#Nagy Sándor a hódító

[ozdeg]

[yesterdayoncemore9]

Alexander

[metalindex-hu]

Elhunyt Vangelis

Elhunyt Vangelis - https://metalindex.hu/2022/05/19/elhunyt-vangelis/ -

79 éves korában meghalt Vangelis (Vangélis Papathanasíu) görög zeneszerző, aki többek közt Tűzszekerek főcímzenéjének Oscar-díjas alkotója, illetvetve a Szárnyas fejvadász zenéjének komponistája. A Reuters híradása szerint a zeneszerző-zenész kedden késő este halt meg egy franciaországi kórházban. Halálának okát egyelőre nem közölték.

Első együttesét 1963-ban alapította, az öttagú Formynx hamarosan Görögország egyik legnépszerűbb zenekara lett. Útjaik 1966-ban elváltak, Vangelis két évig zeneszerzéssel foglalkozott, stúdiókban dolgozott. 1967-ben Demis Roussos és Loucas Sideras társaságában megalapította az Aphrodite’s Child nevű együttest. Már első kislemezük, a Rain and Tears hatalmas sikert aratott, a következő négy évben lemezeikből húszmillió példány kelt el.

A trió nem sokkal később a belső feszültségek miatt felbomlott, de Vangelis és az énekesként igen sikeres szólókarriert befutó Demis Roussos baráti kapcsolata nem szűnt meg, több felvételen dolgoztak később együtt. Vangelis Párizsban maradt, filmekhez komponált zenét, így született a L’Apocalypse des Animaux, a La Fete Sauvage, az Antarctica és az Opera sauvage – utóbbi egyik tétele, a L’Enfant több mint egy évtizedig volt a Magyar Televízió A Hét című hírmagazinjának főcímzenéje, és felcsendült a Veszélyes élet éve című filmben is.

Első szólólemeze 1973-ban jelent meg, és a következő évben felröppent a hír, hogy a Yes együttesben a távozó Rick Wakeman helyét foglalja el. Néhány hét próba után Vangelis másként döntött, de barátsága az együttes szólóénekesével, Jon Andersonnal megmaradt, ők ketten később több sikerlemezt is készítettek.

Vangelis élete legnagyobb sikerét a Tűzszekerek című film zenéjének köszönheti. Az 1924-es nyári olimpiai játékokra készülő Eric Liddel skót és Harold Abrahams angol rövidtávfutó párharcát feldolgozó film nyitójelenete, amelyben az atléták a homokos tengerparton futnak Vangelis zenéjére, az olimpia szimbóluma lett.

Vangelis még számos, mára klasszikussá vált film zenéjét írta, Ridley Scottal 1982-ben a Szárnyas fejvadász, majd tíz évvel később az 1492 – A Paradicsom meghódítása című alkotásokban dolgozott együtt. 2004-ben Oliver Stone kért tőle filmzenét a Nagy Sándor, a hódító című alkotásához, és Jacques Cousteau néhány dokumentumfilmjének zenéjét is ő szerezte. Vangelis írta a 2002-es futball-világbajnokság hivatalos himnuszát.

2003-ban jelent meg a harmincéves pályafutásának legnépszerűbb felvételeit összegző Odyssey – The Definitive Collection című albuma. Egész pályája során azt vallotta: munkássága egy csatorna, melyen keresztül a zajok káoszából zene lesz.

<!--/*--><![CDATA[/* ><!--*/ .embed-container position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; /*--><!]]>*/

vangelis

égben lebegők

[mozizgatunk]

Maszületettcsaj:  Rosario Dawson (1979)

Öldöklő szerelem, Transz, Újra együtt, Hét élet, Sasszem, Grindhouse - Halálbiztos, Shop-stop 2., Sin City - A bűn városa, Nagy Sándor, a hódító, Az Amazonas kincse, Az utolsó éjjel, Sötét zsaruk 2., Rád vagyok kattanva, Kölykök

[nemzetinet]

Márai Sándor: "Van egy zsidó összeesküvés a világban"

Guy Verhofstadt úrnak, nagyrabecsüléssel

Olvastam a sajtóban, hogy a néhány nappal ezelőtti brüsszeli verbális csetepatén milyen furcsaságokat mondott Guy Verhofstadt belga liberális vezér a magyar miniszterelnöknek. Pontosítok, a belga férfiú kérdezett. Megkerestem a világhálón Verhofsatdt indulatos beszédét, s meggyőződtem arról, hogy valóban igazak a hírek. „Moslék és kacat” – ismételtem magamban a nagy magyar író szavait, miközben Verhofstadt urat hallgattam.

