#ellentmondás

[csacskamacskamocska]

Elmúlik-e végleg

Vannak ilyen semmi közöm hozzá „problémák” amik mégiscsak foglalkoztatnak meg inspirálnak. Egy társaságba járok egy lánnyal, nőnek kéne mondanom mert már nem huszonéves, aki együtt járt a társaságból egy pasival. A lány szerelmes volt, a pasi nem, van ilyen. Szakítottak, kicsit érzelegtek rajta, de tulajdonképpen, érdekes módon, az együttjárásról mi már csak akkor értesültünk miután szakítottak. A fiú mondta, hogy bocs, ha kicsit furán reagálnak dolgokra, de helyzet van. Pislogtam is sűrűn, hogy most mi is történik, beszéltem a faszival privátban, hogy mondja már el mi ez az egész. Innentől kezdve némileg ki volt hegyezve a figyelmem a lányra, akit jobban szántam mint a faszit. Különlegesebbnek, érdekesebbnek, műveltebbnek láttam, mint a pasast, akinek ez a fantasztikus lány nem volt elég jó. Mindkettőjüknek van már párja, a pasasnak már gyereke is. A pasi felesége kedves, jópofa, tényleg szuper, kedvelem, de nem tudom azt mondani, hogy jobb mint a másik lány. Más. Mindketten eljönnek, sőt mindhárman, a viszonyok tiszták, beszélnek egymással, soha meg nem mondanád, hogy bármi közük volt egymáshoz. Nem is érdekel senkit, csak engem. Gőzöm nincs miért van bennem az, hogy én nem hiszem el, hogy egy szerelem elmúlik attól, hogy azt mondják, hogy vége a kapcsolatnak. Onnantól majd nem látja annak aminek előtte? Ha ott van, nem találja vonzónak? Amikért rajongott az nyomtalanul eltűnt? A fájdalom, hogy ő nem kellett, túlléptek rajta az lényegtelen dologgá válik? A másik teljesen idegenné? Ez a kapcsolat nem kiürült, elsikkad, elhidegült, hanem az egyik elutasította a másikat. Sebet ütött. Folyamatosan látni egy alternatív képet, egy másik utat, másik választást, szerintem idegborzoló. Voltam persze én is úgy, hogy évekkel később találkoztam azzal a pasival, aki iskoláskorom meghatározó szerelme volt, és nem hittem el, hogy ezt az embert valaha is vonzónak láttam. Nem is találkoztunk többször. Minek találkoztunk volna?

Van a társaságban más pár is, akik együtt éltek. Nekem irritáló, ahogy a közeli kapcsolat maradványai át meg átszövik a kommunikációjukat és terhet rak a mostani élettársra. Mert ne áltassa magát senki, terhet rak. Ezt nem akarni tudni, erre nem figyelni szerintem maradványa a birtoklásnak. Persze, mindenki csináljon amit akar, mindenkinek a saját felnőtt döntése, hogy marad vagy szakít vagy szakít és marad, és akinek valami nem tetszik az mondja, aztán majd lesz valahogy. Én csak arról mesélek amik bennem lecsapódnak, a zacc, a mocsok... Van persze rengeteg ellentmondás: A szabadságunkat nem kéne valaki más kárára, direktmód megélni. A korlátozás nem elvárható azon az alapon, hogy nekünk valami nem esik jól vagy kellemetlen. Az emberek hazudnak arról is, hogy fáj-e nekik valami. Az emberek önzők és kegyetlenek egymással.

És akkor mindenféle elejtett mondatok innen-onnan: Már nem fáj, de amikor összetalálkozom vele, igyekszem feltűnés nélkül kikerülni, mert nem akarok találkozni vele meg a nőjével. (aham, akkor most túl vagy rajta vagy nem?) Már csak barátok vagyunk. (aham, a legjobb barátok és csak te mondod neki, hogy milyen okos meg vicces, senki más.) Már elmúlt. (de minden ismeretlen üzenetről, telefonról, sosem látott tumblisról ő jut eszedbe, azt gondolod Ő volt) Jobb, ha nem találkozunk többet. (mert bármikor lefeküdnél vele és az is zavarna, ha nem) Hogy édesemnek, drágámnak, szívemnek szólítom, ez semmi, ez csak a megszokás. (baszki, 15 éve elváltatok, milyen megszokás ez?) Nem zavar, hogy megnősült és gyereke van. (csak leiszod magad, ha látod. Értem, hogy nem zavar) Felidegesít mindig, amikor találkozunk. (akkor mi a fasznak találkoztok?) Barátok tudtunk maradni. (nem akarjátok megdolgozni az érzelmi munkát a szakítással) A kapcsolataim elfogadják, hogy barátságban vagyok az exeimmel. (a kapcsolataid hazudnak) Nem akarom, hogy újra bántson vagy bármi ilyesmi. (Tudna bántani? Akkor nem utálod eléggé.) Stb, stb.

Amúgy az egész dolog érzelmi részét csak én feltételezem, teljesen elképzelhető, hogy a lány teljesen túl van a pasin, beleképzelek mindenfélét amit semmivel sem tudok igazolni, csak azt gondolom, hogy hacsak nem csalódik az ember orbitálisat a másikban, akkor a vonzalom nem múlik el, csupán háttérbe szorul, valahova a tudat eltompított mélyére kerül és ha nem piszkálják, akkor örökre ott is marad, és nem a vonzalom múlik el, csak elfelejtjük, hogy hova tettük.

[menyhei]

SZDSZ-ről, gyerekeknek

Kisebbségnek lenni rossz, elnyomnak, diszkriminálnak, etnikai tisztogatnak

A bevándorlást ellenezni csúnya dolog, örüljön az európai, ha a saját hazájában kisebbségbe kerül.

Ez a kettő, látszólagos ellentmondás egyszerre érvényes. Feloldani csak úgy lehet, ha a proponens buta vagy rosszindulatú. Esetleg mindkettő.

Ez volt az SZDSZ. Hatalomban nem akarod tudni. Tiloson nevetni rajta, maximum.

[zeroz2ro]

3 millió magyar szavazó szerint itt nincs semmi ellentmondás.

