#asszony sorsok | Explore Tumblr Posts and Blogs

szaller · 5 years

Text

ázsiai filmjeim (346-355) - 2019. március [Mikio Naruse retrospektív]

Ami tetszett, az vastagon szedve.

346. Summer in Closed Eyes (Cao Thuy Nhi) Vietnám Mondjuk ez még februári termés volt, csak lemaradt a listáról. Talán azért, mert elég feledhető alkotás egy Japánba szakadt apukáról, akit vietnámi lánya igyekszik megtalálni, de csak egy mufurc srácot talál helyette. Idegesítő, lényegtelen, drámainak szánt csavar a végén, ami semmit nem dob a történeten.

347. Repast (Mikio Naruse) 1951 Japán A terv az volt, hogy időrendben végigmegyek Naruse filmjein (amiket még nem láttam), hogy felfedezek-e valami ívet, vagy fejlődést, változást a stílusában. Mondjuk már az 1935-ös Three Sisters with Maiden Hearts (#121) is remekmű, de végülis az eddig látott összes filmje nagyon különböző volt, és mindenféle közeget és kapcsolatot ábrázolt bennük. A közös szál az, hogy a nők és a női sorsok állnak a középpontban, amit férfiként talán azért látott ilyen jól a rendező, mert nők között nőtt fel, elég nyomorúságos körülmények között. Ebben a filmben Michiyo történetét ismerhetjük meg, aki tanult nő létére szinte szolgaként tengeti életét vidéken, sokat dolgozó, de keveset kereső, és rá kevés figyelmet fordító férje mellett. A film vége ha nem is happy end, de egyfajta beletörődés, hogy neki ez az élet jutott, és a felismerés, hogy alapjában véve férje egy jó ember. De addig azért sok vívódáson kell keresztüljutnia, amiket Naruse mesterien tár elénk, a maga ítélkezéstől mentes, lassan szemlélődő, részletekre is figyelmet fordító stílusában.

348. Sound of the Mountains (Mikio Naruse) 1954 Japán Az senkit ne tévesszen meg, hogy a férj-feleség szerepében ugyanazok a színészek láthatóak, mint eggyel feljebb, mert itt teljesen más karaktereket alakítanak. A fő vonal itt inkább Kikuko, a fiatal feleség (aki férje mellett az ő szüleit is gondozza) és a vele egyedül kedvesen bánó após közötti viszony. Az após atyai gyengédsége a nő számára egyfajta kompenzáció, vagy kapaszkodó, hogy az élet által rá mért gondok ellenére is elviselje a nehéz mindennapokat. Kikuko háta mögött ugyanis nyílt titok, hogy férje szeretőt tart, amit bár senki nem helyesel, de nem is nagyon lép fel ellene (na jó, az após a maga bátortalan módján igyekszik, de nem jut semmire). A látszólag éretlen Kikuko persze nagyon is tudja, mi zajlik körülötte és egy váratlan döntéssel ő lesz az, aki - mondjuk úgy - ítéletet hoz mindenki felett. Egy modern nő keserédes győzelme a tradicionális japán családmodell felett.

349. Lightning (Mikio Naruse) 1952 Japán Továbbra is nagyjából időrendben haladva a Naruse-életművön, ebben a filmben halmozottan kapjuk a női karaktereket, ők pedig a kisebb-nagyobb sorscsapásokat. Három huszonéves lánytestvér, munkanélküli öccsük (ők négyen egyébként négy apától), idősödő anyjuk, aki egyedül nevelte fel őket, két haszontalan férj (az egyik meg is hal, de ezzel csak ront a helyzeten), egy csapodár férj-jelölt, egy kitartott szerető, és ebből már látszik, hogy ez nem egy ideális közeg egyikőjük számára sem. Ebből a családból Kiyoko az egyetlen, aki megtalálja a kiutat ebből a posványból. Hideko Takamine egyik első erős női karaktere is egyben, amely később szinte a színésznő védjegyévé is vált.

