#jutalomutazás | Explore Tumblr Posts and Blogs

aretsorozat · 5 years

Text

2/4.

Kék tampon (2.) Ugribug megérkezik. Kék tampon (3.). Ugribug, a Rex.

KÉK TAMPON 2.

És a Pántlikás Ladában megállt az idő. Egy olyan mozdulat közben, amikor

Benjamin ámulva bámulja a terhességi tesztet. Boglárka meg szikrázó szemmel fürkészi őt. És meg nem mondja senki, még ő maga se magának, hogy mit tesz majd a következő pillanatban: tíz körömmel esik a srác arcának, visítozni kezd, csendben sírva fakad, vagy csak halkan, akár egy sóhaj, idézi az örökbecsű szólást: Ádám, oh, anyának érzem magam… (a férfi kereszt, vezeték, gúny, avagy beceneve behelyettesíthető.)

Benjamin végre levegőt kap és szóhoz jut. És lelkendezik.

- De hát ez szuper, csajszi!

- Mi ebben a szuper?!

- Babánk lesz?

- Babánk? Az csak nekem lesz, csipszar.

- Mért, nekem nem?

- Te csak felcsináltál, te kis pöcs!

Igen. Ez a hang már majdnem visítás, de még nem hiszti. Boglárka szája széle pedig úgy remeg, mint aki mindjárt sírva fakad, ám a szeme még nem könnyes, a tükrében egy merő hideg gyűlölet. Ez bizony lelohasztja a reménybeli ifjú apát. - Mi van?! – nyög fel értetlenkedve.

- Mi az, hogy mi van?!

- Te…te nem örülsz ennek?

- Minek?!

- Hogy minek? Hát ennek!

- Normális vagy?

- Én?

- Te.

- Én…nem tudom. Te?

- Minek is örüljek?

- De hát babánk lesz!

- Dehogy lesz!

- Hogyhogy nem lesz?

- Nem lesz.

- Na, várjál…akkor ez az izé, ez a kék műanyag tampon, akkor…

ez nem egy olyan izé tesz?

- De csipszar, az egy olyan izé teszt.

- Akkor meg nem értem.

- Mit nem értesz?

- Terhes vagy, vagy nem vagy?

- Elvetetem.

- Mi? Mit?

- Jól hallottad.

- Na ne!

- Te ebbe nem szólsz bele.

- Hát már hogyne szólnék?

- Semmi közöd hozzá.

- Mi van? Hát nehogy már az én fiamat elvetesd, csajszi!

- Honnan veszed, hogy fiú lenne.

- Lesz.

- Lenne.

- Mert „csak sast nemzenek a sasok!” Onnan.

- És te sas vagy.

- Az.

- Aha.

- Fogalmad sincs, kitől idéztem.

- Kit érdekel?

- És egy ilyen akar sztárriporter lenni. Színésznő. Vicc.

- Na húzzál innen, jó?

- Kérlek.

Ezzel Benjamin már mozdul is, száll ki a Pántlikás Ladából, aki momentán minden varázserejét elvesztve a fiatalok helyett is szégyenkezik.

Benjamin, mielőtt becsapni a kocsi ajtaját, még behajol.

- És ezért hívtál ide?

Boglárka nem válaszol.

- Ezért?

Boglárka rá se néz.

- Ezt mondhattad volna telefonon is.

- Kopj már le!

Benjamin olyan kacajt erőltet, amit hallva elhervadna még egy szamárkóró is.

De csak amúgy is megsárgult erdei gyep (lsd. tyúkhúros gaz) lakik a szentéj körül, és nekik már ez is mindegy.

Benjamin felállítja róluk a biciklijét, ráül, és ezerrel elhúz onnan, vissza se

néz. Dezső disznó farát egy megvető pillantással sújtja. Persze Dezső meg úgy tesz, mint aki nem hallott egy szót se, de ha hallott is volna, ő aztán nem érteni magyar nyelvet. Pedig dehogy nem. Ám ennyi előny neki is a biztos túléléshez: hogy ezt ne is sejtsék róla.

A turistaház büféjének ablakából mintha Laci bácsi kétliteres, hangfogó palackja villanna. Benjamin bőszen hág rá a sárga kavicsos útra.

Hülye liba! Ezzel még nem végeztünk, gondolja.

Boglárka meg a Ladában ülve szépen, csendben, ahogy azt kell, mélységes önsajnálatában elpityeredik. Csak jóval később veszi észre, hogy a csipszar magával vitte a „kék tampont”. Ugyan mit kezd vele?

Jeges rémület fut át a lányon.

Csak nem mutogatni akarja?

Amilyen extrovertált egy idióta.

Ugye nem?

„Csak sast nemzenek a sasok, S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.”

Berzsenyi Dániel, Wesselényi Miklóshoz. A szerkesztő.

UGRIBUG ÓRIÁS LESZ?

Ugribug pedig, ahogy mérgesen csivitelve átreppent az Odaát ajtaján, mérgesen, mivel Dzsihád még elbúcsúzni se hagyta rendesen, márpedig az ilyesminek mégis meg kéne adni a módját, szóval Ugribug először egy nagy, langyos, enyhén iszapszagú sötétséget észlelt, mintha valami igen sötét éjszakába jutott volna egy folyó árterébe. Ám alig csapott még néhányat a szárnyával, hirtelen tonnányi súlya lett. Vagy valami iszonyat erős gravitációs mezőbe került, ami úgy rántotta magához a kis madártestet, mintha nem is tollból, üreges csontokból, kevéske izomból és belső szervekből, no meg egy aprócska, de igen tekervényes agyvelőből állna, hanem ólomból. Mint amilyet a pecások használnak úszó-nehezéknek.

