelyet a kelleténél eggyel több pohár után vetett papírra. Egy torkos hamutartó és két üveg bor mellett addig meredt a tükörképére, mígnem úgy tűnt, mintha az visszamosolyogna rá. Ami azért mindent egybevetve ironikus volt.

A saját kezével alkotta meg a saját arcképét, pont elég őszinteséggel és megvetéssel rajta ahhoz, hogy hiteles legyen. Másnap reggel fontolóra vette, hogy kitépi a lapot, de talán ott a helye, az idegenek tömegébe veszve. Nem jobb, nem más, csak egy újabb ábrázat, amelyet akkor és ott csak az arckifejezése alapján ítélt meg. Egy szomorú, siralmas pillanatban megörökítve, amikor az élet varratai foszladozni kezdenek.

A szeme a tükörben olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát. Még a szemceruza sem tudta elrejteni ezt. Az a sok fekete csak még jobban kiemelte a bánatot. A szempár nem is igazán rámeredt, inkább átnézett rajta, az elutasítás határát súroló közönnyel. Az ajka használhatatlan volt, akár a túl sokáig levegőn hagyott agyag. A mosolygás kényelmetlenné vált, még a beszélgetés is megerőltetőnek érződött. Az orra szép volt és nyílegyenes. Unalmas. Az arccsontja magas, az egész arca olyan elcsépelt szív alakú. Az arca többi része sem árulkodott ihletettségről. Kicsi fül, szabályos áll. Még a foga is egyenes és rendezett volt, bár látni nem lehetett.

A haja koromfekete volt, és a tépett bubifrizura jó ötletnek tűnt, amikor levágatta. A frufru is, de ebben már nem volt olyan biztos. Bármit is tett, hogy némi egyéniséget csaljon ki magából, akár egy gyárban is készülhetett volna. A szépsége közönséges volt, és hol van abban a szépség?

Ha az utcán látta volna ezt az arcot, nem is rajzolja le. Tovább nézelődött volna. Na, tessék, már megint kezdődik. Mély levegőt vett, becsapta a könyvet, és visszacsúsztatta a táskájába. Utálta, amikor ilyen: mogorva és mélabús, ahogy a nővére mondaná. Különben is, az előző este még a jobbak közé tartozott. Fekete ruhája mindenki figyelmét elterelte a kártyáiról. Így ki tudja fizetni a számlákat, és a lakbért is. Nem elég ez ahhoz, hogy mosolyt színleljen?

Hullani kezdtek az első esőbombák, akárha lassú és hanyag figyelmeztető lövések lettek volna. Közeledett a fő csapás, és nem volt szükség szirénára, hogy kiürüljenek az utcák. Mina visszament az épületbe, magával vitte a hideg kávéját. A pultnál ott állt Peter, aki úgy billegett, mint törött árbóc egy túl hosszú vihar után. Még elég korán volt ahhoz, hogy ki lehessen hüvelyezni, amit mond, de elég késő, hogy Mina talán ne akarja. Az arca mindig felragyogott, valahányszor ő belépett a kocsma ajtaján. A férfi öreg volt és csúnya. Mina mindenben az ellentéte.

– Connemarában van egy fickó, aki ritka madarakat, papagájokat és miegymást gyűjt – mesélte Minának a férfi. – És van egy papagájom. Nos, igazából nem az enyém. Timé. De együtt adjuk el. Úgy hívják, hogy aranypapagáj, és elég sokat ér. Ez egy aranypapagáj – ismételte lassan, minden szótagot hangsúlyozva.

Mina korábban nem is hallott Timről. Különös érzés volt arra gondolni, hogy Peter valahol a kocsmától távol rejtegeti a barátait. A csaposra, Anthonyra pillantott, aki a Guinness-csapra támaszkodva, vigyorogva hallgatta a beszélgetést. A férfi harminc-egynéhány éve ezüstösen rajzolódott ki fekete hajának oldalán. Klasszikusan jóképű volt, mint egy korai James Bond, de hiányzott belőle a kisugárzás, hogy érvényre juttassa a hasonlóságot.

– Szóval, milyen madár ez? – kérdezte a csapos, már vagy milliomodik alkalommal nógatva Petert, hogy kimondja.

– A-rany-pa-pa-gáj – ismételte meg, mire Anthony csak nevetett, és arrébb sétált, otthagyva Minát a férfival, aki talán mégis többet ivott már, mint gyanította.

Egy korsó Guinness várta, hogy lecsapja róla a habot, mely hullámozva fodrozódott a fekete folyadék fölött. Csészék és csészealjak csilingeltek. Székeket vonszoltak a padlón. Minden fából volt, minden melegnek érződött, és egyetlen zaj sem volt túl hangos. Anthony a kávéfőzőnél ügyködött, kiverte belőle a régi zaccot, és belepréselte az új adag kávét. A tej bugyborékolt a gőztől, és szinte mindig megégett. A pénztárgép csengve nyílt és csattanva zárult, és zene szólt. Minden ismerős hangok megnyugtató leplébe szövődött. A kocsma biztonságos hely volt. Időtlen, amíg a fények fel nem villantak, és le nem csapolták az utolsó rendeléseket.

Az ablakok bepárásodtak. Hangok és lélegzet, pirítós és leves – ez a forró, sűrű, szinte émelyítő levegő bent rekedt egy zsilipben, és csak akkor tört ki belőle, amikor az ajtó kinyílt, azok legnagyobb bánatára, akik nem bíztak a huzatban, mely egykor életeket orzott el, most pedig a meleget.

– Azt akarod, hogy elvigyem kocsival a madarat Connemarába? – kérdezte Mina, mindkét kezét az orra alatt tartott forró whisky köré kulcsolva.

– Így van. Egy napi út, se több, se kevesebb, és kétszáz eurót megtarthatsz. Persze a benzint abból kell fedezned. Ha nem kell a meló, megkérek valaki mást. De figyelj, Mina – suttogta Peter mérgező szuszogással, közelebb hajolva –, ez könnyen megkereshető pénz, és szívességet tennél nekem.

Peter jobban odafigyelt, mint azt az emberek gondolták. De az is lehet, hogy Mina volt annyira szétesett, hogy éppen egy húron pendültek. Néhány héttel korábban küldött valamit a neten a férfinak. Egy ütött-kopott csellóról volt szó, amely úgy nézett ki, mintha egy jótékonysági boltban találta volna. De ötszáz euróért kelt el, amiből simán átcsúsztatott neki egy százast. Még néhány hozzá hasonló barát, és nem kellene minden számlát úgy kezelnie, mint Pandora boríték formájában érkező szelencéjét.

– Connemarán belül hová akarsz küldeni? – kérdezte Mina. – Elég nagy az a hely.

– Van térképem – válaszolta a férfi kacsintva és bólogatva. – Az a fickó, a vevő, megmondta, hol lakik, és manapság már eltévedni sem lehet.

– És mikor kell neki ez az…? – faggatta Mina, aki máris elfelejtette a nevet.

– A-rany-pa-pa-gáj – felelte Peter, ezúttal még lassabban. – Mondtam neki, hogy holnapra megkapja.

– Jézusom – nevetett Mina. – Ez kedves volt tőled.

Az ablaknak csapódó eső elegendő okot jelentett arra, hogy halogassa a döntést. Mina a bőrdzsekijét vette fel, a rövidet, amely alig ért a derekáig. Laza cérnaszálak jelezték a gombok helyét, a könyöke és a válla pedig szürkére fakult. A hajtókájára jelvényeket tűzött. A pulóvere fehér gyapjú volt, fekete csíkokkal, olyan hosszú, hogy az ujja hegyéig ért. Legalább volt annyi esze, hogy nem szoknyát vett fel. A farmernadrág szépen simult bele a bokacsizmájába, amely megkopott a túl sok téltől és a kevés pucolástól.

Mina még nem nyúlt a vászonhoz a műtermében. Az üressége azóta bosszantotta, hogy elvállalta a munkát, mint egy nemkívánatos háziállat, amely állandóan figyelemért nyüszít. A megbízásos munka jól fizetett, de jobban gyűlölte, mint amikor az aprópénzt számolgatta, hogy megengedhessen magának egy csésze kávét. A megrendelő irányított, és ez mindig olyan volt, mint a házi feladat. Mintha létezne helyes és helytelen megoldás a művészetre. A lapjárás mindenesetre kegyes volt. Eleget nyert ahhoz, hogy egy darabig kitartson. De az ilyen szerencse ritka. Kétszáz euró pedig sok pénz. Különben is, a kocsikázás talán kitisztítja a fejét. Bámulatos, hogy annyi forró whisky után a madár elfuvarozása milyen jó ötletnek tűnt.

– Tudtam, hogy számíthatok rád – mondta Peter, miközben egy intéssel még egy kört kért az ünnepléshez. – A világ legkönnyebben megkereshető pénze, ez az igazság.

Az este alkoholtól fűtött optimizmusa már csak hamis emléknek tűnt, amikor Mina kibontotta a térképet a szélvédőn. Utólag belegondolva talán hamarabb meg kellett volna vizsgálnia, de rengeteg útjelző tábla volt, amíg az utakat még aszfalt borította. A papír Peter kabátjának viaszos szagától bűzlött, és olyan szakadt volt, hogy biztosan azóta lapult a zsebében, hogy egy évtizeddel korábban megvásárolta. Minának hátra kellett tolnia az ülést, hogy egyáltalán felfogja, mit lát. Amikor végül megtalálta azt a szamárfüles részt, ahol elvileg két kerékkel az árokban kellett leparkolnia, látta, hogy Peter kék golyóstollal, látszólag találomra rajzolt egy kört. Az oldal nagyobbik részét elfoglalta. De mindegy is, hová kellett volna mennie, hiszen azt sem tudta, hol van.

