#az ott egy SZEMÜVEG??

[angelofghetto]

csúszda a pokolba

Vannak híresen alulértékelt szakmák. Ilyen az enyém is. Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer közmunkásként amolyan recepciós-adminisztrátori munkát kellett végeznem (felvettem a telefonokat és időpontokat egyeztettem) lényegesen többért, mint a korábbi fizetésem. Aztán egy darabig tanítottam, mert a szakmám mérnökei valójában az oktatásba menekültek, ahol cirka másfélszer annyit lehet keresni, mint a szakmában, de a bosszútörvénynek hála mára ez is befulladt.

A rendszerváltás előtt kezdődött, mikor boldog-boldogtalan GMK-zott, fusizott, boltot és vállalkozást nyitott a tisztességtelen szabadrablás és prompt meggazdagodás szellemében. Emlékszem, ahogy még dicsekedtek is azzal, hogyan lopták el egymástól az ötleteket a festődében. Akkoriban az volt a trendi, hogy mindent fehérben varrtak meg, és utólag olyan pasztell fagyiszínekre festették. Ezt onnan is látni lehetett, ha valahol megpattant a varrás, vagy ki kellett bontani, és a cérna alatt fehér maradt az anyag. Gyakran kismamákkal varrattak, akik hamar rájöttek, hogy minél nagyobb öltésre állítják a varrógépet, annál haladósabb a munka, és a több darabszám több darabbért hoz. Ez volt az egyszer használatos önmegsemmisítő ruhák időszaka. Eközben a hivatásos cégeknél olyan minőségi követelményeknek kellett megfelelni, hogy egyre ráfizetésesebbek lettek. Hogy miért virult a butik-biznisz? Mert divatérzékenyebb volt. Hoztak Bécsből vagy Tarvizióból valami kikukázott rongyot, szétszedték, körberajzolták, és puff, ott a szabásminta, lehet tömeggyártani. Kevesen értették meg, hogy ez ugyanaz a konfekció (csak értelmezhetetlen minőségben), ami a szoci áruházak méretkínálata, csak rosszabb. A baj az volt, hogy a kereskedők, akik megrendelték az áruházak kínálatát, 50-pluszos fejjel döntötték el, hogy mi kell a 30-mínuszos vásárlóközönségnek.

Fair-trade szégyenért nem kell Afrikába vagy Távol-Keletre menni, elég mondjuk Ceglédig, Mátészalkáig, vagy a nyóckerig. De a belvárosban is bőven akadnak rabszolgatartók. Ha büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni az amcsi filmekben, mindig varrodákat mutatnak. Mexikói meg puereto-rikói nők görnyednek a varrógépek fölött, és orrvérzésig nyomják a pedált, patkányok szaladgálnak a fal mellett (esetleg maffiózók lövöldöznek). A szabásmintákat gyakran egy kövér, kopasz, szemüveges bácsika szerkeszti ceruzával a füle mögött és vonalzóval a szájában, és jön valami szöszi misszpicsa, aki a "dizájner". Hát ez az általános kép az én imádott és lerombolt szakmámról. Ma már nincs Magyarországon felsőoktatása, igazából nem tudom, mikor szűnt meg. Ez volt az egyik első szakma, amibe hagyták betörni a dilettantizmust és a kártékony kínai nyomulást. Igazából a jelenlegi szakoktatók legalább felét megbuktatnám, nem hogy diákokat engednék a keze közé. A követelményrendszer is pusztul. Mikor én tanultam, az összes ruhaipari gép kinematikai ábráját fejből, táblánál kellett tudni rajzolni, ma fel kell ismerni a tankönyvből úgy, hogy alá van írva. A középsuliban elsőben, ahogy tudtunk egyenesen meg görbén varrni, bedobtak a mélyvízbe, és pl. a nyári iskolai egyenruhánkat már magunk varrtuk... de a mai végzősők 4 év után nem tudják megvarrni a saját ballagó ruhájukat. Sajnos a jó szakik magukkal viszik a szakmát a sírba, és nincs utánpótlás, mert kevés ember olyan fanatikus, hogy szerelemért dolgozik, ha a csekkeket pénzzel kell kifizetni.

Aztán jött a fast-fashion, az előkészítés nélküli tömexar termelés a kereskedői extraprofitért. Mert a hasznot nem a szellemi terméket létrehozó vagy az előállító kapja ám. Érdemes belegondolni, mennyit kap ez a két terület, ha a ruhaboltokban a -70% után is nyereséges (vagy legalábbis nem veszteséges) a kereskedés. Akkor most hol van itt a fair-trade, ahol megalázóan alacsonyak a fizetések, ha egyáltalán be van jelentve a dolgozó?

Pedig milyen gyönyörű ez a szakma! Konstruktív, kreatív, egész napos flow élményt ad... már ha hagyják az embert dolgozni, mert gyakran "nincs rá idő". Csak gyorsan nyomjunk valami akármit, haladjunk, jó lesz az, úgysem fizetik meg a vásárlók. Pedig ez nekem FÁJ. Néha ingyen, munkaidőn túl csempészek be minőséget, mert pofám leszakadna, ha azt kellene kiadnom a kezemből, amit a főnök megkövetel. Az embereknek, de még a cégvezetők többségének sincs fogalma arról, hogy egy tisztességes szakembernek milyen hatalmas tudást kell megszereznie, és hogy adott esetben a teljes tudása kell egy konkrét megrendeléshez. Csak felsorolásképpen, hányféle tárgyat, témát kellett tanultunk: textilruházati anyagismeret, szővés, fonás, kikészítés, szerves és szervetlen kémia, műszaki rajz, általános gépészet, statika, mechanika, elekrtrotechnika, gépelemek, irányítási rendszerek, informatika, ruhaipari gépészet, technológia, munkavédelem, emelt szintű matematika, szabás-szakrajz (szerkesztés, modellezés, szériázás), műhelygyakorlat, gyártásszervezés, üzemgazdaságtan, művészettörténet, viselettörténet, művészeti anatómia, színtan... és párat szerintem ki is felejtettem. És a rendszerváltás utáni főnökeim közül jobb esetben a fele legalább már látott közelről varrógépet. Fogalma sincs, hogy egy korrekt szabásminta mögött mennyi szellemi munka van, nem hajlandó elismerni (sem erkölcsileg, sem anyagilag), hogy ez az alfa és omega, mert ha nem jó egy szabásminta, onnantól a cég csak selejtet tud termelni, viszont a jó szabásminta olyan, hogy a szabász és a varrónő, aki kemény darabbérben dolgozik, nem kell gondolkozzon, variáljon, alakítgasson, csak nyomja a gépet, mert ő azzal keres. A jó előkészítés az alázatról és a csapatmunkáról szól: nem csak odakenek valamit, hanem kiszolgálom a munkámra épülő tevékenységet, a keze alá dolgozok a munkatársamnak, mert abból jön a minőség és a termelékenység. És nem azért hogy a vállukra emeljenek és körbehordozzanak, hanem azért, mert ez a dolgom, a hozzátett részem az egészből.

Bojár Gábor szerint az igényes vevő tartja szinten az igényes munkát a cégeknél. Milyen igaza van. Magyar viszonyok között az a baj, hogy az egész láncolat nem ért hozzá. A szakkifejezéseket felváltotta a konyhanyelv, még valamikor a 80-as évek végén, a gyártót "készítőnek" kezdték nevezni, ez önmagában fényesen jelzi is a minőségi zuhanást (ha csak meghallom ezt a szót, görcsbe rándulok). Szoktam mondani, a hatvanas években a sugardaddy a barátnőjének nercbundát és brilleket vett, későbbi időkben autót, lakást, ma meg saját divatmárkát, amiben cukika "megvalósíthatja önmagát".