A Teremtő akaratából igencsak csúnyára sikeredett liberális ember az alábbi kérdéseket szegezte Orbán Viktornak:

Az én kérdésem, meddig megy el? Mi lesz a következő dolog? Könyveket is fog égetni? A magyar Országház előtti téren, amit Kossuth Lajosról neveztek el? Ez a következő? Kertész könyveit vagy Konrád könyveit? Vagy esetleg az én kedvenc magyar írómnak, Márai Sándornak a könyveit? Márai Sándor egy igazi kozmopolita volt, akit Ön szintén megtámad ebben a pillanatban.

Verhofstadt három írót említett. Közülük kettő zsidó, egy pedig magyar. Örömmel hallottam, hogy a belga politikus kedvenc magyar írója Márai Sándor. Azt azonban túlzásnak vélem, hogy „kozmopolitának” nevezte a kényszerű emigrációt választó írót. Verhofstadt úr nem tud magyarul, tehát nagy bizonyossággal nem ismeri Márai Sándor naplóit. Az alábbiakban néhány naplójegyzetet idézek a kedvenc írótól.

Hogy kozmopolita író volt-e Márai? Kérdés, kit tekintünk kozmopolitának. Márai soha nem tagadta meg magyarságát, bár tudta, csekély esélye van annak, hogy valaha is hazatérhet hazájába. Mindig magyarul írt, hű maradt a nyelvhez és a nyelvben megőrzött örökséghez. Tudjuk, rendszeresen olvasta például Aranyt, Vörösmartyt, a nyelvfeledés elleni szérumként használta nagy íróink-költőink műveit.

1950. októberében ezeket a keserű sorokat írta naplójába:

Mindenütt a világban megvallva, hogy magyar származású vagyok. Hűségesnek és szolidárisnak maradni a magyar néppel, a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Magyarul írni, a fiókomnak. Idegen nyelven szólani a világhoz…. Ez a feladat. A magyaroknak már nem írhatok, s a jövőben sem lesz módom arra, hogy írjak. Ezzel le kell számolni. Nincs kinek írni, sem otthon, sem a világban. Magyarul örökre el kell hallgatni; s ennél nagyobb csapás engem nem érhetett. De ezt is el kell viselni. S talán írni egyszer valamit, amire felel a világ, s aminek aztán visszasugárzó hatása és ereje van a magyarság felé… Ez minden még, amit az otthoniakért tehetek.

Érdemes ezeken a mondatokon elmerengeni. Márai meghalt, s éppen önkéntes távozása után kezdte meg hódító útját a világban és itthon.

Márai Sándor az emigrációban pontosan látta, milyen erők működnek az amerikai sajtóban, könyvkiadásban és általában a közéletben. Talán két éve idéztem már, mit írt 1971. áprilisában, de oly szép szövegről van szó, nem árt az ismétlés:

A New York Times. Négy éve nem láttam. Nem hiányzott, de most, mikor kézbe veszem a kiló súlyú vasárnapi példányt, felárad az oldalakról az a keserű-fülledt gettószag, ami ebből az újságból – és olvasóiból, a New York-i zsidóságból – párolog…. 90% hirdetés mellett 10 % gyűlölködés, súgó-rágalmazó ellenségesség minden és mindenki ellen, ami és aki nem zsidó. Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere -, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.

Nem tévedés, ezt nem a magyar miniszterelnök, nem is a legnagyobb ellenzéki párt vezére, hanem Márai Sándor, a „kozmopolita” író írta, akit állítólag most a magyar miniszterelnök támad. Lapozzunk tovább. 1974 októbere:

Demokrácia. A fogalmat kétezer év előtt iparkodtak a gyakorlatban megvalósítani a görögök – aztán kísérleteztek a váltógazdasággal, oligarchiával és demokráciával, amíg Periklész kimondotta, hogy az embereket csak erős kézzel lehet kormányozni, de az emberek az egyenlőség illúzióját akarják, ezért meg kell hagyni nekik a tévhitet, és a demokrácia álruhájában meg kell valósítani az erős központi uralmat…. Aztán kétezer éven át nem beszélt senki a demokráciáról: a XVIII. században megint pislákolt az Eszme, az Aufkläristák, Enciklopédisták, az Enlightenment prófétái újra meghirdették… Most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában….. Konzumcikk. Moslék és kacat.