350. My Sassy Girl (Jae-young Kwak) Korea Féltem, hogy ez lesz, hogy ezt az agyonhájpolt, Koreában és talán egész Ázsiában nézőrekordokat döntő filmet nem fogom díjazni. Bár értem, miért lett nagy siker, ez az alkotás megtestesíti mindazt, amit a mai buta tömegfilmekben (és ezen túlmenően a szegényes fogyasztói és társas normákban) utálok. Csupa idióta, egydimenziós karakter, alpári humor, értelmetlen és felesleges fordulatok, irreális elvárások a másik iránt, nulla kapcsolódási pont az életemhez, vágyaimhoz (míg a sikere alapján nagyon sok néző magáénak érezte ezt a filmet). És még mindig ott tartunk ebben a modern, XXI. századi Koreában, hogy anyuka egyetlen jellemzője, hogy mivel veri a fiát, ha az későn jön haza: porszívócsővel, partfissal, sodrófával, vagy ha szerencséje van, akkor uborkával, padlizsánnal. Nem, a filmben nem volt még ennyire sem viccesen előadva. A film legelején kiírták, hogy “első rész“, amit teljesen el is felejtettem, majd amikor egyetlen dramaturgiai fordulat által sem indokolva kiírták, hogy “második rész”, akkor felszisszentem, hogy de messze még a vége! Aztán a két rész után jött egy nem várt, epilógus-szerű harmadik rész is, és onnantól végre igazi mozi-élményem volt, de sajnos ettől az első két óra méginkább unalmas tölteléknek tűnt. Az már mondjuk korábban kiderült, hogy igazából nem arról a románcról szól a film, ami a címbeli pimasz lány és bárgyú barátja között kezd kibontakozni a szemünk előtt, hanem egy elmúlt kapcsolatról, ami erre is kihat, illetve a továbblépés nehézségéről. A végére tartogatott fordulatot sajnos láttam jönni, de attól még ott a pont.

351. Late Chrysanthemums (Mikio Naruse) 1954 Japán Naruse műveiben mindig nagyon sok szó esik a pénzről (mert az nincs), de ami itt várt, az kicsit nekem is sok volt, mert gyakorlatilag a film első kétharmada kölcsönökről, zaciról, kamatokról, fizetési haladékról és hasonlókról szólt. Gondolom, ami nekem hatvan percnyi szenvedés volt, az éppen csak bepillantás volt a három központi alak, három ex-gésa mindennapjaiba. A hármójuk háttérsztoriját is megismerhetjük abból, ahogy a pénzügyeket kitárgyalják. Például, összeáll, hogy a két szegényebb nő az, aki teljesebb életet tudhat maga mögött, és kevésbbé magányosabbak, mert együtt laknak és gyerekük is van (akik viszont éppen a film közepe körül kb. egyszerre jelentik be, hogy elköltöznek, a fiú vidéki munka, a lány házasság miatt). A harmadik gésának van valamennyi megtakarítása és abból él, hogy kölcsönöket ad, amit aztán mindenki nehezen törleszt. Szóval neki sem egyszerű. Ő egy süketnéma szolgálólánnyal lakik és ennyiben ki is merül az emberekkel való kapcsolata - mindenki más szinte uzsoraként, de legalábbis egy rideg üzletasszonyként tekint rá. A csoda a film hatvanadik perce körül jön el, amikor más-más okból kifolyólag ugyan, de mindhárom nő egy ferde estét csap, a két szegényebb szomorúságában, a harmadik pedig egy régi udvarlója felbukkanása miatt. És ahogy párhuzamosan, a két helyszín között váltogatva halad a történet a végkifejlet felé, mindenki szájából csupa mámorító bölcsességek hangzanak el, mintha csak a szakétól mi magunk, a nézők is megrészegülnénk. Másnapra aztán az élet visszazökken a régi kerékvágásba, de már semmi nem lesz ugyanolyan. A fiú vonatra száll, a lány összepakolja kevés holmiját, a harmadik gésa pedig elégeti az udvarló fényképét.

352. Floating Clouds (Mikio Naruse) 1955 Japán Megalázó. Durva. Szerelem. Ez a viszony mindennek mondható volt, csak harmonikusnak nem, de Yukiko végig kitartott emellett a megbízhatatlan és semmirekellő, bántó humorú férfi mellett (mármint a partvonalról). Csak ő maga tudja, miért. A női főszerepben Hideko Takamine, aki talán a valaha volt legjobb japán színésznő, de férfi partnere, Masayuki Mori is a legnagyobbak egyike. Ehhez jön még a remek forgatókönyv, és Naruse egyre érettebbé váló rendezése. A filmet egy roppant találó kis idézet zárta: The life of the flower is very short. That is why it should be appreciated immediately.

Fun fact: Jam és én pont Dalatban találkoztunk először, mint a filmbeli pár.

