#csak kicsit vagyok kiégve

[helila]

albérletet keresel budapesten hangulattábla

20 nm-es bútorozott kuckó várja egyedülálló, nem dohányzó, gyermektelen, némasági és szüzességi fogadalmat tett, aszkéta, fotoszintetizálással táplálkozó, megbízható lakóját!

egy szoba-konyha-fürdős. fél év kaució és az első havi bérleti díj ellenében azonnal költözhető.

havi bérleti díj + rezsi 8 morbillió forint.

kisállat nem hozható!

[vargajulcsi]

Április esti gondolatok

2019. április 8.

Harangoznak, az ég káoszban váltakozik rózsaszín és kék színek között. Nem olyan távolban, két srác beszélget a budapesti házrengeteg egy tetején. Vékony mezsgyén mozognak, a tető sínjein és én minden percben attól rettegek kicsúszik alóluk a galambok rágta-kotorta cserép. Zúg az ég is a gondolataimra, repülő megy el a ház felett. Még mindig harangoznak. Langyos esti levegő van, csodálatos itt. Csodálatos itt lenni, a kis világomban, otthon, bár több időt tölthetnék itt. A kilencedik emeleten, bámulva a Citadellát, a szabadság szobrát és azt a sok-sok girbe-gurba budapesti háztetőt. Megértem, hogy költőink, itt találtak egymásra a kávéházakban és a lakásaikban pedig megihletve, és másodpercek után kiégve, bortól ittasan, vetették papírra, ritmusra, versbe és prózába szedve a gondolataikat. Ír még valaki ma prózát? Ma már azt vagyunk kénytelenek mondani rá, hogy blog. Blog. Mi az isten ez a szó. Honnan jött? Olyan életidegen, rövid és elbaltázott. Blog?! Az emberek, ha papírra vetik a gondolataikat, bocsánat, online felületre írják, mindegy, hogy az milyen műfajú, majd kap vmi „elegáns” aprócska szócskát, blog. Holott, sokat olvastam a gondolataikat, a művészeknek, akik gyorsan leírják a napjuk és van, hogy megcsillan az értelmes, érdekes, ékes írás, a próza és az is végül a hashtagnek köszönhetően, valami ócska, millióból-az-egy történet lesz csak.

Pedig engem inspirált, és elolvastam, mint, ahogy Kosztolányit is elolvastam.

Sötétedik be és a villamos, folyamatosan viszi az embereket haza, vagy edzőterembe, vagy borozni, lényeg, hogy kiszabadultak a munkából.

És megint elmegy egy repülő, szerintem hétkor kezdtem el írni és most 19:10 van, tehát 10 percenként megy el egy repülő Ferihegyről... Nem irigylem az esti műszakos repülőtéri diszpécsert, aki felügyeli, melyik gép, mikor hagyhatja el a kifutót, hogy lehet ennyi adatot fejben tartani, kezelni?!

Nekem az is nehéz, hogy egész nap a gép előtt kell ülnöm és e-mailekre kell válaszolgatnom, a harmadik „reply” után, belefojtanám magam egy papírpohárnyi vízbe, amit ingyen és bérmentve vehetek a konyhaszekrényből, fedéllel. Milyen gyűlöletes, hogy az embernek, nap, mint nap, kötelezően, mint az általános iskolában és a gimnáziumban, dolgozni kell mennie. A rendszert szépen kitalálták. Nap, mint nap, öt napon át a hétből menni kell, 8 és fél órát ott tölteni, majd leszívott aggyal kábán hazatérni, hogy már csak arra legyen az embernek energiája, hogy esetemben, Agymenőket nézzen a kényelmes kanapéból és örüljön, hogy az unalmas csinovnyik munka legalább megtermeli, hogy majd egyszer 25 év múlva egy fél lakást a magának tudhasson.

Rémálom, ördögi kör, amiből, mintha nem lenne kiút. Úgy szeretnék egy hónap eltávot kérni ebből a fogaskerékből, ami csikorog, hogy megsüketülök belé. Egy hétig feküdnék, és kialudnám 12 év fáradtságát. Fontos pont, 16 évesen mikor megtartottam pénzért életem első idegenvezetését egy gyönyörű helyen, Pannonhalmán, egy házaspárnak, azóta nem állt meg az élet, és én szeretem az életet, de már nem tudok több élményt befogadni és szeretném összegezni, nagyon szeretném összegezni és mélyet szippantani a levegőből, hogy leszakadjon a nyakamról a kötés, a hasamból a szorongás, az ereimből a húzódás nyomása. Szeretném kitárni a karom és azt érezni, hogy ma pihenek, felhőtlenül, kérdőjelek nélkül, ítéletek nélkül, boldog mosollyal.

Egy hét teljes pihenésben, alvásban kéne lenni, valami csöndes tengerparton, ahol még nincs nagyon meleg, de van, annyira, hogy reggel az ember egyet megmártózzhasson a gyógyító sós tengervízben.

Olyan csodálatos, közben kitekintek a Citadellára és kéremszépen az ég alja olyan színű, mint az Adria. Nesze, amint kiírom a gondolataim az Univerzum, amiben hiszek, úgy néz ki elolvassa és válaszol nekem az ég árnyalataival. Nem érzem, hogy kinevetne, inkább rámkacsint, hogy tovább reméljek és bízzak. Valóban, egyszer, valahol, valamikor, meglesz az az egy hónapom.

De ott tartottam, hogy tehát Ádámmal mennék le a tengerpartra, közelre, egy hétre, nem repülővel, kocsival, mert nem szeretem már a hosszú utakat, a sorban állást, a sok embert, a késő járatokat, a repteret. Pedig régen minden porcikámmal oda voltam érte... milyen gyorsan változom, és megint elmegy egy repülő, egyelőre a robaját hallom, nah de mostmár látom is, 26 van, tessék, késett 6 percet, a kiszámolt 10 percenként hallanom kéne a zaját, most 16 perc volt a két gép között... és megint elkalandoztatott. Az ég maradt tengerszínű. Nekem. Értem. Köszönöm! Most nem fogok írni kicsit, mert szipákolom a begyűrűző hideglevegőt a tüdőmbe, mélyre menjen a szmogos, friss, mégis tisztának tűnő levegő és nézem a budai hegyek fölötti Adriám.

A levegőben már nincs a munka utáni megnyugvás és hazavágyás illat, már hamburger illat is keveredik a langyos levegővel, és bőrdzseki suhogás, és egymáshoz dörgölőzés melege száll fel ide a magasba, az erkélyre, ahol két széken terpeszkedve ülök. Az emberek odalenn pedig elindultak vadászni, vadászni az Életre. A pezsgésre, hétfő este nem maradhat a nap ugyanis dögunalmas, menni kell és inni egy sört a barátokkal, beszélgetni zavarosan valami érzelmileg mélynek tűnő problémáról, elvont történeteket kivesézni, vagy a nyarat és a fesztiválokat tervezgetni. Robog a villamos és viszi az embereket, hogy élhessenek az áprilisi hétfő estének.

És az ég még mindig Adria, és megint elmegy egy repülő a fejem felett, incselkedik velem, most 14 perc telt el a két járat között. Vajon hová viszi az embereket és vajon hányan vannak a gépen, hányan félnek és hányan izgulnak a felszállás hasremegtető élményétől, hányan unatkoznak és hányan remélnek az úticél elérése végett? És megint elmegy egy járat, két perce ment a másik. Megbolondultak ezek a diszpécserek kérem.

No, de térjün vissza, ahhoz, hogy mit is csinálnék az egy hónapos eltávommal.