– A kurva életbe, Peter – suttogta magában. – Hogy lehet egy térkép ennyire haszontalan!

Az utak összeszűkültek. Az egyenetlen kőfalak már régen összedőltek, a fakó fűgerinc menet közben a kocsi alvázát súrolta, a kerekek pedig ropogó jeges gödrökbe mélyedtek. Minden, szemet gyönyörködtető változatosság eltűnt a napfénnyel együtt, és hamarosan hűvös köd lepte puhán a környező lápvidéket. Mina mohón fürkészte a láthatárt, hátha talál valami életjelet – egy távoli ház fényét vagy néhány vidéki ember nyomait –, de nem lelt semmit. Még azok a birkák is magára hagyták, amelyek a domboldalakról battyogtak lefelé. Minden állatot elnyelt a föld, megfélemlítette őket a nap, amely túl rövid ideig sütött ahhoz, hogy érdemben változtasson bármin. A tél néma és bizonytalan volt, és még sosem volt ilyen sivár Connemarában.

Minden rádióállomáson csak statikus zörej szólt, így Mina inkább a kocsi fáradt zörgését és a kormánykerékre tapadó ujjai dobolását hallgatta, türelmesen várva a választ a kérdésre, amit folyton feltett magának – hol a picsában vagyok? A fényszórók jelentették az egyedüli fényforrást, ameddig a szem ellátott – mint hullócsillag egy halott bolygón –, és hosszú idő óta először kezdte zavarni a magány. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie a vevő házához. Peter térképe ott hevert mellette az anyósülésen. Néha-néha a homlokát ráncolva pillantott rá a szeme sarkából. Úgy tűnt, mintha az összes móinín és kanyargós útszakasz a semmibe vezetne. A fényszórók pedig nem mutattak túl sokat – mindig csak ugyanazt a ganajos, köves csíkot.

– Van valami ötleted? – kérdezte utasát a hátsó ülésen. – Nincs? Gondoltam.

Még azt is örömmel fogadta volna, ha Jennifer hívása töri meg a papagáj bágyadt társaságát. Mindig kimerítette, amikor a nővérével beszélgetett. Jennifer hosszasan mesélt az új férjéről és az új otthonukról, alig tartott szünetet, hogy levegőt vegyen. Ezt rendszerint néhány anekdota követte az elmúlt hétvégéről. Ezek hegyekről vagy túrázásról szóltak, vagy akármiről, amiről az ötven fénykép készült, amit meg lehetett osztani a világgal, mind olyan szűrővel, hogy az ég egy olcsó akvarellre emlékeztessen. Ott kellett volna lenned, mondta mindig Jennifer. Mina ennél rosszabbat el sem tudott képzelni.

A nővére két nappal ezelőtt, ebédidő után, majd este ismét felhívta. Mina mindkétszer a nővére nevét bámulta az ellenségesen rezgő készülék kijelzőjén, egyik kezét kinyújtva, hogy felvegye, a másikkal visszafogva azt. Minél tovább nem beszéltek, annál nagyobb bűntudata volt. A második nem fogadott hívás után hangposta maradt, mint egy folt, amit még nem törölt le. Ez a pillanat ideális alkalomnak tűnt.

– Készen állsz? – kérdezte a papagájtól, miközben bepötyögte a telefonja kódját. – Ez a nővérem. Most hallhatod, milyen szarságokat kell elviselnem.

Az üzenet nem meglepő módon egy hosszú, bosszús sóhajjal kezdődött.

– Miért nem veszed fel a telefont? Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Nem értem, miért akarod ennyire megnehezíteni. Értem én, hogy művész vagy, és idő kell, hogy, mit tudom én, a művészeteddel foglalkozz. De ideje lenne már rendbe raknod az életed. Nem lötyöghetsz így tovább, hogy néha-néha eladsz egy képet, és kész… Figyelj, nem foglak többé felhívni, oké? Rád bízom a dolgot. De anya nem akarná ezt, Minci.

Az anyja hívta így Minát. Jennifer azután kezdte használni a nevet, hogy meghalt, mintha a Minci felelősség lenne, ami a családban öröklődik, akár valami törött holmi, amelyet nem lehet helyrehozni. Mina anyja volt az egyetlen, aki egyben tartotta, Jennifer tökéletes életének fényében pedig még fényesebben ragyogtak a sajátján lévő repedések. Néha-néha eladsz egy képet? Nem volt köteles ezt hallgatni. A nővére hangja csak továbbrontott az amúgy is rossz helyzeten. Szemet az útra. Ne is gondolj rá. Hamarosan világosságnak kell gyúlnia a sötétségben.

– Szedd össze magad, Minci – hajtogatta. – Minden út vezet valahová. – Pont, ahogy az anyja szokta emlékeztetni, amikor az élet váratlan fordulatot vett.

Ebben a pillanatban hunytak ki a kijelzők a műszerfalon, mint amikor feltérképezetlen vidéken vész el az energia a pilótafülkében. Egy szempillantás alatt eltűnt a világból a fény és a zaj. Csak a hold maradt, mint izzó a zavaros vízben. Mina a slusszkulccsal babrált, és amikor nem járt sikerrel, a telefonja után kotorászott. Úgy szorongatta a bekapcsoló gombot, ahogy egy mentős a pulzust keresi, de a sötétség áthatolhatatlan maradt. Vakon a táskájába süllyesztette a kezét, öngyújtót keresett. Az ujja kulcsokat, rúzst, egy csomag kártyát, majd megint rúzst talált, végül megérezte. Katt. Katt. Mély levegőt vett. Senki sem lehet ilyen szerencsétlen. Katt. Fény gyúlt. Csupán egyetlen, hősies láng. De elég ahhoz, hogy további kotorászás nélkül megtalálja a dohányzacskóját. Mindig tartott magánál egy szálat előre megsodorva a vészhelyzetekre. Ez határozottan ilyen alkalom volt.

A légzése más zaj híján hangosabbnak tűnt, mint egyébként. Sóvárogva vágyott a motor meleg dorombolására, az egyszerű hangok társaságára. Most már remegett a keze. Nem akart mozdulatlan maradni, mintha valaki máshoz tartozna, valakihez, akinek egyértelműen felmondták a szolgálatot az idegei. Gyorsan rágyújtott, a szájához emelte a cigarettát, és a semmibe bámult, hiszen nem volt mit látni. A madár a kalitkát verdeste a szárnyával, ami megugrasztotta. Hogy lehetett hirtelen minden ilyen hangos? A vékony vasrács csörömpölése fülsiketítő volt.

– Nyugodj meg – szólt rá a madárra, lehúzta az ablakot, és kiterelte a füstöt a kezével. – Jézusom, rosszabb vagy, mint a nővérem!

Levette az ujját az öngyújtó gombjáról. Nem tudhatta, mennyi benzin maradt még benne, és tisztában volt vele, hogy nem szabad elpazarolni. Egyelőre a cigaretta parazsának kellett bevilágítania az utat. A madár megnyugodott, amint a hideg levegő beszivárgott. Hamarosan csak az adott hangot, ahogy Mina összeszorított ajkával beszívta a füstöt, és az azt követő, fáradt kilégzés. Az ablakon kinyújtott karral, a fejét oldalra billentve ült, hogy láthassa a csillagokat. Kísérteties csend honolt. Behunyta a szemét, és arra gondolt, hány helyen lenne szívesebben – bárhol máshol, csak ne itt, a semmi közepén.

Megvárja a napkeltét, aztán eldönti, mit tegyen. Olyan sokáig vezetett, hogy biztosan kellett lennie valakinek a közelben, aki segíthet. A napfény megvilágíthat egy távoli kunyhót, vagy, mondjuk, egy útjelző táblát. Arra is mindig volt esély, hogy a kocsi csodával határos módon újra életre kel. Akármilyen anyagi nehézségekkel küzdött is, boldogan visszaindult volna az úton, amerről jött, és ingyen visszaadta volna Peternek a madarát meg a kurva térképét.

– Hát, ez nem tartozott a jobb ötleteim közé – motyogta. – Azt hiszem, felírom a listára.

Túlságosan is ráhangolódott a városi lakás zajára. Mindig volt a közelben valamilyen zenész, aki az utcán nyekergett. Ugyanazokat a dalokat játszotta, ugyanazokkal a kínos akkordváltásokkal. A galambok a számok szüneteiben a tető palatábláin szteppeltek, éjszaka pedig a sirályok siklottak a szárazföld belseje felé, hogy horgas kardhoz hasonló csőrükkel feltépjék a kukákat. A csend most természetellenesnek tűnt. De meg sem közelítette azt, ami ezután következett, amikor az a sikoly szirénaként hasított az éjszakába, visszapréselve őt a székébe, és kiverve a cigarettát a kezéből.

Nem hasonlított semmihez, amit addig hallott. Vad és harsány volt. Nem emberi. Nem is lehetett az. Pedig órák óta nem látott állatot. Olyan tisztán szólt, hogy biztosan maguk a csillagok is beleremegtek az erejébe. Mina visszahúzta a karját, és feltekerte az ablakot.

– Mi az isten volt ez? – zihálta a kormánykerék mögé húzódva.

Hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát, és bezárta az összes ajtót. Ha volt is odakint valami, hát szart se látott belőle. Az autóját minden oldalról áthatolhatatlan feketeség nyelte el, mintha az óceán legmélyebb árkába merült volna, ahol ősi teremtmények élnek, időn túl, fény nélkül, titokban és sötétségben. Átkecmergett a hátsó ülésre, és oldalra tolta a papagájketrecet. Bebújt a kabátok alá, abban a reményben, hogy azok majd elrejtik itt, ahol már nem érezte magát biztonságban.

– Egy hangot se – suttogta, maga alá gyűrve a lábát. – Valami van odakint.

Nem hallott jégrecsegést, sem fagyropogást. Az ablakok végül bepárásodtak és kifehéredtek az éjszaka leheletétől, de zajt nem lehetett hallani, még valami egészen halk és ártalmatlan hangot sem. Még a papagáj is tudta, hogy most tartania kell a csőrét. Csak a sikoly emléke cserkelt dübörgő léptekkel Mina gondolatai között. A válla köré kulcsolta a karját, megtartva a kevéske meleget, amit tudott, és hallgatózott, arra várva, mikor tér vissza az a földöntúli hang.

Fénysugár világította meg Mina lábát. Lerángatta magáról a kabátokat, és félredobta őket, az egyiket az utasülés mögötti elfeledett helyre rúgva. Úgy ropogtak a csontjai, mint a törött kerti bútorok, miközben a lábát a két elülső ülés között nyújtóztatta. Élete eddigi harminchárom éve alatt még soha nem érezte magát ilyen vénnek. A madár furcsán félrebillentette a fejét, mintha meglepte volna Mina mozgolódása. Apró, rózsaszín lába az ülőrúdon toporgott. Peter legalább a nevét illetően nem tévedett. Az a-rany-pa-pa-gáj tollai fényesen csillogtak a reggeli fényben. A körülményektől függetlenül tényleg nagyon szép volt.

A szélvédő közepét fagyos foltok borították. Mina hallotta, ahogy recseg-ropog körülötte a jég, mint a rideg tojáshéj. Az anyósülés felé nyúlt, hogy felkapja a telefonját. Nem számított, kit hív, csak az, hogy ne Jennifer legyen. Túl sokáig nem vett tudomást a nővéréről ahhoz, hogy most segítséget kérjen tőle. A telefon műanyag felülete hidegnek érződött, mintha beállt volna a hullamerevség az akkumulátorában. Ez nem jelentett jót, várható módon bedöglött. A hátsó ülés mögé ejtette, ahol hangtalanul süllyedt egy kabátba. Nem a legjobb napindítás. Hátradőlt, és a sárga madárra nézett.

– Mit gondolsz, ha a lábadra kötözök egy cetlit, hozol segítséget?

A papagáj trillázott és fütyült, a legképtelenebb dallamokkal kísérletezett. Túl korai volt még a reggel az ilyen hepciáskodáshoz. Csak akkor balhézik, ha éhes, mondta Peter. Ezt Mina is át tudta érezni. A kocsi csomagtartójában volt egy zacskó madáreledel – vigasz a vevőnek, aki hajlandó egy kisebb vagyont kiadni egy sárga madárért, amely csak hamisan tud énekelni. Mina kinyitotta az ajtót, és óvatosan a földre helyezte a lábát. Legalább az egyikük reggelizhet.

Kinyújtózott, a fejét ide-oda hajtva ropogtatta a nyakát, és felnyögött, amikor – ha csak egy pillanatra is – minden fájó porcikája ellazult. Odakint minden éles volt és hideg. A köveken még mindig a fagy fakó máza fénylett. Meglepetten meredt az útra, ahol mélyen ülő köd ólálkodott az árnyékokban, úgy kerülgetve a napsütést, mint rab a keresőfényt. A kocsi egy erdő közelében robbant le, de elég távol ahhoz, hogy a kihunyó fényszórók ne fedjék fel a rengeteget. Connemarában kevés fa nőtt. Akadt ugyan néhány viharvert galagonya, de Mina nem számított rá, hogy ekkora erdős területet talál, a maga lombtalan nyomorúságában. Különösnek tűnt, hogy az autó pont ott állt meg, az erdő határán, mintha az megtagadta volna tőle a belépést. A fák ősinek látszottak, sérülékenynek és korhadtnak, mint az elhalt bőr. Még a mögüle érkező napsütésben is olyan sötétnek tűnt a mélye, mint az éjszaka.

Mina visszanézett arra, amerről jött, de nem látott semmit, még egy madarat sem az égen. A kopár vidék egyenetlen és rút volt, dombokba gyűrődött, és rejtett mélységekbe zuhant. Mindenütt ugyanaz a sáros árnyalat uralkodott, akárcsak az előző napon. Még a sziklák elszíneződött foltjai is ismerősnek tűntek. Elég sokáig vezetett úgy, hogy nem látott a fényszóró körén túl. Mint kiderült, nem maradt le semmiről.

A csomagtartó kattant, és halk jégropogás kíséretében kinyílt. Mintha még a legtétovább hang erejét is feltekerték volna. A madáreledellel teli zacskó a pótkerék és egy fél üveg víz mellett hevert. Isten tudja, mióta lehetett ott a palack. Mina azonban felismerte, mi kell a túléléshez, ha látta. Még csak most kezdődött a nap, és ki tudja, milyen hosszú gyaloglás állt előttük. Lehet, hogy száz kilométeren át nem talál újabb vízforrást.

– Készen állsz? – kérdezte a madarat, mialatt az a kalitkába dugott bogyókat csipegette. Mina soha nem kérdezte meg Petertől, mennyit kell adni neki. Ez a vevő dolga lett volna. Egy maréknyi pont elégnek tűnt.

A nyitott ajtó mellett állt, egyik kezét a kocsi tetejére téve, és az erdőt nézte, ami egyáltalán nem nyűgözte le. Olyan lehangolóan barátságtalannak tűnt a kék ég alatt, mint a menny és pokol reneszánsz ábrázolása. Nyilvánvaló volt, hogy semmi értelme nincs arra menni, amerről jött. De bármilyen sziklás volt is az út, előtte még rosszabbnak tűnt. Mintha valami nehézgép egyszerűen utat tört volna magának a fák között. A természet megpróbálta eltüntetni a saras sebhelyet. A vadonból hosszú gazok és kövér bokrok nyújtóztak, és semmi sem mozdult. Még a nyurga, száraz gyomok is mereven álltak. Egy hang sem hallatszott. Mina megvakarta a fülét, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem vesztette el a hallását.

Felnézett az égboltot csipkézett partként megbontó lombkoronára, és két lehetőség merült fel benne. Az első, hogy úgy eltévedt, és olyan távol került a civilizációtól, hogy Írország egy olyan vidékére bukkant, amelyet még senki sem fedezett fel, és ebben az esetben reménytelen a helyzete. Ez persze nem volt valószínű. Igaz, már bebizonyosodott róla, hogy ő a legszerencsétlenebb nő Nyugat-Írországban, így ezt sem tartotta lehetetlennek. A második, sokkal biztatóbb lehetőség az volt, hogy valójában egy szinte ismeretlen nemzeti parkot talált. Ahol valódi, élő emberek metszik az ágakat, és énekelnek a rekettyésnek. Lehet, hogy naponta járnak errefelé turistákkal teli buszok, és ő boldogan elviselte volna a társaságukat, ha ez azt jelenti, hogy hazajuthat, és végre nekieshet annak a vászonnak. Az volt a könnyen szerzett pénz. Ez itt inkább katasztrófa.

– Soha többé ne jöjjünk vidékre – mondta a sárga madárnak, miközben kiemelte a kocsiból a kalitkáját. Az inkább ormótlan volt, mint nehéz. Mina bedobott egy marék magvat, a többit pedig a csomagtartóban hagyta. A táskája már így is zsúfolásig megtelt, még azelőtt, hogy begyömöszölte volna a vizes palackot. A telefon teteme is a kocsiban maradhatott – az adó- és biztosítási matricákkal ellátott, négykerekű mauzóleumban. De a vázlatfüzet és a ceruzák vele tartottak, meg a dohány, és a többi nélkülözhetetlen holmi, ami miatt megérte, hogy sajgott a válla.

Bezárta a kocsit, és közben elmosolyodott. Egy tapasztalt tolvaj talán tudná, hogyan lehet újra mozgásba hozni, és ha erre jár egy ilyen, akkor csak rajta. Mina megtette az első lépést az erdő felé, de valamiféle ösztön megrántotta a gyeplőt. Mit gondolsz, hová mész, Minci? A sikoly tehetett róla. Az emléke úgy ragadt meg az elméjében, mint a ritkás köd az ajkán. Biztosan jó ötlet hátrahagyni a kocsi biztonságát? Művészi képzelete száz borzalmat vázolt fel, ami mind lehetett a sikoly forrása. Az összes horrorfilm, amit valaha látott, és az összes gótikus mese, amit valaha olvasott, mind-mind táplálta a képzeletét. De ez a való világ volt. Ahol nincsenek szörnyek. Akkor és ott Mina biztos volt ebben.

Élelem és víz nélkül maradt, nem várhatott az esetleges segítségre, így bal kezében egy kalitkába zárt madárral, jobbjában pedig egy sodort cigarettával, az arcát simogató friss levegőben követte az egyetlen járható utat. Bárcsak látná most a nővére! Talán az a lemerült telefon rejtett áldás volt. Előző este, pánikba esve, talán még Jennifert is felhívta volna. Mintha nem kapott volna eleget azért, mert művészként próbált boldogulni. A papagájfutár kevéssé ismert szerepe még könnyebb céltáblává tette.