Hallja, Verhofstadt úr? Az Ön eszménye, a liberális demokrácia „moslék és kacat”. Legalábbis kedvenc „kozmopolita” magyar írója szerint.

Két év múlva, 1976. október 5-én újabb érdekes naplójegyzet születik:

Látogatók Kanadából. A férfi a magyar kiadó, aki Torontóban, tehetségesen, computeres nyomdát valósított meg, ott tucatnyi etnikus lapot, folyóiratot nyomtat, köztük egy magyar hetilapot. Ő adta ki utolsó három könyvem magyar nyelven. Elmondja, hogy teljesen lehetetlen magyar író számára angol, amerikai kiadót találni. New Yorkban, három utcában, néhány tucat „haladó értelmiségi” dönti el, mi jelenhet meg, ők rendelkeznek a disztribúciós szervezetek felett, kritika, árusítás, kiadás, minden a kezükben van. Kivétel nélkül zsidók. Ez így volt Hitler előtt Németországban, majdnem hasonló a helyzet ma Nyugat-Európában. Aki nem „einer von unserer Leut”, azt megfojtják, hamis vádakkal elteszik az útból, vagy egyszerűen agyonhallgatják.

A kanadai magyar kiadó Vörösváry István, aki többek között Márai műveit is kiadta az emigrációban. Természetesen magyarul. Az amerikai „haladó értelmiségieknek” nem kellett Márai, nem is jelentek meg a művei angolul. Kiadták viszont például Faludy Györgyöt, mert ő viszont „haladó” volt.

S végül még egy érdekes idézet a Márai-naplóból, szintén 1976 októberében született:

Az irodalmi Nobel-díjat ebben az évben egy Saul Bellow nevű amerikai zsidó regényírónak adták. A televízió mutatja a nyertest, csipás és csámpás, kistermetű bocher a chicagói gettóból. Kalappal a fején, zsebre tett kézzel, gúnyosan és fölényesen nyilatkozik az amerikai civilizációról. Regénye, a Herzog egy chicagói zsidó értelmiségi hőst mutat, aki vándorol az egyetemeken, ahol előad, nincs valóságos egzisztenciája, sem műveltsége, nem szeretik sehol, de mindenütt tolakodik, a nők, akikkel él – feleség, szerető – megcsalják, elhagyják, mert „önző” az ágyban, nem törődik a nővel, ejaculatio precoxos neurotikus és a zsidók gyanítják, hogy igazában nem más, csak slemil, aki nem találja helyét a világban… A könyv, szavak nélkül, de félreérthetetlenül, kimondja, hogy a zsidóknak nincs jó véleményük a zsidókról, nem bíznak egymásban, lebecsülik egymást, tudnak egymásról valamit, amiről jobb nem beszélni. Ugyanakkor foggal-körömmel, életre-halálra tolják, segítik egymást, hiszen máskülönben elpusztulnak. Ennek az írónak adták ebben az évben a Nobel-díjat, amelyet Stockholmban osztanak ki, de New Yorkban döntik el, ki kapja a díjat – ugyanaz a 40-50 ember, a zsidó maffia, akik eldöntik, kinek a könyve jelenhet meg, vagy, ha megjelent, kaphat-e a könyv disztribútort. Vagy Nobel-díjat. Ez így volt a harmincas évek elején Németországban, ma így van mindenfelé, Nyugaton is, Keleten is.

Verhofstadt úr könyvégetést vizionált Brüsszelben. Nyugodjon meg, senki nem akar égetni Kertészt, Konrádot, minek a lobogó reklám a senki által nem vásárolt műveknek?

Márai Sándor más kategória. Ő valóban író volt. Műveit sokan olvassák, sok magyar ember kedvenc írója. Jó, hogy így van. Mert amint az idézetek is bizonyítják, van mit tanulni tőle. Ki az a bolond, aki elégetné a műveit?