Egy hétig tehát a férjemmel olvasnék a tengerparton, reggelente megmártózva, langyos melange-t szürcsölgetve, zabkása mellé. Úsznánk egyet a friss, hideg, sós vízben és utána egyig csak olvasnánk a parton. Akkor felmennék lezuhanyozni, kényelmes hacukát vonnánk a testünkre és keresnénk egy éttermet, ahol biztosan salátát, vagy valami tengeri herkentyűset ennénk. Imádjuk a rákot, Ádi főleg, elvett egy kis rákot.

Utána újra megfürdenénk a tenger hűs, dagályos hullámaiban és a napon elbólintanánk. Este ananászlevet szívnánk ananászból és talán elnyalnánk egy fagyit a város macskaköves utcáin, és talán dohányillat lenne a levegőben, erős szivarillat, mint egyszer régen, gyerekkoromban Rovinjban. Ennyire vágyom egy hétre kiszakadni. Hazajönni is jó lenne. Kipihenve, kicsit lesülve, átváltozva, egy másik mindsetbe. A mindset angol szó és méghozzá egy nagyon eltalált fajta. Mi talán azt mondanánk, hogy gondolkodásmód, de a mindsetben, benne van a gépies kattintás lehetősége, az egy hét nyomja a gombot a mindseten, és megváltozunk tőle, kikapcsoljuk a sok „kell” és „muszáj” faktort és csak mi maradunk a vágyainkkal, az el nem indított folyamattal, amiket valóban szeretnénk minden nap csinálni a 8 és fél óra pénzkeresős időkiesés helyett.

Az egy hét után, három hétig, minden reggel Margit-szigeten futnánk, heti egyszer fürdenénk egy spa-ban és heti egyszer, vasárnap este moziba mennénk. Reggelente, a futást követően Papa dokumentumait archiválnám, kronológiai sorrendben, délután pedig csak írnék, a naplóimat összegezném, rendszereznék, kiírnám az összes élményem az egyetemről, és az azóta eltelt időről.

Vajon kapunk, kaphatunk ilyet az Élettől, mi kis emberek, akik a megélhetésünkért teszünk minden nap? Akik nem kaptunk vagyonokat, de szeretnénk eltávot a taposómalomból és rendszerezni, újratöltekezni? Vagy el vagyok vajon kényeztetve és a 12 éve kipukkadt buborékot szeretném összeeszkábálni az ilyen gondolataimból?

[egyfurcsalany]

Kiakadós poszt jön: 3..2..1..

Szóval a történet tömören annyi lenne:  Mikor napokig nem bírok megmaradni nyugton a bőrömben, be vagyok sózva, mert a szervezetem kb. két másodperc alatt ráfüggött az együtt töltött idő alatt felszabaduló kémiai csodákra (igen a lányok is szeretnek szexelni, jó napot kívánok!). Tehát ott vagyok, ácsingózok a következő adagért, ácsingózok a francokat! Elterveztem, hogy odamegyek és megkapom, amit akarok, a kabátom után dobtam volna már le a pólómat is, meg a többi felesleges cuccot. Aztán ilyen hülyeségek rángatnak ki a kis fülledt ködömből, mint hogy beszélgessünk... Lolka. (Bolka.)  Na jó, hát ha muszáj. Aztán ha még ez nem lett volna elég, beszélgessünk a blogomról, meg az érzéseimről. A belső kis világainkról. Mindez nem a világ vége, én ezt tudom. Sőt ha hasonlóan értelmes (-nek hitt) emberrel találkozom nagyon szívesen. De tényleg. Egy jó kis lelkizésre nem lehet nemet mondani.  Bár nem ez volt az alap felállás, de ha erre indul a dolog, hát legyen. Na már most alapból sem vagyok igazán jó a mások felé megnyílásban, köszönhetően néhány korábbi esetnek, na de hogy ezek után?  :D:D:D:D:D:D:D:D:D (ennyi reakciót vagyok képes kiszülni erre az egész sztorira)  Hogy értsétek a pokolig leszakadt pofámat: a végén azért lettem elküldve, mert a másik fél szerint nagyon kezdtem belefolyni érzelmileg (?!) a dologba és mert nekem így csak rosszabb lesz a végén. (???!?!??!!!??!)  #whattheactualfuck?!

Kaptam még útravalóul egy szép adagot a további csodás kamu dumákból is, mint például: miért teszem ezt magammal? Hol az önbecsülésem? Van egyáltalán? Ha van, miért csak ennyi? Miért jó ez nekem? Meg hogy biztos százan örülnének az én üzeneteimnek, míg a szóban forgó illető nem sok effortot rakna a csevegéseinkbe.  Igen, száz nyomorék, akiket offoltam, mert egyetlen sejtem nem mozdul a közelükben. Megint lolka. Fogalmam sincs miért nem hiszi el senki, hogy képes vagyok meghozni a magam döntéseit és ha elbaszom, hát elbaszom. (Biztosan az ártatlan, naivnak tűnő külsőm teszi :D vagy idk)  A mókás része az, hogy ez az ÉN saját életem, majd megiszom én a levét... Illetve az önbecsülésem köszöni szépen nagyon jól van, monstanság már egyre erősebb (persze nem nektek köszönhetően), de szépen alakul.  Kezdek én ebbe az egészbe belefáradni..(tudom, szart se érdekel, de ez az én blogom, máshol ezt úgysem tudom kiadni.)

Kedves férfi nem! Nektek semmi nem jó? Nem jó így, nem jó úgy. Vagy egyszerűen csak ezt élvezitek? Bedobjátok a kis horgotokat a tóba, aztán ha tetszik, aki ráakadt eljátszotok vele, nézitek a szar groteszk vigyorotokkal, ahogy vergődik, aztán ha olyan kedvetek van visszadobjátok, hadd játszadozzon vele legközelebb más, ha meg olyan akkor részesítítek a szent feloldozásotokban?! Ha nem küzd eléggé, könnyen megadja magát, nem is volt igazi fogás, ha eléggé földhöz csapkodja magát, akkor lehet ő a kövi ünnepi vacsi? Elmentek ti a büdös francba, de őszintén.

Nah, most hogy ez kijött, jöhet a vallomások, meg elemezgetések része. Laikusok azt hihetnék, hogy mivel így kiakadtam és vettem a fáradtságot, hogy ezt leírjam, már azt bizonyítja, hogy túlontúl érdekel a dolog. A válasz: ez nem igaz. Robot azért én sem vagyok, minden fajta kapcsolatom érdekel valamilyen szinten. Olyan sosem volt és nem is lesz, hogy én ne beszéljek azzal, vagy arról, akinek engedem, hogy megérintsen. Akár fizikailag, akár máshogy. Sosem leszek az a személy, aki csak úgy van egy dologban, csak odalibeg, aztán el. Aki nem elemezi ki, nem szedi darabokra Ez általában fájdalmas tulajdonság, mint látható. Mégis örülök neki, végtelenül, mert ebből tudom, hogy még nincs minden veszve, még nem fásultam be teljesen, nincs kiégve bennem minden. Meg hát aki kicsit is ismer, tudja, hogy imádok picsogni itt a tumblr-en, meg kb ez egy napló, szóval kell ilyen is. Az hogy én viszont belerakom az effortot még az ilyen dolgokba is nem azt jelenti, hogy érzelmeim vannak, hanem hogy én így csinálom. Így tudom a legtöbb pozitívumot kihozni belőle, hogy megpróbálom az adott kereteken belül kimaxolni, lehet néha túl sok a cukiság az ilyen felállásokhoz, de én csak így tudom csinálni. A legtöbb “barátság extrákkal” vagy szimpla “extrák” dolognak azért vetettem véget, mert egy idő után valóban kiszipolyoz és elvesz az ember vidám lényéből egy darabot, az érzéketlenség oltárán kell áldozni egy idő után, na az viszont az, amire nem vagyok hajlandó. A cukiskodás, a minimális törődés és odafigyelés az, ami ezt elodázza, ami kicsit kitolja ennek a kiüresedettség érzésnek a megjelenését.(Elég bonyolultnak hat így leírva. God...)