353. A Wife’s Heart (Mikio Naruse) 1956 Japán Mestermű! Látszólag itt is a pénz körüli bonyodalmakról van szó, ám ahogy a film címe utal is rá, valójában a szívügyeket boncolgatja benne Naruse. Bár alapjában véve mindegyikük jó ember, és hiába a viszonylagos jólét, egy ekkora családban elkerülhetetlenek a súrlódások. Pedig elvileg csak egy kisebb befektetési döntést kellene meghozni, hogy a két fiútestvér közül melyiküké legyen a megtakarított pénz: az idősebbiké, aki évekkel ezelőtt lelépett és csak most somfordált haza, hogy csődbe ment a cég, ahol dolgozik, vagy a fiatalabbé, aki azóta a családfő szerepét tölti be, és aki belevaló feleségével egy kis kávézó megnyitását tervezi. Ahogy nem tudnak dűlőre jutni a családtagok, a nagy ház szinte börtönné válik, és felszínre kerülnek az addig csak lappangó gondok. Elképesztő volt látni, ahogy kerülgették egymást, sőt, néha bújkáltak egymás elől az egy fedél alatt élők, vagy amikor az utcára kellett kimenniük, hogy “kettesben” megvitathassák a lelki ügyeiket! A drámát tovább fokozza, hogy se a férj, se a feleség nem a legszerencsésebb módját választja a dolgok elsimításának, aztán mire észbekapnak, már nem is igazán a kavézó lesz a tét. Minden karakter elképesztő részletességgel van megírva, baromi jók a párbeszédek, és nem csak Hideko Takamine, de mindenki más is brillírozik a szerepében. Nem túlzok, közben néha szájtátva tapsoltam, vagy ilyeneket mondtam, hogy “úristen“! Az egyik jelenetnél meg konkrétan libabőrös lettem.

354. As a Wife, As a Woman (Mikio Naruse) 1961 Japán Nocsak, egy színes film! Ami miatt kicsit nehezen indult számomra, hogy egy általam alig ismert japán “intézmény”, a hivatalos szeretői státusz adta a történet hátterét, azon belül is egy asszony 18 éven át tartó, viszontagságos (bár néha-néha örömteli) kapcsolata egy házasemberrel. Naná, hogy Hideko Takamine alakította őt (és akit roppant stílusosan csak jóval a film kezdete után, hátulról láthatjuk először a vásznon)! Úgy tűnik, az ilyen kapcsolatokra különféle íratlan törvények vonatkoznak, például milyen jogai vannak a férfi hűséges szeretőjének (míg a kötelességeit általában a férfi kénye-kedve diktálja). Ez a történet jóval bonyolultabb volt egy egyszerű, éveken át elhúzódó afférnál, de az életutak kibogozhatatlan összefonódására csak apránként derült fény, ahogy egyik látszólag banális jelenetről a másikra haladt a film. Aztán egyszer csak ott találtam magamat hogy nem annak a nőnek kell szégyellnie magát, akiről eleinte gondoltam, de ekkor már mint egy fékezhetetlen vonat haladt előre a történet a maga kijelölt pályáján. A filmet egy bámulatos jelenet koronázza meg, amiben mindenki mindenkivel konfrontálódik, kiadva magából a majd húsz éven át felgyülemlett feszültséget.

355. Yearning (Mikio Naruse) 1964 Japán Egy remek film Reiko és Koji éveken át érlelődő és bevallatlan (bevallhatatlan) szerelméről. Ahogy a kor halad előre, a japán mindennapok sem a nélkülözésről szólnak már, bár azért a történetben főszerepet kapó család kis boltját kikezdi a környéken nyílt szupermarket, ahol beszerzési áron alul árulják a tojást, meg minden mást. Reiko viszont nagyon talpraesett asszony, szó szerint a semmiből, egy bombatámadás után építette fel az üzletet, és holmi tőkeerős cégtől nem fog megrettenni. Az ő gondolatait valami nagyon más foglalja le. Az elhunyt férjének fiatal öccse - ő Koji - látszólag a nő ellentéte, mert naphosszat csak otthon téblábol, vagy néha elmegy berúgni és verekedni egy jót. Persze azt már az első jelenetnél vágják a nézők, hogy Koji miért sündörög az asszony körül és miért nem érdekli a menő tokiói állásajánlat, majd azt is láthatjuk, hogy Reiko sem igazán vevő az anyós által beajánlott új férjjelöltre. Mivel egy melodrámáról van szó, egészen a film végéig kérdéses maradt kettejük boldogsága, de érdemes végigülni. A filmben van egy hosszú vonatút, és már az önmagában nagyobb filmtörténeti esemény, mint sok Oscar-díjas rendező egész munkássága.