Hol tartunk? A készítő nem ért hozzá, mert a vállalkozása indításához csak pénz kell, szakértelmi léc nincs, amit át kellene ugrania, nem hajlandó megfizetni a jó szakembert, mert jóazúgy, és betanított meg önjelöltzseni munkatársakkal rentábilisabb. A kereskedő nem ért hozzá, ő üzletember, azt árulja, ami nagy hasznot hoz, és lehetőleg azt a három méretet forgalmazza, amit akkor is el tud adni, ha piros hó esik. A vevő sem ért hozzá, ráadásul több generáció alatt hozzászokott a tréhez, a tucatáruhoz, a rossz minőséghez, a kaotikus méretezéshez, azt veszi, amit kap, legfeljebb halkan morog. De ami a legnagyobb tragédia, hogy itthon nincs fizetőképes kereslet. Ez annak is rossz, akinek minőségi igényei vannak, és annak is, aki minőségi munkára képes. Méretes vonalon is büdös nagy káosz van. Itt is tobzódnak a dilettánsok, és némelyik indokolatlanul sokat kér, kihasználva, hogy nincs más. Szomorú, de aki össze tud varrni két anyagot egymással, az még nem varrónő, legfeljebb kezelni tudja a gépet. Leginkább a gitározáshoz hasonlíthatnám: Jimi Hendrix vagy Al Di Meola asszem nevezhető jó gitárosnak, a többi önjelölt zseni viszont pontosan tudja, hogy a zeneirodalom 70%-a lekísérhető 3 akkorddal, de attól még nem lesz valaki zenész. És kell még valami a jó munkához a profizmuson kívül: szív.

[konyvekkozt]

pápa

óvodásként lettem szemüveges. az óvónők szóltak a szüleimnek, hogy szerintük nem látok. valóban nem láttam, legalábbis jól biztos nem, szemüveges lettem. az anyám kitalálta, hogy olyan szemüveg kell nekem, aminek a szára a lencse aljától halad hátra. pont úgy nézett ki, mintha fordítva lenne rajtam. és pont emiatt csúfolt mindenki. utáltam ezt a keretet, de az anyám mindig talált az optikában ilyet, így még alsóban is ilyet hordtam

a szemüveg drága dolog, egyre ritkábban lett új pápám és egyre inkább megszoktam a világot homályosnak és karcosnak

pár hete tőlem teljesen szokatlan módon pápában aludtam el, éjjel ráfeküdtem és menthetetlen lett a szára. semmi baj, gondoltam. elővettem az előzőt, aminek a kerete törött el. hiába javítottam korábban pillanatragasztóval, újra eltörött, a kolléga, aki vállalta a ragasztást, összekente ragasztóval a lencsét. de itt sem estem kétségbe, elővettem a még korábbi pápámat. ez konkrétan annyira karcos volt, hogy azt sem hittem el, hogy kilátok rajta

ez volt az a pont, mikor beláttam, új pápa kell. begaloppoztam egy optikába, s mint egy kocsmában, közöltem, hogy pont olyat kérek, mint az előző volt. a hölgy szelíden mondta, hogy talán mégse így legyen, mérjük be a szemem. két munka közt voltam, szaladtam dolgozni, mondtam, hogy nekem ennél fontosabb dolgom van. szerencsére újra ajánlotta a dolgot, így puffogva belementem. bepattantam az optometrista székébe, felhívva figyelmét, hogy dolgozni szaladok. semmit nem várva ültem ott, pont ugyanúgy próbáltam megfejteni a pacákból, hogy milyen betűk lehetnek, mint a mindennapokban. mert én nem látom a buszon, hogy melyik vagy hova megy, csak mikor már teljesen előttem van. nem messziről vadászom az akciókat a boltban, hanem közelítve. és én ezt elfogadtam. évek óta így van, azt gondoltam, nem lehet máshogy. és akkor a hölgy mondta, hogy kipróbál valamit. csinálja - gondoltam én. és akkor, ott láttam. a vonal alatti második sort is LÁTTAM, élesen. elsírtam magam és kérleltem, hogy ez a csoda ez az új pápámba is kerüljön át

heteket vártam a pápámra. minden nap többször eszembe jutott a látás élménye. minden nap nézelődtem és tippelgettem, milyen távolságról látok majd hirdetéseket, más lesz-e olvasni

a pápám megérkezett. sokkal élesebben látok, mint eddig bármikor. és főleg sokkal jobban megtanultam, hogy kell próbálni minden újat, hinnem kell, hogy a meglévő rossz nem örökre rendelt, hanem van kiút, fejlődés

óriási kincs van az orromon minden nap. és azóta is sok esetben eszembe jut az a teljes katarzis, mikor még a székben ülve a vizsgálati pápával először láttam élesen

két dioptriát romlott a szemem. el tudjátok képzelni, mit jelent ez, mennyivel láttam kevesebbet a világból?!?! ne legyetek buták, keressétek a jobbat - mindenben -, mert sokszor van jobb

[ultramegatroutman]

x patika

Én: Jó napot kívánok! Ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: Sajnos nincs.

Én: Helyettesítő gyócer esetleg?

Nemén: Sajnos az sincs, már az is hiánycikkgyócer.

Én: Köszönöm, aviszont.

y patika

Én: Jó napot kívánok! Ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: Sajnos nincs.

Én: Helyettesítő gyócer esetleg?

Nemén: Sajnos az sincs, már az is hiánycikkgyócer.

Én: Köszönöm, aviszont.

Ráírok háziorvos haverra: ötlet?

Háziorvos haver: Menjél y patikába, ott nagyobb van.

Én: Most voltam, azt mondták nincs, semmilyen nincs.

HOH: Van. Odamész, rám hivatkozol, ha úgy sincs, felhívsz onnan.

y patika megint

Én: Jó napot kívánok! V. küldött, ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: (tajszámot kér, ereceptet néz) hát sajnos ez nincs.

Én: És nagyobb?

Nemén: Hát mindjárt megnézem, de erre a receptre azt blablabla.

Felhívom havert.

HHO: Melyik van ott?

Én: Nem tudom, szőke, szemüveges.

HHO: Gizi. Add neki a telefont.

Gizi (telefonba): Értem. Igen. Bármelyiket. Értem.

Gizi (kinyitja az egyik szekrényt): Hát, 30 darabosat tudok adni.

Én: Látom van százas kiszerelés is, azt szeretném.

Gizi: Rendben. :(

Gizi (irkál egy papírra): ezerkétszáznegyvenlesz.

Fizetek, távozok.

Namost azzal is a fasz kivan, hogy kapcsolatok nélkül kb. már kurvára semmit nem lehet elintézni, de bazmeg ez nem egy kiló cukor a pult alatt. Mekkor utolsó féreg patkány az a gyógyszerész/gyógyszertári asszisztens vagy eladó, vagy ki a tököm, aki letagad egy gyógyszert, ami nekem mondjuk pont nem, mert megvagyok, meg megoldom, de valakinek élet-halál kérdése, mert attól kész van, ha nincs otthon egy plusz doboz belőle. Faszom.

[tobbpenztazembereknek]

Világok harca

@tobbpenztazembereknek beül Az Autóba, elindul. Kora dél van. Kicsit még álmosan. Két perc múlva gyün a VW-es (volkszvágen, vével, ahogy a Balkánon mondják). Lassít, nem indexel. Gondolok: tutira balra akar bekanyarodni a parkolóhelyre. EZÉRT lassítok, hadd kanyarodjon. Nem kanyarodik. Sötét napszemcsi, fekete haj. Továbbra se semmi index. Bőven lett volna ideje, hiszen éppen azért lassítottam. Közelebb érek, megáll. Jó, akkor gyorsítok, és elmegyek. Amikor mellé érek, rám tekeri a kormányt, és látom, hogy az ELEVE torz fejével eltorzulva magyaráz ugat valamit, de a felhúzott ablakon keresztül. Ahogy ezek szoknak. Lelassítok mellette. Ablak leteker. Mondok: "Mi a kurvaanyádat ugatsz, balkáni barom. Nincs indexed? Költözz haza Koszovóba, ott önmagaddal lennél végre körülvéve, barom!" Hirtelen döbbent tekintet a túloldalon. Mégis mire számítottál, barom.