[starmythelonesurvivor]

Megkérdezték a temetésen, hogy hogy van az édesanyám. Napokon belül kimennek a legújabb palijával Szaúd Arábiába, a nagykövet barát. Nagyanyám aggódik, hogy anyámat eladják kurvának, hiába nyugtatom, hogy màr ahhoz túl öreg, a sejkek vehetnek fiatalabbat is. A válaszaim ironizálása mögött ott rejlik mindig a belső valóságom, tényleg fájna, ha többet nem jönne vissza? Sajnos, most nani miatt újra többet kell érintkeznem vele, hallgatom, hogy értéktelen, buta csalódás vagyok. Én voltam élete legnagyobb tévedése, bár ne lennék, nem érek semmit. A szívem mélyén azt kívánom bár ő halna meg, nem a nagyanyám. Gyerekként is azt kívántam, bár helyett cserélnének. Nem igen tudok felidézni olyat, hogy nemcsak elvett, hanem hozzám is adott volna valamit. A faszimat is újra kezdem megkedvelni. Rájöttem, ha a dühkitöréseinél nem mondok semmit, és rezzenéstelen arcal nézek előre, nem történik semmi baj. A sok otthon töltött idő rádöbbentett arra mennyire nem szeretnék hazamenni. Vasárnaponként tök jó a fiával programokra menni, én forszírozom, lásson, tapasztaljon, ha nem lennék, csak ülnének, és ennének az ágyban. Kedvelem ezeket a napokat, megnyugszok. Valami családszerű, nem egy minta hétvégi apa, de mérföldekkel jobb, mint amilyen az enyém valaha volt. A combomat markolászta, és hangoztatta, hogy akkora lenéző úrleány vagyok, mint az anyám, csak engem “szeret” legalább feltétel nélkül. Mekkora ellentmondás, mi? Ja, csak ne találkozzunk, és ne beszéljünk. Minden az én hibám, mert túlságosan a drága mamára hasonlítok.

[angelofghetto]

a kételkedés joga (ez most hosszú lesz)

Van valami olyasmi a Bibliában, hogy értékesebb a hite a kételkedőnek aki megtér, mint a vakbuzgónak aki egyből mindent elfogad. Ha az ember átmossa a gondolkodásán az eszmét, és ez alapján választja, értékesebb, mint ha kritika nélkül veszi át.

Múltkor volt egy nézetkülönbségem, mert inkább elfogadtam a mongol kolléganőm szájhagyományát (aki azt állította, hogy a kínaiak számos találmányt loptak el más népektől, és tartják magukénak), mint bizonyos kínai forrásokat. Azt a kérdést is megkaptam, hogy ugyan miféle népek élhettek még ott Ázsiában a kínaiakon kívül.

Jókat szoktam vihogni a holdraszállás-tagadókon, akik a mai számítógépes grafika szintet kérik számon a hatvanas évek végén, mert nem néztek utána, mi volt a filmtrükkös csúcstechnológia annak idején. Ugyanígy vihogok azon, akik a mai térképek alapján állítanak bármit a múltról. Csak nézzük meg, mit művel Kína Tibettel vagy az ujgurokkal, és vetítsük ezt vissza "primitívebb" történelmi korokra. Vajon hány népet, törzset pusztítottak el vagy kebeleztek be? A kép egyből árnyaltabb lesz. Hallgattam ujgur népzenét, amiben élesen ott vannak a mi ősi gyökereink is, de erősen ott a kínai (nyafogó stílusú éneklés) és az arab hatás (dobok dominanciája) is. Kínai és arab országok közé szorultan élnek. Talán majd előkeresem, ha még megvannak az összehasonlítás alapjául szolgáló videók: akinek kicsit is zeneérzékeny füle van, maga is hallhatja majd.

A történelmet a győztesek írják, és semmit sem lehet könnyebben hamisítani, mint a múltat, mert még nem találták fel az időgépet. Vajon véletlen-e, hogy az a Habsburg ház hozta be az alattvalók kötelező oktatását (benne a saját szájízének megfelelő történelmet), aki ellopta és megpróbálta szétbarmolni a szent koronánkat?

Nálam az egész Grenczer Attila, volt töritanárral kezdődött, akinek egyik videójába egészen véletlenül botlottam, és aki azt állította, többé nem tanítja ezt a sok marhaságot, ami történelem tantárgy címén benne van az alaptantervben, mert tök logikátlan. (Vajon véletlen-e hogy a videói valahogy eltűntek a yt-tól?) Ez az egy kis töredék maradt, egyetlen perc, ami az östörténetünk hivatalos verziójáról szólna, amit tanítanak az iskolákban:

Sok zavarba ejtő kérdést tett fel, amitől én is elkezdtem megkérdőjelezni az evidenciákat. Fura élmény volt a rendszerváltás idején megtapasztalni, hogy amit eddig tanultunk a baráti Szovjetunióról, és az elszabadultan mohó és agresszív kapitalista (bár titkon irigyelt) nyugatról, az nagyjából fordítva igaz, és eddig hazugságokkal etettek mindent. De akkor amit innentől tanítanak, akkor az mind igaz, vagy az is hazugság?

Kedvenc kérdésem: miközben az európai történelem arról szól, hogy zsebkendőnyi hercegségekért dúltak ádáz csaták, itt van középen egy termékeny medence, ami senkit nem érdekel, pusztán elszórt szláv földművelő csoportok lakják. Vajon egyáltalán volt ezeknek a földművelőknek hadseregük, hogy megvédjék magukat? Vagy valami áthatolhatatlan erőtér védte őket?

Másik ellentmondás, amit Grenczer felvet: Állítólag a besenyők elől menekülve találtunk a Kárpát-medencére. Egy több ezres tömeget mozgatni asszonyokkal, gyerekekkel, szülő nőkkel, öregekkel, állatokkal, élelmiszer tartalékokkal, nem kis logisztikai kihívás. A nagy menekülés közepette valahogy mégis sikerült az egyetlen apró helyre keveredni, megtalálni a szorost, ahol a Kárpátok hegyvonulatán át lehet evickélni. És mi lett a besenyőkkel? Ők nem találták, vagy elfáradtak az üldözésben?

Mindegy, ezt most nem tupírozom. Viszont fenntartom a kételkedés jogát, és annak a jogát, hogy kereshessem a számomra elfogadható válaszokat, amelyeket össze tudok egyeztetni a családom generációi által rám örökített értékrenddel. Hogy újra és újra kételkedjek ebben az értékrendben is, és mint annyiszor már, újra visszatalálhassak.

Rengeteg kérdésem van, mert rengeteg a hibás tudás, amit lenyomnak a torkunkon. Például bioszból megtanították, hogy a nyelvünk más-más területei érzékelik a különböző ízeket. Azt gondoltam akkor, hogy velem biztosan valami nagy baj van, mert én nem így érzékelek. Mára kiderült, hogy ez egy épületes baromság, ezt egyszer valaki kitalálta, azóta szolgai módon mindenki átvette.

Miben hiszek? Az átöröklött értékrendben és hagyományokban, a népmesék, népdalok titkos üzeneteiben, a zeneiség és jellegzetes ételek párhuzamaiban, a régészeti leletekben, a genetikai kutatásokban, és igen, a szájhagyományokban. Vajon Michigan-ben vagy Rio de Janeiro-ban vagy Kalkuttában mit tudnak mondjuk a románokról? Nem hitelesebb forrás egy magyar, vagy egy bolgár beszámolója, akik régóta a szomszédságban élnek?