Nem kellett messzire mennie, a göcsörtös fák máris köré gyűltek, és elnyelték az eget, amitől még magányosabbnak érezte magát. A levegő is lehűlt egy kicsit. Az ösvény rögös volt, a felszínét megtörő, fonnyadt fűcsomókból ítélve alig használták. Gyökerek tépték fel a talajt, úgy tekeregtek egymás körül, mint egy gilisztaágy, és arra kényszerítették, hogy mindig nézzen a lába elé. Kétoldalt elég meredek volt az árok, ha sötétben hajtott volna bele, talán még feje tetejére is áll a kocsival.

Nem evett semmit, mióta elindult a városból, és az is csak nass volt. Az étvágya csak késő délután szokott megjönni. Előtte minden küzdelmes volt, mintha egy teli hasú csecsemőt tömne erőszakkal, épp csak a könnye nem hullott. Otthon az előző estéről megmaradt tésztát csipegette, talán fél tucat falatig jutott. Az anyja egyik receptje volt. A legapróbb részletekig igazodott hozzá, mégsem lett ugyanolyan. Most annyira éhes volt, hogy a tányért is kitörölte volna.

A papagáj hirtelen hangosan felrikoltott. Úgy tűnt, megrebben az aljnövényzet, és a hangja minden egyes fa testén végigkúszik, mielőtt felemelkedett volna az ágaiktól felsebzett és keretezett égboltra. Az ijedségtől majdnem kicsúszott a lába alól a talaj.

– Jézusom – nyögte, és felemelte a kalitkát, hogy a madár szemébe nézzen. – Ha még egyszer ezt csinálod, Istenre esküszöm, hogy… – Nem fejezte be a mondatot. A papagáj mintha vigyorgott volna.

Akármilyen rosszak is voltak a körülmények, az ő sorsa biztosan jobban alakult, mint a madáré. Szegény valószínűleg egész életét abban a kalitkában töltötte, hiába kapta meg a repülés ajándékát, megzabolázták, bebörtönözték, és kirakatba állították. Parányi arcáról mégis izgatottság sugárzott.

– Sajnálom – suttogta Mina, már-már bűntudatot érezve. – Csak próbálj halkabb maradni, jó?

Gyerekkorában a szülei egyszer elvitték az állatkertbe. Az állatok mind olyan unottnak, olyan szomorúnak tűntek, ugyanazokat a bágyadt mozdulatokat ismételgették, mintha megbomlott volna az elméjük. Az elefánt volt a legrosszabb. A lábát vastag lánc kötötte egy tömbhöz, és csak himbálózott előre-hátra, a semmibe meredve. Mina meg volt győződve róla, hogy sír. Egyes emlékek idővel kísérteni kezdték, és az is egy ilyen nap volt. Semminek sem lenne szabad fogságban élnie – a kis Mina ezt a tanulságot vitte haza az állatkertből. És ha nem lett volna a pénz, ott és akkor szabadon engedi a sárga madarat.

Az erdő kilométerekre nyúlt el, egyre mélyebbre és mélyebbre vonta abba a hátborzongató pagonylabirintusba. Most már nem lehetett messze a vége. A fák azonban olyan sűrűn sorakoztak, hogy nem tudhatta, mi lesz. Már azt sem tudta pontosan megállapítani, merre jár a nap. Órák teltek el. Itt-ott földbe vájt odúkat vett észre, de állatokat nem. Se fészkeket odafent, se ürüléket odalent. Úgy tűnt, nincs élőlény, amely ezt a helyet otthonnak hívná. Mina nagyon örült a madár társaságának, pedig már fájt a karja a kalitka cipelésétől.

– Azt hiszem, már régóta esedékes egy pihenő, nem gondolod? – szólalt meg, miközben letette a földre, hogy valamelyest kimasszírozza a vállából a zsibbadást. A fájdalom már a háta felé kúszott, mint egy teste köré tekeredő kígyó.

A szomjúság egy órája tört rá. Fél palack víz nem sok, ezért megfogadta, hogy csak akkor iszik belőle, ha már a nyálat sem tudja összegyűjteni a szájában. Ez az idő mostanra jött el. Az arca kivörösödött, és kifulladt. Mindjárt ad egy kupakkal a madárnak is, de mivel a munka nehezét ő végezte, az várhatott egy kicsit.

Miközben lehajolt, hogy felvegye a kalitkát, megakadt a szeme valamin a fák között. Körülötte minden szürke vagy barna volt, vagy valamiféle maszat a kettő között, így nem lehetett nem észrevenni a piros kesztyűt. Annyira oda nem illőnek tűnt. Ez volt az első jele annak, hogy másik élő ember járt ott előtte. A kesztyű belegabalyodott néhány ágba, úgy lógott ott, mint egy hálóba szorult légy.

– Ez jó jel, nem igaz? – suttogta. – Legalább nem mi vagyunk az elsők, akik ilyen kurvára eltévedtek.

Az ágakon áthatoló gyenge fény gyorsan fogyatkozott. Mina eddig nem érezte kellemetlennek a hideget, de mostanra elfáradt, és minden porcikájában megtelepedett a fájdalom. Közeledett az éjszaka. Nem volt hova menekülni előle. A föld mereven feszült a léptei alatt, és ezüstös ködszerűség kezdett szivárogni a pórusaiból. Bár a fák körös-körül elhullajtották holt ágaikat, túl nedvesek voltak ahhoz, hogy gyújtósnak használhassa őket. Különben is, még ha csontszárazak is lennének, semmi garancia arra, hogy az öngyújtó segítségével meg tudná gyújtani őket.

Fél öt körül lehetett, vagy talán közelebb az öt órához. Peter valószínűleg a kocsma kandallójánál ült a zsámolyán, és várta, hogy visszatérjen, hogy ő megkapja a részét a legkönnyebben megkereshető pénzből.

– Hogy kerülök én mindig ilyen helyzetbe? – suttogta Mina vacogó foggal.

Érezte a hideget az orrán és az arcán, a kalitkát tartó keze jajvörösen égett. Úgy lüktetett az ujja, mintha becsípte volna az ajtó. Otthon olyan magától értetődőnek tartotta a forró whisky kortyolgatását. Most az is elég lenne, ha csak kézbe vehetne egy pohárral az italból, ha a tenyerében dédelgethetné, és mélyen beszívhatná az illatát. Peter mostanra több whiskyvel lógott neki, mint amennyit akár az ő rutinos szervezete kibírna. És még egy százast megtart a részéből, amiért ennyi gondot okozott neki. Ha pedig akár csak egy ujját vagy lábujját is elveszíti a fagy miatt, egy centet sem ad oda.

Ebben a pillanatban a távolban fényt pillantott meg, amely a léptei ritmusára ugrált a fák között. Mina teljesen mozdulatlanná vált, a nyakát nyújtogatta, és alig hitt a szemének. De ott volt, stabilan fénylett. Egy villanykörte. Egy másodperce még nem látszott.

– Na, ezt nézd meg – mondta, és felemelte a madár kalitkáját, hogy az is lássa. – Gyere, úgy tűnik, mégsem alszunk idekint.

A nap fénye gyorsan fogyatkozott, alig látta a talajt a lába alatt. A sárga madár vadul visított, amikor átpréselte egy bozótoson, kibotorkált a túloldalon, és majdnem elejtette a kalitkát. A hangja fülsiketítő volt, és valaki meghallotta.

Mina úgy látta, hogy az illető a villanykörte alatt áll. Csak a körvonalait tudta kivenni az egyre mélyülő sötétségben. Egy ház állt ott. Ennél többet nem látott. Szerencsére bárki is hallotta meg a papagáj rikoltását, most látta, hogy Mina feléjük botorkál. Ő azon aggódott, hogyan reagál majd rá az idegen.

– Futás! – kiáltotta a nő. – Befelé, gyorsan!

Mina nem értette, mi ez a nagy sietség, és nem is érdekelte. Félig-meddig azt hitte, hogy puskát rántanak, és visszakergetik a bozótosba. De nem volt más választása. Lehet, hogy menedék nélkül nem bírná ki az éjszakát.

– Jövök! – kiáltott vissza, és próbált levegőhöz jutni, miközben kihámozta a testét az őt visszatartó tüskés szörnyetegből.

Olyan gyorsan sietett át az aljnövényzeten, ahogy csak fáradt lába bírta, lábujjhegyen, miközben a bokacsizmája sarka folyton barázdákat vájt a talajba. Annyira az előtte izzó fényre koncentrált, hogy alig látott többet, mint egy szemellenzős ló, amely a célvonal felé száguld. A nő az ajtóban állt, és nyitva tartotta. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban becsukhatja.

– Gyerünk, futás! – kiáltotta. – Gyorsabban!

Mina nem is gondolkodott, csak tette, amit mondtak neki, és berohant. A nő becsapta mögötte az ajtót, és nekilátott, hogy bezárjon egy rakás zárat. A folyosón sötét volt, csak a mennyezetről lógó izzó adott némi fényt.

A nő idősebb volt nála – talán a negyvenes évei végén járhatott –, és sokkal magasabb is. A villanykörte épp a feje fölött lógott. Szörnyen sovány volt, teste csupa ín és életerő. A bőre hátborzongatóan vékonynak tűnt, hosszú orcáján és állán egészen fakó, hártyás, mint egy rovar szárnya. Egykor talán szép lehetett, de ragyogó kék szeme most beesett volt, és a lehető legmélyebb kimerültségtől táskás. Minden vonása fakó és petyhüdt, és semmi sem tűnt rajta tisztának. A haja a legvilágosabb szőke, mintha kiszívták volna belőle a színt. Gyöngyházként csillogott a fényben, és élettelenül lógott a válla alá. A végét durván, szabálytalanul vágták le, mintha patkány rágta volna meg alvás közben. A teste szinte eltűnt az imbolygó izzó homályos fényében. Madárijesztő volt, amiben alig maradt szalma, megtépkedve és magára hagyva. Ujjai a lábáig érő, bolyhos kendő foszladozó szegélyét szorongatták, amely éppúgy hozzátartozott, mint az arca, haja és reménytelensége.