Így aztán szegény kis veréb zuhanni kezdett, és tényleg, mint egy elhajított kavics, vagy mint egy ólom nehezék, úgy plottyant bele valamibe, ami amúgy lány volt, és tényleg iszapszagú, és igen vizes. Na most, ami lágy és igen vizes és iszapszagú, az aligha lehet más, mint sár vagy iszap.

Ne már!- nyikkant Ugribug. És egyelőre ennyi volt az összes hozzátenni valója. Mivel elvesztette az eszméletét. Úgyhogy azt már nem tehette hozzá, hogy mi ez. Meg ezt, hogy ennyi volt? A jutalomutazás? A nagy kaland?

A saját kis bolygó szolgálataiért cserébe? Csivitelés, reppenés, platty?

Hát…úgy tűnik…

De nehogy már az űrpolipok ennyire inkorrektek lennének? Az kizárt.

Dzsihád úr ugyan egy modortalan bunkó, de Hirig kifogástalan úr.

Akinek a szíve arany. Ő biztos nem tenne ilyet.

Vagy igen?

Hát nem.

Történik ugyanis, hogy Ugribug a nagy plattyanás után lassan kezd magához térni. És hát mi mással kezdhetné, mint azzal, hogy jómaga is elvégez magán egy kis diagnosztikát. Csak remélni merheti, hogy ez nem tart majd nála

ugyanúgy akár két-háromszáz évig, mint a teleportáló platform űrcsótány technikusainál.

Ugribug lassan kinyitja a bal szemét. Azért csak a balt, mert a jobb mintha a sárba ragadt volna. Vagy a saját vérébe?

Nahát, ezek az űrpolipok! Így kitolni egy segítőkész kis verébbel! Ha ezt tudta volna, dehogy is kémkedik ezeknek. Meg gyilkol!

A bal szemével viszont egészen jól lát. Bár erős félhomály van…a hol is?

Párás meleg, a sártól vagy iszaptól távolabb páfrányszerű növények foglalják el a fövenyt és magasodnak. Tökre, mint valami meleg égövi tájék. És a zajok?

Valami bugyogás, aztán zizegés, ciripelés, csicsergés. Amúgy mintha valami feszült várakozás auráját is érezné. És olyan furcsán…magasan van a szeme?

Már ahhoz képest, hogy a fél feje a szutykos sárba fúródott.

Ugribug néhány mély levegőt vesz. Folytatja a diagnosztikát. Úgy érzi, igazából semmije nem fáj. De lehet ám, hogy még, mert dolgozik benne az adrenalin, no és amíg meg se moccan. De így moccanatlanul, a sárban ázva jól van.

Viszont nem maradhat mindig így fekve.

Vagy de?

Na ne! Nem azért reppent át az Odaát Ajtaján, hogy a hátralévő napjait

így töltse. Különben is, előbb-utóbb csak belébotlik valami, és ha csak itt döglik, még dönthet úgy az illető, hogy megkóstolja. Mert hogy nem élettelen a hely, ahová került, az biztos.

Ugribug piheg még néhány percig, aztán lassan felszívja magát egy bátortalan mozdulatra. Mondjuk…kiemeli a fejét a sárból. Megteszi. Kipislogja a jobb szeméből a trutymót, aztán körülnéz. De hogy milyen furcsám fordul a feje!

És…minimum egy méter magasan van! Az nem lehet. Ugribug két lábán állva és nyújtózkodva se lehet több, mint tizenöt centi. Bár lehet, hogy ezen a helyen megváltoztak az arányok, és a két méter magas páfrány, az ott, talán ha húsz centire nőtt meg? Nahát, akkor kis kanverebünk itt egy óriás lesz!

Nahát, ezen felbátorodva úgy dönt, lesz ami lesz, feltápászkodik.

És akkor megmoccan. Hozzálódul, nagy löttyös indulattal két lábára áll, aztán meghökken, aztán elszörnyed, és a feltápászkodás lendületével mindjárt a másik oldalára esik, bele az iszapba. Így most a bal arca, szeme merült alá.

De mi ez az apró kellemetlenség az imént észlelthez képest.

Ugribug teste! A testének a tudata!

De hát ő egy kicsi kanveréb!

Ő nem lehet négy méter magas és minimum öt tonna! A feje az imént akkora

félkörívet írt le, hogy az már bolygó körüli pályának is felfogható.

Ugribug totál elszédülve piheg a bal oldalára dőlve. Azt nem is észleli, hogy a környék döbbent csenddel válaszolt az iménti, jobb oldaláról bal oldalára való csobbanásához. Egy-két perc telik el, amire ismét ciripelni, zizegni, csivitelni, csipogni kezdenek a még láthatatlan élettér-társak. Ennyi idő alatt a kis veréb szédülése is elmúlik. És akkor hangosan megkérdezi magától:

- Mégis mi a franc ez?!

És a hangjától a környék harmadszor is, de most nagyon elhallgat. Ugribug is, mert ez nem az ő hangja volt. Nem egy mérges csivit. Hanem egy mélyhangú bömbölés. Tőle! A verébtől. Hát egy hímoroszlán üvöltése kiscica nyávogása

ehhez képest.