10 perc múlva a bótba. Éppen egyszerre érünk a pénztárhoz egy SZEMÜVEGES (nem napszemcsis), barna hajú, 190 cm magas, nem túl napégette arcú édesapával. Mondok: tessék csak, menj. Nem, nem, ő nem siet, menjek csak én. Különben is a lufik csak délután jönnek, ráérek, mondja. Oké, mondok, és beállok a sorba. A torta meg csak délután négykor, folytatja. Nagy lesz a buli, mondok. Na igen, hatéves a lányom, és hát egy hete tart a buli. Úgy érdemes, mondok, de sejtettem, hogy gyerekekről szól a sztori. Hát igen, a saját szülinapomat el is szoktam már felejteni. Egy bizonyos kor fölött nem is árt, mondok. Közben fizetek, egy perc se. Jó hétvégét kíván, én viszont. És mosolygunk. A pénztáros is.

Magyarország, 2023. június 17-edikén.

[szepkerekkocka]

Bányász Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kiberbiztonsági Tanszékének oktatója a Qubit orosz-ukrán információs és kiberháborúról szóló podcastjában azt mondta, ezzel a képgenerátorral például olyan álprofilok készíthetők, amelyekkel megpróbálhatnak bárki bizalmába férkőzni, és automatizált előállításukkal egész hálózatok építhetők fel. Például március elején kapcsoltak le több ezer, automatizált Twitter-álprofilt, amelyek folyamatosan Trumpot dicsőítették, és igyekeztek besározni a 2024-es republikánus elnökjelöltségre riválisaként pályázó Ron DeSantist. Orosz-ukrán relációban sem ismeretlen ez a taktika, Bányász szerint Facebook-csoportok, oldalak és álprofilok garmadáját lehet visszavezetni az oroszokra, „amelyek például egyszerre támogatták a rendőröket, az All Lives Matter mozgalmat, és értelemszerűen a fekete polgárjogi mozgalmakat. Ezek az oldalak nagyon sokszor szerveztek úgy eseményeket, hogy egyszerre mindkét oldal támogatóit feltüzelték, az érzelmileg feltüzelt csoportokat egy helyre engedték, ez pedig borítékolhatóan konfliktussá eszkalálódott. Ez nemegyszer meg is történt.”

(...)

Ehhez néhány héttel ezelőtt ellátogattunk a cég stúdiójába, ahol Kun Zsuzsi kollégánkból szintetikus színészt készítettek. Egyelőre a technológia azonban nem tart ott, hogy Jackie Chan-féle túlmozgásos karaktereket vagy félig-meddig eltakart arcokat tudjanak rögzíteni, és az is meg van határozva, hogy a szemből felvett, kamerába néző, kevés mozgást végző karakterek mit viseljenek. Ehhez előzetesen írásos iránymutatást kaptunk, amelyben például az szerepel, hogy a színész ne viseljen nagy fülbevalókat, amelyek visszatükrözhetik a fényeket, olyan szín�� ruhát, amelyik megegyezhet a háttérrel, de az aprómintás felső is nem várt effekteket és eredményeket hozhat. Nem szerencsés viselet a szemüveg sem, és Zsuzsinak azt ajánlották, fogja össze hosszú haját, hogy ne lógjon be semmi az arca elé. Az útmutatóból pedig azt vettük le, hogy a kócos, göndör, össze-vissza álló hajzattal egyszerűen nem tud mit kezdeni az AI – bár lássuk

[csacskamacskamocska]

Félelem az összeomlástól

Ez elég drámai cím, valójában csak arról akartam jegyzetelni egyet, hogy mennyire nem szabadon gondokodunk, mennyire gúzsba van kötve az elménk és ez által az életünk is. Tegnap elgyalogoltam a munkahelyemről a nyugatiig. Semmi dolgom nem volt ott, csak vitt a lábam. Imádtam az érzést, hogy semmi sem vezetett. Néztem az embereket, a koszt, a várost, Genován gondolkodtam, a rengeteg "idegenen" körülöttem, akik most tűntek fel először, a félelmeken a migránsoktól, és azon, hogy bizony én is jobban szerettem a régi zárt világunkat a kis téveszménkkel, hogy magyarország kelet kis nyugata. Gyerekkoromban mindaz nem volt, amit most láttam. Hirtelen sokan lettek. De támogatom a változást, pedig érzékelem a más kultúrák idegenségét. Szántam magam a félelmeim miatt viszont megértettem a rettegőket. De a változások a normálisak! Akár akarjuk, akár nem, a világ változni fog. Gondolom, hogy evólúciós előny, ha meg tudjuk előzni a bajt azzal, hogy az okosabbak kikövetkeztetik, minek mi lesz a következménye. A logikus következtetések, az önreflexióval, saját pszichék működésének ismeretével, szépen kiadja, hogy mi fog történni majd a jövőben, ha most meglépjük amit... És akkor nem lépjük. Mert, ha rossz vége lesz, akkor összeomlunk. Persze, sima félelem a fájdalmontól és menekülés, ami evolúciósan szintén megérte, de ma hajnalban ezen gondolkodtam, hogy ezek a panelek, hogyan határozzák meg az életemet. És mi történne, ha nem használnám? Ha csak abban bíznék, hogy bármi is történik én talpra tudok állni. Valamikor már írtam a saját erőnkbe vetett hitről. Nem kell okosabbnak lenni. Nem kell előre látni évekre vagy évtizedekre mert ezzel valójában csak medret ásunk. Amit tervezünk, akkor az történik, kizárva minden esetlegességet ami újat, érdekeset, különlegeset hozna. Most már nyomasztóa sokan mondták, hogy milyen bátor vagyok ezzel az olaszországi házvásárlás tervvel. Nem értem, hogy mi benne a bátorság. Ha valaki akar venni egy házat a Balaton mellett, senki nem mondja, hogy micsoda bátorság. Ismeretlen problémákat veszek a nyakamba? Nyilván. Fosok-e tőle? Persze. De milyen érdekes, hogy férjhez mentem, gyerekeket szültem, miközben minderről semmit sem tudtam, senki nem mondta, hogy demerész. A fejünkben a házasság, gyerek dolgokkal kapcsolatban az van, hogy ez normális, más dolgokkal kapcsolatban meg az, hogy nem normális. Megint ugyanoda jutunk, ami a fejünkben van valamiről, az meghatározza a viselkedésünket, a cselekedeteinket, a terveinket, és alakítja a személyiségünket. Miközben lehetséges, hogy egy nagy marhaság.

Sokszor futottam már bele, hogy azt mondják/gondolják, hogy hülye vagyok. Gyerekes, nem túl okos (aki vidám az nem lehet okos, csak a szemüveges zordak okosak), szertelen. Aztán nem sokkal később pedig jön az irigykedés. Te mennyi mindennel foglalkozol, mennyi mindenről olvastál, mennyi dolog ÉRDEKEL (na ez volt azt hiszem a legmeglepőbb. Őt nem érdekli semmi. Nincs még egy nyamvadt hobbija vagy kedvtelése se. És nem gondolja, hogy csinálhatna magának. Ő így született. Vörös a haja és nincs hobbija). Mindeközben én úgy érzem, hogy mást sem csináltam eddig, csak próbáltam a panelek közül kikecmeregni. Néha túlzásba esem, ezt elismerem. Amerre a többség megy, én igyekszem valami más irányba. Mert ott, amire kevesen figyelnek, ott lehetnek érdekes dolgok. Ettől meg néha magányos vagyok.

