#félelmek

[csakszavak]

Mert félünk kimutatni amit érzünk. Sőt, lassan félünk érezni is. Félünk szeretni, mert félünk csalódni. Félünk az új dolgoktól, de félünk, hogy soha semmi sem változik. Félünk mindentől, még talán magától a félelemtől is.

Aztán mikor megtörténik az, amitől addig tartottunk, akkor döbbenünk rá, hogy felesleges volt ennyire félni. Mert mindig lesz valahogy. Lesz olyan, hogy nem úgy alakul minden, ahogy elterveztük. De hiába félünk, nem tudjuk elkerülni.

[idonttalkwithpplhere]

Mindenkinek van valami félelme, aki azt állítja, hogy neki nincs, az hazudik.

[szethullolelek]

Miért azok bántanak akik fontosak nekünk?

@szethullolelek

[csacskamacskamocska]

Összejövetelek

Annyi ellentmondás van bennem a társasági eseményekkel kapcsolatban, hogy az biztos elég lenne egy pszichológiai tanulmányra. Mondjam az igazságot? Ha a legeslegeslegmélyebb vágyamra lenne bárki kiváncsi, akkor az az lenne, hogy legyek a pasimmal, csináljunk valami kaját amivel aztán nem kell babrálni, csak rájárni, társasjátékozzunk, igyunk, röhögjünk nagyokat, ha van kedvünk, sétáljunk egyet a megbolondult városban, legyünk együtt. Ha van kedvünk és meg vagyunk hívva, akkor mehetünk bárhova azzal a kitétellel, hogy nem muszáj ottmaradni, bármikor hazatérhetünk, hogy a fentiekkel folytassuk az estét. Szerintem amúgy ezt bármelyik este meg lehet csinálni, nem kötődik a szilveszterhez. Vagy utazzunk el nagyon máshova megnézni, hogy máshol milyen a szilveszter. A lényege az, hogy nekem ezerszer jobb, komfortosabb egy együtt töltött nap vagy este, mint bármilyen társasági esemény. Az együtt töltött az együtt töltött, és nem egymás mellett, hogy mindketten a tumblit tologatjuk és más emberekkel beszélgetünk... :( Vagyis, akár még ez is lehet, ha közben egymás mellett ülünk és arról beszélünk, hogy ki mit olvas éppen és ki miért fasz :D és közben iszunk, röhögünk és valójában együtt vagyunk és belekeverjük bármikor a fentieket.

Utálom a mindenféle összejöveteleket amikre meghívnak. Nem akarok idegenekkel beszélgetni, mert 100-ból egy, aki felkelti az érdeklődésemet, viszont a legtöbb ember csak beszél és beszél, a nélkül, hogy megkérdezné a másik embert, hogy ő hogyan gondol valamit. Csak kiterjesztik magukat. Csak dominálni akarnak, hogy érezzék, hogy élnek. Okoskodnak, véleményeznek, kioktatnak, kritizálnak. Ritkán viccesek. Viszont tapadósak. Ha valakivel szóbaállok, nagy esélye van, hogy egész este vele kell beszélgetnem. Tud szórakoztató lenni, az is, aki magáról beszél, ha felvállalja a gyengeségeit, bénaságait, ha a sztorik nem önfényezésből állnak. És akkor is jók a kiááradó emberek, amikor információt adnak át. Itt jártunk, ott jártunk, ilyen meg olyan érdekességeket láttunk és tapasztaltunk. Lelkesedés, pozitívizmus, ezek húzzák felfelé a többieket is.

Nem gondolom, hogy egészséges az, ahogy én ezzel kapcsolatban érzek. A kényszer, hogy szervezzek és közben az idegenkedés, hogy részt vegyek rendezvényeken. Iszonyatosan magányosnak tudom érezni magam emberek között. Iszonyatosan! Lazának kéne lenni, szarni az egészre, odamenni és faszságokat beszélni. Akár szándékosan. (bár ez nem tisztességes, szóval sosem csinálnék ilyet)

Szeretem a barátaimat. Szeretek velük lenni. Szeretek velük beszélgetni. De egy percig sem gondolom, hogy a különféle barátaimat össze lehet ereszteni, és ők jó társaság lesznek együtt és kedvelni fogják egymást. Sőt, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem. Szeretem, hogy sikerült kialakítani egy olyan kis csapatot, ahol az ember lelazulhat és mindenféle kényszer és védekezés nélkül lehet jelen. Szeretem óvatosan építgetni ezt a csapatot, 1-1 új embert behívva, akit a csapat szépen magábaolvaszt, megismer. Bár most a szilveszte az aktuális program, de amúgy ez az egész bármikor bármilyen időben igaz. Többnyire kiver a víz a társasági összejövetelektől, de közben tudom, hogy ezeket tudatosan építeni kell mert az emberek nagybbik része tök béna ebben, és végül mind egyedül maradunk. Mármint úgy tényleg egyedül.