Hogy mennyire alulreprezentált (és méltatlanul alulértékelt) rendezőről van szó, az abból is látszik, hogy amit ebben a hónapban Naruse-fronton véghezvittem, az a nyugati világban gyakorlatilag a harmadik(!) legalaposabb áttekintése a rendező pályájának. 1984-85-ben Chicagóban bemutatták 25 filmjét, majd 2005-ben Kanadában 35-öt, és ennyi. DVD-k is csak elvétve kerültek kiadásra.

Akit esetleg behatóbban is érdekel Naruse munkássága, az lapozzon ide: https://mikionaruse.wordpress.com/

folyt. köv.

#ázsiai #film #lista #2019 #március #Mikio Naruse

1 note · View note

mokus22 · 6 years

Text

Kaffka Margit - Cselédek nélkül

Már csak nehéz álmaimban kísértenek. Hisztériásan bandzsító, vagy tunya közönyű szemek a sok-sok fakó, eldurvult arcban; sunyin alázatos vagy nyíltan gyűlölködő tekintetek, ferdült alakok, bütykös, dagadt ujjak; érzem a pállott hagymaillatú blúzokat, melyek zsírfoltos redői közül kiémelyített még olcsó, avas parfümszaga a nagyságának, ki újonnan viselte őket... Polgári Háztartások hajdani, harminckoronás "mindenesei" - cselédeink; mégis, jó, hogy megfogyatkoztak, csaknem eltűntek. Nem váltogatják egymást kéthavonkint a szobának zsúfolt, konyha melletti odúban, nem lesik ádáz és fullatag ellenségszívvel hálószobánk, íróasztalunk, pénztárcánk szűkös rejtelmeit, nem fecsegnek rólunk a vicinél s a fűszeresnél; elmúltak, hadimunkára mentek, villamoskocsin rendelkeznek, piaci sátor alatt fennhéjáznak, távol falukban diadalmas, nagy napszámokon boldogulnak - vagy csúf lebujokban, végsőre elszánt csukaszürke férfiak közt osztják szét szegény, letarolt, agyonnyűtt, mégiscsak nővoltuk foszlányait... Szegény, szegény beteg asszonyi állatok, agyonnyomorított lelkek, tébult sorsok, elcsigázott idegek, letiport emberjóságok; elcsámpult nők, jogos ellenségek; milyen jó volt megtudni, hogy meg tudunk élni nélkületek! A hűbériség szelleme, mely valaha megszentelte s ihlettel, lélekkel, erkölcsi tartalommal látta el a cselédviszonyt, nemes erénnyé avatta e feltétlen testi-lelki odaadást és glóriával, becsüléssel, néha még jótéttel is üdvözítette... mily rég kihalt már; mily rég szétmállott a talaj, melyből egykor tisztesen szerény sorsotok kinőtt; s ti még itt tébolyogtatok - szikkadt kórók, enyésző gyökerek, hányódva az új kor szelében - zavarva és akadályozva, gyötörve és gyötretve... A gyűlöletes háború révén kellett hát, hogy jöjjön ez a felszabadító tapasztalás: megvagyunk nélkületek, megvagytok nélkülünk. Jó-e? Bizonyos, hogy együtt még rosszabbul volnánk!