B.D. – Kuruc.info

Márai Sándor: "Van egy zsidó összeesküvés a világban" a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nemzetinet]

Mózes és népe az ókori görög történetírók szerint

Egyik-másik olvasóm kifogásolta, hogy Egyiptom, illetve Mózes vonatkozásában jelentősen eltérek a jelenleg elfogadott akadémikus állásponttól, ill. adatoktól. Ez a későbbi írásaimban is így lesz, hiszen a mai hivatalosított történelemkönyveket bárki elolvashatja, de az ókori egyiptomi, bizánci, görög és római, sőt a középkori történetírók írásait kevésbé. Hasznosnak tűnhet, ha a kedves olvasó megismeri az ókori írókat, írásaikat, véleményüket az egymásnak ellentmondó kortörténeti besorolásaikkal egyetemben. A tárgyalt korhoz, néphez, történelmi személyhez stb. időben közelebb éltek, mint mi; így tájékozottabbak, esetenként kortársak, sőt az események szenvedő részesei is lehettek. A hivatalosított értékeléseket, összegzéseket mellőzve, Seneca szavaival élve: „Vocem mittere in alteram partem!” vagyis „Hallgattassék meg a másik fél is!”x  x  x A görög történetírók elsődleges forrása Manethón volt, bár Mózes népével való együttélés tapasztalatai alapján a későbbi írók is hozzátették a maguk véleményét: Jobbára kitaszított vagy tisztátalan egyiptomiaknak tartják a hébereket[1]; sajátos szokásaikat, az emberekkel szembeni idegenkedésüket, gyűlöletüket kényszerű száműzetésükkel magyarázzák.

  Ókori mészkőbánya a Nílus-völgyében (Qaw el Kebir, Egyiptom,  Középbirodalom, fényképezte: James Harrell – ngu.no)

  Macedóniai Nagy Sándor (Kr.e. 356-323) kortársa, az Egyiptomban élt abderai Hekataios[2] „Egyiptom története” c. munkájában „sem filo- sem antiszemita” felhangon[3], hanem tárgyilagosan ír Mózesről és az idegenekről: Midőn Egyiptomban döghalál tört ki, a baj okát az istenség haragjának tudták be. Sok és különböző származású, az egyiptomiakétól eltérő vallási szokásokat, áldozatokat gyakorló idegen lakott Egyiptomban. A hatásukra az egyiptomi istenségek ősi szolgálata bomladozott. Úgy vélték, addig nem múlnak el a bajok, míg az idegen származású embereket el nem távolítják.[4] Hierosolyma/Jeruzsálem (térkép, Braun, Georg – Hogenberg Frans, Cologne/Köln, 1572 – raremaps.com)

  Az egyiptomiak, hogy megtisztítsák az országukat, összeszedtek mindenkit, kiknek testén fehér rüh és fekély volt, s elátkozottakként a határon túlra kergették őket. E kitaszítottakból lett a zsidók népe.  Jeruzsálem környékén telepedtek le, és továbbörökítették az emberek iránti gyűlöletet. A föld minden népe közt ők az egyedüliek, kik a többivel nem házasodnak, velük közösséget nem vállalnak, sőt mindegyiket ellenségnek tekintik. Idegennel nem ülnek asztalhoz, s barátságos érzelemmel sem viseltetnek irántuk.[5]

  Hekataiost idéző Diodorus Siculus képe (festmény-részlet, Kr. u. 800, Biblioteca di Agira, Szicilia – ast.wikipedia.org) A kivándoroltak legnemesebb és legvitézebb része Danaus, Líbia királya és Kadmus, Théba királya vezérletével Hellasba ment.[6]Mózes, a „belátásra és vitézségre nézve a legkiválóbb” vezette tömeg az Egyiptomtól nem messze fekvő, eladdig lakatlan (sic!) Judéába tört.. Az országot elfoglalván több várost építtetett, többek között a híres Jeruzsálemet. (sic!) Tekintélyes szentélyt emletetett, istentiszteletet és különféle szokásokat vezetett be, törvényeket hozott. A hónapok számának megfelelően az Egyiptomból kivándorolt néptömeget 12 törzsre osztotta. Az egyesített nép élére állítható legalkalmasabb és legszebb férfiakat papokká tette, hogy szent dolgokkal, istentisztelettel, áldozatokkal foglalatoskodjanak. Rájuk bízta a törvények és a szokások betartását, továbbörökítését. A papok fontos ügyekben bíráskodhattak is. Istenképeket nem állított fel: nem hitte, hogy az istennek emberi alakja lenne, sőt úgy vélte, hogy földet környező ég az egész mindenség egyedüli istene és ura. Az áldozatokat és az életvitelt más népektől eltérően rendezte: A száműzetés végett népénél  embergyűlölő és barátságtalan életmódot hozott szokásba. Törvényeinek végére odaírta: Ezeket hallotta Mózes az istentől, s ezeket mondja a zsidóknak. E törvényhozó gondoskodott a hadiveszteség pótlásáról: arra kényszeríté az ifjúságot, hogy mind férfiasságban, mind a nehézségek elviselésében gyakorolja magát. A szomszédos népek ellen hódító háborút indított. A meghódított földet szétosztotta, ám a papoknak nagyobb részt juttatott. Senkinek sem engedte meg, hogy a saját részét áruba bocsássa, nehogy valamelyik kincsvágyból megszerezze, és elnyomja a szegényebbeket. Népét a szaporulat érdekében kényszerítette, hogy a gyermekeket felnevelje, hiszen ez amúgy is csekély költséggel járt. A házasodásra és temetkezésre más népekétől teljesen eltérő törvényeket hozott.[7]      Mészkőbánya (Tourah/Tura, Mokottam, Egyiptom, Karl Richard Lepsius: Memphis, à l’ombre des pyramides, XIX sz. második fele –  commons.wikimedia.org)