Az egyik leginkább társasági emberként ismert barátom azzal hívott fel, hogy két baszom rendezvényre kaptak meghívást, de ők inkább hozzám jönnének, úgy döntöttek. Mert nálam elereszthetik magukat. Szóval, ez egy kikötő, én meg a kikötőmester. De más kikötőkben valahogy idegenül mozgok.

[amit-sose-mondtam-el]

Valahol a mélység és a felszín közötti örök átmenetben megragadt minden és se teljesen elsüllyedni, se pedig a felszínre feljutni nem tudott, bárhogyan is próbálkozott mindkét irányba.

[satan-is-my-suggar-daddy]

Ha

Ha eltudnám mondani mennyire meg dobbantja a szívem amikor azt mondod szeretlek

Ha eltudnám mondani mennyire bizsereg a lelkem mikor te veled lehetek

Ha eltudnám mondani

Hidd el megtenném

De vajon értelmét el nem vesztené?

[egyetlen-eselyem]

Olyan valóságosnak tűnik amikor csodálatod közben is megsimogatom az arcod. Úgy érzem, ha nem tartanálak kezeim között elveszhetne a pillanat.

[liketwins]

Vaspor

A sok nehéz béklyó Mi még rég jó Szép ékszerként díszítette testem Ma ólom súlyával nyom le a mélybe Megszabadulhatnék tőlük végre. Utam végtelen, parttalan meder Véremmel ereimben vaspor vegyül, tonnás teher. Elég nehéz vagyok magamnak én Balga lény. Ennyi vagyok, ezt tanultam. Tizennyolc és fél évet aludtam. Vajon...

jót teszek veled, vagy tönkreteszlek? Azt hiszed, utállak, vagy tudod, hogy szeretlek? Elhiszed, hogy kapcsolódnék hozzád, ha tudnék? És hogy szeretnék maradni, közben mégis elfutnék? Hogy nem vagyok önhitt, csak leplezem a hiányom? Hogy beszélsz hozzám, de belső hangom nem sikerül kizárnom? Hogy azért vagyok rideg, mert félek kimutatni, amit Érzek? Mert nem minden arany ami vakít. Elhiszed, hogy úgy érzem, hogy állandóan néznek? Szívem ver, a kezem remeg, félek tőled, érzed? Szánalmas és gyenge vagyok, gyere, most jól nézz meg! Fáj a most, mégsem bánom, mert vasporosat vérzek.

[csak-egy-senkih]

Vannak napok mikor minden kótyagos

Vannak napok mikor kiesnek hónapok

Vannak érzések mik nem érnek semmit

Van valaki aki már lehet nincs itt.

[anyadisszeretne]

Az velem a baj, hogy túl sokszor voltam egyedül olyan helyzetekben amikor valakinek fognia kellett volna a kezemet. S most amikor közelebb kerültem a harminchoz, és a kislányomat várom nem hiszem el, hogy valaki ebben a világban még jót akarhat nekem.

Mert hát valljuk be őszintén, ki hinné el?

[istentelenulszemtelen]

Én már nem...

Már nem tudok bízni.

Vagy csak félek?

Félek megnyílni? Félek a csalódástól? Lehet. Már én sem tudom igazán.

[infantilis-egyed]

Két világ között lebegünk. Naponta átesünk mélypontokon, melyek olyan feledhetőek lennének mint például ahogy egy madár elveszti tollát. Ezerszer megtörtént már vele mégsem akad fent rajta.

Történetek százait mesélhetnénk el egyetlen percünkről lenne benne mosoly,bánat, nevetés mégis az ember azon fajhoz tartozik amely képtelen feledni. Sanyargatjuk magunkat egyetlen múltbéli percben ragadva..

[szethullolelek]

Megint kezd elbaszódni minden…

@szethullolelek

[csacskamacskamocska]

Kettős mérce

Nem Logan az első, aki azt mondja, hogy kettős mércét használok, ezért muszáj körüljárnom ezt a kérdést. Mert igaz, teljesen egyértelműen igaz. Nem ugyanúgy ítélem meg a saját és mások, például az ő hasonló tetteit. De vajon tudunk-e máshogy mérni? Érv-e az, hogy a saját motivációimat ismerem, a övét, a más emberét nem? Másokét csak feltételezem. És a feltételezéseim a nagy átlag ismert motivációiból vannak leszűrve. Vegyük a flörtöt. Ha velem flörtölnek és ezt nem utasítom el egyértelműen, akkor az én motivációm némi felületes udvarias helyezkedés, ne látszódjam fapinának. És néha a kontent kedvéért hagyom, hiszen amíg nem tudnak hozzám érni, kit érdekel mit locsogunk? Elvárom, hogy a pasim (mondjuk), tisztában legyen vele, hogy hűségem megingathatatlan, hát ki akarna feladni egy keserű álmodozással egy pasiról aki nem viszonozza az érzelmeit??? Ja, bocs, nemide. Nade viccen kívül, szóval az ember, ha szeret valakit, akkor az is mindegy, ha szar a kapcsolat meg kínlódik benne, akkor se akar meg tud mással kezdeni, mert szereti. Ha el van átkozva, akkor el van átkozva. Nade a férfiak! Akikről köztudott, hogy csak a pina érdekli őket, és nem is tartozunk egymáshoz, és miért ne tehetné, hiszen szabad ember, miért ne szövögethetné a szerelmi hálóját és tervezgethetné a jövőjét vagy éppen csak a péntek estéjét egy másik nővel? És hogy ezt látom is, az ugyan miért érdekelné? Szabad ember, az csinál amihez kedve van. Ki az akinek ettől ne lenne gyomorgörcse és ne gondolná azt, hogy egyszercsak, ahogy ő belepottyant a férfi életébe, majd valaki más fog belepottyanni?Egy alkalmasabb pillanatban. Nem barátként. Hogy én is szabad ember vagyok? Elméletileg, ugye. Hogy ez így leírva rém gyerekes? Ha tudományoskodva fogalmaztam volna, akkor nem lenne az. Akkor komoly problémának tűnne.