Mi a titka? Ezer apró dolgok, ezer háborús kisháztartásban napról napra tökéletesedő kis módszerek. Meg kell szokni a feltétlen és állandó rendet, mindent rögtön a helyére tenni napközben is, használat után; morzsát, piszkot, papírszemetet rögtön a gyűjtőhelyére dobni. A takarításhoz egyszer föltétlenül beszerezni a legjobb, legalkalmasabb szerszámokat, bútorkefét és szőnyegkefeseprőt (van, amelyik mindjárt hengeres bádogtartóba gyűjti a morzsát), kézzel, hosszú nyélen hengeríthető padlófényesítőt, pókhálózót, porolót, kézi porszívót, tollseprőt; mindent a legjobb helyről; (ó, mennyivel többet tudna ebben is már a mai, meglevő technika - hacsak akarna!). A konyhai edénybe használat után azonnal vizet tenni és egy darabka szódát vagy káliszappant; másnap a csap alá tartva belé se kell mártani az ujjakat! Nem megy mindjárt és mindig és minden egyforma simán; de akinek a lakása nem nagyobb, mint amekkora a föld és munka termelőképessége, s az emberek száma közötti arány szerint kidukál, s amekkorát az emberi természet testi-lelki igénye kiszab; azaz: ahány családtag, annyi szoba; annyi négy fal (tágabb emberburok, sejt, odú, csigahéj)... szóval ekkora lakást, szocialiter jogosat, s amelyben gáz, villanylámpa, villamosfőző, hideg és meleg víz van, és egyik helyiség sincs a másiktól nagyon távol... ó, milyen ragyogóvá lehet tenni naponta húsz percnyi idő rászánásával. Az ember magára kap egy fehér munkaköpenyt, amilyen az orvosoké s a cukrászoké; hajára is borít valamit a por ellen, és dalolva, frissen, ki-ki a saját szobáját, férfi, asszony egyképp, a nagyobb gyerek is segíthet; mindössze húsz perccel később jutunk fürdőhöz, reggelihez. Szobát csak az érdemel, aki ki tudja tisztogatni; cipőt is csak az, ruhát is az. Rabszolgatartás, embertelenség, szociális vétek egyik embert a másikkal szemben testi szolgálatra kényszeríteni. Senki se szónokoljon nekem szociális problémákról és megoldásokról - míg undorral ledobott szennyese fölé naphosszat hajol egy élő emberi lény, két kézzel dörgöli, lúgos oldata gőzét szívja!... Persze, ha megkonstruálnák az összes ma már lehető gépeket, s csak egy mosodai tisztviselő kellene, ki számba vesz, szortíroz, jegyez!...

Igen-igen, de gyomrunk is van, s a "tűzhely" nemcsak illúziót, hanem meleg ételt, jó "házikoszt"-ot is jelent!... Tudom; és azt is, hogy a "közös konyhák", melyekkel vagy tíz évvel ezelőtt nagy hévvel és kevés okossággal kísérleteztek - nem váltak be sehol. De nem ám; ennyire mégsem egyszerű a dolog! Ha hetenkint más-más nagysága viszi oda a maga kis külön megszokásait, egyéni ízléskéit, eggyel-jobban tudását, a többin-túltenni akarását; nem, a szakmunkát, a rendszeres munkamegosztást mégsem, csak úgy a kék levegőből szedte a gazdasági élet. - A közös konyhák megbuktak, de a centralizáció folytatódik azóta is zavartalan. Nézzük meg most, a háború alatt egyes beszerzési csoportok étkezőit; mi egyebek jól csinált közös konyháknál? Én az újságírókét ismerem. Nem tudok közelebbit a szervezetéről, de amit ott kapunk, feltűnően jó és olcsó, az abroszok tiszták, az edények ragyognak, az asztalon virág van, s a kiszolgáló kisasszonyok kedvesek, ügyesek, szerények és buzgók. Elnézem: egyik-másiknak egy mozdulatában több a belső előkelőség, mint sok semmittevő, cicomás fruska egész valójában. Noha a nap bizonyos óráiban "szolgálnak" - hölgyek mégis viselkedésüknél fogva; emberek, mert dolgoznak és jól dolgoznak; egyébre senki sem kíváncsi. Az ökonomiásabb, könnyebb, boldogabb jövőnek, az anyagi életvitel kikerülhetetlen centralizációjának fekete ruhás, fehér kötős kis papnői már...

