#kínposzt

[csacskamacskamocska]

Kínposzt

Annyira kibaszottul hiányzik, hogy pusztulok bele. Szeretnék ennyire hiányozni neki. Szeretném, ha nem kapna levegőt se nélkülem, ahogy én is fuldoklom és kapkodok. Ha nem tudna koncentrálni, ha unna mindent nélkülem, hiába tudom, hogy nem egészséges ez. Borzalmas, hogy az ember rosszat kíván a másiknak, hogy ő jobban érezze magát. Borzalmas az önfegyelem, mert csak nyivákolni tudnék, kérlek, kérlek... Mire? Mi a faszra kérném? Hogy szeressen? Szeret. A maga módján, amennyire képes, amennyit érek neki, annyira szeret. A csapdámat én építettem. Mert mindent ami másfelé vitt volna, azt szépen módszeresen körbebéleltem. Ez nem annyira rossz, ez megszokható, ez elnézhető, ez tulajdonképpen szerethető, ezt nem úgy gondolta, ez innen máshogy néz ki, ez nem azt jelenti, ebben tévedek, ez nem is biztos. És már nem tudom, hogy változtunk-e, csiszolódtunk-e vagy a sok puhaság miatt látom amit látok. Robbanásig dühöngök valamin, aztán megoldom, ellaposítom, ehetővé teszem és szeretem tovább. Mintha egy megérős házasság vagy valódi kapcsolat lenne. Hiába mondják nekem a pszichológustól kezdve az utolsó barátomig, hogy „amennyi energiát maga ebbe a kapcsolatba tett, azzal boldoggá tehetne valakit, aki szereti magát”. Hiába szeretném, ha valaki más szeretne és tudnám szeretni. Hiányzik amit mellette érzek. Miközben nem tudom már, hogy mit érzek, csak valami kisimul bennem ami fontos nekem. Nem tudom mi az, úgyhogy most erre tulajdonképpen rádolgozhatnék. Ha nem szeret, nem helyez előtérbe, nem kíván, nem dicsér, nem olvaszt magába, akkor mi az, ami kisimul bennem amikor vele vagyok? MI?

És persze, hiába tudom, hogy nem kéne, szégyellem az erőtlenségemet, a kiszolgáltatottságomat, a viszonzatlan érzelmeimet. Szeretném, ha nem lenne, ha nem uralkodna rajtam. Így aztán, bánom is mindig ezeket a posztokat. :/