Hirtelen sikolyok kavalkádja mérgezte meg a levegőt, ugyanaz a félelmetes hang, mint az előző éjszaka. Olyan hangos volt, és olyan sok forrásból jött, hogy Mina összerogyott a padlón, és a kalitkába kapaszkodott, mintha a sárga madár valahogy meg tudná védeni. A sikolyok közvetlenül odakintről jöttek, a sötétségből, ahonnan pillanatokkal ezelőtt még a fény felé rohant. A rengeteg zárra pillantott – reteszekre, egyszerű láncokra –, amelyek elválasztották őket az erdőt elözönlő valamiktől.

– Szerencséd, hogy életben vagy – közölte a nő, és felé nyújtotta a kezét. – Gyorsan, gyere velem. Már ég a lámpa.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

#beleolvasó #gabokiadócsoport #gabokiadó #horrorirodalom

0 notes

labjegyzet · 4 months

Text

Olvass bele Bökös Borbála új fantasy regényébe!

A szerző ifjúsági regénye páratlan kalandra hív egy olyan mágikus világba, ahol a varázslat mindent átsző.

MÁSODIK FEJEZET

Viharral játszók

Szilke és az öreg Grünwald kiléptek a kórházból, és a parkoló felé vették az irányt. Az öregember olyan ruganyosan lépkedett, hogy a lány alig bírta tartani vele az iramot. Megálltak egy nagy, fekete BMW előtt. Szilke eltátotta a száját, mert még soha nem látott közelről ilyen drága autót. A kocsiból most kiszállt két öltönyös férfi, és kinyitották nekik az ajtót. Keménykötésű, durva alakok voltak.

A lány és a nagyapja beültek hátulra, míg az öltönyösök előre. Szilke magában azt gondolta, hogy a nagyapja valószínűleg elképesztően gazdag lehet, ha ilyen autóra és ilyen testőrökre telik neki. A férfi, aki vezetett, egy szót sem szólt, viszont ahogy megmozdult az ülésen, villanásnyi időre a zakója alól egy tőr vagy inkább kard díszes markolata bukkant elő. A lányt hirtelen kiverte a jeges verejték.

Ezek valamiféle gengszterek, gondolta. Talán mégiscsak a Bagós Nicu keze van a dologban. Istenem, ezek ki fognak engem csinálni!

A testőr, aki az anyósülésen ült, most hátrafordult, és alaposan végigmérte Szilkét. Középkorú férfi volt; szögletes álla, hegyes orra, és félig nyílt ajkai közül előbukkanó éles fogai egy ragadozó benyomását keltették. A halántékánál hosszú vágásnyom éktelenkedett.

– Hisz ez csak egy utcakölyök – jelentette ki hitetlenkedve.

– Biztos, hogy ő az?

– Igen, egészen biztos – válaszolta az öreg Grünwald, majd odafordult Szilkéhez: – Nem kell félned tőlük. Megbízható, rendes fiúk. Ami pedig engem illet: szólíthatsz nagyapának, vagy Grünwald úrnak, vagy Móricz úrnak. Ahogy csak szeretnéd. Viszont nem tegezhetsz, megértetted?

– Meg – felelte Szilke, és kicsit megborzongott.

– Fázol?

– Nem.

– Éhes vagy? Szomjas vagy?

– Köszönöm, nem. Igazán nem.

Egy rövid ideig hallgattak. A testőr most előrefordult, és közönyösen az utat bámulta. Viszont az a férfi, amelyik vezetett, lopva meg-megnézte magának a lányt a visszapillantó tükörben.

Egyszer elvigyorodott, és hátraszólt neki:

– Hé, kicsi, aztán mi a neved?

– Szilkének hívnak.

– Hát, az egy jó név. Engem szólíthatsz Péternek, ez meg itt mellettem Rudi. Aztán tudod-e, hová megyünk?

A lány megrázta a fejét, de élénken figyelni kezdett. Az öreg Grünwald viszont rádörrent Péterre, a sofőrre:

– Még nem volt alkalmam elmagyarázni neki. Hallgass, és figyeld az utat! – Aztán valamivel enyhültebb hangon beszélni kezdett a lányhoz: – Nézd, Szilke, tudom, hogy ez most nem

könnyű neked, de meg kell szoknod, hogy teljesen meg fog változni az életed. Hallottam rólad egyet s mást, tudom, miféle vásott bajkeverő vagy, de ennek mostantól vége. Az én házamban úri nevelést fogsz kapni, és olyasmikre is megtanítalak, amikről eddig még csak nem is álmodhattál. Majd szépen lassan mindent el fogok neked magyarázni.

Szórakozottan megforgatta kezében a botot, és a lányra nézett, mint aki választ vár tőle. Szilke a fejét ingatta:

– Nem hiszem, hogy maga a nagyapám. Mondja meg, mit akar tőlem!

Az öreg felnevetett, majd így felelt:

Hidd csak el, kicsi lány. Mert én olyan ember vagyok, aki bizonyisten nem tesz meg ekkora utat a semmiért, nem fárasztom magamat, csak akkor, ha megéri. A család dolgaiban pedig nem ismerek tréfát. El sem hiszed, mennyire örülök, hogy rád találtam.

– Elkomorodott, és csöndesen folytatta: – Sajnálom, hogy apád és köztem nem alakultak jól a dolgok. Az apád nagyon fiatalon elkerült otthonról. Tudnod kell, hogy neki nem volt olyan jó érzéke azokhoz a dolgokhoz, amiket meg akartam neki tanítani.

– Átható, kék tekintetét a lányra emelte. – Veled, Szilke, azonban más a helyzet. Veled nagyon komoly terveim vannak.

A Rudinak nevezett sebhelyes arcú testőr ekkor hátrafordult, és beleszimatolt a levegőbe. Ijesztően kitágultak az orrcimpái, ahogy Szilke felé szaglászott.

– Á, a Grünwald-vérvonal! Micsoda erő! – motyogta.

Szilke meg mert volna esküdni rá, hogy a sebhely környékén a férfi bőre egy villanásnyi időre pikkelyesre váltott.

A lány most már igazán halálra rémült.

Ezek mind őrültek, gondolta. Teljesen be vannak kattanva.

A kocsi ekkor lassított, majd teljesen megállt, mert pirosat kapott. Szilke kinézett az ablakon. A Rogériusz negyedben jártak. Jól ismerte Váradnak ezt a részét, tudta, hogy éppen a sarkon túl kezdődnek az AN blokkok, két utcával odébb pedig a régi textilgyár elhagyatott épülete terpeszkedik.

A lány olyan gyorsan döntött, hogy maga is meglepődött rajta. Hirtelen feltépte az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Az öreg utánakapott, de csak a dzsekijét markolta, amiből Szilke gyorsan ki is bújt, és az a nagyapja kezében maradt.

A lány úgy futott, mint az őrült. Fel a járdára, be a blokkok közé, végig az első sétányon. Hallotta, ahogy az öreg Grünwald utánakiabált:

– Azonnal gyere vissza, ne csinálj ilyen butaságot! Kölyök, nem tudod, mibe kevered magad, ha most elszöksz tőlem!

A lány azonban rá sem hederített. Minden erejét beleadta a futásba, és csakhamar már két utcán is végigszáguldott. Éppen befordult a sarkon az egyik sikátorba, amikor egyszer csak megérezte, hogy üldözik. Hátrafordult, és látta, hogy az öreg a nyomában jár, sőt, mindjárt utol is éri.

Nem hitt a szemének.

Ez egyszerűen nem lehet igaz, álmélkodott. Képtelenség, hogy egy ilyen idős ember ennyire gyors legyen!

Grünwald kabátja kigombolódott, és csak úgy lobogott a szélben. Szilke ekkor berohant a sikátorba, amelynek a végében ott állt egy szemeteskonténer meg egy kupac téglatörmelék. Könnyedén átszökkent felettük. Legnagyobb meglepetésére a nagyapja tartotta vele a lépést. Ő is átugrott az akadályokon, és már olyan közel járt hozzá, hogy a lány szinte hallotta a légzését. Szilke hátra-hátrapillantott. A két testőrt nem látta sehol, de az is éppen elég idegességgel töltötte el, hogy a nagyapját nem sikerült leráznia.

Az utcák és a sikátorok ide-oda kanyarogtak, egyre szűkültek, és a lány azzal biztatta magát, hogy jól ismeri a terepet, itt nincs, aki megverje futásban. Most mintha elveszítette volna az üldözőjét, már nem látta sehol. De még nem lassított, minden érzékével veszélyt szimatolt. A kishaverok olyan sebesen kotródtak el az útjából, hogy alig vette észre őket, amint az árnyékok mélyére iramodtak.

Szilkét különös érzések rohanták meg. Megint elfogta a szédülés, és megérezte azt a furcsa szagot. Szél támadt. Az égen hirtelen összegyűltek a fellegek. Éppen, amikor a lány letért volna jobbra, az egyik sikátorba, az öreg Grünwald szinte a semmiből elébe toppant. Lekoppantott a botjával. Szilkét abban a pillanatban felkapta egy erős szél, és nekiszorította a szemközti tűzfalnak. A lány a földre zuhant.