  A mások iránti gyűlölet rút törvényeit Jeruzsálem alapítója, a zsidó népet összehozó, megszervező Mózes hozta. Kr. e. 167-ben Antiokhosz IV. Epiphanes, Egyiptom szelukida uralkodója legyőzte a zsidókat. Elfoglalta Jeruzsálem városát, a várost, behatolt a templom legbelső részébe, ahova csak a főpapnak volt bejárása. Ott talált rá a kezében könyvet tartó, hosszú szakállú, szamáron ülő ember kőből faragott szobrára. Antiokhosz e szobrot Mózes képének tartotta. Próbálta rávenni a templom papjait, töröljék el az embertelen szabályokat: Sertést áldozott a templom oltárán. Disznóvérrel hintette be Mózes képét, a könyvet meg sertéshúsból készült levessel. Még a templom örökké égő lámpáját [örökmécsest?] is eloltotta. A főpap és a többiek kénytelen-kelletlen ettek ugyan a sertés húsából, de a próbálkozása sikertelen maradt.[8] 

Zeusz és a szamárfüllel ábrázolt Typhon feketealakos hidraként  (részlet, kerámiaedény, 46 cm, Kr. e. 540-530,  Staatliche Antikensammlungen, München – en.wikipedia.org)

  Az egyiptomiak szerint a szamár, a gyakran szamárfüllel ábrázolt Typhónnak[9], a szír és az arab törzsek istenének állata; Plutarkhosz megjegyzi, Typhóntól származik a természet minden gonosz eseménye. Az egyiptomiak minden szabálytalan, rendetlen és állhatatlan dolgot vele hoztak kapcsolatba; ő volt minden erkölcsi rossz, hazugság és rágalom szerzője, atyja.[10] Metszett kőkerék (?) (Dendera, Egyiptom – ancient-origins.net)

  [1] A „héber” kifejezés a nyelvre vonatkozik, de a régebbi történetíróknál népnév.

[2] Nem keverendő össze a milétoszi Hekataeus-szal!

[3] Bloch, S. Renè: Antike Vorstellungen von Judentum. Der Judeneskurs des Tacitus im Rahmen der Griechisch-Römischen Ethnographie, Franz Steiner, Stuttgart, 2002. 38. p. 

[4] Diodorus Siculus/Diodori Siculi/sziciliai Diodórusz: Bibliothcae Historicae libri qui supersunt…, Tomus I-IV, Semptibus Jacobi Wetsteinii, Amstelodami [Amsterdam], M.D.CCXLVI [1746] , Lib. 40. Fragm. 3.  

[5] Diodorus Siculus i. m. Lib. 34. Fragm. 1.

[6] Diodorus Siculus i. m. Lib. 40. Fragm. 3.  

[7] Diodorus Siculus i. m. / Lib. 40. Fragm. 3.     

[8] Diodorus Siculus i. m. Lib. 34. Fragm. 1

[9] A görög mitológiában Typhón, Gaia és Tartaros fia. Az egyiptomiak szerint azonos Széth-el, a zűrzavar, a sivatag és a pusztítás istenével.

[10] Plutarkhosz/ Plutarch’s: Moralia – Isis and Osiris, Translated: Frank Cole Babbitt; Vol. I-XVI. Harvard University Press, W. Heinemann, Cambridge, Mass, London, 1927, Vol. I. 36, 50, 19, 54. 