Ezt egyszer már megfogalmaztam élőben, de le is írom, mert tudom, hogy lesznek olyan napok, mikor szükségem lesz rá, hogy elolvassam: Sokan nem értik az én működésemet (kliséééés szaaar). Komolyan. “Elképesztő, hogy lány létemre kb. csak az >>extrákon<< alapuló kapcsolataim vannk” Nos aki így látja az több dolgot nem ért, vagy nem akar érteni. Az egyik, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy rámutatok valakire, hogy “te most velemjössz és szexelünk, mint a nyulak”. Neeeeem. Mindig van valami...egy mondat, egy nézés, egy illat, egy sajátos ígérete a dolognak. A másik ember külön kis világa, aminek még ha ilyen módón is, de a részévé lehet válni, fel lehet fedezni valamit belőle. (Látjátok utálom, hogy még én is az azt írom “még ha ilyen módon is”, mintha csak ebben bármi rossz lenne. Pedig nem.) Tanulni valamit az adott személytől mindig csodálatos, bármi legyen is a szerepe, a mondandója az én életemben. Tehát mindig meg vannak válogatva ezek a személyek.  Kettő (és ez a fontos rész): ez a részem, ez a mindenbe-belevetem-magam-gyerünk-csináljuk részem sosem fogja bántani a másikat. A szelídebbet, az igazibbat. A kedvencemet. Akik megérintik a testem, akikkel leülök beszélgetni, egyből azt hiszik ismernek. Elolvassak ezt a szar telefirkált tumblr-t, meghallgatják a véleményem egyetleg dologról és azt hiszik ismernek. Hogy feltártak, megnyitottak, elérték azt, amit. akit a legmélyebben őrzök.  Közötök sincs hozzá :)  Sosem fogjátok tudni bántani, mert el sem éritek. Nincs rá hatásotok. Bántjátok ezt a pácélt, ami igen, sokszor megsérül és fáj a maga módján. Összeroppan néha a maga módján. Azonban van az a kicsi lány, belül tombol, ki akar jönni, ó istenem, el sem hiszitek mennyire szeretne egy kicsit szabad lenni, de egyikőtök sem lenne képes kezelni. Hiszen itt a kinti töredékével sem bírtok... Valahol az én világomban még léteznek a csodák. Örökké fognak. Nincs hatalmatok, amivel az én csodámat bánthatnátok. Meg sem érdemlitek, hogy ismerjétek azt az oldalamat. Erről ennyit.

Egy kérés (ha lehet ilyet): Kedves hímnemű egyedek! Jó lenne ha előbb eldöntenétek mit szeretnétek, letisztáznátok magatokban a saját dolgaitokat, érzéseiteket és csak utána rángatnátok bele másokat. Nem megpróbálni más kárán gyógyulni és aztán ráfogni mindent és kivetíteni rá minden szart, ami igazából a ti fejetekben van. Köszi.

Végül pedig egy üzenet a jövőbe: Kedves Te! Te, aki még nem tudom ki is vagy pontosan, te, aki egy nap azzal az elhatározással fogsz ébredni, hogy ezt az óriási káoszt szeretnéd az életed részeként. Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden rendben van. Nem kell aggódnod, mert bár nem tudom az én lelkem merre kószált eddig és mit művelt, hogy ilyen defektes, ha a többi emberrel való érintkezésről van szó, miért ilyen bicebóca, de mire mindketten odaérünk, ahova kell, ígérem rendbe rakom. Tetszeni fog. Ó, le leszel nyűgözve! Hidd el, tele van szeretettel, boldogsággal, vidámsággal, egy csepp keserűség nélkül. Meg vagy még ezer és egy fajta érzelemmel. Itt tartogatom nagyon régóta már és még nagyon sokáig fogom is, ha az kell. Néha kicsit túl komolyan veszem a dolgokat és 100%, hogy mindent túlbonyolítok, de ezt kimondottan kedvelni fogod bennem, mert itt aztán nincs olyan, hogy unalmas nap. Imádni fogod minden foltját, csak úgy, mint én a tieidet. Itt vannak még a levelek, amiket mind neked írtam, amik olvasása közben minden mondatnál mosoly fog ülni az arcodon. És a boríték. Itt vár a boríték és a kép benne, amit valóra kell váltanunk. Már alig várom. A repedések alatt pedig ott lesz az az érintetlen rész, na az az amiről most nem írok. Meg fogod látni. Tiéd lesz maradéktalanul, úgy ahogy még senkié sem.

[awkughrd]

A záróvizsgákra készülök, és mikor egy tételnél úgy érzem, nem fog tovább az agyam, kicsit lepihenek. Mivel a TikTok és az Instagram végelàthatatlan pörgetése nem pihentet, keresnem kellett egy másik kikapcsolódást.

Realisztikus képet festek a joghallgatóságom búcsútáncáról: délben kelek, és emiatt hajnali 3-4-ig, de inkább 5-ig vagyok fent, tanulok.

Nagyon gyakran kiégve érzem magam, pedig most leszek májusban 24.

A tételektől így hát az irodalomba menekülök: szeretem nagyon az olyan történeteket, amik értelmi fogyatékos vagy autista emberekről szólnak, így nagyon örültem, mikor rátaláltam erre a könyvre.

Persze mint ahogy az egy könyv borítóján általában lenni szokott, agyba-főbe dicsérték, így hát a diákhitelem utolsó pár ezer forintjából megvettem, a könyvtárak ideiglenes zárvatartása révén.

Olvastatja magát, nehéz letenni, de a karakterek csak tessék-lássék módon vannak kidolgozva úgy, hogy az nem titokzatos homályba burkolózást éreztet, inkább csak hanyagságot, rossz szájízt hagyva bennem a történet elolvasása után.

Bár az összes karaktert meglehet valahol érteni, mégis valahogy mintha az író egyáltalán nem akarná, hogy értsük a motivációjukat és együtt tudjunk érezni velük: nekem kifejezetten antipatikus volt az összes szereplő, persze az Asperegeres fiút leszámítva. Ha már itt tartunk, voltak jelenetek, ahol szerintem felháborítóan megalázó a betegség ábrázolása (nem gondolom, hogy egy aspergeres szánt szándékkal bepisilne a vonaton, csak mert nem akar elmenni ott a wc-re, továbbá azt sem, hogy az említett 15 éves fiú olyan értelmi szinten legyen mint egy 12 éves, ha aspergeres, ha nem...)

Mint azt fentebb írtam, a könyv olvasmányos, és egyszer megéri elolvasni, valamint vannak benne jó leírások a fiú szemszögéből, de őszintén többet vártam volna ettől a könyvtől, kicsit gyermekdednek érzem.

Most pedig vissza a tételekhez!

Verdict: 6/10

[wytza]

Néha a rossz út visz a megfelelő helyre - Sometimes the wrong way takes you to the right place

Mint tőlem megszokott, a bejegyzés két nyelven érhető el, minden bekezdést angol fordítás követ, jó szórakozást!

Just as usual, my article is bilingual, so you can find the English translation always right after the Hungarian paragraph. Enjoy!

Ez most egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz, annál is inkább, mert általában hagyom a képeket beszélni magam helyett. De mivel jelenleg túl sok időm van, meg két sérült térdem, ez arra kényszerít, hogy másképp közelítsek meg bizonyos dolgokat. Egyébként sem árt, ha az ember feszegeti néha a határait és kilép a komfortzónájából.