Csak kérdezem.

És akkor itt egy újabb vélemény, ami más, független források állításait is alátámasztani látszik, bár még óvatosan hallgatom, mert a Magyarságkutató Intézettől származik, de a hivatkozott Obrusánszky Borbála több előadását, és helyszíni régészeti kutatásokról szóló "első kézből" beszámolóját hallottam. Ez is egy mozaikkő. Meglátjuk, hova illik bele. Talán az én kirakósomba, talán valaki máséba.

[nincsessza]

A nagyon szemrevaló nőkre is igaz, hogy bár lehetnek rendkívül szépek, bájosak, elbűvülőek, sőt mikor feláll az ember farka vagy érzelmileg elgyengülök nagyon jó szolgálatot tesznek, DE egy idő után, úgy összességében rettentő unalmasak, erőszakosak, irányítani akarnak, folyamatosan minden inkolatlan böszmeség miatt panaszkodnak és, ha látják rajtam a bizonytalanságot még saját hibáikért képesek felelőssé is tenni A legnevetségesebb mikor ki akarnak oktatni, ezért megpróbálva visszabillenteni a természetes egyensúlyt, irónikus, de őszinte válaszaimmal finoman jelzem behozhatatlan mentális fölényemet. Ilyenkor szoktam megkapni, a szerintük jól megérdemelt, "nagyképű bunkó" méltatást. A gond az, hogy ennek ellenére mégis szükségem van nőre, részben érzelmi, részben testi igényeim miatt. Az ennél is sokkal nagyobb gond, hogy válaszút elé értem: Vagy öngyilkos leszek (sajnos biztos, hogy nem; nem vagyok öngyi alkat) vagy összeszedem magam és családot alapítok. Ehhez pedig nagyon kell egy nő, egy sajátos működésű oldalborda... (Azért nem több, mert egyrészt monogám alkat vagyok másrészt az én idegrendszerem egyszerre csak egy nőt képes elviselni.) A költői kérdés: Csak azért házasodjak meg, kössem az életemet örökre egy nőhöz, hogy magomat termékeny földbe vethessem? És így Arisztotelész szerint: halondóként utódaim révén részesüljek az örökkévalóságban? Vagy igaz, hogy az emberi élet legmagasztosabb vonása az, hogy a Teremtő szeretetében részesülhetünk és egyben abban társai is lehetünk. Idézet: "Hogy tud az ember az isteni szeretethez hasonlóvá válni? Úgy, hogy maga is megéli azt a szeretetet, amely tökéletesen eggyé teszi egy másik személlyel: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). Ehhez a szeretet-közösséghez Isten áldást is kapcsolt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet ” (Ter 1,28). A szeretetben eggyé váló férfi és nő Isten ajándékaként az élet átadója, hordozója is lett." És valójában az én problémám, fájdalmam az, hogy: Idézet: "Az önzés, a birtoklás, az őszintétlenség s még megannyi emberi rossz rombolja a feltétlen szeretetet. Így a férfi és nő szövetsége mindvégig megmaradt a teljes emberiségben, mindvégig hordozta Isten áldását, de sebesült lett. Jézus helyreállította a szeretet kölcsönösségét és felbonthatatlan szövetségét, a kőszívek helyett érző szívet adva az embernek: [a férfi és a nő a házasságban] „Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6). Vagyis a házasság egyetemes emberi intézmény. A Krisztus kegyelmében megélt házasság azonban szentség: lehetővé teszi a férfi és a nő számára az isteni szeretetben való megmaradást" Tehát azért tekintek így a Nő-re, a jövendőbelimre, mert én is önző, öszintétlen lettem, és a másikat saját hasznomra, élvezetemre birtokolni akarom? De ha képes leszek hinni és bízni, akkor tudok szeretni és szeretve lenni? Két kérdésem lenne: 1. Te is ilyen vagy, mint a fent jellemzett archetípikus nő? 2. Ha nem, hajlandó lennél-e leszopni? +1. Okos nőkkel ismerkedni egész egyszerűen perverzió, esetleg az érettség (öregedés) kezdeti jele? Vagy rosszul közelítem meg a problémát és az okos nő kifejezés már önmagában egy ellentmondás? Puszi A Te Bencéd Ui:A kérdés szándékosan provokatív, az elégedetlenkedő gúnyos rész sokkal inkább sajátos humor, semmint komoly vélemény. A (kevésbé) költői kérdésben megfogalmazott kételyem csupán formai. Nyilvánvaló melyik gondolattal, érzéssel azonosulok. A reakciódra viszont nagyon kíváncsi vagyok. A második kérdés nagyon őszinte 😊😍😃 a Neked írt hosszú, komoly érdeklődéssel és erőfeszítéssel megírt kérdéssel együtt. Szeretném, ha ezt elismernéd és értékelnéd és ez alapján válaszolnál. :D elküldöm anonba is, valamiért nem enged chatelni és reagálni se , lehet ez se menne át csak így

Nos, ennyi hivatkozás a szakdolgozatomban sincs🥹

Szóval valóban értékelem ezt a sok erőfeszítést, időt, ami ebben az üzenetben van😇

Én magamat amúgy egyáltalán nem tartom irányító személyiségnek..és előbb hibáztatom magamat, mint mást.

Panaszkodni sem szeretek, de azért néha jól esik😄 Ha ezzel nem fárasztom a másikat.

Feltétel nélkül tudok/tudnék szeretni, ha hagynák.

De valahogy úgy érzem, hogy pont emiatt válok unalmassá.

Pasiknak az izgalom kell, meg a nehezen elérhetőség.

Tudom, általánosítok.

De jöjjön egyszer a szabályerősítő kivétel, várom.

[nandras]

nekem úgy tűnik, hogy az mlsz-nél foglalkozási követelmény a dislexia

részlet az mlsz leveléből: "nem állítottuk és most sem állítjuk, hogy az UEFA engedélyezte, vagy konkrétan tiltotta a drapéria bevitelét"

részlet az uefa leveléből: "A félreértések elkerülése végett közöljük, hogy az UEFA soha nem hagyta jóvá az ilyen zászlók és transzparensek használatát. Az ilyen szimbólumok jelenléte a stadionokban fegyelmi szankciókat vonhat maga után"

[sronti]

TW: klímakrízis

@bereczkytamas reblogjai a traumákról és covidról elgondolkoztattak és mivel amúgy is nagyon hosszú volt az a thread, inkább megírom ezt önálló posztban.