Vagy öt perc telik el, amire Ugribug újra moccanni mer, annyira megijedt a saját hangjától. Mert ez ő volt, nem téved. Az ő torkából tört elő, nem mögötte szólalt meg bársonyos orgánumán valaki. Végül a folyamatos, szinte óramű szerűen pontos bugyogás nyugtatja meg újra annyira, hogy felemelje a fejét, és most a bal szeméből pislogja ki a trutymós sarat.

Körülötte semmi nem mozdul.

Na jó. Akkor most óvatosan, lassan, megfontoltan áll fel. Csak semmi hirtelenség. És Ugribug feje emelkedik és emelkedik és emelkedik, amíg végül megint ott kókad, billeg a nyakán négy méteren. De hogy?!

Körülnéz.

Igen, ez valami trópusok. Egy keskeny, lusta folyócska árterére esett, tényleg bele az iszapba. Az ártéren túl buja zöld. És rengeteg rovar! Pedig alighanem

itt korán reggel, vagy későn szürkület lehet. Az iszapban lábnyomok a folyóig és vissza. Úszóhártyás és olyan csirkelábas, de mind akkorák, hogy itt minimum ötven kilós récék meg csirkék élnek. Vagy mik?

A bugyogás a folyó medrétől távolabb zajlik, ahol lápos rész kezdődik,

és ahonnan kénszagú gáz tőr elő.

És akkor Ugribug megteszik.

Lenéz magára.

És amit lát, attól most a fenekére ül.

Pontosabban a farkára. A tollas-pikkelyes, taréjos gigászi farkára.

Ez itt nem egy veréb teste, hé!

Ugribug hová került?

Nem feszítjük tovább a húrt, kimondjuk: egy T- Rex testébe!

KÉK TAMPON 3.

A fiatalok a Gazdag Kábel előtti téren, a Hyde padon ülve, és azt kerülgetve folytatják a végeláthatatlannak tűnő vitát, ami hol veszekedésbe, hol ordítozásba, hol súlyos hallgatásokba vált. Most éppen Benjamin talál meg egy majdnem józan, tárgyilagos hangot.

- Elveszlek feleségül.

- Hülye vagy? – kacag fel Boglárka.

- Amúgy az, de ez hogy jön most ide?

- Húsz éves se vagy, csipszar.

- És?

- Hogy vehetnél feleségül?

- Hol van az előírva, hogy az ember fiatalon nem nősülhet?

- Semmid nincs.

- Ja, hogy ez a gondod…

- Hol laknánk a gyerekkel? Az alagsorban Kisbabos mellett?

- Ne gyere már ezzel! Julcsiék nyilván ideadják a garzont. Vagy kint lakunk egy ideig a turistaházban! Vagy az erdőben, mint hercegi pár és a kisherceg.

- Különben se megyek hozzád.

- Nem?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert egy csipszar vagy!

- És kire vársz? Egy vámpírra? Vagy egy negyvenes úrra egészen biztos

egzisztenciával?

- Legyen inkább harmincas.

- Olyan jobban kéne?

- Öreg nem.

- De én se.

- Te se.

- És a gyerekünket viszed az új apucihoz.

- Nem lesz gyerekünk!

- Nem?

- Nem.

- Hülye kurva!

Benjamin felpattan a padról, tömény gyűlölettel nézi a lányt. Bogi

dacosan állja, sőt felmosolyog.

- Na mi van?

- Gyűlöllek!

- És akkor már nem veszel el feleségül?

- De. Apa kell a gyereknek.

- Nem lesz gyerek.

- Csonka családot mi nem játszunk.

- Benjamin, te süket vagy?

- Nézz rám, szerinted én mért nem vagyok normális?

- Nem mondod, hogy nem vagy normális.

- Vagy Kisbabos? Izaura? Viola? Soroljam még a lelki toprongy

barátainkat?

- Nem kell.

Benjamin visszaül a padra Boglárka mellé.

Az Öreg zombi bukkan fel a téren, a kis piros talicskát tolja, ami ugyanúgy nyikorog három éve. A talicskában lapát, cirokseprű. Az Öreg elcaplat a

fiatalok mellett, rájuk kacsint – Munka megbeszélés, he?

- Valami olyasmi, zombi bá’- hagyja rá Benjamin.

- És velem mikor csináltok riportot, Bogi cica?

- Mért, mi újság van?

- Mi? Hát semmi.

- Az nem túl nagy hír.

- Dehogy nem. Az a jó hír, ha nincs hír. Nem?

- Amúgy de.

- Na látod.

- És most hová tetszik menni azzal a talicskával, Zombi bá?

- Én, arany fiam, sehová, csak arra- mutat maga elé.

- Mert arra a sehová felé mi van?

- A semmi, nem? Viszont addig se vagyok itt, amíg amott vagyok.

És most figyeljél, ez fordítva is igaz ám: amíg itt vagyok, nem vagyok ott.

Különben meg nyilván beállok egy kicsit a Tokajiba.

- Azt majd jól ellopják megint a talicskát.

- Á, azt a Kerta iUhu szokta, ő meg bent van a vigyorgóban.

- De kiengedik.

- Nem mondod, kislány! Hát hogy?

- Úgy, hogy mégse bolond.

- A Kertai? Dehogy nem! Olyan bolond az, mint az egylukú pánsíp

a seggeddel fújva.

- Hű, Zombi, bá’, ezt magának tetszett kitalálni?

- Már mit, hogy megyek a Tokajiba?

- Meg még azt is?

- Azt majd a te öcsikédet lopja el megint a Kertai, nem az én talicskámat,

csak figyeld meg, ha nem vigyáztok.

- Majd vigyázunk.