Levegő után kapkodott, és közben a nagyapjára sandított.

Ez maga az ördög, gondolta keserűen. Egy démon. Hát sehogy sem tudok megszabadulni tőle?

Grünwald elindult felé.

– Állj fel! – förmedt rá.

Szilke feltápászkodott. Ijedten meredt a botra. Megfordult a fejében, hogy az öreg most mindjárt agyonüti azzal a varázslatos bottal.

Ejha, a bot!, A felismerés elemi erővel nyilallt belé. Minden a miatt az átkozott bot miatt van! Ha én azt megszerezhetném!

Az öreg egészen közel ért már. Szilke lehajtotta a fejét, és egy helyben toporgott.

– Ne tessék rám haragudni – szipogta. – Ígérem, hogy nem teszek ilyet többet.

Úgy tett, mintha nagyon megbánta volna a dolgot. Félelemtől reszketve várta, hogy a nagyapja megüsse. De az semmi ilyesmit nem tett. Csak nyakon csípte, és előrelódította a lányt.

– Indulás, Szilke! – szólt rá keményen. – Majd adok én neked, ha még egyszer így felbosszantasz!

A szél elcsitult, és ők elindultak visszafelé az autóhoz. Elhaladtak a romos textilgyár mellett. Szilke látta a bejáratot, a rozsdás, sarkig kitárt kapukat, és eszébe jutott, hogy ha azokon átjutna, odabent a gyárban rengeteg folyosó és búvóhely akad, sok átkötő út, és egy alagsori csatornajárat is, amely egészen a Zinka gyártelepig visz, ki a város szélére.

A megfelelő pillanatra várt. Az öreg Grünwald most nem figyelt rá, az utcanévtáblát nézte, kereste, melyik úton futottak idáig, hogy jutnának vissza leghamarabb. Ekkor Szilke egyszerűen fogta magát, kikapta a kezéből a botot, és rohanni kezdett a gyár felé. Olyan gyorsan csinálta, hogy a nagyapjának felocsúdni sem volt ideje.

A lány már átjutott a kapun, amikor végre visszanézett. Az öreg ott állt, ahol hagyta. Teli torokból nevetett. Azt kiáltotta:

– Nicsak, nicsak, mire áll az eszed, te vakarcs!

Rémisztőnek tűnt a nevetése. Aztán mégiscsak megindult a lány után. Most is eléggé gyorsan szedte a lábát, csakhogy ezúttal Szilke fürgébb volt. Berohant a gyárba, és egészen nesztelenül futott tovább. Úgy ismerte ezeket a termeket és folyosókat, mint a tenyerét. Egyikből a másikba rohant, éles kanyarokat vett, lement az alagsorba, átbújt a félig kifeszített ajtón, lemászott a falakba vert rozsdás létrafokokon, és máris a legmélyebb járatban találta magát. Úgy rohant előre, mint aki az életéért fut. Néha meg-megállt, fülelt. Semmit sem hallott.

Haverok bújtak elő az árnyékos zugokból, kíváncsian megbámulták a lányt. De ő most nem foglalkozott velük, sietett, hogy minél előbb kiérjen a csatornából. Jó fél órán át futott, a feje búbjától a lába hegyéig leizzadt. A nagyapja botját erősen magához szorította.

Amikor megállt pihenni, zaklatottan pillantott maga mögé. Alig bírta elhinni, hogy sikerült leráznia az üldözőjét.

Végre kiért a Zinka gyártelep szélére. Ez volt itt a város vége, egy lélekkel sem lehetett erre találkozni. Régen a banda ide járt sörözni. A falak tövében még most is szanaszét hevert a sok törött üveg. Kátrányszag terjengett a levegőben. A lány megint megállt, erősen lihegett.

Most először megnézte a botot egészen közelről. Csakugyan egy sárkány fejét formálta a markolata. A két szem vörösen izzott benne. Úgy gondolta, talán sokat is ér, hiszen egészen biztosan színezüstből készült. A boton végig rovások látszottak. A lány nem tudta eldönteni, hogy valami írás-e, vagy csak díszítés. Megvonta a vállát.

Nem számít, mondta magában. Fontosabb dolgom is akad. Elindult, hogy megkeresse Bagós Nicut. Arra gondolt, talán mégis meggyőzheti arról, hogy vigye magával külföldre.

* * *

Alkonyatkor az utcák mindig ijesztőbbnek tűntek, főleg az elhagyatottabb városrészekben. Miután Szilke kifutott a Zinka gyárból, a vasútállomás mellett találta magát, a lezárt sínek és a leselejtezett tehervonatok között. A távolból egy vonat füttyét hozta felé a szél. Innen csak egy kőhajításnyira volt a kettes villamos végállomása, így kicsit megnyújtotta a lépteit, hogy elkapja a fél hatost. Jobbra-balra forgatta a fejét, érezte, hogy nem túl okos dolog ebben a zónában ilyenkor egyedül csatangolni. Tudta, hogy a banda innen öt megállónyira, a régi Decebal park melletti lepukkant bérházakban szokott lógni.

Lehűlt a levegő, és a lány fázni kezdett. A fél hatos nagyot döccenve elindult. Szilke futásnak eredt, és még éppen utolérte. A régi Tátra csigalassúsággal és fülsiketítő zörgéssel haladt a síneken. A blokkok előtt a járdán még kergetőztek a gyerekek, és ő irigykedve figyelte őket. Tudta, mindjárt rájuk szól az anyjuk, hogy menjenek be; kézmosás, vacsora, lefekvés, meg ilyesfélék következtek. Százszor elképzelte, milyen lenne, ha ő is egy ilyen családban élhetne, ha élne az anyja és az apja, és rendes otthonuk lenne.

Odébb egy csapat fiú álldogált a porolórudak előtt. Cigiztek, és Szilke hallotta, ahogy bömbölt a táskarádiójukból a manele*.

*Rom. népzenei populáris zenei műfaj a balkáni országokban, így Romániában is.

Idős férfiak ücsörögtek a villamos végében, és ők is a kis zsebrádióikat hallgatták. Mindenhonnan a Nemzeti Párt közvetítése hallatszott, miszerint egyre valószínűbb, hogy Románia nem fogja tudni elkerülni a háborút. Valaki átkapcsolt egy másik frekvenciára, ahonnan magyar adás hallatszott. Szilke élénken figyelt. Azt eddig is tudta, hogy tizenkét évvel ezelőtt, ezerkilencszáznyolcvankilencben forradalom tört ki Romániában, amelyet a kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu és a hadserege sikeresen levert, és azóta megerősítette a hatalmát.

Azt is tudta, hogy két évvel később Európa szinte kettészakadt: a nyugati részt az Angol–Amerikai Unió hajtotta az uralma alá, míg a keleti részt az oroszok által létrehozott Kelet-Európai Szövetség. Ez utóbbiba tartozott Románia és Magyarország is. Viszont Magyarország évek óta egyre szabadabban kereskedett a Nyugattal, és úgy tűnt, most már nyíltan a nyugati Angol–Amerikai Unióhoz csatlakozna. A magyar riporter hangja vészjóslóan csengett:

– Értesüléseink szerint az orosz–román egység akkor is megmarad, ha Magyarország úgy dönt, kilép a Kelet-Európai Szövetségből, és belép az Angol–Amerikai Unióba. Ez azonban háborúhoz vezethet. Az orosz–román erők már meg is kezdték a mozgósítást.

Egy másik riporter most egy politikai szakértőt kérdezett:

– Ön szerint mekkora a háború esélye?

– Elég nagy, ugyanakkor a romániai helyzetet nagyban befolyásolja, hogy milyen döntést hoz az Autonóm Erdélyi Tartomány.

– Kérem, magyarázza el Erdély szerepét ebben az egészben!

– Nos, mint az köztudott, a romániai forradalom leverése után

Erdély kivívta magának az autonóm tartomány címet. Ez azt jelenti, hogy bár Romániához tartozik, sok kérdésben ő maga szavazhat a saját sorsáról. És az is köztudott, hogy az ott élő magyar és szász közösségek nem örülnek az oroszok befolyásának. Az elmúlt hetekben Kolozsváron és Temesváron is zavargások törtek ki. Sokan most is a háború ellen tüntetnek. A helyzet jelenleg pattanásig feszült.

Egy rendőrautó haladt el a villamos mellett, mire az öregek óvatosságból gyorsan kikapcsolták a rádiót. Közben az úton egyre több katonai teherautó húzott el mellettük, és Szilke a villamosablakból látta, hogy a helyi rádióállomás előtt fegyveres őrök állnak.

Vajon tényleg háború lesz?, gondolta magában.

Mindent beborított az utcai lámpák sápadt, sárgás fénye, meg a tévék szobákból kiszüremlő villogása. Az öregasszonyok, akik ez idáig a blokkok előtti padokon vagy faládákon üldögéltek és pletykálkodtak, most összébb húzták magukon a kínai dzsekiken átvetett hárászkendőket, és szedelőzködtek, hogy felmenjenek a lakásaikba.

Szilke elmosolyodott, amikor észrevette a kishaverokat az utcán. Szerette őket akkor figyelni, amikor leszállt az este. Ilyenkor nagy bátran előmásztak, és mindenfelé császkáltak a városban. Az emberek nem érzékelték őket, azt sem tudták, ha éppen a fejükön bucskáznak át az árnylények, vagy belopóznak az otthonaikba, és meglapulnak a sarkokban, repedésekben. Szilke tudta, hogy nem ártanak ők senkinek, csak szeretnek összevissza kóborolni.