Volt az a cikk a palesztin pszichiáterről (?) aki azt mondta, hogy a PTSD Palesztínában értelmezhetetlen, mert ahhoz, hogy értelmezhető legyen, valamennyi biztonságra lenne szükség.

Nem akarom összehasonlítani a helyzetünket (hozzám hasonlóan nagyjából biztonságos országban nem nyomorban élők helyzete) valakivel, aki állandó közvetlen életveszélyben van, de annyiban mégis releváns a párhuzam, hogy a covid okozta trauma csak feltárta a sebezhetőségünket itt a világ gazdagabbik felén és elvette azt a biztonságérzetet ami azóta se jött vissza sokaknak így minden újabb krízis csak adott a traumához, tehát nem poszt, hanem krónikus trauma állapotában vagyunk sokan.

A korábbi biztonságérzetet az adta, hogy a világ gazdagabb felén (beleértve ebbe most az EU keleti felét is), nagyon régóta mindenkit érintő változás csak lassan, évek alatt történt. Még a 2008-as válság is (Magyarországon 2006-tól) is csak lassan csorgott le az emberek közé, itt egy csőd, ott Zoli elvesztette a munkáját. Így lehetett úgy tenni, mintha minden katasztrófa és háború egyedi lett volna, ami nagyon ritkán van hatással az egyéni mindennapi életünkre. Minden kicsit rohad, dehát mindig is rohadt kicsit. A covid viszont fáziskésésekkel ~egy hónap alatt felforgatta több milliárd ember életét.

A covid szerintem azzal okozott kollektív traumát (az egyéni traumák jelentőségét nem lebecsülve, csak a jelenséget most máshonnan vizsgálva) hogy újraindította a történelmet Nyugaton a közemberek számára és a destabilizáció látványosabb lett és közelebb jött hozzánk.

Innentől nehezebb lett nemzetközi politikai és az antropocén kor folyamatait távolságtartással nézni. Persze sokan kétségbeesetten próbálunk úgy tenni mintha vissza tudnánk menni oda, hogy a pakisztáni árvíz, az ukrajnai háború valaki mással történik, Apu megvéd, a szörnyek a szekrényben meg az ágy alatt laknak, csak akkor lesz baj, ha kidugjuk a lábunkat a takaró alól, de ez egyre nehezebben megy. Ez nem a tudatos politikai gondolkodás szintjén okoz változásokat, hanem a mindennapi döntésekben, amik később persze visszacsatolódnak a politikai gondolkodásra is. Korábban sokszor elvált a kettő egymástól: "Naná, hogy érdekel egy vízparti telek, naná, hogy hiszek a klímakatasztrófa előrejelzéseinek. Milyen ellentmondás?" Aztán, ahogy egyre közeledik a két valóság egymáshoz, erre lesznek reakciók, amik eltérőek lehetnek és akár a szolidaritás erősödésével és kiterjesztésével, akár az in-group szűkítésével is járhatnak. Lehet sokkal erősebben fúrni a fejünket a homokba, vagy akár az eddigi határokon túli áldozatokat vállalni a probléma megoldására. Egyelőre Európában úgy látszik a fej homokba fúrása és az in-group szűkítése dominál, de azért arra is vannak halvány jelek, hogy ez változhat.

Ha valamiről többet olvasnék, akkor a különböző társadalmi osztályok és különböző politikai és gazdasági stabilitással bíró országokban élők reakcióinak különbségét kutatnám a covid okozta traumákra, meg a gazdag országokban élő osztályok reakcióinak különbségét. Van például itt is egy város-vidék, kétkezi munkás-irodai munkás különbség reakciókban, amit elég keveset kutatnak a jelentőségéhez képest.

A social media előretörése által okozott társadalmi fragmentációs folyamatokat sokkal nehezebben visszafordíthatóvá és gyorsabbá tette a covid megjelenése ezeknek a különböző reakcióknak a kontextusában is. Korábban se volt jó a helyzet, de ahogy az IRL elszigeteltségben sokan ezeken a felületeken kerestek biztonságot és megnyugtató magyarázatokat egyben tovább is növelték ezeknek a platformoknak a befolyását és ez közel reménytelenné teszi az egységes fellépés lehetőségeinek megteremtését bármilyen komoly problémával szemben. Bármilyen konszenzus közelisége azonnal egy lehetőség a contrarian álláspont felvetőjének politikai megerősödésére, ahogy az algoritmusok felkapják ezeket, hogy "meaningful interaction-t" (pénzt), vagy rabbit hole-okat (még több pénzt) gyártsanak belőle.

Közben haladunk a mostani polycrisis állapotából az omnicrisis felé, amikor tényleg minden ledöglik és a lefelé tartó spirál tényleg begyorsul. Van az utóbbi két évben kedvenc idézetemmé vált Hemingway mondás, amit régebbi követőim már eléggé unhatnak:

“How did you go bankrupt?

Two ways. Gradually, then suddenly.”

A covid volt szerintem a suddenly fázis kezdete a gazdagabb országokban, de az is lehet, hogy tévedek és a suddenly fázist még el se tudjuk képzelni milyen lesz.

[vanista]

Sima youtube-komment, de a felső polcról

“Az Archaikus torzó (1971) film kapcsán: Sok történetnek az a váza, h a főszereplő valami jobbat próbál élni mint amit maga körül lát, egyénileg kiemelkedik, fegyelmezett, felelős, hiteles, értékes életet próbál-kezd-igyekszik élni (egy/néhány fontos szempontból vagy általánosan, minden szempontból), valameddig eljut, aztán zárvány marad és elenyész, felőrlik, elfárad, ellenreakciókat ad, elbukik (Kazinczy a Kitömött barbárban, Captain Fantastic - meg kiderül, h más motivációja is volt arra, h kimenekült, nemcsak filozófiai választás volt).

Azt kell megérteni, h a társadalomban benne maradás, a munkamegosztás, a sok emberes rendszerek nagyon nagy hatékonyságot jelentenek, amivel nem nagyon tud versenyezni egy outsider. Egy mainstreamben élő, egyszerű gyári munkás az egyszerű, nem túl gondos munkájával is sokkal hatékonyabb mint egy egyedülálló vagy kisebb zárványban dolgozó, nem azért, mert a saját munkája, hozzájárulása olyan jó lenne, hanem mert a nagy rendszer hatékony, az ő munkáját, szerepkörét managerek gondolták ki, optimalizálgatták, consultantek gondolkodnak helyette és teszik őt megfelelő helyre kis csavarként, mások találták fel helyette a gyártási folyamat lényegét, a fizikáját-kémiáját, mások innováltak, ő elég ha beül a készbe és kis csavarként csak csinálja amit mondanak neki. Egy olyan hatalmas beszállítói lánc, ökoszisztéma része, h az viszi el őt is a hátán és ad neki modern megélhetést, első világbeli fizetést, jólétet, nem a saját ereje.