Mai témám a zarándoklás lesz. Biztos hallottatok már a spanyolországi Szent Jakab útról, vagy másképp CAMINO DE SANTIAGO-ról. Ez manapság a legfelkapottabb zarándokút Európában.

A CAMINO

Röviden egy kb 800 km-es út, ami St. Jean Pied de Port-ból indul és Spanyolország északi részén halad végig Santiago de Composteláig, ahol Szent Jakab földi maradványait őrzik.  Az utazók tájékozódását sárga nyilak, felfestések és fésűkagyló szimbólumok jelzik végig, így szinte lehetetlen eltévedni. Az útikönyv nem is ezért kell, inkább a szintkülönbségek és a szálláslehetőségek miatt érdemes beszerezni egyet.

Jómagam, kb 10-11 évvel ezelőtt hallottam a Caminoról. Akkoriban Kecskeméten dolgoztam a színházban és a színész kollegák ültették a bogarat a fülembe. Megfogott az, ahogyan arról a felszabadultságról meséltek, amit az úton tapasztaltak. Ez és némi spirituális kíváncsiság motivált, hogy én is elinduljak egyszer. Teltek az évek, hol pénz, hol idő szűkében tolódott el a dolog, míg végül idén ősszel úgy alakult, hogy épp időben és elég pénzzel a zsebemben hagytam el Fuerteventurát ahhoz, hogy végre én is felkössem a batyut a hátamra. Így 1-2 hét alatt összeszedtem, ami az utazáshoz kellett és egy rövid barcelonai megálló után – amit egyébként imádtam és talán megérne egy külön bejegyzést - Pamplonánál tértem rá a „sárgaköves útra”.

Ennek azért nem kis lelki hatása volt. Egy olyan dologra készültem, aminek a képe ott csüngött a falamon 10 éven keresztül és most elérhető közelségbe került az, ami mindig is csak egy álomnak tűnt.

This is not gonna be an ordinary post from me, mostly because I usually let the pictures talk instead.  But… because I have too much time at the moment and two wrong knees, it makes me approach some things differently. Anyway it is good sometimes to discover our boundaries and step out of our comfort zone.

My topic today is pilgrimage. Many of you surely heard about the way of St. James, or other way CAMINO DE SANTIAGO. It’s the most popular pilgrim way in Europe nowadays.

THE CAMINO

Just shortly; this ’bout 800km way leads through in the north of Spain from St. Jean Pied de Port to Santiago de Compostela, where St. James apostle was buried. The way is well signed along with yellow arrows, color marks and shell symbols, which helps the pilgrims, so it’s kind of impossible to miss the direction. Still it’s better to have a good map which contains the high meters and the accomodations.

The first time I’ve heard about the Camino 10-11 yrs ago from my actor collegues, I was working in the Theater of Kecskemét. The way they’ve been talking about that liberation they experienced along the way completely compelled me. This and a dose of spiritual curiosity inspired me to take the road one day. The years passed and either I missed the money or time to plan my trip. Finally this fall I left Fuerteventura just in time and with enough money in my pocket to make it happen. I took one or two weeks to prepare all the necessary things and after a short stop in Barcelona – which was awesome and worth another post – I stepped on the „yellow brick road”.

Psychologically this was a blast. I’ve been doing a thing which I was just dreaming of for 10 years. I had a picture hangin’ on my wall and it all seemed unreachable till now.

Szóval Pamplona, némi kezdeti nehézség és eső. Nem mintha ezzel nem számoltam volna és tulajdonképpen örültem annak is, hogy nem St. Jeanból indultam és így nem kellett ilyen időben átkelnem a Pireneusokon. - Valószínű egyébként úgy még rövidebbre sikerült volna a kirándulásom. – De mindenképpen jelzés értékű volt, hogy ez az út nem lesz egyszerű. És valóban. Összesen 10 napot tudtam ott tölteni, viszont ennek a 10 napnak is meglettek a tanulságai, rövid és hosszú távú kihatásai az életemre.

De kezdjük az elején. Miért is megy az ember zarándokútra? Van, aki vallási indíttatásból, van, aki kalandvágyból, mert kihívásnak tekinti. Én elsősorban kíváncsiságból vágtam neki. Egyrészt persze, hogy képes vagyok-e rá, másrészt amiatt, hogy mit hoz ki belőlem az út, vagy éppen mit tartogat számomra. Fizikálisan felkészültnek gondoltam magam. Az időszakos diszkomfort sosem zavart, a mai napig szeretek például kempingezni is. Az animációban a napi aktív óráim száma 6-16 között mozgott, ami tartalmazott nem kevés fitnesst, táncpróbát, esti táncshowkat, így az erőnlétemmel sem volt gond. Lelkileg nem igazán éreztem szükségét, hogy tréningezzem magam. Inkább igyekeztem nem elvárásokkal nekiindulni. Szerettem volna jelen lenni, megélni az élményt, csak elfogadni azt, amit az út hoz számomra.

So Pamplona. Some difficulties and rain. Not like I wasn’t prepared to that. Moreover I was happy I chose Pamplona as a starting place, not St. Jean Pied de Port, so I didn’t have to climb the Pyrenees in this weather – I have the feeling that would have made my journey even shorter. – But it was a definite sign that this trip is not gonna be easy. Indeed. In the end I spent 10 days on the road in total, but even this short time left a significant mark in my life as a lesson.

Let’s start from the top. Why are people even going for pilgrimage? Some has religious reasons, others take that as an adventure. I was rather curious. Of course about being able to do it as well, but mainly curious about what does the way bring out of me psychically and spiritually, or what does it bring to me. I thought I was physically fit for the task. A short term discomfort never bothered me, I’ve always loved camping and my last 18 months in animation where my active hours been between 6 – 16 a day containing a lot of fitness, dance rehearsals and dance shows let me think I’d be just fine. Honestly I didn’t feel the necessity for psychical training or any spiritual preparation, but I’ve tried not to go with any expectation. I just wanted to be present and take all what came along.

az én hibám

Azt hiszem az elvárásokkal mégis elbuktam. Két dologgal ugyanis nem számoltam. Az egyik a hideg. Az időjárás ugyanis úgy döntött, hogy épp azon a héten döntögeti az elmúlt tíz év legalacsonyabb rekordjait, így napsütésben sem volt 14°C – nál többhöz szerencsém, ami azért kicsit ciki, ha azt nézzük, hogy 30 plusszal szoktak az év ezen szakában számolni. Rövidre fogva fáztam. Nagyon. A másik tényező a tömeg volt. Mint kiderült sikerült kifognom még egy rekordot, mégpedig a legtöbben zarándoklók idejét. A St. Jean-ból indulóktól tudom, valóban ez volt az év legforgalmasabb hete az úton. Ez először csak meghökkentett. Később viszont elkezdett zavarni. Nem csak azért mert így szabályos verseny folyt a férőhelyekért a zarándok szállásokon, hanem mert azon emberek közé tartozom, akik szeretnek néha egyedül lenni. Kifejezetten szeretek egyedül utazni és néha elveszni. És bár másoknak erőt és inspirációt adhat, hogy bármerre néz, előtte – mögötte legalább 30 embert lát, aki éppen ugyanoda tart ahova ő, nekem néha jól esett volna csak a pusztaságot látni. Csalódottsággal töltött el hogy ugyanazt a társas magányt tapasztalom egy zarándokúton, mint ami a nagyvárosok sajátja. Félreértés ne essék, elég nyitott vagyok, és könnyen barátkozom, akadtak is kellemes útitársaim, amiért hálás vagyok, ugyanakkor az, hogy valóban egyedül maradjak, lehetetlennek bizonyult.

epic fail

As it turned out I couldn’t leave all my expectations behind. My bad - I didn’t count on two things. Number one – the cold; the weather decided to break the lowest record of the last 10 years just that week. So it was around 14°C even with sunshine instead of the normal 30+ around this time. Shortly: I was cold…VERY COLD. Number two – the crowd. I caught another record… for that was the week of most registered people on the way. At first it was just surprising, but later it started to bother me. Not only because of the competition for the free places in the albergues.  (That’s how they call the hostel kind of special accommodations for pilgrims.)  I’m that kind of person who likes to be alone. I like to travel alone and get lost sometimes. Eventho I know for others it can be inspiring or helping to see 30 other people ahead and behind going just the exact same way with the same goal, for me it would have been more releasing to see only the way at some point. It made me disappointed to experience the big cities’ typical social solitude in pilgrimage. Don’t misunderstand me please, I’m an opened person and making friends easily and I got very nice company on the way which I am really grateful for. But to stay alone to take a minute only for myself was impossible.

“Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”

József Attila sorai nagyon jól érzékeltetik milyen vak tud lenni az ember miközben hajszol valamit, még akkor is ha ezt nem tudatosan teszi. Vagy főleg akkor. Elmaradt az utazás extázisa. Sokat gondolkoztam rajta, ez miért van így. Egy olyan ember számára, aki életét egy megszokott környezetben éli helyhez kötötten - nem sokat, vagy talán egyáltalán nem utazott, ez az út valóban világrengető lehet, és ennek így is kell lennie. Talán én vagyok elromolva, vagy fura mód kiégve. Pár év utazgatás és animáció után, ahol az emberek szórakoztatása, a kapcsolatteremtés volt a munkám, nekem az volt a furcsa, hogy nem volt furcsa ott lennem. Természetes dolog volt, hogy úton vagyok, hogy új embereket ismerek meg nap mint nap, hiszen évek óta ebben éltem, ráadásul összességében majdnem teljes 2 évet töltöttem már Spanyolországban. Higgyétek el, tudom, milyen szerencsés voltam, és hálás is vagyok érte. De hagy nevessem ki magam, azért hogy ilyen messzire kellett eljönnöm ahhoz, hogy egyrészt erre, másrészt arra rájöjjek, hogy már nyomokban sem hasonlítok huszonéves önmagamra. 

“God was standing behind me and I went around the world to find him”

It’s a very good line from a Hungarian writer, Attila József. Express the best how blind we can be when we seek for something even if it’s not conscious.  I’ve been thinking a lot, why I lost the euphoric feeling of discovery this time. For a person living an ordinary life – and take ordinary as a positive thing. Having a safe job with enough salary, a caring family, hobbies, weekly going out with friends, basically happy life – but not travelling too much or at all, well an adventure like this for sure rocks their world. And it should! But maybe I’m broken or burnt out in a different way. After some years of travelling and animation, where my job is to entertain people and talk to them… the strangest thing was: it was not strange at all to be there. It was just natural that I’m in a different country, that I meet new people day by day, because I lived this way already for years – and from that almost 2 in Spain. Trust me, I know how lucky I was and I can’t be thankful enough for that, but let me just laugh at myself how far did I have to come to realize this and also that I’m very far from my 20 years old self already.

csodák, bajok és egyéb állatfajok

Az első napokban a 20-30 kilométeres menetelés teljesen tarthatónak tűnt, még a túlpakolt hátizsákkal és a szintkülönbségekkel is. A kondícióm rendben volt, és egy-két vízhólyagnál nagyobb problémám nem akadt. A monotonitás tulajdonképpen egészen relaxáló, ha az ember ráérez a saját tempójára. Napjában ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást, néha egy-egy rövid beszélgetéssel vagy legalább elmormolva egy BUEN CAMINO-t. Voltak útitársaim hosszabb időre is, akiknek ezúton is köszönöm, hogy velem tartottak – Fernando, Ági, Bandi, Brenda, Christin és a kanadai társaság – de főként Bandinak, aki mellettem maradt mikor sikerült összeszednem egy ételmérgezést minden velejáró „kellemes” tünetével együtt.

miracles, problems and other creatures

In the first days the daily 20-30 kilometers march seemed absolutely fine even with overfilled backpack and quite big level differences. I was fit for the walks and didn’t have more problems than one or two blisters on my feet. Monotony can be quite relaxing if you find your own tempo. I met the same people regularly on the road, sometimes had small talks or just mumbling a BUEN CAMINO to each other. I had companions for longer time as well – Fernano, Ági, Bandi, Brenda, Christin and the Canadian group – I’d like to thank you for walk with me. Especially Bandi, who stayed with me when I ‘won’ a food poisoning with all the ‘pleasant’ symptoms. 

Szerencsére ez egy extrém eset volt, az egész útra inkább a pozitív történések voltak a jellemzők. A látvány kárpótolt a hideg idő miatt - csak nézzétek végig a képeket – és valóban, tele volt a 10 nap kisebb – nagyobb csodákkal. Csak hogy párat említsek, Estellában egy kis albergué-ben szálltunk meg a magyar útitársaimmal és ad-hoc főztünk egy paprikáskrumpli vacsorát, ami elég lett ahhoz, hogy az összes zarándok társunkat megvendégeljük vele és egy kellemes családias legalább 6 különböző nemzetből álló asztaltársaságot hozzon össze.  Talán nem megy csoda számba, de én szeretem, amikor egy ilyen végtelenül egyszerű dolog ennyire pozitív légkört teremt, főleg ha spontán történik. Egy másik alkalommal egy parkon haladtunk át, ahol a mókusok annyira hozzászoktak az emberek jelenlétéhez, hogy a kezemből tudtam etetni őket almával és mandulával, amit az úton szedtem.

Luckily that was an extreme case, I rather experienced positive things. The wonderful view along the way made me forget about the cold – just take a look at the pictures - and every day had its own little miracle. Just a few examples, one day we stayed in a small albergue in Estella with my Hungarian companions, just decided to cook a Hungarian meal, but we measured it wrong and made too much food, so we just invited everyone in the house for a dinner. It was the best night of the journey for me with at least 6 different nations at the table.  Maybe it’s not a real miracle but I like simple things which can create such a good atmosphere and bring the people together so spontaneously. Another day we’ve been walking through a park where the squirrels got so much used to the people I could even feed them from my hands with apple and almond I found on the way.

A legnagyobb élményem viszont a Bikafuttatás marad Vianában.  - Nem, nem viadal, futtatás! Nem esett baja egyetlen embernek és bikának sem!  - A helyiek éppen ünnepet tartottak, mikor keresztül haladtunk a falun. Mindenki fehér – pirosba öltözve vonult a forgatagban. Utcafesztivál, báb előadás a gyerekeknek és a végén a fő attrakció volt a bikafuttatás. A főutca úgy volt kialakítva, hogy le lehessen zárni, így a bikákat a falu teljes hosszán oda-vissza tudták terelni, a templomtér melletti kerítés pedig a legjobb rálátást biztosította. A bátrak az utcán várták a vágtázó állatokat, futottak előttük, majd az utolsó pillanatban felugrottak a kerítésre. A legnagyobb elismerés ugye annak járt, aki legutoljára ugrott el a bika elől, vagy akár meg is érintette. Voltak páran a zarándokok között is, akik beszálltak a ringbe… például én is. Miután kibámészkodtam magam, úgy gondoltam egy ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben, így átmásztam a kerítésen és futottam pár kört a bikákkal együtt. Az adrenalin löket nagy volt, de az élmény egy életre szól. Fun fact, hogy bika csillagjegyben születtem, amit eddig elég idegennek éreztem. 