A fenti önfényezés után még visszatérek a kiindulási pontra. Ha valakinek bizalmat szavazol, az nem másabb, mint az, hogy leteszed a félelmeiddel kapcsolatos paneleket. Ha kiderül, hogy becsaptak, fel tudsz állni. Nem azt kell megtanulni, hogy hogyan ne bízzunk másokban, hanem azt, hogy bízzunk benne, hogy fel tudunk állni, ha padlóra kerülünk. Becsapnak, megcsalnak, összetörik minden álmunkat, jön a világvége, éhinsíég, elvesztünk mindent amiért éltünk? Vannak pontok, amikor az fájdalmasabb, hogy fel tudtunk állni.

Szomorú dolog, hogy a szerelembe se halunk bele, pedig tényleg azt hisszük.

De nem lehet a félelmekre építeni az életet! Viszont csak megtapasztalásokon keresztül lehet elérni oda, hogy nem kellett volna. Akik előtt még rengeteg sok idő van, azoknak azt tanácsolnám, hogy bontsák le a falaikat! Ne haladjanak a csordával. Azzal sem, amelyik jónak látszik. Merjenek vizsgálódni, merjék felvállalni a tévedés lehetőségét. Nem szabad az ejtőrenyős ugrást addig halogatni, amikor már nincs rajta veszteség.

[dajkag]

– A kurva életbe, hát 2024 van, komolyan ezt kell csinálni, bazmeg? – üvölti a fülembe Andor, túlharsogva a gerjedő gitárokat, közben üzembiztosan fröcsög a nyála, én meg csak arra tudok gondolni, hogy soha az életben nem idegesített még ennyire az elitista nyávogásával. – Még mindig itt tartunk, bazmeg? Hát nézd már meg a gyereket. Piros trapézgatyában jön ezekkel a gyász moll akkordokkal és akkor mindennek tetejében egyszer belekezd a Húsrágó, faszverőbe. Hát tényleg csak húsz évet késtél, faszomöccse. – Andor nézi a színpadot és magyaráz tovább magának, mert engem mondjuk kurvára nem érdekel.

Jó, valahol persze igaza van. Nincs ebben semmi eredeti, semmi érdekes, semmi meglepő. Nézem a piros trapézgatyát meg a gondosan fényesített Telecastert és arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt is gáz volt Kispált játszani és én is simán körbe röhögtem volna ezeket a srácokat, ma este viszont valahogy mégis úgy érzem, hogy bazmeg, én rehabilitálnám a hatásvadász bölcsészrockot, mert amúgy ők csinálják jól. Nekik van igazuk. A nagyseggű, szemüveges lányok mind itt ugrálnak a színpad előtt vagy a pulttól nézik ábrándos tekintettel, ahogyan a téren fátyolként megülő cigifüstön átszűrődik a homoerotikusan lengedező, piros gatyaszárak sziluettje.

Ahol én nőttem fel, ott sosem találkoztam velük, pedig Isten látja lelkem, szerettem volna. Viszont annak a látványa, ahogyan egy szőrös férfi gyomorból gurgulázva üvölti a pofádba, hogy „megdöglesz, a kurva anyád!” nyilván sosem lesz annyira vonzó, mint ez a rohadt piros trapéznadrág, meg az, amikor egy csinosan borotvált, huszonéves kis pöcs énekli rekedtes hangon, hogy „Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem”. Szóval a bölcsészlányok helyett itt maradt nekem Andor, aki elméletben a barátom, gyakorlatban meg csak egy hatalmas adag, elitista gőgbe csomagolt kisebbségi komplexus. Sajnos azonban nem sok jobb lapot osztott a Jóisten, abból kell gazdálkodnom, ami van.

– Amúgy ki volt a kiscsaj? – néz rám üveges tekintettel.

– A Hannára gondolsz?

– Miért, volt itt más is?

– Ja, nem... De neki amúgy vőlegénye van. – mondom, hátha sikerül leszerelni ezt a faszt, de persze miért is sikerülne.

– És ez engem szerinted érdekel? – mondja, és hát oké, touché. Kivételesen igaza van, mert engem sem érdekel. – Hát, meg lehetne szopatni. – teszi hozzá azzal a gyíkszerű vigyorral, én meg arra gondolok, hogy hát gyakorlatilag anyádat is, és legszívesebben levernék neki egy olyan sallert, amilyet még soha senkinek. "A karod csak egy holtág, vágd el és szaladj" – duruzsolja közben a háttérben a trapéznadrágos, és komolyan mondom, nem áll neki rosszul. Persze, vágom én, hogy ez csak póz, de valahogy mégis megnyerő. Eszembe jut, hogy tizenhárom éves koromban arra gondoltam, hogy ez a szám valami grufti faszság az öngyilkosságról és baromi kínosnak tartottam, de aztán pár évvel később egy házibuliban sikerült annyira begombáznom, hogy szóról szóra dekódoltam az üzenetét, ami hatalmas megvilágosodás volt akkor. Másnap reggelre persze elfelejtettem a kurva nagy megfejtést és hiába gondolkodtam, úgy tíz évre ott marad a levegőben lógva, hogy „a karod csak egy kibaszott holtág”.

Fél órája sincs amúgy, hogy itt basszuk a rezet. Ahogy beléptünk az udvarra, nyilván rögtön a pulthoz mentem, mert kicsit feszült voltam, amiért a Bogi még mindig nem írt vissza, pedig úgy 8 órával ezelőtt látta az üzenetemet. Mondjuk lehet, hogy megint én basztam el valamit, mert például miért is kellett a képeit pont egy '92-es staight-to-video animéhez hasonlítanom a hajnali harmat, vagy a fasz tudja, mi helyett?

Szóval, ahogy ezen gondolkodtam és vártam a sört, egyszer csak hátulról a nyakamba ugrott valaki. Nyilván tudtam, hogy a Hanna az, más nem lehetett., tulajdonképpen ő az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Semmi komoly, csak szerettem volna látni. Egyszerűen jobbkedvűvé tesz a jelenléte. Abban meg még nincs semmi szerintem, még akkor sem, ha alig egy hete találkoztunk először egy házibulin, ahol csak pár mondatot beszéltünk, és említette, hogy szombaton itt lesz. Én persze már akkor tudtam, hogy lejövök, sőt, említettem is neki, mert tudtam, hogy ez a lány nem erről a világról való, aki ugyanis Hűvösvölgyi Hannaként mutatkozik be, az minimum valami erdei tündér, szirén vagy a tököm tudja. Szóval tudtam, hogy a Hanna itt lesz, a fogadtatásra viszont rohadtul nem számítottam, sőt, valójában arra sem, hogy egyáltalán megismer.

– Te tényleg eljöttél? – Kérdezi a nyakamba ugorva, azokkal a hatalmas, barna szemeivel, én meg közben a faszijára gondolok, akit nem is ismerek, meg arra, hogy „Katz, bazmeg, hát te TÉNYLEG eljöttél.”

– Ja, persze, pont erre jártam, vagyis jártunk, és gondoltuk, beugrunk egy sörre.

– Tök jó, érezzétek jól magatokat, még találkozunk.

Ja, lehet.

– Na jól van, Faszrágó, húsverő. Igyunk egy Unicumot! – szakítja félbe a gondolataimat a színpad előtt állva Andor, és majdnem sikerül meggyőznie arról, hogy az majd jó lesz nekem, de aztán eszembe jut, hogy keserűt csak akkor iszik az ember, ha valami nagyon nincs rendben. Ha azt a sötéten tátongó, fekete űrt be kell valamivel tömködni, ott belül. Na, akkor talán jó lehet ez az ocsmány, gonosz, undorító antianyag is. Ma csak kettőt ittam, az egész jó arány. Nem tudom, szét kéne-e csapni magamat egy harmadikkal, szóval ránézek a telefonomra, hátha már ideje elindulni haza. 23:23 van, hát ez mennyire közhelyes, bazmeg. Bogitól meg közben hat új üzenet érkezett.