Kommunikáció és bizalom. Rettenetesen sokat gondolkodtam ezen a bizalom dolgon. És a nőn, aki befizette a pasiját egy kurvához. Mennyire fontos az embernek, hogy amíg szeret valakit, az ne rakja a faszát más nőbe. Másnak meg nem fontos, mert a kapcsolat értéke és megbízhatósága számára máshol van. Ergo, semmit sem mondhatunk ki szabályként, hogy igaznak kell lennie egy kapcsolatra.

Ha én elmondok dolgokat a barátnőmnek, hát az érthető. Hát ki bírna ennyi szenvedést elcipelni, mi nők amúgy is így gyógyítjuk magunkat, beszélünk, beszélünk, beszélünk, amíg el nem fogy a fájdalom a dologból. És nem érezzük magunkat egyedül, amíg van kihez beszélni. Nade, ha egy férfi teszi ezt! Kibeszél minket? A kapcsolatot? Köztudott, hogy a férfiak nem beszélnek a problémáikról. Ha megteszi, meg vagyunk csalva. Mármint az elképzelésünk arról, hogy biztonságban vannak a titkaink. És mi van, ha az a másik valaki, esetleg éppen egy NŐ, nem áll mellénk, hanem a pasinak ad igazat? Mert mi tudjuk, hogy nekünk mondhatnak bármit, a szeretetünk töretlen, nade a férfié, akinek telebeszélik a fejét? Nemnem, ezt nem kéne hagyni! Tényleg én is röhögök magamon. És mondhatnám tovább. Igen, kettős mérce mindenben, ha rólam és a másikról van szó. Mert bizonytalan és bizalmatlan vagyok. Mert kiszolgáltatottnak érzem magam és kompenzálok. Valami megoldásnak kell lennie, mert mindenre van. Nyilván, egy ideális kapcsolatban az ember tucatnyi arcát ismeri a másiknak és szórakoztatja amikor a szerepeit nézi. Hogyan beszél a villanyszerelővel, a kollégáival, az anyjával, a szomszéddal, a jó csajokkal. Mert azt gondolja, hogy az igazit ő kapja, azt ő ismeri egyedül. Mert az igazit mi is csak neki adjuk, reménykedve, hogy elegek leszünk. Picit azért itt összemosódtak a dolgok, aminek az az oka, hogy az exem és Logan is azt mondta, hogy kettős mércét használok. Vagyis párkapcsolatban és barátságban is... nem veszem észre magam, nem látom a helyemet, rosszul ítélem meg a helyzetet és mások motivációit. Csak azt látom és követelem, hogy a saját hűségemet és szerelmemet, rendíthetetlen odaadásomat és minden szuperséget fogadjanak el. Azon az alapon, hogy... hát nem nyilvánvaló? Na jó, most megint röhögnöm kell, mennyire hülye vagyok.

A magabiztosság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél sosem, csak azt, hogy bízik benne, hogy talpra tud állni.

Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehet nem kettős mércével mérni. Hogyan bízhatnék egy másik emberben úgy, ahogy magamban? De talán ennél is fontosabb ebben a kapcsolatban, hogy hogyan tudnék úgy bízni, hogy ne féljek a fájdalomtól és szabadságot tudjak adni? Nem csak szavakban, hanem valóságban. Hogy ne felemelt orral fújjam oda, hogy pfff szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz, hanem valóban úgy gondoljam, és ebből adódóan ne fájjon az se, ha rátalál az "igazi"-ra. Mindez a fejemben van. Kizárólag a fejemben. És van egy kulcs, valami tárcsa vagy lyukkártya vagy a faszom tudja mi, amit ha megfelelően állítok be, minden helyreáll. Vagy csak egy gyakorlat, kirepülni a világűrbe és visszanézni, mit számít kivel nevetgél péntek este, mikor csoda, hogy egyáltalán élünk. De addig, amíg élünk, nevetgélhetne velem! :)

[kovacseonike]

Félek,hogy túlságosan kötődöm hozzád … újra ❤️

[deevilprinceesss]

Minden egyes alkalommal mikor meg látom hogy lányokat likeol, annál messzebb lök magától és a nehezen megszerzett önbizalmamtól.