But my greatest experience was the bull run game in Viana. No, not a bullfight, no human or bull got hurt! There was a festival right when we passed through the village. The local people dressed all in red and white, street parade with music, puppet play for the kids, and in the end the main attraction, the bull run. The houses on the main street was equipped with fences, so they could close it and let the animals run up and down all along the village. The best place to watch was the church square also guarded with a long fence and gates. The brave ones were waiting for the bulls on the street. They were running in front of them for a while and then in the last second jumping on the fence. The closer you got to the bull, the bigger appreciation you got. Some of the pilgrims also joined the run… so did I. After taking some photos and videos I realized this might be a one and only opportunity in my life and I surely would regret if I didn’t take it. So I just jumped over the fence and ran some rounds with the bulls too. It was a huge adrenalin shot, but worthy and this memory stays with me for my entire life. Fun fact, my zodiac is Taurus which I never felt really mine. We can say I do now.

kalandból lecke

A gondok az 5. nap környékén kezdődtek. Ekkorra kezdtek el szinte elviselhetetlenül fájni a térdeim. Hiába a fájdalomcsillapító, a tapaszolás, hiába figyeltem arra is, hogy az izmaim le legyenek nyújtva és pihentetve nap végén. Bár sejtettem, hogy a megelőző másfél év hajtása még vissza fog rúgni, arra nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan és ilyen mértékben. Az sem segített a helyzeten hogy rettenetesen makacs vagyok, és nem szeretem feladni azt, amit kitűztem célomul. Pihenő helyett tovább hajtottam magam. Az utolsó két napon már előre küldtem a csomagom - igen, már ilyen szolgáltatás is vagy a zarándokúton - hogy legalább a plusz tehertől mentesítsem az izületeimet, de Beloradoba érve így is képtelenné váltam arra, hogy a legkisebb lejtőn fel vagy lesétáljak. Hozzá kell tennem a fájdalomküszöböm elég magas, de amikor megláttam a szálláson az emeletre vezető lépcsőt, szó szerint elsírtam magam. Megsemmisülve éreztem magam. Be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam, a térdeimre pedig táncosként még igen nagy szükségem van. A következő etap feléig szerencsémre nem volt számottevő szintkülönbség, így másnap a csomagomat előreküldtem és átsétáltam egy laza 12 kilométert pár fájdalomcsillap��tó társaságában. Ugyancsak a gondviselést áldom, hogy Villafrancában találkoztam azzal a kanadai társasággal, akik busszal indultak tovább Burgosba, így csatlakoztam hozzájuk. A következő két napot Burgosban töltöttem, leginkább pihenéssel, de még ekkor is azon gondolkodtam hogy tudnám folytatni az utat. 

from adventure to lesson

The problems started around the 5th day when my knees began to hurt unbearably. No painkiller or tape could help anymore and it didn’t matter I took care of stretching and letting my muscles rest in the end of the day. Somehow I knew the overworking of the last 18 months will kick back at some point but I didn’t expect so soon and so hard. My stubbornness didn’t help the situation either. Instead of stopping immediately, I forced myself keep going till I could. I’m not a quitter, but this is what I had to learn. THERE IS A POINT WHERE YOU HAVE TO TAKE A STEP BACK! So you’ll be able to go forward, otherwise you break - and as a dancer I still need my knees pretty much. In the last two days I sent my backpack forward to the next town (yes, there is such a service for that on the Camino) so I could at least take some pressure off of my joints, but I still became unable to go up or downhill while I reached Belorado. For the record, my pain tolerance is quite high, but when I saw the staircase at the albergue, I literally started to cry. I felt completely defeated. I knew I have to do something and still I first thought about taking only one or two days rest. Luckily the next part of the way was flat, so I sent my backpack forward again and walked a loose 12 kilometers consorted by some painkillers. Someone really has to love me above cause in Villafranca I met that Canadian company who wanted to catch the bus to Burgos, so I joined them.

*Ez itt egyébként Steve, a Burgosi Katedrális legsármosabb vízköpője - BTW This is Steve, the most charming gargoyle of the Burgos Cathedral :D

Persze azt a lélegzetelállító katedrálist meg kellett néznem, kívül-belül és az egyik meglehetősen vallásos útitársamnak köszönhetően még egy misére is beültem, amire nem volt példa már vagy 20 éve (és szintén csoda számba megy), de leginkább arra fókuszáltam, hogy a térdeim regenerálódni tudjanak. Itt ért igazából a fordulat. Két nap után ugyan mutatkozott némi javulás, de rájöttem, hogy hosszú távon, a makacsságom nem lenne túl kifizetődő. Először csalódott voltam – bizony, szörnyű érzés, mikor az ember rájön, hogy nem mindenható :) - és jó nagy pofon volt az egómnak, hogy a 60 éves nénikék mosolyogva sétálnak tovább Santiago felé, míg én otthon fekszem az ágyban felpolcolt lábakkal, de ez nem a vég. Néha vissza kell lépnünk egyet, hogy aztán kettőt léphessünk előre. Óriási közhely, de mint általában a közhelyek, ez is igaz.  Szóval 2 nap töltődés után vettem egy buszjegyet Madridba, ahol szintén tartottam egy délutáni városnézést – amihez egyébként először kedvem sem volt, de végül imádtam – majd másnap hazarepültem Budapestre. 

I spent the next two day in Burgos mainly resting. Of course I had to take a look at that breathtaking Cathedral inside and outside – and thanks to a very religious roommate I even visited a mass which I didn’t do for like 20 years (also a small miracle). – But I was mainly focusing on my knees to regenerate. These two days brought the turn. Tho I felt a bit better but I had to admit this bite was too big now. I was disappointed first, of course. It’s horrible when we realize we aren’t almighty, isn’t it? :) It was a huge break for my ego that 60 years old ladies keep walking with a smile on their face while I’m lying in my bed with pillows under my legs, but it’s not the end. So I just tried to enjoy my time in Burgos and two days later I bought a bus ticket to Madrid, were I spent another half day – first I didn’t even want but in the end it was great fun. - And the next day I flew home to Budapest.

Az útvonalam így körülbelül 200 kilométerre rövidült. Pamplona - Puente la Reina – Estella – Los Arcos – Logrono – Nájera – Santo Domingo de la Calzada – Belorado – Villafranca de Montes de Oca – Burgos. Bár sokan csinálják azt, hogy részletekben mennek végig az úton és a lehetőség adott, én nem vagyok biztos benne, hogy visszatérek. Nem a térdeim miatt, és nem azért mert rossz érzéseket keltett volna bennem. Egyszerűen nem érzem szükségét. Talán ennyi volt az én Caminom. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elindultam és mindenkinek ajánlom hogy egyszer legalább menjen el zarándokolni, nem a helyszín számít, hanem hogy úton légy! Engem ebben a 10 napban is rengeteg impulzus ért, jó, rossz egyaránt, és héé, egy 10 éves álom vált valóra, még ha nem is úgy, ahogy azt elsőre gondoltam volna.

So I ended up with only a 200km trip. Pamplona - Puente la Reina – Estella – Los Arcos – Logrono – Nájera – Santo Domingo de la Calzada – Belorado – Villafranca de Montes de Oca – Burgos. Many people make the journey in parts, leaving and then returning for another period but even if it is a possibility, I’m not sure if I will ever go back. Not because of my knees or because of any negative feelings. I simply don’t feel it necessary. Maybe that was my Camino. I didn’t regret at all that I started, and I would recommend to everyone, once in a lifetime to go pilgrimage. Doesn’t matter where, just go! Be on the way! Even in this 10 days I got so many impulses good and bad equal, and HEY, a 10 years old dream came true, maybe not the way I planned, but the way it had to.