- Jól van, fiam. Na, szevasztok.

És ezzel az öreg zombi átnyikorog a téren, és tényleg a Tokaji felé fordul onnan, nem ám más irányba.

A fiatalok hosszan néznek utána, lehiggadtak. Benjamin tétova kísérletet tesz, hogy megfogja a Csajszi kezét. Egészen meghökken, amikor a lány nem húzza el, hagyja. Mintha mindketten élveznék a meghitt, kegyelmi pillanatot.

Aztán persze Benjamin újra kezdi.

- És? Apukád már tudja?

Eme kérdéstől a hölgy kacsójától nyomban megfosztatik.

- Izzad a tenyered.

- És anyukád? Vele mikor közlöd?

- Remélem, neked se jár el a szád!

- De nem szégyen ez, hülye picsa!

- Mi? Hogy egyszer, egyetlen egyszer lefekszek veled, és rögtön teherbe esek?

Ez, csipszar, totális unintelligencia!

- Mért is?

- Nem tudtunk vigyázni?

- Mért is?

- Hogy ne essek teherbe, te idióta!

- Mért is ne?

- Na jó. Veled ezt nem lehet.

- Velem mit nem lehet?

- Már bánom, hogy megmondtam.

- Mi? Mit? Tudtom nélkül elvetetted volna?

- Közöd?

- Szeretlek!

- Na ne.

- És akarom azt a gyereket.

- Te könnyen beszélsz, nem te szülöd meg.

- Bár megszülhetném.

- Én még nem adtam fel az álmaimat.

- Miket? Hogy színésznő leszel? Média sztár? Attól még lehetsz.

Azt se tiltja semmi és senki, hogy egy nő tizenkilenc évesen szüljön.

Régen így volt. Csak most divat, hogy nagymama korban kezdenek a

nők ezen egyáltalán gondolkodni. Hallod? Ez lesz a különleges! Bébi! Erről leszel híres! Egy leány Rétről, aki éppen ideális biológiai korában szült.

Egy fiatalasszony, aki nem csinálta össze magát a rémülettől, mi lesz belőle, ha normális korban anya lesz. Ez a hír, csajszi! Majdnem akkora, hogy az Öreg Zombi a Tokajiig tolja a talicskát.

Benjamin észre se vette, hogy szónoklata közben ismét felállt. De Bogit

a szóáradat nem hatja meg. Póker arccal előkeresi a mobilját.

Megnyomkodja.

- Kit hívsz?

- Apát.

- Na! Neki szólsz először?

- Talán ma találkozik Lápi bácsival.

- Azért hívod?

- Szerinted?

- Csak?

- Mi az, hogy csak? Dolgoznunk is kéne néha, nem? És az sincs kizárva, az öreg lidérc tudja, hol lehetne elkapni a zsaroló tökeit, hogy azt féltse inkább, és ne fájjon a foga az öcsikédre.

GÉZA, AZ ŐKROKODIL

No igen, Ónagy Jenő mintha habogott volna valamit a földönkívüliek barlangjában, hogy az Odaát Ajtaja, mint afféle totálisan megbízhatatlan halek- technika, időnként gondol egyet, és az utas, vagyis a rajta átlépő (reppenő) egyed tudatalattijából választja ki azt a világot, ahová a szerencsétlent teleportálja. Ehhez a sunyi kis trükkhöz persze akkor folyamodik, ha elfelejti a címet. És mivel halek a technika, az magától értetődik, hogy tízből kilencszer ez történik.

Mármost az tudva levő, hogy a legtitkosabb kívánságaink a legritkábban egyeznek meg tudatos sóvárgásaink listájával. Sőt! Úgy is fogalmazhatnánk, ne tudd meg, mit kívánnál igazából magadnak, no és persze a fele barátaidnak.

Hogy hol lennél te, és mit tennél ott. miközben azok hol járnának és miféle pokolban sikoltoznának., például.

Erős a gyanúm, hogy a Sztrugackij-fivérek felfedezte ajtók is halek

gyártmányúak voltak, ezért cseszett rá majd mindenki, aki bemerészkedett a Zónába és megállt vele szemben. Kivéve azt a fekete kutyát, ugyebár, aki viszont így nem lehetett más, csakis egy űrpolip.

No de ez a sejtés messzire vezetne, tehát hagyjuk.

1979-ben bemutatott színes és fekete-fehér fim Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij rendezésében mérföldkő volt. A Sztrugackij-fivérek ihlette sci-fi adaptációja.

A szerkesztő.

Ugribug tudatalattija szerencsére semmi borzalmas kívánságot nem tartalmazott

ezek szerint. Vagy csak az Ajtó a kínálatból a legkevésbé ijesztőt választotta?

Nahát, hiszen tudtuk mi azt, hogy ez a kis veréb szeretett azzal dicsekedni, hogy jómaga egészen bizonyosan az őshüllők királyának, a T- rexnek a leszármazottja. És akár még igaza is lehet, hiszen a tudomány legfrissebb állása szerint a madarak valójában dinosaurusok. Aztán persze ki tudhatja, mi minden kutatás, ásás, elemzés és szenzációs következtetés várható a brit tudósoktól akár már holnap, vagy még ma.

Ugribug tehát legtitkosabb , illetve alig titkolt vágya szerint óriásgyíkká változott. Vagy óriási madárrá? Mondjuk szárnya az most nincsen hozzá, csak

kér kis csenevész karja, mármint a testéhez képest, de a kis karokon ötujjú mancs és azokon öt tűhegyes és acélkemény karom. Lábai, akár két dór oszlop.