Megnézem őket és arra gondolok, hogy faszom, hát vajon a Máté már alszik mellette vagy még csak most ment be a fürdőbe, és akkor pont van ideje rám. És akkor az érzelmek egyébként is gusztustalanul örvénylő kavalkádja nyilván úgy kavarodik fel bennem, mint amikor az instant kávét a reggeli meló előtt összeöntöd egy feles keserűvel. Az az igazság, hogy irgalmatlanul jó lenne most hányni egyet. Egészen addig okádni, amíg ki nem ürül belőlem minden. A gondolatokkal és érzésekkel, a Bogival meg a Mátéval és úgy általában minden faszsággal együtt, egészen az utolsó cseppig. Amíg szét nem foszlik a belsőm és amíg eggyé nem válok az anyatermészettel.

Bepötyögöm a chatbe, hogy „a karod csak egy holtág...”, aztán kitörlöm a picsába és majd inkább reggel megírom, hogy valójában miért olyanok a képei, mint egy lassú nyári délutánról szóló, melankolikus kispróza. Szerintem jól hangzik.

Az óra közben 23:24-re vált és odafordulok Andorhoz.

– Tudod mit, bazmeg, igyunk egyet. De te fizeted.

Addigra a háttérben az utolsó akkordok is lecsengtek.

„Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem.”

[angelofghetto]

Direkt szerencsésnek érzem magam, hogy a pornó elterjedése előtt szocializálódtam a szexhez, mert az a rombolás, amit a műfaj jelent, tragikus. Irreális elvárásokat támaszt, mindkét nem önbizalmát zúzza, és igazából a szex karikatúrája. A hatása abban van, hogy a legtöbb emberben vágyat gerjeszt, ha másokat ilyen helyzetben lát.

Az én generációmra az volt jellemző, hogy az orvosi részt roppant zavarban lévő felnőttek elmesélték az iskolában, a szülők inkább kerülni igyekeztek a témát, vagy a kezünkbe nyomtak valami felvilágosító könyvet, amiben fogamzásgátlásról és anatómiáról volt szó, és ennyi. Magunkra voltunk utalva, és azt mondom, ez isteni szerencse volt, mert egymáson tanultunk. A partner tükrözte vissza, hogy jó vagy rossz úton járunk, és mivel legtöbbször nem volt HOL, sokkal hosszabb petting időszak adódott, mire valahára az ember a másik szorosabb közelségébe került, addigra ismerni lehetett a másik működéseit, érzelmek kialakulásának is jutott idő.

Ez ma nincs. Tény, hogy a pornó esztétikája mára lényegesen javult. Az első film amit láttam, abban egy kövér, szőrös, kopasz ötvenes pasi fura hangok és német szavak kíséretében hágott egy rövid hajú, csüngő hasú, elhízott, szintén ötven körüli szemüveges nőt, mindezt szétnyúzott, gyűrött kölcsönkazettáról néztük, mert a lényeghez tekergetéstől szétnyúlt a szalag. Szörnyű volt. Eleinte az zavart, mennyire tárgyként kezelik ezek a nőket, manapság viszont valami olyan eszméletlen látens nőgyűlölet árad némelyik opuszból, hogy komolyan ijesztő. Már nem elég használni, alázni, erőszakolni a női szereplőt, már ott tartunk, hogy megfojtja a férfi, és a még meleg tetemen végzi az aktust. Vajon mit tanít ez a most felnövő korosztálynak?

A szex manapság olyanná vált, mint egy videójáték: járd ki a következő pályát, szerezd meg a bónuszokat, és tűnj el a következő pályára. Közben kimarad a vágyakozás, az ábrándozás, ami akkora kinccsé teszi, és olyan magasságokba tudná emelni a kielégülést, hogy nem csak egy orrfújássá válik, hanem felrepít a csillagokig. Attól meg egyenesen kinyúlok, hogy a legtöbb mozifilm is úgy ábrázolja a szexet, hogy mindenki ledobálja magáról a ruhát, és zsupsz a takaró alá. Ezzel a lényeg legalább 60%-át átpörgetik. Kimarad az a rész, amit egy cimborám az "ujjbegyek szeretkezésének" hív: az apró, rafinált érintések, a szinte véletlen simítások, a tekintetek, a mozgás játéka kimarad. Pont az a rész, amitől az ember annyira izgatottá lesz, hogy jóformán attól elélvez, hogy csak rágondol. Hogyan is mesélhetném el ezt olyannak, aki számára a szexkultúra abból áll, hogy lenyeled-e és seggbe' hagyod-e. Nem vicc. A pózoknak, technikáknak még a "kulturált" irodalomban is nevet adnak, és azokat ki kell/lehet próbálni. Aztán a partner panaszkodik, mert "ez a nőknek tetszeni szokott". Na ez a másik, amitől falra mászom. Kit érdekel, hogy a világ összes nője szereti, hogy belenyalnak a fülébe, ha az aktuális partnert ettől a frász leli ki.

Nem a levegőbe beszélek. A közel 20 éves házasságomban utoljára a szex ment tönkre, akkor is azért, mert embert maga alá temette az alkoholizmus (a rendszerváltás utáni egzisztenciális szorongás okán), és egyszerűen már olyan büdös volt, hogy nem bírtam vele egy légtérben tartózkodni. De jobb napokon még akkor is nagyon működött köztünk ez a dolog.

Férfiaktól hallom a panaszt, hogy sok nő túl könnyen kapható, és bár akkor és ott lehet hogy jól jön, de hol az a nő, akiért harcolni kell és érdemes? Hol a becserkészés izgalma? Ugyanígy panasz, hogy a nő hanyatt dobja magát, és várja, hogy a férfi csodát tegyen vele. A nők panasza meg legtöbbször az, hogy mintha ott se lenne, a pasi gyakorlatilag kielégíti magát rajta/benne, aztán eltűnik. Nem mondom, hogy mindig gyertyás vacsora kell, és több órás előjáték. Néha isteni érzés, mikor nem jutunk túl az előszobán.

Ami a legnagyobb bajom, mintha ebből az egészből eltűnt volna az emberi tényező. Mintha elfelejtenénk, hogy mindez nem egy újabb elvárásrendszer, újabb önfényező teljesítmény, hanem örömszerzés egymásnak.

[katacha]

Az egyetlen ember, aki zsírréteg hiányában a 26 fokos vízben is vacog, szerezni kellett extra vastag neoprén ruhát.

A coral beach nemzeti parknak számít, nem lehet közvetlenül a korallok fölé úszni, egy mólón kell besétálni a mély vízbe, majd oldalról megnézni a korallokat, halakat. Így egy fokkal környezetkímélőbbnek érzem az egészet, a parti őrség hangosbemondón kiabál a renitensekkel héberül, angolul és oroszul.

Eleinte rettegett a mély vízben, a korallzátonyok kicsit megijesztették, plusz tudja, hogy van mérgező hal (devil firefish, korábban kétszer láttam már) a Vörös tengerben, de aztán a délután már elég nagyokat úszott, tényleg tök ügyes lett, csodálta a rengeteg halat és korallokat. A végén úsztam egyedül egy kört, Bandi a mólóról nézett és persze kiszúrt egy ilyen devil firefisht szemüveg nélkül, full pánikolva kiabált nekem, hogy ússzak ki azonnal, mert ott a mérgező hal, nagyon féltett.

[onsieluenkeli]

Annyira leolvasztotta az agyam az olimpiai botrány, hogy teljesen elvette a kedvem a szurkolástól... Éppen azon töprengtem mennyire más volt 4 éve, de mostanság már a Paralimpiához sincsen kedvem.

Ott volt az első nap, amikor magamra vettem azt, hogy transzneműnek bélyegezték. Egyszerre volt bűntudatom, lelkiismereti furdalásom, önutálat, önhibáztatás, és düh bennem... Majd reggel, felébdedve esett le, hogy ez mekkora baromság, hiszen ő nem az. Akadnak hoaxok, de józan paraszti ésszel is tudvalevő hogy egyszerűen nonszensz az olyan verseny.