Mind szép, mind szép; de a gyerek, a kicsiny gyerek? Aki még nem segíthet a szoba takarításában, akit még nem lehet közös étkezőbe vinni? S a fiatal, középsorsú anyák ma nagyrészt dologba, hivatalba, órákra mennek, és ott kell hogy hagyják a kisgyermekeiket. - De hát csak itt, éppen itt ne lehetne centralizálásról szó? A probléma megvan, az ifjú anyák dologra sietnek; ezen már nincs mit érzelegni, ezen már a Jóisten se segít! Cselédekre maradjanak a kicsinyek? A gyermekkori, titkos és titkolt, félig-szándékkal félfeledésbe szorított, de életfontosságú impressziók kutatója, az új lélekanalízis (ha mást nem) tucatjával tud közölni rémhistóriákat afelől, hogy mi mindent tanultunk, miben "világosíttattunk" fel idő előtt és hogyan, mi, mai emberek is (kiknek anyja pedig nem is járt még hivatalba) a cselédek útján; e mindenestől "korlátolt beszámíthatóságú", többnyire idegbeteg és sokszor szükségképp züllött páriáktól, akik mivoltukról nem tehetnek. - Miért ragaszkodik érzésünk még ma is görcsösen a rablómese-mondó, mákfej-főző, parázsszénnel iraló "szárazdadához"; mikor álmodni lehet - (Ó szép álom!) - hófehér bölcsős, higiénikus, gumipadlós és pasztörizált-tejes csecsemőotthonokról, napközi bölcsődékről; képzett, lelkiismeretes és jól fizetett orvosnők és pedagógusnők vezetése és folytonos, inspekciós felügyelete alatt! Hová a munkába menő középrendű asszony is bízvást beadhatja kicsinyjét a nap bármely szakában, bármennyi időre, órákra vagy napokra, aszerint, ahogy elfoglaltságai kívánják; hová szoptatni, ellenőrizni, látogatni bármely időben az anya is bemehessen - mert hiszen a kisgyerek s a csecsemő iránt még túlzott és joggal féltő az anyaösztön.

S mert hivatalba, munkába mégiscsak el kell menni; s hány fővárosi tanítónő szoptat ma is dugva, titkon, szégyenkezve a tanáriban, az irodában, az igazgató különös elnézéséből, reszketve, hogy meg ne sejtsék a nyelves csitrilányok... kényszeredett, idegpusztító anyai mártíromságban két csengettyűszó között. - Így semmi esetre nincs jól; amúgy - mégiscsak meg kellene próbálni!

De miből, miből, miből? - sziszeg rám a kérdés. Mikor jut az emberi közösség munkateljesítményéből ennyi költség, ennyi gondviselet, jólét és egészség - a csecsemőknek? "De hiszen ez takarékosság az emberi erőkkel!" - Mindegy! Gebedjenek meg az erők, kivált az asszonyi erők; puskaporra, ágyúra, tőrre, méregre, emberfogó vascsapdára kell ezen a mai világon - amit a föld, a lég, az ég, a bánya, a gép, az állat s az ember ereje, munkája kitermel. - De így lesz-e mindig, örökig? Hátha nem! Várjunk, mi lesz, várjunk, ez most nem számít, zárójelbe teendő évek; most minden lét mártírium, most semmi se érdekes. "Ne szülj rabot, te szűz, anya, ne szoptass csecsemőt!" - míg e dolgodat - az embervilág legszentebb, legfontosabb dolgát is valamiképpen el nem intézik. Cselédek nélkül!

1918

#Kaffka Margit #esszé #Cselédek nélkül #feminizmus #munkamegosztás #anyaság #cselédség

1 note · View note

nemzetinet · 7 years

Text

Vadnyugati sorsközösség: magyar és indián is járhat egy ösvényen

Változtasd meg élted! Rainer Maria Rilke szonettje, az Archaikus Apolló-torzó zárómondatának üzenete – a művészetnek van hatalma átalakítani az életünket − tűnhet idealizmusnak, pedig nem az: ezt a holland Michel van Langeveld is tanúsíthatja. Az egykori gyámhatósági hivatalnok az újjászületés felé tartó első métereket magyar néptánclépésekben tette, a katarzis akkor érte utol, amikor 1985-ben Korniss Péter Elindultam a világ útján című fotóalbuma került a kezébe: a széki táncházban megörökített pillanatok teljesen elbűvölték. A rendszerváltás után felkerekedett, hogy saját szemével lássa Csodaországot. Érezte, hazaérkezett, s amikor csak lehetett, járta Erdélyt. Az ezredforduló után Széken lebontásra ítélték Paprikás Kati csipkeszegi táncházát, ő megvásárolta, újraépíttette. A táncház 2012 nyarán nyílt meg Korniss Péter fotókiállításával. Michel van Langeveldet az egész falu Holland Mihályként emlegeti, a Csipkeszeg Alapítvány megálmodója azóta is élteti a magyar kultúrát Széken. Örökre maradt, időközben élete szerelmét is megtalálta.