Csakugyan reng alatta a föld, amerre csak megy, kivéve a sárban és a lápon, mert akkor csak cuppog. Na és a feje. Amit, tükör híján persze a kis veréb nem láthat, de mi nézhetjük őt. Hát a feje akkora, hogy…marha nagy, na!

Mint egy hétfejű sárkányé, ha mind a hét fejét egybe olvasztjuk. Mint egy hízó sertés egészben. És azok a sötéten, gonoszul néző fekete szemek. Az a száj.

Kar hosszúságú és vastagságú tépőfogakkal. Hát szóval ember a talpán, aki megáll és leáll egy ilyen verébbel csak úgy tegeződni.

De nem is áll ám meg Ugribugnak senki! Rengő léptekkel csörtet erre,

köbéteres sárdarabokat fröccsentve cuppog arra, és hiába próbálja a legbarátságosabb hangján csipogni: szevasztok, srácok, ne féljetek, én csak Ugribug vagyok egy távoli világból, ahol veréb voltam, és most is veréb vagyok, úgy értem lelkiekben, félelmetes külsőm csupán látszat…

No persze nem szó szerint ezekkel a szavakkal csipogta ezt, csupán tömörítve,

miszerint: csip- csip. csivit - csivit.

No de milyen csip-csivit volt ez? A hang erejétől meghajoltak a páfrányok, mintha orkán csapott volna le. A nála jóval kisebb saurusok, hüllők, kétéltűek, madarak úgy menekültek előle, ahogy az egy öttonnás csúcsragadozó elől illik.

Hát aztán így órák telnek el. Ugribug eufóriája hamar lohad, ami azután öntötte el, hogy túljutott az átváltozás sokkján. Végül is az nem lehet könnyű, ha az egyik pillanatban úgy lehetsz úgy öt deka, de vasággyal együtt, a másikban meg ötezer kiló, és vaságy nélkül. De aztán mely győzelmes érzés lehet kis verébből

az erdő, a környék, de talán az egész vidék korszakos átívelő királyának lenni.

Ugribug először is megéhezik. És a korgó gyomráról még az is az eszébe jut, hogy szomjas. Akkor most mi legyen? Kénytelen lesz vadászni? Na ja, de azt hogyan kell? Nyilván nem úgy, hogy kisasol néhány lehullott magot, esetleg egy haldokló földigilisztát, vagy ne adj isten, némi humán szemét maradékot a lakótelepi kukák mellől. Itt kérem nyers húsra van szükség, méghozzá sokra.

Hány kilót kell ennie egy ilyennek egy napra beosztva? Egy olyan ötven kilót biztos. De nyers húst?

Ugribug belegondol, tudja ám, hogy undorodnia kéne, ám egy halom vörösen remegő cupák gondolatára csak összefut a nyál a szájában.

Ugribug már mint ragadozó, gyilkos vadász néz körül. Már felejti is a szöveget, miszerint félelmetes külsőm csak látszat.

Egy frászt!

A király én vagyok!

Hódoljatok!

Na jó, de hogyan kell vadászni?

Hát ezt bizony nem tanította meg neki se az a jó tojó édesanyja, se az a kukatöltelék faterja, se más senki.

Hogy rárepüljön az áldozatára, akár egy egerészölyv, vagy kőszáli sas, az ugye most nem jöhet szóba.

Hogy sompolyogva becserkéssze a leendő három fogásos vacsorát, úgy mint veréb korában: fej, tor, potroh, ezekkel a másfél tonnás lábakkal, az se.

Frontális támadás, orkán erejű üvöltéssel egybekötve? Igen, talán az lesz a jó.

Rémlik, mintha fióka tollas legény korában látta volna egy lakótelepi erkély

nyitott ablakán át a Jurassic parkot, ahol egy ilyen cicvarek így élt vissza az erőfölényével és falt fel egy félig-meddig gonosz mellékszeplőt a film első harmadában.

A Jurassic Park egy 1993-as tudományos-fantasztikus film Steven Spielberg rendezésében, Michael Crichton Őslénypark című regénye alapján.

A szerkesztő.

No igen. Talán ez lesz a jó. De kit lehet így lerohanni, megragadni, széttépni

és felfalni? Nohát, előbb-utóbb csak talál valakit, aki ha nem is szívesen, de feliratkozik a király étlapjára.

Mert ki a király?

Ugribug! A rex.

De most minden esetre a szomját oltja.

Közben a pirkadatból borongós reggel lett. Itt a folyó mellett a páratartalom biztos megvan száztíz százalék: csöpög a víz mindenről, pedig nem is esik az eső. Ugribug könnyedén letipeg a folyó partjára. Minden lépésre vagy megremeg a föld, vagy hangosat cuppan a láp. A folyóhoz leérve az eszébe jut, hátha megláthatja az orcáját. Lebámul, de a lassú folyású, enyhén szürkés-zöldes víz nem mutat tükörképet. Megszagolja a vizet. Azt nem mondhatni rá, hogy kifejezetten büdös, de nem azt a friss helyi csermely illatot árasztja, amitől a megfáradt vándor orrcimpája kitágul, és máris kipihentnek érzi magát.

És ez a zöld szín? Nyilván alga. De az nem mérgez? Csak nem.

De megpróbálhat itt keresni egy fali kutat, fa odvában illatozó esővizet, vagy vásárolhat egy tucat ásványvizet a legközelebbi közértben. Jelenlegi alakjában

ehhez még kézpénzre se lenne szüksége. Bankkártyára se.