Mózes és népe az ókori görög történetírók szerint a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nemzetinet]

Nagy Sándor egyszer rendezett egy ivóversenyt, amibe minden résztvevő belehalt

III. Alexandrosz makedón király számos ötlettel állt elő, miként lehetne perzsákból, görögökből, makedónokból és még számos népből álló birodalmát egységesíteni. Az olimpiai játékok meg nem valósult elgondolása, valamint a szúzai menyegző mellett kevésbé ismert a szúzai ivóverseny, amely még nagyobb katasztrófába torkollt.

Nagy Sándornak (Kr. e. 336-323) mindössze 13 évre volt szüksége, hogy a valaha volt egyik legnagyobb birodalmat létrehozza, amely a Balkántól Egyiptomon és a Közel-Keleten át egészen a mai Pakisztánig, India határáig húzódott (területe alig maradt el a Római Birodalomtól). A nagy stratéga neve a mai napig összeforr a dicsőséggel, a hódítással, a hatalommal, a fiatalsággal és nem utolsó sorban a hedonizmussal, valamint az alkoholizmussal.

Arisztotelész neveltje a gigantikus keleti hadjárat során egyre több helyi szokást vett fel. A bor iránti szenvedély azonban nem tartozott ide, azt otthonról hozta. A mértéktelen alkoholfogyasztás a makedón kultúra része volt. Az ókori világban szinte mindenki tudta, hogy a makedónok vízzel történő hígítás nélkül isszák a bort, amiért déli szomszédaik, a görög városállamok lakói barbároknak is tekintették őket.

A leendő III. Alexandrosz már fiatalkorában meglehetősen nagyivónak számított, feltehetőleg a szülői szigor általi nyomásnak köszönhetően. A 32 évesen elhunyt uralkodó halálának oka a mai napig kérdéses, ám igen erős a gyanú, hogy az alkoholizálás előidézte májbetegségnek köszönhető a korai elmúlás.

Nagy Sándor bölcs uralkodó volt, és szerette magát filozófusokkal körbe venni, akiket tanácsadóként alkalmazott. Kr. e. 324-ben a perzsiai Szúza (az ókori Elám) városában állomásoztak, amikor egyikőjük, a 73 éves gümnoszofista (szó szerinti jelentése: mezítelen filozófus) Kalanosz bejelentette, hogy halálos betegnek érzi magát, és inkább az öngyilkosságot választja a lassú és fájdalmas halállal szemben.

Alexandrosz állítólag megpróbálta meggyőzni őt, ám a mai Pakisztán területén lévő Taxila városból származó, feltehetőleg indiai filozófus már meghozta döntését. Az önáldozat formáját választotta, és a máglyára vetette magát. Nagy Sándor egyik hadvezére így írt Kalanosz haláláról, amelyet igazi látványosságnak nevezett: „…abban a pillanatban, amikor a tűz lángra lobbant, Alexandrosz parancsára lenyűgöző tisztelgés vette kezdetét: a kürtök felharsantak, a csapatok csatakiáltása hallatszott, amihez a harci elefántok lendületes trombitálással csatlakoztak.”

Miután a filozófust teljesen elemésztették a lángok, a szomorú hódító azt vette a fejébe, hogy tanácsadója és egyben barátja tiszteletére valamilyen eseményt rendez. Először egy olimpiai játékot akart tető alá hozni Szúzában, ám a perzsák kevéssé ismerték a görög sportokat, így végül az ivóversenyre esett a választás.

Azt meg kell jegyeznünk, hogy a III. Dareioszt 324-re legyőző, ily módon egész Perzsiát megkaparintó uralkodó már évekkel azelőtt a fejébe vette, hogy egyesíti a görög-makedón és a perzsa kultúrát. Birodalma egységének megteremtésére (valamint az elégedetlenségek és lázongások megszüntetésére) irányuló legismertebb ötlete a szúzai menyegző volt, amelyet ugyanebben az évben tartottak.

