#hallod-e te sötét árnyék

[most-nem]

[neveline]

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.

Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép,

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.

Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.

Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.

A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,

Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.

Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.

Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.

Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.

Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

[most-nem]

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép. Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép, Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok, Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja. Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon. Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod. Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt. A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt. Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba. Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű. Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre. Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be. Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

[most-nem]

Orbán Ottó: Fönn a Csomolungmán

A művészet, vegyük úgy, hegymászás. Az ifjúság gubancos, zöld bozót a föld ölén, a dombvidék két széttárt combja közt; még semmi sincs eldöntve, lezárva, még minden lehet belőled... bérgyilkos, hajóskapitány, szakácsnő, püspök, apáca, föltaláló, pornófilm-sztár, történész, paraszt, akármi... a választék határtalan. De ha eldöntöd, hogy a nyaktörő magasság vonz, az életed ösvénnyé szűkül, s az az ösvény fölfele visz. A kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a beszerzés, nincs időd homályos sejtelmekre. Néha látod a csúcsot, ahogy kibukkan a felhőkből s megcsillan rajta a hó. Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól megszabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani. Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb. Azzá csupaszodsz, aki vagy. Átlátni rajtad, mintha üvegből volnál. Látni a csontjaidat. Előbb csak titokban, később nyíltan kezdenek unni. Mondod a magadét. Jó – tömörebben, célratörőbben, de azért ugyanazt. Most már látod, a csúcsra fölérni – halál. De nincs kivel elszámolnod. Nem, hogy az Isten nem vár rád odafönt, de senki sem vár senkire ott soha. Nincs ott más, csak a szél meg a hóvihar meg a fuldoklás melledben föl-alá járó vasreszelője. Csikorgatod a fogaidat (vagy csak képzeled ezt is?), és lefekszel a hóba. Végre. Most legalább egy jó nagyot alszol.

(Hallod-e te sötét árnyék – Új versek, 1995-96)

[most-nem]