Na, lesz, ami lesz. Nagyon szomjas.

Maximum körbe fossa a vadászterületét. Különben is, legújabb alakjához nyilván egy ehhez az életmódhoz alkalmazkodott gyomrot is kapott.

Vagy nem.

Ugribug bedugja az orrát a vízbe, és hosszan iszik, nagyjából olyan módszerrel, akár egy ló. Semmi lefetyelés. Az orrán be, a garatnál a nyelőcsőbe le. Igen hatékony módszer. Egy perc alatt bevedel hősünk uszkve száz liter vizet.

Na ja, kérem, egy ekkora testnek a trópusokon…

Amúgy nincs is rossz íze a víznek. Egy kicsit kesernyés és iszap-büdös, de igen jól esett minden literje.

Ugribug most, hogy a szomját oltotta, ismét más szemmel néz körül.

A következő napirendi pont: reggeli. Vajon hol tálalják? A folyóban?

Na ne. Viszont ha keres egy vadcsapást, ami levezet ide a folyóhoz, és vissza

a sűrű lápi dzsungelbe, akkor csak utolér valamit, vagy valakit.

Ugribug tehát irányt választ két lehetőség között: erre vagy arra, fel vagy le.

Bár hogy itt mi a fel, és mi a le…. Ja, a folyásirány a le. Hát megy ez a betájolódás, még ha T-rex aggyal is.

Várjunk csak!

Azok az ősi rokonok nem voltak iszonyat buták? Hát…valószínűleg nem az eszükről voltak híresek… Ugribug kissé ijedten újabb diagnosztikát futtat le, az elhülyültem, vagy mi lett velem témakörben. Befelé figyel, észlel-e sötétlő változást, tompaságot a világfényes veréb agyában, amit ha valamihez hasonlítani kéne, akkor csakis a Nap juthat az eszünkbe.

Ugribug úgy találja, hogy nem lett hülyébb. De aztán az jut az eszébe, ha mégis elbutult volna, arról nem tudhat, hiszen elbutult. Viszont az a gondolat, hogy őshüllő testében éppen olyan buta lett, mint egy őshüllő, meggyőzhette őt, hogy mégse lett. Vagy de? És különben honnan tudhatnánk azt mi, különös tekintettel brit tudósokra, hogy menyire volt okos egy tyrannosaurus? Amikor csak mostanában derült ki róluk egyáltalán, hogy nem rücskösek voltak, hanem tollasok, és csak azért nem szálltak, mint a sas, mert nagyon hülyén néztek volna ki az öt-tíz tonnás testükkel. Mint valami tündérmese ótvar sárkánya, mi?

Aki elrabolja a királylányt ahelyett, hogy mindjárt helyben ropogósra süti és felfalja. Egyáltalán tök homályos, mit akarhattak a sárkányok egy egyfejűtől a huszonnégy fejűig egy olyan kis nyafkától? Feleségnek? De hogy? Azért egy bizonyos határon túl a méret igenis a lényeg, nem? És aztán a királyfi? A röhejes kis kardjával, bádogba öltözötten? Ne már, hogy egy ilyen nyápic le bírjon nyakazni egy nála tízszer nagyobb, plazmát fújó és értelmes fenevadat!

Na, mindegy. Biztos ennek is van valami szimbolikája, amit Ugribug sose volt képes hitelesnek elfogadni, hiába bújta a kukák mellett a kidobott mesekönyveket. Hogy a gyenge győzhet? És? Azé a királylány, aki megműveli?

Amíg Ugribug mindezt újra átgondolja, végképp meggyőzi magát, hogy semmivel nem lett butább annál, mint amikor átrebbent az Odaát Ajtaján

a Tejút Terminál Teremben. És lényegében nem is felejtett.

De ettől még nem lesz reggeli.

Úgy döntött tehát, hogy felfelé indul a folyó mellett, vagyis folyási iránnyal szemben, amíg egy ígéretesen szélesre és mélyre taposott vadcsapásra nem talál. És ha rálel egy ilyenre, azt fogja követni, míg csak nem találkozik a reggelijével.

Akkor majd ráordít egy isteneset, mondjuk ezt: Adjon isten, hogyha jót ád!

Vagy valami kevésbé kedélyeset. Mondjuk: na, szép jó reggelt, falatka!

Ejnye, most már hová sietsz? Vagy: szevasz, hello, csokoládé?

Na, ez lesz a jó. Mert ez olyan idétlen, pláne kétezer decibellel üvöltve, hogy ettől majd az áldozata biztos jéggé dermed, rá tör a felfalatás előtti paralízis, érthetően: úgy összefossa magát, hogy mozdulni is képtelen.

De várjál már!

Ezt a szevasz, hello, csokoládét nem is ő gondolta!

Ezzel valaki köszönt neki?

Hé!

Csak nem egy nála is nagyobb lény, és akkor máris vége a jutalomutazásnak,

ő lesz a reggeli?

Így aztán Ugribug az, aki rémülten torpan meg, megfagy benne a szar is, fülét

lesúnyná, ha volna, farkát behúzná, de túl nagy. Lassan bátorodik fel annyira,

hogy a fejét aprókat moccantva körülnézzen.

Sehol senki.

Akkor csak képzelődött?

Tehát a nagy változástól mégis csak megbolondult egy kicsit?

- Itt vagyok! - hallja megint azt a hangot, ami tutira nem az övé.

Na! De hol?