19. századi metszet a szúzai menyegzőről; Nagy Sándor Sztateirát, Héphaisztion pedig Drüpetiszt vette el

Az esküvőn körülbelül 80 magasrangú hadvezér (köztük maga Nagy Sándor is), valamint ezer (más források szerint tízezer) makedón-görög harcos egyszerre vett feleségül egy-egy perzsa nőt. A vegyes házasságokból létrejövő kevert arisztokrácia a jövőbeli birodalmának lett volna az alapja. A perzsa szokások szerint megtartott, öt napos, hihetetlen fényűzések közepette megtartott menyegző végül nem érte el célját. A balkáni harcosok megalázónak tartották, hogy a legyőzöttek asszonyait vegyék feleségül, ráadásul úgy, hogy sutba dobják a hazai szokásokat. A több száz (ezer) esküvő zöme válással végződött.

Alexandrosz másik asszimilációs, illetve egységet teremteni hivatott ötlete a már említett ivóverseny rendezése volt, hiszen mi hozhatná közelebb egymáshoz két teljesen különböző kultúra tagjait, mint a vedelés. Még mindig Krisztus előtt 324-ben járunk, amikor az újabb ötleten nem sokat agyaló uralkodó bejelentette a tömegeknek a verseny megrendezését. Hamarosan 41 lelkes résztvevőt választottak ki – néhányat a hadsereg soraiból, néhányat pedig a helyiek közül.

A szabályok egyszerűek voltak: aki a legtöbb bort tudja magába dönteni, az a győztes. A nyertes pedig egy talentumnyi (vagyis kb. 26 kilogrammnyi) aranyat érő koronával gazdagodik. A díj tehát adott volt. Az egyetlen probléma csupán abból adódott, hogy a helyiek nem voltak túlságosan hozzászokva az alkoholhoz, legalábbis nem annyira, mint a makedónok, akik Dionüszosz görög isten tiszteletére gyakran ürítették poharaikat fenékig.

A győztes természetesen Nagy Sándor egyik makedón harcosa, Promachus volt, aki több mint 15 litert volt képes legurítani a cseppet sem vizezett borból. A többiek sem voltak restek, így az alkoholmérgezés jelei már a verseny során éreztetni kezdték hatásukat, és nem csupán a jókedv, hanem a halál szele is meglegyintette őket. Már a helyszínen 35-en vesztették életüket, a többiek pedig – mint például a nyertes Promachus is – a versenyt követő napokban hunytak el. Mind egy szálig.

A verseny, valamint a díjátadó a győztes ünneplése helyett hamarosan több tucatnyi ember temetésébe fordult át. A korabeli történetírók kivétel nélkül borzasztó kudarcként emlegették a versenyt. Egy évvel később maga Alexandrosz is elhunyt, hatalmas birodalma pedig szertefoszlott.

Nagy Sándor egyszer rendezett egy ivóversenyt, amibe minden résztvevő belehalt a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nemzetinet]

„Magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy gyalázza a nemzetemet!”

Október hatodika van, nemzeti gyásznap. Százhatvankilenc esztendeje ezen a napon végezték ki Pesten hazánk első miniszterelnökét, Aradon pedig a magyar szabadságharc tizenkét tábornokát és egy főtisztjét. Az évforduló nemcsak az emlékezésé – a számvetésé is. Mit értünk el mára mindabból, amiért mártírjaink küzdöttek? Idegen seregek nem tanyáznak itt, ez igaz, de a Mammon bűvöletében önként beléptünk egy dekadens birodalomba, amely önrendelkezésünk maradékától is meg akar fosztani minket. Az aradi vértanúk egy szabad, teljes-Magyarországért adták életüket. Mi sem érhetjük be kevesebbel!

„Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza a nemzetemet és annak legjobb fiait!” – mondta a szerb nemzetiségű Damjanich János 1848 áprilisában, még főszázadosként felettesének, Haynau altábornagynak Temesváron, aki a magyarokat és Kossuth Lajost ócsárolta. Haynau gúnyosan visszakérdezett: „Nos, hát ön mióta lett magyar?” Damjanich azt felelte: „Azóta, tábornok úr, amióta föl tudom fogni, hogy aki Magyarországon született, az magyar állampolgár, s köteles Magyarországot hazájának tekinteni, s annak, bármily állásban legyen is, törvényes jogait védelmezni.” Íme, így védte meg a szerbből lett magyar Damjanich szeretett hazáját egy őrült „nyugati” rágalmaitól! (Példát vehetnének róla azok a magyarok, akik napjainkban nyugati rágalmakat szoktak megszavazni!)