Az interszexuálisok közül viszont sokan ott lehetnek a sport világában... Szóval csak beindult az együttérzésem, hiszen tényleg nem az egyén tehet arról hogy olyannak született, sz@r a rendszer, nincsen jól segítve és támogatva, sőt még csak nem is védi. ...Ismerős... Egy interszexuális esetén a megfelelő orvosi segítséggel, simán el lehet érni azt, hogy kevésbé legyen fizikálisan erőfölényben. ¯\_(ツ)_/¯ A lehető legjobbat kívánom nekik, és akkor soha nem történnének hasonló botrányok.

Az fájt és zavart igazán még, hogy számtalan ember 7- nekem, hozzám dobta, vagy a Nikinek. És tudom hogy nem kedvességből.

Ami a nárcisztikusnak, a kirekesztőnek ciki, kínos, kellemetlen... Azt mindig mi kapjuk. A homokosokat, a buzikat, a transzneműeket, az interszexuálisokat, a csalókat, a végbél tükrözést (P-Novák Éva)

Lefogadom ha egy 50-es, elegáns, szemüveges nőről lett volna szó, azt tuti magának adja.

Hogy jobban értsétek, miért imádom az 🇺🇲 amerikaiakat...

Rengetegszer tapasztaltam már, és tényleg hihetetlenül jó érzés. A Polgárjogi mozgalmakkor alakult ki náluk ez a tulajdonság, és a mai napig alkalmazzák a 8 évestől a 80 évesekig.

Az a lényeg, hogy amikor valakit betalálnak, ők maguktól inkább beleállnak. Nem félre, nem passzolják másnak, nem kerülik ki, nem szégyellik, nem mutogatnak hülyegyerekként... hanem bátran körbe állják, és megosztoznak a megbélyegzésen.

Akik most humánummal és tisztelve reagáltak a sport botrányra, intelligensen, és védve is... Azt hiszem egyedül ők hasonlítottak az olyan amerikaiakra.

Egyszer komolyan azt magyarázta asszem pont Sia, aki Fehérorosz származású, és politológusként végzett az Ausztrál egyetemen, és pontosan tudja milyen Európa keleti része... Szóval azt magyarázta, hogy Amerikában a polgárjogi küzdelmek a legnagyobb kincsek, amit az európai ember sosem élt meg, és ezért nem érti, nem tudja milyen... És észre lehet venni az embereken hogy mennyire elmaradottak. Míg egy amerikai véd egy sérültet, egy sebzettet, küzd érte, addig a kelet-európai golyófogónak használja, vagy kidobja, esetleg élvezi hogy jobb nála.

Vagy ott van az, hogy amíg egy valódi humánus az EMBERT akarja látni a másikban, sok idegileg tönkrement boomer Facebooker... a puncit, a f@szt, a kurvát, a buzit, a zsidót, az egyedülállót, a gyermektelent, az anyukát, a gyurcsányt látja meg...

.

[vondarthdamien]

Cybersex Fiú: Szervusz Drágám, leírnád, hogy nézel ki? Lány: Hello, Romeo. Piros selyem blúz van rajtam, miniszoknya, tűsarkú cipő. Hosszú hajam és tökéletes alakom van. A méreteim 120-60-120. Te hogy nézel ki? Fiú: Én két méter magas vagyok, 125 kg. Szemüveges. Egy olcsó tréning nadrág van rajtam, és egy trikó, amin zsírfoltok vannak a főzéstől. Furcsa szaga van. Lány: Akarlak. Le akarsz velem feküdni? Fiú: Rendben. Lány: Drágám. A hálószobámban vagyunk. A háttérben halk zene,és gyertya ég az éjjeliszekrényen. Mélyen belenézek a szemedbe, és mosolygok. A kezem simogatja a testedet, és megállapodik a nadrágod eleji domborulaton… Fiú: Lihegek. Elkezdtem izzadni. Lány: Lehúzom a trikódat, és csókolgatom a mellkasod. Fiú: Most kigombolom a blúzodat. A kezeim remegnek. Lány: Én is szaporán lélegzem. Fiú: Megfogom a blúzodat, és lassan lehúzom rólad. Lány: Kéjesen hátrahajtom a fejemet. A selyem blúz lassan lecsúszik a forró bőrömről… Egyre erősebben simogatom a domborulatot…. Fiú: A kezem úgy remeg, hogy véletlen elszakítottam a blúzodat. Bocs. Lány: Nem baj. Nem volt drága blúz… Fiú: Kifizetem. Lány: Ne is törődj vele. Egy fekete csipke melltartó van rajtam. A fehér mellem emelkedik fel-le, ahogy nehezen lélegzem. Fiú: Kínlódom a melltartód kapcsával. Be van akadva. Van egy ollód? Lány: Megfogom a kezed, és gyengéden megcsókolom. Hátranyúlok, és kikapcsolom a melltartót. Lecsúszik, és ott állok előtted félmeztelen. Fiú: Ezt hogy csináltad? Most megvizsgálom a kapcsot… Lány: Hátrahajolok. Ó, drágám, akarom az ajkadat érezni a testemen. Fiú: Ledobtam a melltartót. Csókolgatom a melleidet, nagyon szépek. Lány: A hajaddal játszanak az ujjaim. Most a füleidet harapdálom gyengéden. Fiú: Most hirtelen prüszkölnöm kellett. A melled csupa nyál lett. Bocs. Lány: Micsoda? Fiú: Isten bizony, nem akartam… Lány: Letörölöm a nyáladat a mellemről azzal, ami a blúzomból megmaradt. Fiú: Elveszem tőled a nedves blúzt. Ledobom a földre. Lány: Lehúzom a tréningnadrágodat, és simogatom a ftyidet. Fiú: Én sikítozom, mint egy nő. A kezeid jéghidegek! Juuuuj! Lány: Felhúzom a miniszoknyámat. Vedd le a bugyimat. Fiú: Lehúzom a bugyidat. Csókolgatom a pncidat. Várj egy kicsit! Lány: Mi van? Fiú: Véletlenül beszippantottam egy szőrszálat. Fulladok… Lány: Most már jobban vagy? Fiú: Rám jött a köhögés. Csupa vörös vagyok. Lány: Segíthetek? Fiú: Kirohanok a konyhába vadul köhögve. Matatok a szekrényben egy poharat keresve. Hol tartod a poharakat? Lány: Mindjárt a mosogató felett. Fiú: Most iszom egy pohár vizet. Mindjárt jobban érzem magam. Lány: Gyere vissza, szerelmem. Fiú: Mindjárt, csak most mosogatom a poharat. Lány: Itt fekszem az ágyon, rád várva. Fiú: Törölgetem a poharat. Most visszateszem a kredencbe. Most megyek vissza a hálószobába. Jaj, de sötét van! Eltévedtem. Hol a hálószoba? Lány: Az előszoba végén az utolsó ajtó balra. Fiú: Megvan. Lány: Letépem a nadrágod. Nyöszörgök. Nagyon akarlak. Fiú: Én is téged. Lány: Lent is van a nadrágod. Csókolgatlak mindenhol szenvedélyesen. A meztelen testünk összeér. Fiú: Az arcoddal az arcomba nyomtad a szemüvegemet. Fáj. Lány: Miért nem veszed le a szemüveget? Fiú: Levehetem, de nem nagyon látok nélküle. Odateszem az éjjeli szekrényre. Lány: Föléd hajolok. Tegyél magadévá, szép fiú! Fiú: Pisilni kell. Tapogatózom a fürdőszoba felé. Lány: Siess vissza, szerelmem. Fiú: Megtaláltam a fürdőszobát, de sötét van. Ki kell tapogatnom az ülőkét. Most felemelem a tetejét. Lány: Alig várom, hogy visszajöjj…