És ezek szerint az illető csak csevegni akar, nem reggelizni. Vagy ez egy olyan lény, aki szeret a reggelijével étkezés előtt beszélgetni?

-A vízben!

Ugribug a folyó felé fordul. Nem lát senkit. Aztán mégis meglátja.

Két dülledt szemet. Ami lassan kiemelkedik a zöld vízből, és kiderül, a szemekhez egy hosszúkás hüllő pofa tartozik. Na, ez aztán pikkelyes, és nem tollas. Egy krokodil? Ja! Vagy úgy. Hát persze. Trópusi, lápos vizeken…

- Mondom, szevasz, tesó!- köszön újra a hüllő a késő triász királyának, és ehhez képest azért eléggé pimaszul.

- Ja! Szevasz!- Ugribug még nem veszi a letesózást sértésnek. – Mizu? – érdeklődik inkább, mintha amúgy mindennapos ismerősök lennének, és ahogy más verebektől, varjúktól, ritkábban cinkéktől szokott a kukák között, vagy a játszóterek környékén, ahol lehet a madár barátságos, mert a maradékból és az élettérből jut bőven mindenkinek. Már amikor jut.

- Te még új vagy itt, mi? – úszik egy kicsit közelebb a krokodil, de óvatosan megtartja a köztük lévő tizenöt-húsz méter távolságot.

- Én? Ja, igen.

- Mert téged még nem láttalak.

- Mostanában…jöttem…

- Aha. Hát…jó. És mi szél hozott?

- Nem is tudom. Kalandvágy?

- Ugyan! Túl sok volt nálatok az egyedszám, mi?

- Nálunk?

- Látom, hím vagy. Elűztek?

- Engem?

- Ne röstelld, ha így van! Engem is elmart ám egy köcsög a hárememtől.

Azt azóta egyedül élek itt. Ez a folyó itt nagyjából az enyém. Látod ott azt

a kis öblöt a bugyogással, szemben meg égig érő páfrányfenyőt?

- Ja, szép magas tényleg.

- Na, onnan le egészen addig a kanyarig az én vadászterületem.

- Szép tágas kecód van.

- Nem panaszkodok.

- Nahát, ha már így összefutottunk, engedd meg: Ugribug.

- Ez a neved.

- Ez.

- Nem semmi egy ekkora böhöm állatnak.

- Hát ez ragadt rám régebbről…

- Ja, amikor még csak kikeltél a tojásból, mi?

- Ahogy mondod, barátom. És én téged hogy hívhatlak?

- Nem is tudom. Régebben Géza voltam. De én magamat leginkább nem

hívom sehogy. Esetleg: hé, te, nézz már oda! Az ott nem egy ismeretlen

királygyík koma?

- Ez lennék én?

- Már nem, mert nem vagy ismeretlen, Van neved: Ugribig.

- Bug.

- Még az is.

- És én hívhatlak Gézának?

- Megtisztelt vele.

És így aztán az őskrokodil és a T- rex kedélyesen, barátságon összemosolyogtak, mint akik máris jó barátok. No de hát minden szép pillanat véget ér egyszer, sőt, azért pillanat, hogy semeddig se tartson. Ugribugnak megint azt kellett éreznie, hogy rettenetesen éhes, ezért aztán Géza barátját máris úgy képzelte el, mint reggelit. És akkor a vízből kilátszó fejéhez úgy méretarányosan hozzáképzelte a testét, és bár nem volt még az a kifejezett hüllő szakértő, mert a Réten viszonylag ritkán lehet találkozni krokodilokkal,

a pokoli lápon, más néven Takonylápon pedig sose járt velünk, vagy inkább szállt a képzelet szárnyán, hogy látásból ismerhetné a Leviatán Krokodilt.

De ő különben is szamár azóta. Na szóval Géza úgy sacc ra lehet talán öt-hat méter. És hat méter krokodil mennyi lehet húsban, zsigerekben? Hmmm…

És Géza, mintha csak olvasna Ugribug gondolataiban, bár az is lehet, hogy csak látta a rex szemének vöröses fényén és gyilkos besárgulásán, hogy miért néz rá hirtelen ilyen furcsán, sürgősen hátrált a folyóban még úgy öt métert, ahol már egyértelmű biztonságban tudhatta magát egy váratlan roham esetén, pláne, hogy a folyó medre ott elérte a csaknem három méter mélységet. De mert értette a Géza a véres elborulást és az éhes besárgulást is, hiszen maga is vérszomjas ragadozó volt, nem vette Ugribug színe változását zokon. Sőt.

Igazán nemes lélekről adva tanbizonyságot felajánlotta, hogy:

- Tudok ám arra feljebb egy stegosaurus dögöt. Látod, ott, azon lapályon, valamivel a ginkgo fölött.

- Látom.

- Éppen optimálisan megérett. Idáig sodorta az ár a tegnapelőtti viharban.

- Értem.

- Téged nem kapott el az a zuhé?

- Nem.

- Furcsa, mert arra rohant tovább a delta felöl, amerről jössz…

- Ja, akkor de…

- No persze egy ilyen nagydarab legénynek fel se tűnik egy kis áradás, orkán, eső…mi?

- Hát tudod, ha elábrándozok néha…

- Az a jó! Ábrándozni! És nem is néha. De ha nem sértelek meg, talán abból a dögből ott reggelizhetnénk együtt.

- Jaj, barátom, dehogy is sértesz meg!

- Akkor…talán ballagjunk is oda, nem?

- De, de! És nagyon köszönöm.

- Igazán nincs mit.