A villamos befordult a Decebal park felé vezető utcába, olyan lassan vette a kanyart, hogy a lány le is tudott ugrani róla, és gyalog folytatta tovább. A dzsekijére gondolt, amely az öreg kezében maradt.

– Milyen kár érte – sóhajtotta. – Most már irtóra fázom.

Felpillantott a távolban az ég felé meredező Hőközpont kéményére: vastag füstfelhőket pöfögött, ezek szerint már mindenütt beindították a városban a távfűtést. Szilke végigloholt egy szűk sikátoron, amelyre a földszinti konyhák ablakai nyíltak. Összefutott a szájában a nyál, ahogy megérezte a jó szagokat. Úgy rátört az éhség, hogy alig bírt magával. Az egyik konyhából frissen sült lángos szaga áradt. Megtorpant, arra gondolt, be kéne szólnia, hátha adnának egy darabot.

Aztán elszégyellte magát. Még sosem koldult, és dacosan eldöntötte, hogy nem pont most fogja elkezdeni. A guberálás viszont más eset volt. Abban már elég nagy tapasztalatra tett szert. Odament a kukákhoz, és gyorsan beletúrt a szemétbe. Egy egész kifli akadt a kezébe. Mohón enni kezdett, és iszkolt tovább a bérházak felé.

Nem a főbejáraton ment be, mert nem akarta, hogy a fiúk meglássák.

Megkerülte az épületet, és beosont a bal oldali kiskapun. Felment egy emeletnyit. Ezekben a házakban már nem lakott senki, az ajtók és az ablakok helyén csak hatalmas lyukak tátongtak. A falak bepenészedtek és már mindenütt leomlott a vakolat, a szobák tele voltak szeméttel meg ürülékkel. Már hallotta is Bagós Nicu hangját, amint a többiekkel beszélgetett.

Szilke kilesett az egyik ablaküreg mögül. A fiúk a belső udvaron álltak, a szokott helyen. Egy régi fémkukában tüzet raktak, annál melegedtek. Cigiztek, és arról beszéltek, minél hamarabb indulni akarnak külföldre. Nicunál ott volt egy tornazsák, azt rálökte az udvaron álló, kiszuperált Dacia motorházára, és azt mondta:

– Na, srácok, gyertek, mert most osztozkodni fogunk!

Szilke csodálkozott, hogy ilyen hamar meg is szabadultak a lopott holmiktól, aztán eszébe jutott, hogy persze, hiszen Nicu még a meló előtt azt hangoztatta, talált vevőt. A lány most hegyezte a fülét, mert valaki az ő nevét mondta.

– Tudjátok, a kiscsaj nem döglött bele a villámcsapásba. Lehet, hogy visszajön a részéért.

Szilke lélegzet-visszafojtva figyelte, mit felel erre a Bagós. A bandavezér felröhögött.

– Tök mindegy – mondta, és kipöckölte a csikket. – Még ha vissza is vergődne ide, mi már nem leszünk itt. Holnap éjjel olajra lépünk. És különben is – folytatta gúnyos hangon –, egy ilyen nyikhaj hülyét nem vihetünk magukkal, nem kockáztathatjuk, hogy megállítsanak minket a román-magyar határon.

Ez itt egy román banda, a mocskos kis magyar meg mehet vissza oda, ahonnan idejött. Ázsiába, vagy hova.

Szilkének könnyek szöktek a szemébe. Úgy szorította a botot, hogy majdnem eltörte.

Nicu közben kipakolta a pénzt a kocsira, a többiek odagyűltek, meghúzták a sörösüvegeket, és várták, hogy megtörténjen az elosztás.

Szilke felnézett az égre. Elöntötte a keserűség. Erősen kívánta, hogy jöjjön a vihar. Rögtön érezte is magában azt a bizsergető érzést, megmozdult körülötte a levegő. Először csak egy enyhe fuvallat jött, majd rendes szél. Felkapta, és elsodorta az udvaron heverő sörösdobozokat, cigicsikkeket, nejlonzacskókat. Csakhogy ez még mindig nem volt az igazi. Szilke nagyobbat akart, igazi, dörgedelmes vihart. És rengeteg villámot.

Hogy is csinálta nagyapa?, töprengett.

Lekoppantotta a botot, ahogyan az öreg, és a következő pillanatban egy irgalmatlan erő egyszerűen hátralökte. A lány a falhoz ütődött. A botot nem engedte el, de olyan nehéz volt megtartania, mintha egy láthatatlan erő ki akarta volna csavarni a kezéből. Szörnyű dördülés hallatszott, éppen az orra előtt csapott be egy villám a bérház udvarára. Senkit sem sújtott agyon, de szélförgeteg keletkezett, és Szilke már csak azt látta, hogy a száz- és kétszázlejes bankók kavarogva szállnak ki a bérházból, el a városközpont felé.

Nicu üvöltött. Mindenki ordított. A kuka felborult, a szél felemelte és az oldalára döntötte a Daciát. A fiúk próbáltak belekapaszkodni valamibe, de olyan erős volt a légmozgás, hogy jó félméternyit megemelkedtek, és rongybábukként csapódtak a tűzfalnak vagy egymásnak. Szilke csont roppanását hallotta, valaki azt kiáltotta, eltört az orra. A hirtelen jött szél összezúzta a még épen maradt ablakokat, a földszinti lakások bedeszkázott ajtónyílásaiból pedig kitépte a deszkákat. Ember, üveg, falomladék megállíthatatlanul kavargott a levegőben, majd hirtelen a földre zuhant.

Aztán az egész kezdődött elölről.

Szilke nem állta meg nevetés nélkül. Rettentően mulatságosnak találta a szélvihar közepén kapálózó fiúkat. Aztán gyorsan, hogy észre ne vegyék, kislisszolt az épületből. A vihar továbbra is dühöngött, de a lány már nem törődött vele, rohant tovább a víztorony irányába. Folyton Nicu arcát idézte fel, és ki-kibuggyant belőle a kacagás.

– Micsoda bamba képet vágott, ahogy a pénz huss, elszállt előle a levegőbe!

Végül eljutott a víztoronyig, és megállt, hogy kilihegje magát. Egyszer csak rátört a jól ismert szorongás, és megdördült felette az ég, az arcába vágott egy hirtelen jött jeges szél. Valami nem volt rendben. Megfordult, és szembetalálta magát a nagyapjával.

Látta, hogy az öreg borzasztóan dühös. Hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, merre meneküljön. Felemelte a botot, erősen lekoppantott vele, de csak annyit ért el, hogy erősen felsüvített a szél, majd gyorsan el is hallgatott. A villám, amelyet a lány le akart hívni a felhőkből, nem akart jönni, akármilyen erősen is gondolt rá. Az öreg Grünwald ekkor odalépett hozzá, kirántotta a kezéből a botot, és csettintett a két ujjával, mire elhallgatott a szél.

Még egyszer csettintett, és elhallgatott a dörgés.

A harmadik csettintésre eleredt az eső. Furcsa, kékesen ragyogó eső szitált, és Szilke nézte, ahogy különös, csillogó táncot jár a háztetőkön, és tisztára mossa az utcákat. A kishaverok előbújtak, és vidáman lubickolni kezdtek a tócsákban. Szilke nem mert megszólalni, de magában azt gondolta:

Tyűha, ez azért nem semmi!

Grünwald megpörgette a botot, majd szelíden Szilke fejére koppintott a sárkányos markolattal.

– Nem megmondtam, hogy maradj nyugton? – korholta. – Ostoba kölyök! Tőlem úgysem lehet egykönnyen meglógni.

Szilke eleinte dacosan állta a tekintetét, de aztán lehorgasztotta a fejét, és reszketni kezdett. Az öreg nyugodt, de határozott hangon beszélt hozzá:

– Szép kis kalamajkát csináltál! – dorgálta. – Tán azt hiszed, hogy csak úgy büntetlenül lehet játszadozni a széllel meg a felhőkkel? Azt képzeled, hogy az erő, amivel az imént szórakoztál, ebben a régi botban van? Tudd meg, hogy a bot csak egy eszköz. Az erő belőled, belőlünk fakad, és ha nem tanulod meg rendesen használni, fel fog emészteni, és bele is halhatsz. Megértetted, Szilke?

A lány bólintott. Nehezen állta meg, hogy ne eredjenek el a könnyei. A nagyapja megcsóválta a fejét, és így szólt hozzá:

– Nézd, kölyök, ez még csak a kezdet. Mert sok minden van, amit nem tudsz, és én vagyok az egyetlen, aki megtaníthatja neked. – Hümmögött egy kicsit, majd némi elismeréssel a hangjában folytatta: – Már az is csodálatos, hogy a magad eszétől ennyi mindenre rájöttél, de hidd el, a neheze csak ezután következik. Mindezeknek a dolgoknak érteni kell a csínját-bínját, és ahhoz sok gyakorlás kell, meg komoly szakmai felügyelet. Látom, hogy kezdő létedre ez idáig egészen jól elboldogultál. Egyből tudtam, ahogy megláttalak, hogy megvan benned a spiritusz, de sokat kell még tanulnod.

Szilke most végre fel merte emelni a fejét, és megint a szemébe mert nézni.

– Tessék mondani – kérdezte halkan –, kicsoda maga valójában? Tényleg a nagyapám?