Fiú: Kész vagyok. Most keresem a lehúzót, nem találom. Jézusom! Lány: Mi a baj? Fiú: Most vettem észre, hogy a szennyesruha tartóba pisiltem. Mégegyszer bocs. Most tapogatózom visszafelé a hálószobába. Lány: Jól van. Gyere már. Fiú: Most bele fogom tenni a ftyimet a pncidba. Lány: Igen, igen. Csináld már! Fiú: Simogatom a selymes popsidat. Puszilom a nyakadat. Jaj istenem, valami baj van. Lány: Nem bírok magammal. Izgek-mozgok. Légyszíves tegyed be! Fiú: Lekókadt. Lány: Micsoda??? Fiú: Lekókadt. Nem tudom tartani. Lány: Most felállok, és csodálkozó kifejezéssel az arcomon nézek körül. Fiú: Vállat vonok, és rezignáltan nézek a lelógó farkamra. Megyek megkeresni a szemüvegemet, hogy jobban lássam, mi a baj. Lány: Ne. Ne is törődj vele. Felöltözöm. Most veszem fel az alsóneműmet. És most veszem fel a ronda nedves blúzt. Fiú: Várj. Hunyorgok. Próbálom kivenni a homályban az éjjeliszekrényt. Tapogatózom a komódon, levertem az ott álló képet és a gyertyát. Lány: Gombolom a blúzomat. Most veszem fel a cipőmet. Fiú: Megtaláltam a szemüvegemet. Most felveszem. Istenem! A leesett gyertyától a függöny felgyulladt! Most rámutatok, az arcomon rémült kifejezéssel. Lány: Most lekapcsolom a computert. Menj a pokolba te töketlen! Fiú: Most a szőnyeg gyulladt meg. Jaj Istenem!!!

[fogadd-meg]

#7 Légy elnézőbb

Ne légy olyan szigorú magaddal, tudjuk az okát, hogy miért érzed úgy magad ahogy (BPD, NPD, DPD). És tudod, ez rendben is van így. Vagy Te, és van ez csomag, amit megkaptál. De Te nem a csomag vagy!

Hasonlíthatjuk ezt a szemüveges emberekhez: ha nem látnak, felveszik a szemüveget és egy cseppet sem lesznek kevesebbek másoktól. Ott van a segítség. A te szemüveged, a te segítséged legyen az elfogadás és a türelem.

[thisisnotadiehardmovie]

Ülünk az erkélyen szemüveg nélkül, bámuljuk a szembeszomszéd zsúfolt erkélyét:

- Az ott egy fehér macska?

- Nem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a zöld hosszúkás üveg sem kovászosuborka.

....

....

- Figyi már, te is a Tell Vilmos versenyre jöttél?

[aranysziv]

az eső meg a zongora

ott ültem a zongoránál és néha megnyomtam egy billentyűt. 52 fehér és 36 fekete. nem ugyanazt nyomtam, mindig mást. szép lassan, kivárva a hang végét. a többiek csak beszélgettek, nem hiszem, hogy figyeltek rám. nekem más volt a ritmusom. nem vágytam szavakra akkor, csak a hangszerre figyeltem. tetszett a hangja, mindig szerettem. nem tudok rajta játszani, de azt kívántam, hogy bárcsak tudnék. bolond hangszer: sír, nyerít és búg. fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. elmosolyodtam. szeretem ezt a verset. amikor még gimnáziumba jártam, ki volt ragasztva a falamra - kitéptem az irodalom szöveggyűjteményemből, mert tetszett. amikor az első szerelmem eljátszott nekem egy dalt a zongorán először, és a szemeimbe könnyek költöztek, rám nézett a végén és megkérdezte, hogy mi a baj - a mai napig emlékszem rá, azt hitte, valami rosszat tett, vagy hogy nem tetszett a játéka vagy a dalválasztás. azt válaszoltam, hogy ez az Élet melódiája. szerintem azóta sem érti, hogy miért mondhattam akkor ezt. boros, bolond szívemnek vére kiömlik az ő ütemére. ez a fekete zongora. ez. mennyi év eltelt, és még mindig tudom minden egyes sorát. mintha bennem élne ez a vers. vannak ilyenek az ember életében. nem tudja megmagyarázni, csak úgy vannak. és amikor ott ül egy zongoránál, hirtelen valami felszakad benne. elönti őt, a szíve elkezd hevesen dobogni, a pupillája kitágul, alig pislog, nehezen veszi a levegőt, sóhajtania kell. és közben a világ csak benne zajlik, kívül csöndes. nem változott semmi, csak az óra mutatója. a többiek éppen nevettek valamin. visszatértem. elmúlt a lüktetés.

néha vele is így van. mint a zongorával. eszembe jut, ekkor vagy éppen akkor, erről vagy éppen arról. és hirtelen annyi gondolatom lesz, annyi érzés kezd el kavarogni bennem, hogy túlcsordulok. van, amikor csak sírni van kedvem. igazából egyre ritkábban, de még mindig vannak ilyen alkalmak. de már azt is tudom, hogy elmúlik. érzem, napról napra halványul. sokat segítettek a látottak is. tegnap újra elolvastam, amit erről írtam. még mindig kell idő. eltelt, amit adtam magamnak, az egy hónap, de még mindig nem megy. és nem akarom erőltetni. tudni fogom, hogy mikor van itt az idő. nehéz, mert ez nem csak úgy valami, amit leteszek. nem csak azért írtam, hogy le legyen írva, ki legyen mondva és hogy megszabaduljak tőle, hogy elmúljon. ez most nem olyan, ez más. és soha nem adok magamnak időt, pedig kellene. mindig azt kellett volna. kicsit ülni benne, az esőben. mert ilyen ez, nem igaz? hogy mikor süt a nap, akkor olyan könnyű. a szelíd szellő lágyan simogatja az arcod, a napfény a bordáidat öleli. beléd költözik a boldogság. aztán elkezd esni az eső, és neked nincs esőkabátod vagy esernyőd. de muszáj tovább menned. mit teszel hát? újságpapírt emelsz a fejed felé? elázik. a kezeddel próbálod kitakarni a szemüveged felett, hogy legalább lásd az utat? ugyan, nem tudod megtartani az esőcseppeket. szóval mi történik? csurom víz leszel. mint egy ázott kutya. a hajad tincsekbe ragad, a ruhádból csavarni lehet a vizet. mindenhol nedves vagy. és hideg. szíved szerint levennéd a cipődet és a zoknidat, hogy mezítláb járj, de az is ostobaság, ugyanúgy fáznál, és még a lábadat is megsebeznék a kavicsok. de ha egy pillanatra megállsz, és felnézel, és elkezded megszokni, ahogy az esőcseppek egyesével megtalálnak téged, akkor azért rendben leszel. el tudod fogadni, hogy igen, most elázok. vizes leszek. nem lesz jobb tőle, ugyanúgy kellemetlen, kényelmetlen, de mégis más. hiszen tudod, hogy ez véges. az eső nem fog örökké esni, és te sem fogsz mindig bosszankodni. nem lesz mindig így. nem lesz mindig így. de most egy kicsit ezt kell megélni. és különben is, utána még sokkal jobban fog esni a tavasz gyönyöre.