Ezzel Ugribug a parton ballagva, Géza pedig az árral szemben úszva elindultak

a stegosaurus dögje felé, ami csakugyan négy lábát az ég felé nyújtva hevert az iszapban, milliárd légytől körülzsongva, nyüvektől belepve, apróbb dögevő hüllőktől látogatva, és már úgy nagyjából fele részben elfogyasztva. No de maradt rajta még hús szó szerint dögivel.

És volt ám szaga!

Már így korán reggel is.

De ezt az orrfacsarást Ugribug dehogy is szagnak észlelte. Ez illat volt!

Ennél ínycsiklandozóbb illatot! Mint humán húsevőknek a frissen sült oldalas, esetleg kolbász, hozzá a még langyos kenyér! Hogy az ember beleszédül, és a gyomrában petárda robban. Ó, ez a három napos, trópusi napon érett, és kénköves iszapban puhult dög! Ugribug felnyög a sóvárgástól, és hosszú percekre elvész belőle minden, ami valaha veréb volt.

Egy zabáló gép.

Egy marcangoló exkavátor.

Egy tépő, nyúzó, rágó, nyeldeklő és nyáladzó démon.

Hozzá képest Géza inkább csipeget, mindig óvatosan, a távolságot

betartva, figyelme 99,9%-át új barátjára irányítva, nehogy véletlenül az érett dög mellé kerüljön desszertnek. Még aztán nem is volt éhes igazán, lévén előző

kora este már bőségesen falatozott a pórul járt hüllőből.

Végre Ugribug degeszre falta magát. És ezzel a dög csak szánalmas állati maradvány lett, éppen csak valami lecsipegetni való az apró népnek.

Lenyelte az utolsó igazán jóízű, nyüvektől porhanyósított falatot, és véres szájjal mosolygott a jólelkű őskrokodilra. Szeméből a gyilkos vörös és az éjes sárga levándorolt a gyomrába, az emésztést segíteni.

- Nahát, ez aztán csodás lakoma volt, drága Géza barátom!- szólt, és hogy bizonyítsa, nem udvariaskodik, akkorát böfögött, hogy a folyó vize komoly hullámokat vetett a túlparton.

- Örülök, hogy ízlett, Ugribug barátom. Ritkán sodor idáig a folyó ilyen friss, kiadós ajándékokat.

- De csak nem haragszanak az istenek?

- Á, csak feljebb igen sok rokonom él, sajnos. Vagy hála az égnek?

Ahogy vesszük… No és mit hallottál? Regnál-e még a Raptorok

Királysága, vagy azt a vircsaftot is felemésztette a demokrácia sorvasztó láza?

- Azt nem tudhatom, Géza, nem beszéltem erről senkivel.

- Nahát, csak nem a hegyek felöl jössz?

- Nem.

- Hát már megijedtem, hogy kannibál vagy.

- Á, nem.

- Na, ne is úgy nézel ki, nem akartalak megsérteni.

- Mondd csak, errefelé hogy hívják ezt a planétát, ahol éltek?

- Hogy mit?

- Bolygót.

- Á, nem bolygunk mi, errefelé eléggé otthonülő, békeszerető népek élnek.

- Ja, az jó.

- Néha kicsit unalmas.

- Az meg még jobb, pláne, ha eleged van a sok kavarásból körülötted.

- Majd mesélj a kalandjaidról!

- Rendben. De azt mondd még meg, élnek errefelé magamfélék?

- Úgy érted, Rexek?

- Úgy.

- Néhány éve vadászott erre egy nagy öreg. Fél szemére vak, egy kicsit sánta, meg valaki leharapott a farka húsából is egy kicsit.

- Na, szegény…

- Hát sovány is volt, mert nem sok mindenkit bírt utolérni. Dögön élt leginkább.

- És mi lett vele?

- Ki tudja? Én nem indultam el a nyomai után. Annyira nem voltunk jóban.

- De barátkoztatok?

- Inkább csak biccentettünk egymásnak.

- Értem.

- De mért nem dőlsz le amott, azon a homokos földnyelven emészteni és napozni pár órát?

- Á, hőgutát kapnék ott.

- Nem mondod.

- Még nem vagyok benne biztos, de úgy érzem, melegvérű vagyok.

Igaza lesz a brit tudósoknak?

- Kiknek?

- Mindegy, majd róluk is mesélek.

- Nahát, de izgalmas utad lehetett!

- Á, nem volt az, csak egy kósza pillanat.

- De mesélsz majd arról is?

- Hát persze. De ha nem bánod, egy kicsit jobban körülnézek itt a környéken.

Netán ajánlanál valami látnivalót, nevezetességet?

- Amarra bent a lápon súlyosan vigyázzál, mert belelépsz egy sunyi gödörbe,

és kitörik a lábad. Aztán jól bent a közepén bugyog egy szuroktó. Na, azt nagy ívben kerüld ki!

- No és emerre- mutat Ugribug a másik irányba.

- Arra? Kusza nagy erdő, hetekig sétálhatsz benne egy irányba, kijutni belőle

mégse lesz elegendő. A rigmust így mondja legalábbis, én arra nemigen mászkálok.

- Nahát, mért is tennéd, hiszen te vízi lény vagy.

- Ahogy mondod, drága barátom.

- Akkor elballagok arrafelé.

- De visszatérsz még ide? Tudom, bohóság az ilyesmi, de valahogy

az első pillantásra megkedveltelek.

- Ha így érzel, kedves Géza, akkor igyekszem estére visszatalálni.

0 notes