Ezért keres többet egy egyszerű ember egy jobb ökoszisztémában. A mainstream ezt a hatalmas rendszert is jelenti. A látszólagos ellentmondás ott van, h hogyan lehet az, h ezek az egyesével jobb különc, társiatlan emberek általában kevesebbre viszik mint akik benne maradtak a társadalomban (…)” jratkai

Volt már, sebaj. Van tovább is, ott.

[csacskamacskamocska]

Ne beszéljetek rondán másokkal!

Ahogy a barátnőm pasija beszél, a kocsiból ki tudnék ugrani. :( Szereti a barátnőmet, szájrapuszi minden üdvözléskor, meg hurcolja mindenhova, eltartja, szex is van, de az a stílus, a mogorvaság, a folyamatos kis leszólások, a hisztis megjegyzések... nehéz ezt visszaadni, de amióta találkoztam velük, azóta ezen gondolkodom. Hogy a keserűség, rengeteg rossz érzés, kiszolgáltatottság, aggodalom mindennel szemben ami a pasiban van, az valami rettenetes stílussá érlelődött az évtizedek alatt. Minek foglalkozol vele, nem tudom, nem érdekel, nem az én dolgom, már megint, mert te, napersze, mindig ez, minek, stb. Frusztrált a pasi iszonyatosan és lett egy olyan beidegződése (szerintem), hogy ebben a nagyon stabil, régi kapcsolatban ahol az egyetlen biztos pont, hogy ez az anyagilag kiszolgáltatott nő nem fogja őt megcsalni, elhagyni, itt hadd legyen meg az a lelki kényelme, hogy úgy beszél, ahogy akar, ahogy neki jön, keresetlen szavakkal kifejezze amit gondol, érez, ne kelljen magát fegyelmeznie. Lelki mackónadrág. Mindez okés is, csak ami kijön a száján az olyan tragikus belsőt mutat, ami engem megijeszt. (pállott fasz a lelki mackónadrágban) Mit mond a barátnőm? Bántja, de leszarja. Leszarja, hogy ilyen rondán beszélnek vele. Leszarja, hogy nem kap elismerést, hogy nem hisznek benne, hogy minden az ő hibája. Ez a fajta ronda beszéd (otthon úgy beszélek ahogy akarok) ez tiszteletlenség. Miért kéne így beszélnem azzal, akit szeretek? Miért ez jön a szájára, az agyába? Attól még szereti... Ez kb olyan ellentmondás, mint a szerelemféltésből emberölés. Nehezen tudom kifejezni, hogy mire gondolok, mert a felszabadult csipkelődés az más, amikor mind a két ember nevet, amikor megijeszti az embert, ha megérzi, hogy a másikat azért megcsípte a viccelődés, nem akar bántani, nem akar leszólni, kioktatni, csak karikírozni helyzeteket, nevetni a nehézségeken. De ez a megtört, fáradt, kiégett, kiábrándult, szorongó, keserű "valami" ami a pasi mondatait színezte, ez mint a kenyér ízében megbújó doh. Ez a férfi, akit több évtizede ismerek, most ijesztő lett. Egészen ijesztő. És a felesége, akikkel vidám napot töltöttem, a kocsiban hazafelé negyed óra alatt megszürkült és lelombozódott. Minek rongálni egymást? Ez a férfi nem egy erőszakos érzéketlen faszkalap. "Csak" kivetíti a saját belső rossz érzéseit, ami formálja is őt. És nem tud róla. Ha szólnak neki, akkor a barátnőm a hisztis, és "megszokhatta volna már, hogy ő ilyen!" Egyre jobban zavar engem ez a kijelentés, hogy "ilyen vagyok, szokd meg, fogadd el!" Lelki mosdatlanság.

[rejszelde]

Egy magyar, aki azt állítja: minden magyar hazudik. Klasszikus paradoxon.

- Ha igazat mond, akkor bukott az állítás, hiszen ő legalább egy magyar, aki igazat mondott.

- Ha hazudik, az állítása igazzá válik, csakhogy ellentmondás.

[kedvesmajam]

mint utóbb kiderült az apám születésnapja január 14én van. hülye indok, de nem tudtam elviselni, hogy aznap ittam utoljára

most két nap ittam, de valahogy nem foglalkoztat a piálás, akármekkora ellentmondás ez

holnap életemben először arany durbincsot sütök. ez lesz az első alkalom, hogy egész hallal dolgozom. de pont ilyen új dolgok kipróbálására vágyom

[versinator]

Füttyszó vetkező

Halottban fényévem tévedett szánkón Héjj pimasszal csiripelnek rádión Ragyogta gyászpompás templomokat lacikonyha Odalát teljével folytatta nyihaha Kabint nyarad padokon varázsszőnyege Piszkát keserüség kuksoljak faluvége

Tömi nedveket szájhőse irgalmadra Sakk fellegeknek erkélyünkre piszokra Becsülök fanyaran kettéválik drótostót Vezényszavát szíjáttételes tombolnak takarodót Veszíthetett indúl fonnyadó üvege Bukfenced holnaputánra beszélhetek kérge

Halottaink tömb égesd tarkón Bástyáiról dicsőségünk megértően kórón Bátorító asa kattogva álruha Bucsúzott cinicini bukfencet fegyencruha Kígyózó lökni hegyoldali részegsége Óralap mocskosabb ellentmondás hitrege

Szövögeti omlásban mulattatott bukására Serkenti fanyarabb szelébe poklára Hasára érezhessek megbökdöstem altatót Részegebben tátogó bújtunk pondrót Lakk szégyenemet robbanásig öröksége Szétdobált tücsökfejű kapcsolta íge

Megenyhűlt finise citadellát szállón Nyakunkat meglegyek megtréfálta mólón Leülünk szidnám rászorulók álompuha Gúnyolódott felfedezte elgyengít dunyha Csontomba változom horgonyok üdvössége Süllyedek fürössze gyerekcsapat feketesége

Csirákban csitíts szaglászni menzára Gyümölcsfák találkozhatunk megmentőm szahara Sajnáltalak mozdonyvezető zöldből forgót Fürdünk nejük kuszáltan rablót Ijj átveri lelkesedést négyszöge Mán óriáshegységben dutyiban kietlensége

[aranysziv]

mit lehetne írni egy szörnyetegről?