Az orvos egyébként porclágyulást állapított meg. Az állapot határeset, de nem akart egyből kés alá küldeni, így gyógyszerekkel és gyógytornával kezdtem a rehabilitációt, ami egyébként egészen jól halad. (Már nem sírok, ha lépcsőt látok! :D ) A kényszerpihenő pedig úgy érzem abszolút az előnyömre vált. De ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki bővebben.  

Písz - Láv

u.i.: Azért vicces belegondolni, hogy 200 kilométer is mennyire képes megváltoztatni az ember életét.

By the way the doctor diagnosed chondromalatia. It was pretty bad but she didn’t want to send me directly to surgery, so we started the treatment with medicines and physiotherapy. I think it’s going well (I’m not crying anymore when I see a staircase :D ) And the forced rest made me do some positive changes but I’ll rather tell you about it in another post.

Peace - love

p.s. It’s funny how much can 200km change us.

[sonporn21]

8.

New York. 1920. Rick az egyik legnagyobb kerület gengszter főnöke. Magas, széles hátú, széles vállú, sármos férfi. Szakálla tökéletesre vágva, haja szállra pontosan beállítva. Öltönye finom szabású, hosszan csíkozott. Megjelenése tekintélyt parancsol, bárhova is megy. Pénteki nap volt. A védelmi pénzek beszédese esedékes. Rick már nem foglalkozik ilyenekkel. Emberei megteszik helyette. Szokásához híven, éttermében vacsorázott, majd kedvenc klubjába ment. Nem szokványos klub volt. Zárt körű, elit hely. Két testőre társaságban érkezik. A háttérben jazz szól, a levegőben szivar füst terjeng. Ahogy sétál az asztalok közt, körbenéz. Az egyik boxban egy kövér pasast elégít ki egy hölgy. A másikban 3-an munkálkodnak egy táncosnőn. Mindenki ismerte már, biccentessel nyugtázzák, hogy megjött. -Sosem gondolta volna róla senki régebben, hisz mindíg is kis nyeszlett volt, ápolatlan utca gyerek. Anyja és testvére szintén táncosnő volt, apját meg kiskorában elvesztette, valami kocsmai balhéban ölték meg. A sok tengés-lengés közepette csinált egy két melót pár gengszternek. Szépen lassan megedződött a balhék folyamán és kivívta a helyét, területet szerzett magának. Próbálta élvezni az életet, hisz bármikor támadás áldozata lehetne. Nem meglepőek a terület harcok.- Ahogy megérkezett az asztalához, már hozták is a whiskyt, amit inni szokott. Bár szesztilalom volt, neki nem jelentett gondot. Egy új arcot pillantott meg a pult mögött. Gyönyörű , dús keblű, vastag ajkú hölgy várta, hogy kész legyen a rendelése. Elsuhanva az asztal mellett, finom, édes illat csapta meg Ricket. Friss hús!!! - gondolta. A lány, más volt mint a többi. Még volt benne élet. Vidámság. Látszik, hogy meg kezdő. Talán 18 sem volt még, de nem is kérdezte senki. Ő is a megélhetésért dolgozott, mint mindenki. Tipikus vidékről a nagyvárosba lány volt. Álmokkal, tervekkel. Szeszfőző apja miatt, nem volt tőle távoli ez a világ. Csalás, simlis dolgok. Rick köré a szokásos lányok gyülekeztek, hisz tudták, ha ő itt van, jó estéjük lesz. Mint anyagilag, úgy szexuálisan is jól járnak. Két testőre ölében már vonaglottak a lányok. De ő még várt.... hiába. Az asztal alatt már térdelt egy lány, öltönynadrágjàt gombolva kifelé, majd kezelésbe vette a főnök farkát. De Rick, csak az új lányt nézte. Intett neki. - Jöjjön ide! Hogy hívják?!? - kérdezte kíváncsian. Közben ügyet sem vetett a farkát szopó lányra. Nem úgy, mint a pincér lány. -Daisy vagyok! - szólt szendén, belepirulva. Nem tudta merre nézzen. Látta a többi asztalnál is, de ennyire közvetlenül nem érintette a dolog. Rick mutatta neki, hogy üljön le mellé. Szót sem szólt, fejét leszegve ült.... - Ez az első estéd? - Igen. Adjon egy kis időt és feloldódom. -mondta félve, hisz tudta mi a dolga. - Nyisd szét a lábaid.- parancsolta neki. Daisy szótlanul megtette. Rick megfogta a jobb kezét és elkezdte a lány combján felfelé csúsztatni... majd bugyin keresztül elkezdte csiklóját masszírozni. -Tetszik?- kérdezi Rick. -Igen. Nagyon. Ön tudja hova kell nyulni. Megfogja Daisy kezét, és rárakja a farkára, az ágyéka és a másik lány szája közé. -Verje. Lassan. Hallgatott rá, kicsit át is adta magát a fülledt hangulatnak. Hirtelen magához tér... és zavarában elszalad az asztaltól. Rick elmosolyodott. Bár nagyon zavarta, valahol izgatta ez az "ártatlanság". Egy ideig nem is látta Daisyt. Elküldte a lányt a farkától, inkább nézte, ahogy testőrei jól érzik magukat, közben belekortyolt italába. Talán egy óra is eltelt, mire újra meglátta a lányt. Egy másik boxnál állt. Két férfi közé beállva nevetgélt. Az egyik keze a combján megindult felfelè. Nem tetszett neki. Eltolta a kezèt. A férfi erőszakosabban fogta meg és rángatni kezdte. Rick felugrott asztalátol! Testőrei indulni készültek, de intett nekik, hogy maradjanak. Odalépett Daisyékhez. -Gond van? - Te csak törődj a magad dolgával... nem kérdezett senki. - förmedt rá a férfi. Rick benyúlt a zakója alá, majd fegyverét előrántva fejbe lőtte a férfit. A teremben megfagyott a levegő. A zene leállt. Talán meg a szivar füst is. Daisy megugrott a lövés hatására. Sohasem látott hullát korábban. Szíve majd kiugrott az izgalomtól. Ám hirtelen elkezdett lüktetni odalent. Nagyon beindította- bármennyire is megijedt- hogy érte valaki ilyet tett. - Jöjjön. - megfogta kezét Rick és az asztalához vezette. - Folytassák! Szórakozni jöttem!!!- szólt a zenésznek és táncosoknak. Majd minden folytatódott, mint eddig. A halott férfit pedig barátja vonszolta kifelé. - Jól vagy?- kérdezte. - Kicsit megijedtem. Sok volt ez az első estémre. - Ne aggódj! Míg Én itt vagyok, nem lesz bajod. Megígérem. - Köszönöm. - mondta belepirulva, lüktető ágyékkal. Leültette maga mellé ismét. Majd folytatta, ahol abbahagyta. Megérezte, hogy teljesen átázott a bugyija és harisnyája a lánynak. Mélyen a szemébe nézett. Elszakítva a harisnyàt, bugyiját félre húzva nyúlt be a lánynak. A lány hirtelen becsukta szemét... felsóhajtott! Rick munkában edzett vastag ujjai elkezdtek benne mozogni. Próbálta tartani a szemkontaktust. Csak másodpercekre sikerült. Alig várta, hogy hallja melyen búgó hangját a férfinak, akibe beleszédült. - Nyisd ki a szád! - hangzott el, közben a két ujját kivéve a lányból a szájába rakta. - De... én ... meg soha..- szakadt félbe a mondat. - Ízleld meg... finom? - Ühhhüm... - hangzott a lány szájából. Maga sem hitte volna, hogy ennyire felizgatja a férfi. - Ülj az asztalra.- parancsolta. A lány nem tudta mit csináljon. Még egyszer nem akart elfutni, meg egyáltalán nem akarta feldühíteni Ricket. Felült. Lábait széttárva... a férfival szemben. - Vedd le ezeket a göncöket. - Igenis. Azzal lehúzta harisnyáját és bugyiját. Levette szoknyájàt.. blúzát. Előbukkant tökéletes keble. Teljesen meztelenül feküdt az asztalon. Kiszolgáltatottan. Mindenki szeme láttára. Valahol mégis izgatta. Talán mert elérhetetlen volt, és senki nem kaphatta meg a tökéletes testét, csak Ő. Rick leült. Oda húzta magához. Belenyalt a lányba... végig futott testén a gyönyör. Háta nagy ívet irt le az asztalon. Tökéletes, feszes mellei csodás félkört írnak le formás testén. Bimbói kőkeményen meredtek az égnek. Próbálta a férfi fejét megfogni, de nem hagyta. - Csak a melledet fogd!! - szólt rá. A lány engedelmeskedett. Masszirozta őket. Rick felállt. Öltönyét lerakta Kigombolta nadrágját. Lazított nyakkendőjén, kigombolta felső gombját is. Mellènye megfeszült a hátán. Elővette merev farkát... az átlagosnál hosszabb es vastagabb volt. Tekintélyt parancsolt, mint minden más része. Behatolt. Nem finomkodott. - Ahhh!! Istenem!!- kiáltott fel a lány. Száját egyik kezével befogta, másik keze a mellén volt a férfinak. Erős, határozott mozdulatokkal dolgozott a lányon. Sikítása, lihegése elvakította Rick-et. Gyorsított. A lány harapással jelezte, hogy elment. Hasra fordította, miközben farka benne volt. Labaival térdelt az ülésen, hasa az asztalon. Szájába téve bugyiját csendesitette el, majd hajába ragadott, és folytatta az aktust. A véghez közeledett.... teste teljes erejét belevíve lökött még párat, majd farkát ki húzva a lány hátára élvezett. Daisy elhasalva az asztalon, fáradtan, ziláltan... kiveszi szájából a bugyit, majd megszólal halkan ...: - Köszönöm!! - Ne köszönd!! - szólt közömbösen. Felhúzta nadrágját, vissza gombolta ingje felső gombját, nyakkendőt visszahúzta. Öltönyét felvéve, haját hátra simítva kortyolt italába. - A tiétek srácok.... - szólt az embereinek. Akik nyálcsorgatva estek neki a lánynak. Majd az ajtó felé indult. A lány utánna szólt: - Azt mondta nem nyúlhatnak hozzám! Becsapott! - Azt mondtam, míg itt vagyok. De már megyek. - mondta kegyetlenül, kiégve. Rég bezárult már érzelmileg, hisz nem teheti meg az Ő pozíciójában. Szerelem egy ilyen lánnyal? Meg sem fordult a fejében. A lány elhitte, pedig csak Ő akar lenni az első.. mint mindenben. Daisy könnyek közt, az asztalon fekve jön rá, két férfi keze alatt, hogy tündérmesék márpedig nincsenek.

