Orbán Ottó: Fönn a Csomolungmán
A művészet, vegyük úgy, hegymászás.
Az ifjúság gubancos, zöld bozót a föld ölén, a dombvidék két széttárt combja közt; még semmi sincs eldöntve, lezárva, még minden lehet belőled... bérgyilkos, hajóskapitány, szakácsnő, püspök, apáca, föltaláló, pornófilm-sztár, történész, paraszt, akármi... a választék határtalan.
De ha eldöntöd, hogy a nyaktörő magasság vonz, az életed ösvénnyé szűkül, s az az ösvény fölfele visz.
A kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a beszerzés, nincs időd homályos sejtelmekre. Néha látod a csúcsot, ahogy kibukkan a felhőkből s megcsillan rajta a hó.
Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól megszabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani.
Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb.
Azzá csupaszodsz, aki vagy. Átlátni rajtad, mintha üvegből volnál. Látni a csontjaidat.
Előbb csak titokban, később nyíltan kezdenek unni.
Mondod a magadét. Jó – tömörebben, célratörőbben, de azért ugyanazt.
Most már látod, a csúcsra fölérni – halál.
De nincs kivel elszámolnod. Nem, hogy az Isten nem vár rád odafönt, de senki sem vár senkire ott soha. Nincs ott más, csak a szél meg a hóvihar meg a fuldoklás melledben föl-alá járó vasreszelője.
Csikorgatod a fogaidat (vagy csak képzeled ezt is?), és lefekszel a hóba.
Végre. Most legalább egy jó nagyot alszol.
(Hallod-e te sötét árnyék – Új versek, 1995-96)
3 notes
·
View notes