Damjanichot büntetésből Itáliába vezényelték, de hamarosan visszakérette magát Magyarországra, és a szabadságharc egyik legragyogóbb tábornoka lett – a magyar seregben. Minden csatáját megnyerte! Másfél évvel a Haynauval vívott szópárbaja után, 1849. október 6-án Aradon tizenkét bajtársával együtt Haynau őt is kivégeztette, miközben Pesten az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos szenvedett vértanúságot a hazáért. (Jelképes: Haynau, ez a vérszomjas, hitvány tömeggyilkos 2011-ig Budapest díszpolgára lehetett, Sztálinnal együtt. Demszkyéket nem zavarta, hogy a magyar szabadság vérbefojtói a főváros „díszei”.)

Damjanich János kivégzése előtti utolsó imájában azt kérte: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!” Szerb nemzetiségű volt, de szívében-lelkében magyarrá vált, a magyar szabadságért adta életét. Az aradi tizenhárom között az öt magyar (Vécsey Károly, Kiss Ernő, Nagysándor József, Dessewffy Arisztid, Török Ignác) mellett volt osztrák (Schweidel József, Poeltenberg Ernő), német (Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Lahner György) és horvát származású (Knézich Károly) tábornok, illetve egy örmény származású főtiszt (Lázár Vilmos) is.

Ez csupán egy a számolatlan történelmi példa közül arra, hogy magyarnak lenni, magyarként érezni, a mi szabadságunkért harcolni és azért akár vértanúvá lenni nem származás kérdése. Magyarnak lenni: vállalás.

MIRE JUTOTTUNK?

Elmúlt fél évezredévünkben egyre inkább megsokasodtak a gyásznapok, a szomorú évfordulók. Ahogy egyre nagyobb hatalmak vetettek szemet páratlan Kárpát-medencénkre, gazdagságunkra – egyre fogyott karunk ereje, hogy megóvjuk, ami a miénk. Mindig irtózatos túlerővel kellett megharcolnunk a hon megvédéséért. Milyen különös, folyton a kor leghatalmasabb hadseregeivel kerültünk szembe: tatárral, törökkel, Habsburggal, némettel, orosszal. Hiába a halált megvető hősiesség – sok lúd disznót győz. Miután az idegen urak a nyakunkra ültek, próbáltuk visszaszerezni szabadságunkat, önrendelkezésünket, elvett földjeinket. Mind a mai napig.

Az október hatodikai gyásznap nemcsak az emlékezésé – a számvetésé is. Mit értünk el mára mindabból, amiért Damjanichék küzdöttek? Idegen seregek nem tanyáznak az országban, ez igaz, de a Mammon bűvöletében önként beléptünk egy hanyatló, dekadens birodalomba, amely eszement liberalizmusával fojtogat, hódító barbárok betelepítésével zsarol, s ezzel hitünk, kultúránk, önrendelkezésünk maradékától is meg akar fosztani minket.

Hol van ma a Damjanichék által megálmodott független, teljes-Magyarország? „Szétfújták, elhordták, volt-nincs Magyarország.” Amink viszont van, méghozzá mindig: igazunk. Bár néhányan még most is hangosan hirdetik az ellenkezőjét, honvédő, hon-visszaszerző és szabadságharcaink mind az igazság talaján álltak. Szégyenre semmi okunk, büszkeségre annál inkább. Szondy György, Damjanich János, „Falábú Jancsi bácsi” a Széna térről – és még sok-sok magyar mártír, akik jó ügyért harcoltak s haltak meg vitézül. Sajó Sándor szavaival:

De túl minden bún, minden szenvedésen, / Önérzetünket nem feledve mégsem, / Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, / Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt. / Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: / Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, / Féltőn borulni minden magyar rögre, / S hozzátapadni örökkön-örökre!…

A magyar – Bibó jelzőjét kölcsönvéve – a túlfeszült igazságkeresők népe; egy nagy szabadságharcos nemzet, amely sokkal kevesebbet ártott másoknak, mint mások neki. Innen az örökös bú és dac – de innen a vitézség, az igazságba kapaszkodás is. (A magyar igazság lángja most ad épp világosságot a sötét idegenségbe fulladó Európának.) Damjanichék egy szabad, független, teljes-Magyarországért küzdöttek, adták életüket. Mi sem érhetjük be kevesebbel! Éljünk úgy, hogy méltók legyünk hozzájuk!

Pilhál Tamás – p.s.hu

„Magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy gyalázza a nemzetemet!” a Nemzeti.net-en jelent meg,