talán erős kezdés, igen. talán. de akármikor elkezdtem ezt a szösszenetet írni, mindig ezt az egy mondatot hagytam meg. először leírtam hosszan mindent. monológ volt, ennél is sokkal hosszabb. elmondtam, hogy milyenek voltak a körülmények, hogy mit éreztem. visszaolvasva még olyan mondatokat is találtam benne, amiket régen, a viták során számtalanszor próbáltam neki elmondani - persze, mindhiába, mintha csak a falnak beszéltem volna. (haha, véletlen belsős poén.) aztán ki is töröltem inkább. mármint az egészet. és újra elkezdtem írni. és akkor leírtam mindent, de mindent, komolyan, még csak meg se válogattam a szavaimat, tudod, folyt belőlem, ahonnan csak jöhetett, jött is, és elárasztott mindent, mint egy özönvíz. ott voltak a szavaim, a sajátjaim, a legsötétebbek, a legkegyetlenebbek, a legkíméletlenebbek, amiket csak ismerek. dühös sem voltam, nehogy azt hidd, nem szitkozódtam különösebben, de mégis kellően brutálisan írtam le mindent, ami bennem volt. mert azt csak így lehetett. és kicsit sem éreztem úgy, hogy ne érdemelné meg őket. nem azért töröltem végül, mert ne érdemelné meg azokat a szavakat. mert ne lenne szörnyeteg.

azért töröltem őket, és azért írtam át azóta újra és újra ezeket a sorokat, mert egyik pillanatban tényleg úgy gondolom, hogy van helye annak a sok fájdalomnak, és egészen terápiás jellegű tőlük ilyenformán megszabadulni, míg a másikban más érzések kerítenek hatalmuk alá, és ott nem állják meg a helyüket az előzőek. úgyhogy ha kicsapongó vagyok, akkor ezért. nem hiszem, hogy ez már valaha változna, marad ez az ellentmondás, és nekem így is jó. tudok ezzel bánni, tudok gyógyulni, tudom azt is, hogy mikor kell a tekintetemet másfelé fordítani, és ezt meg csak hagyni. még mindig nem telt el elég idő, és nem tudom, hogy mikor fog, de azt tudom, hogy azok után, amiket láttam, még mindig itt vagyok. még mindig kell írnom erről, mert itt van, bennem. tetszik vagy sem, itt van, és én érzem. néha azt gondolom, hogy van hozzá egy láthatatlan fonál, ami mindig ott lesz valamiért. akár beszélünk, akár nem, akár tudok róla, akár nem, akár látom, akár nem. mintha nem ezek számítanának, hanem hogy van valami, ami összeköt vele, és nem tudom, hogy mi az, vagy hogy meddig marad velem, de most még itt van. és én érzem. Petőfi azt írta egyszer, hogy az idő igaz s eldönti, ami nem az. azt hiszem, velem azért maradt ez a fonál még mindig, mert nekem igaz volt. és ha valamit nem bánok úgy igazán ebből az egészből, akkor az ez.

attól, hogy eszembe jut, hogy gondolok rá, hogy írok „hozzá” vagy róla, az még nem egyenesen arányos azzal, hogy azt szeretném, ha visszajönne, sőt. már egy jó ideje nem szeretném. abban a formában, ahogy elváltunk, és amit azóta láttam és tudok, miért akarnék egy ilyen embert magam mellett tudni? és ez a kérdés hatalmas fejlődés végterméke, nagyon sok erőmbe telt leírni ezt, ugyanis azelőtt soha nem tudtam rá így gondolni. akármikor elment, a következő percben már azt kívántam, hogy bárcsak újra láthatnám. régen könyörögtem, de tényleg, rendszeresen imádkoztam az Istenhez, hogy őt, én csak őt kérem; mikor nem beszéltünk, hogy beszéljünk újra, hogy legyen az életem része, ezt akartam. annyira ragaszkodtam hozzá, hogy ezt kértem az Istentől, komolyan, hogy... csak őt, ahogy van, a szívét, a testét, a lelkét. nehéz ezt megmagyarázni. szerintem ő sem érti, vagy nem is akarja igazából. vagy nem hiszi el nekem, talán nem is képes rá. szeretni akartam őt. ott lenni neki. szerettem volna, ha ő is szeret. ha ő is itt van nekem. azt hiszem ezt a történetet el lehetne mondani ezzel a négy mondattal is. van eleje, van vége, és tulajdonképpen a sorok mögött tartalmazza a lényeget is. de én még mindig írok.

az én szeretetem más. persze, mindenkié. és ezzel nem is azt akarom mondani, hogy az enyém bármivel előrébb lenne, mint másé, mert nem. de más. borzasztóan makacs. komolyan, szinte már felfoghatatlanul önfejű. a sok vita és az ördögi kör, amiben benne voltunk, amiből nem tudtunk kilépni, talán részben mind neki köszönhető. nem akartam őt elengedni, tényleg nem. azt hiszem, a veszekedéseknél a szívem voltaképpen nem is nekem szurkolt. vicces, nem? nem is csoda, hogy nehéz (volt) elrendezni magamban úgy a dolgokat, hogy a saját szívem egy hosszú, hosszú háborúban nem is engem választott, hanem valaki mást. azt akarta, hogy ő nyerjen, és ne én. a legjobbnak látott valakit, akit most csak szörnyetegnek nevezek, és ez tud ám fájni, ezért kell és kellett is az a sok idő. mert régen, mindenre talált neked kifogást. komolyan. szerintem te ezzel nem is vagy tisztában egyáltalán. minden bántást, minden érthetetlen dolgot, amit tettél, meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért tetted. csak miatta, csak azért, mert az én szívem így szeret, ha szeret: feltétel nélkül, vakon. aztán egy januári napon egyszer csak láttam, amit látnom kellett. mindent. így esett - mondhatnám, de valójában én kóboroltam rossz helyre. és aznap este valami megváltozott bennem. aznap este semmit nem kértem az Istentől. semmit az égadta világon. életemben először megköszöntem Neki, hogy ő már nem, hogy ő már nincs itt, hogy így alakult. hogy láthattam mindezt. hogy már értem, hogy miért tartott engem tőle folyton távol. beismertem, hogy nem kellett volna ennyi ideig húzni ezt. nem éveket, perceket nem kellett volna rááldoznom. nemhogy az időn túl a többit – ezek kavarogtak bennem akkor. minden, amiről addig is azt gondoltam, hogy súlya van, hirtelen egyszerre nyomott el. egyszerre kellett érezni minden súlyt. azóta is kutatom a mértékegységeket, mert fogalmam sincs, hogy ezt az egészet miben lehetne mérni. hogy mi volt az akkor, aznap este.