de kicsit álszentnek is érzem magam. ez a metafora csak bizonyos esetekben állja meg a helyét. sajnos nem lehet mindig mindenre ráhúzni. vele talán igen, vele kapcsolatban igaz. érzem, hogy ez a viharfelhő tovább úszik az égen, és én hagyom. de van ennél nehezebb súly. nehezebb teher, amivel az ember nem tudja, hogy hogy kell megbirkózni. hogy hogyan kell rá felkészülni. türelmesnek lenni egy teljesen más szinten, mint ahogy eddig, mint ahogy ezelőtt valaha. és hinni, kitartani. nem elveszteni a reményt. miközben haldoklik. nem látod, nem mondja, de tudod. a kezelés megöli a jó sejtjeit is, és fogy, folyamatosan fogy. a végén elfogy. ahogyan elfogynak a szavak is. és néha már most is félremennek a beszélgetések, mert mond valamit, amit nem úgy gondol, de mégis bántóan hangzik, és nekem fáj is, mert érzékeny pontba nyúl vele, és csak annyit mondok halkan a telefonba, hogy most tegyük le, mert mindjárt hazaérek, de valójában nem is érek még haza, de nem bírok többet beszélni, nem bírok védekezni, úgy állni hozzá, hogy jót akar, mert fáj hallani, amit mond. és letesszük a telefont, tudom, hogy bánja már, de én mégis sírva hívom utána az anyámat, hogy mit mondott, és miért mondta, és hogy ez nem igazság. és hiába, ő velem ért egyet, de ez mindenkinek nehéz, azt mondja, hogy ne vegyem magamra, és értsem meg, hogy az apám csak attól fél, hogy nem lesz már itt velünk, hogy nem fogja látni, hogy nem fogja megélni ezeket a dolgokat. a jövőt. én persze, tagadok, ki más, ha nem én, aki remél, aki azt mondja, hogy de hát miért ne élné meg, hiszen jár az orvosokhoz, kapja a kezelést, az állapota stabil, pár hete még javult is. de azt mondja, hogy ne felejtsem el, hogy én nem vagyok otthon, és nem látom őt, nem látom, hogy megint fogyott, és most majdnem annyi kiló, mint amennyi én vagyok. az anyám azt mondja, hogy erre fel kell készülni, de én nem igazán tudom, hogy erre mégis hogy lehet. itt nem működik az eső gondolata. ez nem olyan, hogy ázol, és majd utána megszáradsz. ez nem olyan. fejem zúgása, szemem könnye, tornázó vágyaim tora. ez mind, mind: ez a zongora.

[szelfstories]

A boltoslány

A két kéz finoman igazgatja a terítéket az asztalon. A csészealj mértani közepére simogatja a csészét, nem mintha eddig nem ott lett volna, de láthatóan mindig lehet törekedni egy „középebb pontra”. Minden milliméter számít. Aztán a két kéz az egészet óvatosan az asztal sarka felé mozdítja, mert úgy tűnik, a páros ott jobb helyen lesz. Igen, most pont kellő távolságra van az asztal szélétől, a teáskannától és a szomszédos csészéktől. Ha lehet mondani, így sokkal tökéletesebb az installáció. Ez már nem simán ideális, hanem ez maga a perfekció – legalábbis ha a teáskészlet és a mértan mátrixában egyáltalán szó lehet ilyesmiről. Egy lépés és a két kéz kiegészül egy fiatal, barna, szemüveges lánnyá. Amolyan se nem slank, se nem körvi forma, hanem olyan átlagos. De nem simán átlagos, hanem olyan kedvesen semmilyen. Tulajdonképpen semmi megjegyezhető nem lenne rajta a szemüvegén kívül, ha csak úgy ott lenne a bolti egyenruhájában, és nem csinálna semmit. De ő nem ilyen. Ő optimista. Ő nem ácsorog unottan egész nap passzívan, neki küldetése van. Bizonyítani akar, hasznos és eredményes lenni.

Örült, hogy felvették a kis lakberendezős boltba, egész jól is keres, a szülei is megkönnyebbültek, mert így be tud szállni a rezsibe. Nem olyan rossz kis bolt ez, nagyon minőségi a portéka, csak az a baj, hogy szinte soha senki nem megy be, mert az ilyen kis hasznos holmikat mindenki a közeli nagy üzletekben szerzi be, ahol persze jóval több mindent kapni és még olcsóbban is. Talán, ha látják, milyen otthonos kis asztalkát rendezett be a bejáratnál, azon megakad a járókelők szeme, és betérnek az üzletbe. Akkor majd azonnal ráébrednek, hogy ez a bolt milyen különleges. Ez az ő reménye. Ezért megéri hosszan tologatni és rendezgetni a kék porcelánokat, hiszen ki tudja, ha egy centivel arrébb vannak, az esetleg már nem elég vonzó látvány egy lehetséges vevő számára. Amint végzett, gyorsan visszalép a pult mögé, de nem ül le. Készségesen és derűs arccal várja a hatást. Jelzi, hogy ő készen áll az érdeklődők rohamára és pont annyira fog nekik segíteni a vásárlásban, amennyire ők igénylik. Mert tudja, hogy ez is fontos. Minden tárgy katonás rendben, ő tettrekészen a helyén, már csak türelem kell. 

Órák múlva, mikor a sok ácsorgástól és várakozástól megfáradva hazafelé tart, szomorkás, mert a nap nem sikerült jól, egyetlen vevője sem volt. De talán másnap. Majd kicseréli a csészéket, mert igen, lehet, hogy nem a kéket kellett volna kitenni. Bár az jól elüt a bolt pirosától, de mégis talán a sárgával kellett volna próbálkozni. Az is akciós, de sokkal vidámabb, mint a kék. Igen, ez jó ötlet, mert az emberek most úgyis egy kis vidámságra vágynak. Na, akkor majd holnap. Már alig várja. Mert holnap biztos felfigyelnek a boltra. És talán végre rá is.

[tobbpenztazembereknek]

Olyan is van, hogy kiderül, harminc évvel a rendszerváltozás után, de végre kiderül, hogy szeretett Popper Péterünk nem csupán az állambiztonságnak dolgozott, de pénzért tette. Az ünnepelt történész ezt néhány mondatban közli, de fel is menti – így ment ez, nincs itt semmi látnivaló. Kimondtam, megtettem, felmentettem, túl vagyok rajta.

Amikor kijött az interjú, az én Popper-cikkem már régen kész volt, én arról írtam, hogy ez a derék, kopasz, szemüveges bácsi milyen lelkesedéssel irtotta, üldözte a galeriket, azaz az összes olyan fiatalt, akinek szűk volt ez a vidám barakk. Az olyanokat, mint én vagy Te, illetve: Ön, akik a kultúrház/diszkó helyett az iskola mögé jártunk cigizni. Akiket (ha rosszkor énekeltek a halott Lepkéről, Brian Jonesról) mondjuk elítéltek, mindenféle légből kapott, a propaganda által szétkürtölt hazugságok alapján.

Popper pszichológus amúgy a Lenin Intézetben végzett, és élete végéig szélsőbaloldali maradt. Megismétlem, hogy kiemeljem: havi fizetésért tanította a kádári titkosszolgálat embereit arra, hogy hogyan ismerjék, törjék meg az áldozataikat, hogyan dugják őket rács mögé, hogyan szervezzék be az újabb és újabb ügynököket, hogy azok továbbterjesszék ezt a kórt, ezt a pestist, megfertőzve a különböző kisebb-nagyobb csoportokat, családot, közösséget, bármi mást.

Ha Bálint Istvánt Péter Gábor rossz szellemének nevezzük, akkor Popper Péter az új Péter Gáborok rossz szelleme volt, egy kíméletlen, a háttérben megbújó játékos, aki függöny mögül írta a darabot. Vagyis dehogyis.

Popper maga is írt arról, hogyan vizsgált meg előzetesben lévő „galeriseket”, azaz ott kellett ülnie, mellette a rendőr és az állambiztonság embere, együtt törték meg az áldozatot, talán ő játszotta a jó „zsarut”, máskor a rosszat, mindenesetre a későbbi mosoly, a tao, a béke csak álca volt, legjobb esetben is menekülés. És egy jól kitalált, jól jövedelmező szerep. Nyilvánvaló, hogy ez a Popper-fejű polip szépen megfojtotta a másként gondolkodó, a múlttal szembenézni kívánó orvosokat, pszichológusokat. Ahoygan mindenki ezt tette a saját területén. A sok kicsi, nagy, mosolygós Popper.

Egy menthetetlen múltú ember, egy (és ez a fontosabb) a múltjával szembe nem néző ember tanított minket szeretetre. Aki még azt is kimagyarázta, hogy a hatalomba visszakerült Horn Gyula tanácsadója lett. Elképesztő? Az.

https://pestisracok.hu/peter-gabor-popper-peter-es-a-hallgatas-daganatos-fala/

És jó reggelt kívánok, uram!