Sólyom András dokumentumfilmje, a Korniss Péter kötődései alig huszonöt perces, ám e történet egyik legszebb pillanatát éppúgy megmutatja, mint azt, hogy első Kossuth-díjas fotográfusunk miért kötődik ezer szállal Erdélyhez, s hogy ebben milyen segítsége volt Novák Ferenc Tata koreográfus. A filmben találkozhatunk Korniss Péter nagy ismerőjével, Colin Ford fotótörténésszel is, aki felidézi, a londoni Royal Academy of Arts 2011-es magyar fotóművészeti tárlatán Korniss képeiből volt a legtöbb – nem csak a magyar rajongók tisztelik őt a világ egyik legjobb fotográfusaként. Érdemes megnézni Sólyom filmjét, amely jelenleg a Várfok Galériában fut. Ha Korniss Péter életműkiállítására igyekszünk a Magyar Nemzeti Galériába, előtte mindenképp időzzünk itt, a budai Vár lábánál található kiállítóteremben egy hosszabbat. Korniss január 7-ig itt látható tárlata, a Hosszútáv ugyanis kulcsot ad a várbeli Folyamatos emlékezethez, megsejtetheti velünk, mi bűvölte el Holland Mihályt is, és nem utolsósorban olyan képeket is megmutat, amelyek kiállításon eddig sosem voltak láthatók.

http://mno.hu/

Ilyenek például Korniss 1977-es fotói, amelyeket az észak-amerikai indiánok között készített. Mindössze néhány hónap alatt, mégis megelőlegezik a Skarbit Andrásról tíz évig készült Vendégmunkás sorozatot. Szeme megromlott a sok évtizednyi varrásban, mégis büszkén fogja botját az indián varrónő, a navahó lány arcán pedig harag és önérzet bujkál, miközben csecsebecséket árul a westernfilmek által különösen kedvelt Monument Valley táblahegyei és sziklatűi előtt. Az észak-amerikai indián rezervátumokban készített sorozat láttán nem lehet nem meglátni, az emberi sorsok mennyire hasonlók, magyar és indián is járhat egy ösvényen. Akárcsak a zsákot, batyut vagy kukoricát cipelő asszony: az erdélyi magyar, a szlovák és a román teher egyformán nehéz, de az erő és a viselet hasonló.

http://mno.hu/

A Hosszútávon találkozhatunk Korniss ötvenes évek végén, hatvanas évek első felében készített fotóival is, és egyet kell értenünk azzal a megállapítással: már e korai képek is megelőlegezik az életmű fontos kérdéseit és nézőpontjait. Az ember és a táj viszonyát, a táncot, a női szerepeket és helyzeteket, a színpadi – de nem mesterkélt − beállításokat kereső, megmutató képein sokszor „játszik” a vizuális, intellektuális és érzelmi ellentétekkel. S ami még feltűnő: Korniss úgy komponál, mint a festők, s úgy közelít képei szereplőihez, mint a szerelmesek. A 25. Színház előadásán, a balettintézetben vagy a Bihari-együttes táncelőadásán készült fotóiban már látni a képzőművész gondolkodását. Nem megszokott, ám finoman szellemes, ahogy a moszkvai képtárban festményszerű jelenetet örökített meg egy festmény előtt, s hogy a görögországi romok és Gdansk tengerpartja között a hasonlóságot az arcukat leplező, bokáig fekete ruhába öltözött apácák mutatják meg. Utóbbi képen elegáns nő megy szembe velük, matrózok elismerő pillantásaitól kísérve.

http://mno.hu/

Megmutatni a valóság geometrikus formáit – számos XX. századi festőművészhez hasonlóan e törekvés is felfedezhető Korniss képein. A lova után baktató paraszt mintha eltévedt volna a szőlőkarók rengetegjében, a horizonton feltűnő műtrágyázók pedig idézik Szőts István Ének a búzamezőkről című filmjének emlékezetes jelenetét, a búzaszentelésre igyekvők menetét.

http://mno.hu/

Korniss Péter emblematikus fotóit is új megközelítésben láthatjuk a Hosszútávon, a Szénaforgató lány „tánca” például itt triptichonná bővül. Ugyanígy megismerhetjük a kapára támaszkodó asszonyként híressé vált széki Boldizsár Mari, a lészpedi Madonnaként ábrázolt Bálint Anna és „bubája” nagyobb történetét is, akárcsak a sugatagi Ioan életének állomásait a szegénysors és a jómód között.

http://mno.hu/

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.03.

Vadnyugati sorsközösség: magyar és indián is járhat egy ösvényen a Nemzeti.net-en jelent meg,

#kiállítás

0 notes