és néha most is úgy kelek fel, hogy hiányzik. nem kicsit, hanem nagyon, amikor megbénít az érzés, és nem akarsz felkelni. van, amikor túl nehéz. pedig csak egyszerű dolgokról van szó: szeretnék hozzá szólni, látni őt, tudni, hogy jól van. de aztán rögtön az a gondolat követi az érzést, hogy mégis hogy hiányozhatna valaki, aki mindennap felkel, ugyanúgy, mint én, és minden egyes nap úgy dönt, hogy mást választ, egy másik utat az életben. egy utat, amiben nem vagyunk egymás életének a része még csak kicsit sem. aztán sikerül felkelni, és a kávé felett jobban belegondolok: tényleg hiányzik? komolyan? az hiányzik, hogy mennyit sírtam azon, amit tett vagy éppen azon, hogy nem tett semmit? hogy hányszor volt olyan, hogy ő nyugodtan aludt, míg én álomba sírtam magam? még a születésnapomat sem tudja, csak ha mondtam neki. az hiányzik, hogy mennyire hálátlan volt? az, hogy nem vállalt fel, mint embert, még a barátai előtt sem, még annyi év után sem? mert biztos vagyok benne, hogy nem mesélt nekik rólam. sőt, kérte, hogy én se beszéljek róla az enyémeknek. az, hogy soha nem mondta például, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán vagyok neki, vagy csak hogy létezem? vagy mondjuk bármit arról, hogy hogy érez irántam? még ha nem is az volt, amit én éreztem. meg se próbálta. hogy soha nem dicsért? az hiányzik, hogy mennyit veszekedtünk? hogy mindenkire és mindenre volt ideje, csak rám nem? hogy soha nem jöhetett szóba semmilyen jövőbeli terv, mert amúgy is "minek", meg hogy „az messze van még”, meg hogy a válasz rendszeresen az volt, hogy "majd meglátjuk", és pontosan tudtam, hogy ez a nemet jelenti? boldog voltam, mielőtt belépett az életembe. és akartam őt, nagyon akartam, Isten látja a lelkemet. megbecsülni, törődni vele, szeretni. vágytam rá, hogy ő is engem. sóvárogtam erre, mert úgy éreztem, hogy együtt, ha tényleg ott vagyunk egymásnak, akkor erősebbek lennénk mindketten. belőle hiányzik valami, ami bennem ott van, és bennem is vannak hiányosságok, amit tudom, hogy ő tudott volna pótolni. tanulhattunk volna egymástól, vágytam erre, tényleg. de nincs rá szükségem. egy olyan szörnyetegtől, amilyen ő, pláne nincs rá szükségem. megy másképp, jobban. egyedül is, ha kell, vagy mással. de nem veled. soha nem veled.

leírhatnék mindent most, ahogy korábban. hogy mit láttam, hiszen ez érdekel, le merem fogadni. tudni akarod, hogy mi a titok, hogy mi az, ami miatt ennyire nehezen jöttek a szavak. ami ezt váltotta ki, hogy gyökerestül változott meg az, amit rólad gondolok, ahogy irántad érzek. neked éveid voltak, hogy meggyötörj, ahogy csak tudtál, és mégse sikerült elérned, hogy igazából úgy tekintsek rád, ahogy te szeretnéd. összetörtél bennem mindent, amit csak tudtál, amit csak lehetett, de nem a szívemet. mert az ugyanúgy szeretett. és utáltad. most meg szörnyetegnek nevezlek, és egy porcikám sem ellenkezik. de mégsem akarom leírni, amit tudok. megtettem, elmondtam valakinek, de nem neked, és nem így, nem ebben a formában. és az az egy épp elég volt. nem kínzom magamat fölöslegesen. ez vagy te. végül is mindig mondtad. és végső soron mindig igazunk lesz, bármit is mondunk magunkról. az agyad keresi az igazolásokat, és ha nincs, hát, teszel róla, hogy legyen. tettél. azt mondtad nem vagy jó, hogy nem vagy olyan jó, mint amilyennek én hiszlek, amilyennek én látlak. és elkövettél mindent, hogy tényleg ne legyél az. csakhogy ezzel majd neked kell együtt élned, nem nekem. mert az ember elmehet bárhova, akárhova, de mindenhová magával viszi saját magát. és ennek hagyok időt, hogy megértsd. mert valamikor egyszer, amikor ismerkedtünk még, elmondtad, hogy milyen vagy, és hogy milyen nem szeretnél lenni. én emlékszem rá. és te vajon?

na és amikor az egyik legjobb barátnőm is érintett lett a világodban, vagy annak egy kis szeletében, az egy utálatos dolog volt, még most is az egy szinten, mármint nekem, mert a lány tudta, ő tudta, hogy ki vagy te. pontosan tudta, mert évekig hallgatott és gyakorlatilag sokszor a vállán sírtam miattad. többek között nyáron is, azon a koncerten, mert történetesen még ott is vele voltam. ennek ellenére mégis megtette. megteszi néha azóta is. meg te is. bár nem tudhattad, nem tudhatod, hogy ki a lány, ez igaz. de ez nem mentség. mert ott a többi, a minden, a hatások, amit annyiszor próbáltál elmondani, de sosem sikerült, a tengerről, meg a folyókról, mindig csak erről hadováltál, ahelyett, hogy a nevén nevezted volna a dolgokat. a legtisztább vízű forrás, mi? azóta párszor a lány próbált közeledni felém, néha még válaszoltam is. de eltoltam magamtól. amennyire csak lehetett. én ebben nem akarok részt venni. és látni sem akarom. azt meg pláne nem akarom végignézni, ahogy hazudik. a két szemembe. mikor tudom. valahogy nekem nem ez a szint. és nem kellenek ilyen emberek. már könnyebben engedek, könnyebb a búcsú is. főleg ha tudom, hogy ennyit jelentek a másiknak. (mennyit?)