– Az vagyok – felelte az öreg nagyon komolyan, majd hozzátette:

– És én kavarom a vihart mindenütt, ha úgy tetszik. Nemcsak a rendes vihart, a felhőket, a villámokat, a szelet, hanem azt a fajtát is, ami az emberekben legbelül vagy a nemzetek között dúl. – Szusszanásnyi időre elhallgatott, majd folytatta: – Ha én úgy akarom, háború lesz ebben az országban. Ha úgy akarom, béke. És én döntöm el, kik ugorjanak össze kivel, és mikor. Eddig érted-e? – kérdezte a lánytól.

Szilke némán bólintott.

– Minden árnyéknak én parancsolok – folytatta az öreg Grünwald –, és ebben, vagy a másik világban azt teszek, amit csak akarok. Ha úgy hozza az érdekem, útjára eresztem a káoszt, hogy aztán megteremtsem belőle a békét. – Sokat tudóan végigsimított a különös boton, majd folytatta: – Én vagyok a fortélyos, a csalafinta, a sötétben lopózó, a veszedelmes ötletek sugalmazója. Emberek és árnyak bábosa. A szerencse kerekének forgatója. – Most a lány szemébe nézett: – Te pedig az ivadékom vagy, kölyök. Az én vérem, az én unokám. No, ne félj, látom én rajtad, hogy jóravaló gyerek vagy. Tudom, nem akartál te rosszat, és nem is büntetlek meg a korábbi kis mutatványodért. Majd szépen lassan megtanulod, hol a helyed. Megtanulod, mit hogyan csinálj. És ha engedelmes leszel, ha hallgatni fogsz rám, sokra viheted.

Szilke zavartan állt egyik lábáról a másikra. Aztán tépelődni kezdett magában.

– Most mi lesz velem?

– Az lesz, hogy szépen hazamegyünk – hallotta a nagyapja válaszát.

Elhűlve az öregre meredt. A férfi szája nem mozgott, a hangját a fejében hallotta. Ebben a pillanatban kezdte elhinni, hogy ez a férfi tényleg a nagyapja. Az öreg most odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.

– Látod – mondta neki továbbra is a fejében –, nincs mitől félned. Én majd vigyázok rád.

– Nagyapa – kérdezte tőle gondolatban Szilke –, egészen biztosan nem kell többé visszamennem az intézetbe?

– Egészen biztosan – nyugtatta meg az öreg. – Most, hogy megtaláltalak, soha többé nem engedlek el magam mellől.

A lány szívét jóleső bizsergés járta át. Az öreg Grünwald volt az első ember az életében, aki azt mondta, kell neki. Egyre inkább úgy érezte, mégis vele akar menni. Az eső elállt. Szilke alaposan átázott, és most didergett. A nagyapja elhozta a lány dzsekijét, és a vállára terítette. Átkarolta a lányt, és elindultak vissza az autóhoz. Szilke megkérdezte:

– Nagyapa, akkor mi most valamiféle varázslók, vagy démonok, vagy micsodák vagyunk?

Az öreg rákacsintott, és beleborzolt a lány csatakos hajába.

– Garabonciások vagyunk, Szilke. Egyszerű garabonciások.

Amikor visszaértek a kocsihoz, és beültek, Rudi az anyósülésen felhördült:

– Na, ez aztán jól indul. Ráncba kell szedned ezt az ördögfiókát, különben sok bajunk lesz vele!

Grünwald egyetlen intéssel elhallgattatta.

Szilke úgy elfáradt, hogy úgy érezte, mindjárt elalszik. De csak egyre dobolt benne a szó: garabonciások. Ismerte a kifejezést, de nem tudta eldönteni, hogy az ő esetükben jót vagy rosszat jelent. Mindaz, amit a nagyapja elmondott neki, szétforgácsolódott mondatok és szavak formájában kavargott az agyában. Teljesen összezavarodott.

Eközben kiértek a városból, és az országúton haladtak a közeli erdő irányába. A lány annyira elálmosodott, hogy úgy döntött, szundít egyet. Összekuporodott az ülésen, és a fejét az öreg Grünwald vállára hajtotta. Mire felébredt, és kinézett az ablakon, látta, hogy a táj teljesen megváltozott.

Mintha egy átlagos országúton haladtak volna, ám mégis valamiképpen teljesen másnak tűnt. Minden megváltozott: az esti fények, a levegő íze, a szél suttogása. Szilke eddig még sosem figyelt fel rá, de most határozottan érezte, hogy a szél rezgéseket és hangokat ad ki.

Az út két oldalán sűrű, erdős részek váltották egymást, és Szilke látta, hogy a kishaverok csak úgy nyüzsögnek mindenfelé az ágakon és a törzseken. Ezen elámult, mert még sohasem látta őket ekkora tömegekben mozogni. A falevelek furcsán, ezüstösen fénylettek, és a lánynak úgy tűnt, mintha életre kelnének: az ágak és a levelek hol összefonódtak, hol szétváltak, hol pedig az ég felé nyújtózkodtak. Amikor az erdős részek elmaradoztak mögöttük, széles mezők tárultak a szeme elé. Néhol házak látszottak, amelyeknek az ablakából fény szüremlett, ám a tetők fölött úgy vibrált a levegő, mintha minden pillanatban vihar készülne kitörni. Az égen felhők kavarogtak és gyúródtak egymásnak, és villámok cikáztak rajtuk keresztül. Szilke legnagyobb megdöbbenésére a felhők fátyolán túl hatalmas, lebegő sziklák alakja sejlett fel, amelyek vastag gyökerekkel kapcsolódtak a földhöz. Ilyen gyökérszerű nyúlványok látszottak mindenütt a mezőkön, sőt, az erdők közepén is, és irtózatosan magasra, a felhők fölé tornyosultak. Szilke egy pillanatra úgy látta, mintha repülő emberi alakok mozognának az ég alján lebegő sziklák között. Hátrahőkölt és megdörzsölte a szemét. Mire ismét kinyitotta, az alakok már eltűntek.

Péter, a sofőr hátrapillantott, és megkérdezte:

– Hogy érzed magad? Nem vagy rosszul? Már régóta átjöttünk, és mindjárt hazaérünk.

Szilke értetlenül pislogott.

– Átjöttünk? De hová?

– Ez a mi világunk – mondta neki a nagyapja. – Párhuzamos az emberekével. Amikor első alkalommal jön át valaki, kicsit rosszul szokott lenni.

– Nos – ráncolta a homlokát Szilke –, én egészen jól vagyok.

A távolban vörös volt az ég alja, és borzalmas dörgéseket hozott a szél. Messze, nagyon messze, a felhőkön át a lány különös sziluetteket pillantott meg. Mintha hatalmas lények vagy repülő szerkezetek akaszkodtak volna össze egymással.

– Mi történik ott? – mutatott arra.

– Háborúban állunk – felelte a nagyapja. – De neked nem kell félned. Ez a hely itt biztonságos.

Rudi morgolódott.

– Éhes vagyok. Muszáj ennem valamit – közölte.

Elővett a kesztyűtartóból három nyers tojást. Egyenként bedobálta őket a szájába, és éles fogaival pillanatok alatt szétmorzsolta őket. Szilke elborzadt. Félelmetesnek tűnt a nyers tojások hajának a recsegése. Rudi olyan mohón evett és csámcsogott, mint valami vadállat.

Szilke ekkor észrevette, hogy a mellettük elsuhanó fák koronája fölött három fekete árny tűnt fel. Először csak egy, aztán még egy, majd egy harmadik. Egy darabig együtt haladtak a kocsival, aztán eltűntek.

Grünwald Móricz rászólt a sofőrre:

– Állj csak meg!

Majd odafordult Rudihoz:

– Te is láttad a keresőket, igaz?

– Igen.

– Akkor bajba kerültek. Segítenünk kell nekik!

– Úgy bizony – sóhajtotta a testőr. – Mikor akarsz indulni?

– Most azonnal – közölte Grünwald, és kiszállt az időközben megállt autóból.

Megragadta a lányt, maga felé fordította az arcát, és szigorúan így szólt hozzá:

– Ide hallgass, Szilke. Nekem most el kell mennem. Már nincs messze a ház, Péter majd odavisz. Maradj nyugton, rendben? Holnap érted jövök, de addig ne csinálj semmi galibát. És bármit is látsz, ne ijedj meg. Itt biztonságban vagy, és senki sem bánthat téged.

A lány bólintott, hogy megértette.

Ekkor olyasmi történt, amit Szilke, ha nem a saját szemével látja, soha senkinek nem hitt volna el.

Az öreg Grünwald odalépett Rudihoz, aki a pillanat töredéke alatt egyszerűen átváltozott egy hatalmas, irtózatos kígyóvá. Szilke meg sem tudta rendesen figyelni, annyira gyorsan történt az átváltozás. Egy kékes villanást látott, majd tekergő kígyótestet, ijesztő sárkánypofát, fényes, ezüstszínű pikkelyeket, aztán pedig a nagyapját, ahogy a teremtmény hátára ugrik, rásimul a vonagló testre, és huss, felemelkednek a levegőbe. Nesztelenül, elképesztő sebességgel távoztak, a lány nem is bírta követni őket a tekintetével, csak a kékes farok végét látta még egyszer felvillanni a felhők között.

A lány szíve olyan hevesen kezdett el verni, hogy majdnem kiugrott a helyéből.

Péter beindította a motort, majd aggódva hátrafordult:

– Meg fogod szokni – mondta neki biztató hangon.

– Azt hiszem – motyogta Szilke –, most egy kicsit rosszul érzem magamat.

Már nem hallotta, mit válaszolt neki a másik, mert elveszítette az eszméletét.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

#beleolvasó #ciceró könyvstúdió #fantasy #gabokiadó #gabo

0 notes