[nemzetinet]

Ha nem romlott el, ne javítsd meg

A Párisi udvar legendát mesél: volt egyszer a Cukrászda, amely némi színt vitt az ötvenes–hatvanas évek szürke Budapestjébe. A Váci utca tőszomszédságában, ahova a nyugati turisták Magyarország-illúziót vásárolni jártak, nekünk pedig megjelent egy kis polgári visszfénnyel elegyített Nyugat-illúzió. Sistergő eszpresszógép mellett főkötős kávéfőzőnők és krémesek forogtak itt hat évtizeden át, a darálók harsány hangja betöltötte a teret. Amikor már szinte elkoptak a nagy őrlésben, jómagam is megfordultam párszor itt, a kővé dermedt gulyásszocializmusban. Az élmény mindig otthonos volt, pontosan olyan, amilyet a szűkpénzű diák egy százhetven forintos presszókávét szürcsölgetve várhat: csak egy kicsit volt poros a pult, csak egy-egy villanykörte volt kiégve, és a személyzet modora is csak éppen annyival volt rosszabb a kívánatosnál, amennyi még a retrohangulatba belefért. Nemsokára eljött az év, amikor a Cukrászda bezárt, és szüleim generációja szomorkás nosztalgiával búcsúztatta el vele vizesfagyi-ízű emlékeit. A Párisi udvart bősz, kalapácsos osztagok foglalták el, ostromállványaik részben ma is beborítják a palota falait. Nem jön már ide vissza a vékonypénzűek szocialista óriáskirakata, kell a hely a kapitalista csillogásnak.

De a Cukrászda makacsul újra megnyílt, alig egy sarokkal odább. Úgy hírlett, szépen felújított, igényes helyet csináltak belőle, én pedig kíváncsiságtól és némi reménytől hajtva ellátogattam oda. A látvány egyáltalán nem emlékeztetett a kopottas rézkilincses Csinibaba-filmbe illő miliőre: az új Cukrászda – jó évtizedes késéssel ráadásul – stílustalan ezredfordulósra cserélte ósdi, de legalább saját köntösét. Szabolcsi mákos-barackos álom, Oreo-torta és hasonló alkotások képében kacsintott oda a vezetőség a vendégeknek: tudunk ám mi modernül is. E gondolatukat az árcédulákon is siettek feltüntetni, néhol ötven, másutt százötven százalékos korrekcióval téve kézzelfoghatóvá az értéknövekedést.

Három és félszer tettem próbára a Cukrászdát – ha elszámolhatom félnek, amikor a humorosan táncoltatott nyitvatartási idő miatt egyszer lecsúsztam a lehetőségről. A sütemények az egy szem trüffeltortán kívül mindahányszor jellegtelenek, íztelenek, fantáziátlanok voltak, de olyannyira, hogy név szerint talán csak az islerre emlékszem, amelynek íze alapján vagy egy éjjelnappali bolt, vagy egy iskolai menza lehetett a beszállító. A klasszikus sütemények mellett szerencsére a kiszolgálás is segített abban, hogy úgy érezzem, igazából a Cukrászdában vagyok, valamikor 1961-ben… Első alkalommal önkéntes tolmácsként kellett a pultosok segítségére sietnem egy kártyával fizetni vágyó olasz turistapár ügyében, mert a menedzsment pont annyira készítette fel a személyzetet külföldiek és bankkártyák meglepő felbukkanására a belváros szívében, mint járműparkját a BKV a váratlan téli havazásokra. Másodszorra a barista fiú olvasta fel ajánlás címszóval a kávélapot, hozzáfűzve az utolsó feketéhez: „az pedig a legerősebb, az arabica – ha ez mond valamit”. Mond, mégpedig azt mondja nekem, hogy a Cukrászda vezetősége vagy a fiatalember kiválasztására, vagy a betanítására szánt tizenöt percen akart időt spórolni. A harmadik alkalom alig pár napja történt, így az emlékeim is frissebbek: a pultos kisasszony csupasz kézzel hajigálta tányérra az előző vendég tortáját, csokikrémes kezét a pultba törölve vette át a pénzt, majd fogdosta össze ugyanígy az én elvitelre kért tortáimat is. A két előírt nejlonkesztyű pedig elhagyottan árválkodott a pult másik végében.

Elvégeztetett, döntöttem magamban. A Cukrászda régen sem volt jó hely, de legalább olcsó volt – és volt valamilyen. Működött. Most még rosszabb lett, cserébe hozzádrágult a környezetéhez. Igazán kár volt megjavítani.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.

Ha nem romlott el, ne javítsd meg a Nemzeti.net-en jelent meg,