de igen, itt most róla van szó igazából, szóval, visszatérve rá, írtam neki, itt a bizonyíték, csak lefelé kell lapozni éveket, mert néha szerettem azt gondolni, hogy van még kihez. legalább az emlékéhez. vagy annak az emlékéhez inkább, aki nekem ő volt. amit jelentett. de valahogy mindezek után csak... nem is tudom. átértékelődött, azt hiszem. finoman fogalmazva ugyan, de át, igen. felülíródott! ez talán még jobb szó. egyszer dühös voltam, és azt írtam, hogy jobb lesz nekem nélküle. csak egy ehhez hasonló szösszenetbe kiírtam magamból. a pillanat hevének nevezném, vannak néha ilyenjeim, hogy leírok valamit, amit le kell akkor írnom, hirtelen vagyok, de utána el is múlik az érzés, nem gondolom komolyan. akkor épp nem beszéltünk, nem is gondoltam, hogy majd olvassa azokat a sorokat, mégis kaptam tőle egy üzenetet, hogy ő is úgy gondolja, hogy jobb lesz nekem nélküle. én meg akkor már, persze, rögtön ellenkezni kezdtem, hogy azok a szavak nekem nem ugyanazt jelentik, mint neki, mert más nyelven beszélünk, és más a habitusunk is. azt mondta, hogy igen, ebben egyetértünk, mert mi ketten, ő meg én, tényleg külön nyelveket beszélünk, külön mondatokban, véletlen fátyolba bújtatott közös metszeten. szépen mondta, minden szavát megjegyeztem amúgy is, amiket valaha hozzám intézett, még a verseiből is tudok idézni, de ez külön megragadt valamiért. kértem, hogy az én nyelvemen olvassa, ha már úgy tesz. reméltem, hogy ebből az egy mondatból érti majd, hogy még ha most épp hullámzok is, és haragszok rá, nem volt az olyan komoly. hiszen mégiscsak róla volt szó, és én szerettem őt. azt mondta, hogy történik mindennap, az én nyelvemen. emlékszem, mosolyogtam, mikor olvastam, úgy éreztem akkor is, mintha ott lenne az a hülye fonál, és érti, érti, amit mondok neki. csak annyit kérdeztem tőle akkor, szinte nevetve, az összes haragom elszállt addigra, egy szó sem volt igaz már a szösszenetből, hogy menthetetlen, és hogy ugye mondtam-e már. azt mondta: tudom, mondtad már rengeteg. tökmag, így hívott.

lehetne most is így, ahogy akkor volt. mondhatnám, vagy utalhatnék rá, hogy nem mondtam komolyan, hogy ezek közül semmit sem gondoltam komolyan, hogy csak túl forrófejű vagyok, láttam valamit, és egyszerűen ki kellett adnom magamból, mert ez vagyok én. de nem tehetem, ezúttal ez más. tényleg megláttam benne a szörnyeteget. és most hagytam magamnak időt, vártam, hogy elcsendesedjek, hogy amikor tiszta a fejem, és nem vagyok épp hurrikán, akkor hogy látom őt, hogy emlékszek vissza rá. hogy mit mond a szívem. de ahogy telt az idő, ez az érzés megmaradt. most már csak ez maradt nekem: ő egy szörnyeteg. és egy szörnyeteg után nincs mit érezni, nincs mire emlékezni, nincs miről írni.

ezzel együtt biztos fogok, hiszen bennem itt van, de valahogy már semmi sem ugyanaz. és az a sok minden, az a rengeteg minden, aminek én jelentőséget tulajdonítottam, az már nincs. és látom a nevét, és csak megrázom a fejem, hogy nem, mert nem. és nem. és aztán tényleg nem. pedig annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem neki, nem neki, érted. régen azt mondta, hogy soha nem lesz olyan, hogyha én keresem őt, akkor ne válaszolna majd. megígérte. én sosem tettem neki ilyen ígéretet, de egyszer sem, fel sem merült bennem konkrétan, hogyha keres, akkor ne válaszolnék majd. még akkor sem, amikor minden felelősséget rám akart tenni, amikor azt mondta, hogy bár ő nem bírja megállni, hogy ne keressen, nekem kellene erősnek lennem, és nem válaszolnom. gyűlöltem ezért, hogy ezt mondta. hogy kérhetett tőlem ilyet? úgy fájt. nem, ez még most is. mintha nem tudta volna, hogy mit érzek, hogy mennyire mélyen érzem. gyűlöltem érte. gyűlöltem azért is, hogy többször is mondta, mintha elsőre nem lett volna elég súlya. gyűlöltem, hogy benne komolyan az volt, hogy akkor vagyunk erősebbek, ha meg tudjuk állni, hogy beszéljünk egymással. hogy szerinte ez az erő. hogy szerinte komolyan ez az erő. de így utólag belegondolva... kinek mi volt a lecke. vagy kinek mi lesz - ebből az egészből. a borzalmakon keresztül megtaníthatott minket a szeretet és a ragaszkodás egyetemes együttállására. akár. vagy nem. és csak szörnyeteggé változtatott minket. vagy legalábbis egyikőnket.

sajnálom. őszintén sajnálom. annyira szerettem volna megmutatni neked, hogy van más út. te meg én sokban különböztünk régen is, most aztán pláne, de volt azért olyan, amiben hasonlítottunk. bár sokszor hercegnő mondjára viselkedek, nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, igazából nincs. inkább két csata között jól esik egy otthon. valaki, aki ezt tudja nekem biztosítani. hagyja, hogy megbírkózzak az előttem álló feladatokkal, de ha meg kell pihennem, akkor ott van. az én szememben te is ilyen voltál. és ez akartam lenni neked. szerintem ez az erő. vagy ez is az. azóta volt alkalmam megtapasztalni, hogy igazam volt. így könnyebb. jobb. és van benned egy gondolat, hogy te is jobbá akarsz tőle válni. és tudsz is, ott van a fejlődés, én mindennap látom magamon. és örömmel tölt el, őszinte örömmel. nem másért, hanem magam miatt, de ha én ragyogok, akkor másra is hatással vagyok, és ez jó érzés, nagyon jó. melegséggel tölti el a szívem, és olyankor nem fáj. olyankor tényleg nem. bárcsak látnád, néha ezt kívánom. sokszor elképzelem, hogy rólam gondolkozol, de csak mert szeretném látni, hogy milyen vagy olyankor. vajon hogy maradtam meg benned? vajon én is meghaltam számodra? vajon te érzed a fonált? vajon létezik még, ott van benned az, akit szerettem valaha? vajon tudnál még jó lenni? pár év múlva szeretném, ha eszedbe jutnék, és a szavaim, minden szavam, még ha sok is, és az, hogy én tényleg hittem benned. csak ez. hogyha egyszer minden fény kialudna, ha teljes lenne a sötétség azon a horizonton. akkor az, amit én éreztem, ahogy én láttalak az én szemeimmel, és az hogy hittem benned, az mind egy-egy csillag lenne, vagy akár maga a hold. szeretnék a hold lenni. és ha most nem is, legalább akkor majd megérted. ez jó lenne, nagyon jó.

[bdpst24]

Magyarországon is jelentősen aluldiagnosztizált az idült vesebetegség

Magyarországon is jelentősen aluldiagnosztizált az idült vesebetegség

Népbetegség, mégis alig beszélünk róla: másfél millió magyar szenved tőle Nehéz felismerni, pedig könnyű diagnosztizálni – mondhatjuk a világ népességének mára mintegy tizedét érintő idült vesebetegségről (chronic kidney disease). Az ellentmondás csak látszólagos: a CKD valóban szinte észrevehetetlenül, panasz nélkül jelentkezik, miközben már egy rutin vérvizsgálat során is egyszerűen…