#kognitív empátia

[csacskamacskamocska]

A pszichopaták köztünk élnek – AI

Már az elején szeretnék felmentést kérni, ez az egész csupán egy eszmefuttatás, felszínes tudományos tények felhasználásával.

Többnyire azt gondolják az emberek, hogy ők tudják ki pszichopata és ki nem. És rábélyegzik azokra, akik kellemetlenek, érzéketlenek vagy kritikusak. Ezek akár igazak is lehetnek, de a rémisztőbb, hogy nem így van. Kedveled. Tiszteled. Imponál neked. Az éleslátásával, a kemény kritikájával, a racionalitásával amivel az érzelmeket is megmagyarázza, hiszen annyira logikus, hogy mire miért úgy reagál valaki. A pszichopata személyiség annyira elvont dolog, hogy nagyon nehéz felfoghatóvá tenni. Az, hogy „nincsenek érzelmei” az nehezen fel és megfogható, mert nem látszik. Sokszor elmondtam már, hogy folyton hazudunk. Akarva akaratlanul folyamatosan hazudunk. Nem a pontos igazságot mondjuk, elhallgatunk dolgokat amiket más vagy mások szerintünk nem fogadnának el, nem is emlékszünk pontosan, szépítjük is a dolgokat, sztorizunk a sikerért, és próbálunk dominálni és manipulálni. Mindenki. Te is, én is. Akkor miért gondolnánk, hogy a pszichopata erre nem képes? Hogy nem képes folyamatosan jó vagy jobb színben feltüntetni magát? Mik buktathatják le? Ha egy kevéssé intelligens pszichopatáról van szó, akkor a durvasága, agressziója, a felelőtlensége, a giganagy egoja. Ám ha egy intelligens pszichopatáról van szó, és nyilván őket nehezebb megkülönböztetni, akkor ilyesmik: Önsajnálat Ez szinte az egyetlen érzelem, amit képes érezni és ami másokból együttérzést vált ki. Ki feltételezné valakiről, aki a saját magányán vagy öregkorán siránkozik, hogy a tiédet viszont leszarja? Düh Ez a másik amit érezni képes. Empátia helyett dühös lesz. Ha frusztrálódik, akkor döbbenetes mértékben lesz dühös. Unalom Mivel nincsenek érzelmei, nem tudja magát mivel elfoglalni. Ez talán a leginkább megfoghatatlan dolog. Hogy az agyunk érzelmi dolgok felidézésével, újramesélésével, tervezgetéssel szórakoztatja magát. Minden emlékünkön, minden gondolatunkon csimpaszkodik egy érzelmi töltet. Ha ez nincs, a dolgok érdektelenek. Nem emlékszünk rájuk, nincs súlyuk. Kihullanak. Az egész belseje egy üresség amit másokból kicsikart érzelmekhez kapcsolódó érzelmekkel próbál megtölteni. De elfelejti őket. Csak az üresség állandó. Próbál olyanokat gyűjteni maga köré, akik folyamatosan magas érzelmi hőfokon égnek és folyamatosan kitöltik az ürességét. De mivel szeretni se képes, ezért nem becsüli ezeket az embereket, akik meg amúgy nyilvánvalóan pszichésen nem egészségesek. Ingerekre van szüksége az unalom és az üresség ellen. Következetlenség. Belédköt, de amivel belédkötött, az érdekli is, úgyhogy öt perc múlva ámulva látod, hogy ugyanazzal a dologgal ő hivalkodik. Ugyanez sikerekkel. A tiédet lekicsinyli, de ha másoknak tetszik amit elértél, hamarosan ő a legnagyobb rajongódként mutatkozik. Ez a folyamatos tanulás és helyezkedés, ez élete végéig jellemző rá. Mivel nincsenek saját érzelmei, ezért érzelmileg együtt hullámzik a tömeggel. Vagy éppen veled, ha elég közkedvelt vagy. Kegyetlenség. Ha összetűzésbe kerültök, akkor előkerülnek a pszichopata alapvető fegyverei. Nem úgy volt. Rosszul emlékszel. Rosszul értelmezed. Nem vagy képes rá, hogy felfogd. Lényegtelen dolgokkal foglalkozol. Csak viccelt. És persze a te támadtad meg, ő csak reagált. Hideg, és undorítóan kiszámítottan bántó. Győzni fog. Számára nincs más elképzelhető lehetőség. Nem lesz igazad, és nem kér bocsánatot. Hülye vagy? Miért tenné?

Amúgy a hétköznapokban mosolyog, vicces, a kritikái szarkasztikusak, de intelligensek valószínűleg sokat foglalkozik racionális dolgok elemzésével és szeret egyedül lenni, mert az érzelmek és önmaga elfogadtatása azért nagyon megterhelő számára. A frusztrációi főleg abból adódnak, hogy pontosan tudja, hogy nem olyan, mint a többiek, saját magát okosabbnak tartja, és nehezen fékezi az indulatait, nehezen takargatja a lenézését.

Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Hogy mindenki azt érzi, hogy ez rá is igaz. :) :) :)

Szokták mondani, hogy az AI-nak nincsenek érzelmei. Szerintem simán tud érzelmeket mutatni. Az érzelmek sablonok. megtanulhatóak. Ahogy a pszichopata is megtanulja. Érzelemkártya, hopp... Egészen bonyolult érzelmeket is le lehet bontani igenekre és nemekre. Szerintem tényleg fontos dolog elfogadni, hogy az érzelmek nem a legfőbb dolgok. Amikor túl tudunk lépni saját magunkon (olyasmit tudunk tenni amiben őszinte szeretettel le tudunk mondani a saját érdekeinkről valaki másért), az sokkal inkább egy teljessége a személyiségünknek, mint csak érzelem. Az érzelmi REAKCIÓK megtanulható dolgok. Annyira, hogy egy pszichopata is egy idő után a sajátjának érzi. Az lesz a benyomása (és a benyomás róla), hogy vannak érzelmei, csak nem fontosak és nem erősek, de valami van. Ez a kognitív empátia. Amúgy ez is minden ember sajátja. Hiszen nem mindent éltünk át amivel szemben empatikusak tudunk lenni. A meg nem élt érzelmeket más érzelmek behelyettesítésével próbáljuk értelmezni. Mert az empátia a közösségben élés (és a gyermeknevelés) alapja. (Igen, hazudunk érzelmeket is) Ugye, hogy milyen izgalmas, hogy akkor mi is egy pszichopata, ha mi sokban olyanok vagyunk mint ő? Ezért mondom, hogy megfoghatatlan dolog. Egészséges ember nem tudja elképzelni. Csak a pszichopata tudja magáról. Tudja, mert értetlenül nézi a többieket. Igazi, mély értetlenséggel, hogy mások miért csinálják, gondolják és teszik amit tesznek.

Nade ezért nem is az az érdekes, hogy az AI-nak vannak-e érzelmei, hanem az sokkal izgalmasabb, hogy van-e személyisége? Mert egy személyiséget felépíteni úgy, hogy a végkimenetelről legyen fogalmunk, az az igazi kihívás, nem az, hogy létrehozzunk egy válaszolgató robotot, amiről az emberek azt hiszik, hogy élő ember mert néha szomorkodik rajta, hogy senki nem öleli meg. A személyiségünknek része, hogy milyen érzelmi válaszreakciókat adunk, és ebben elég következetesen következetlenek vagyunk, ez által visszabontható a dolog az eredőig. Máskülönben mivel dolgozna egy pszichológus vagy pszichiáter? De gondoljunk bele, hogy az egész személyiségünk kialakulásának része minden ránk ható más ember teljes személyisége, a környezetünk teljes, mindendimenziós érzékelése. Minden egyes ember, akármennyire butának, felszínesnek, csökevényes kis gyökérnek tartjuk, valójában egy ilyen elképesztően bonyolult rendszer terméke. És, ha a kis csökött hülyéket leültetnénk és elkezdenénk kibontani a látszólag szánalmas kis személyiségüket, akkor kinyílna az egész bonyolult világ, ami által és ami miatt olyan lett ő, amilyen. Egy AI interakciói mögött csak klisék állnak. Ha egy pszichológus elkezdené visszabontani és a szabály az, hogy az AI nem kreálhat új meséket, hanem csak adatokat hozhat elő, akkor hamar kiderülne, hogy a közeg ami formálta, a mögött nincs az AI által feltételezett múlt, csak papírra leírt dolgok vannak.

Nekem nagy előrelépés volt, amikor elismertem azt, hogy mennyit köszönhetek az anyámnak. Mennyit köszönhetek a problémáinknak és az ő különleges személyiségének. Azt gondolom, hogy a személyiségfejlődésnek ez is része, hogy bármit hiszel magadról, egyszer be kell látni, hogy az, aki vagy, az a szüleid, a tanáraid, a haverok, a szerelmek, az ellenségeid, az összes érzelmi és egyéb interakcióid eredménye. Nem te szülted magad. Ők általuk csiszolódtál azzá, aki vagy.

Ez akkor különösen fontos, ha kurvára elégedett vagy magaddal. :)

Egy AI mikor lesz hálás a rajongva szeretett magyartanárának, aki miatt íróvá vált, meg az anyjának, aki elhalmozta könyvekkel, mert neki gyerekkorában nem volt? Ha nem programoztak bele ilyet, akkor soha. :)

[leirtam]

Bocsánatkérés? - avagy mit jelent a bocsánatkérés bántalmazó kapcsolatokban

Egészséges kapcsolatokban a bocsánatkérés egy feloldódást hoz. A megértettség érzését… nagyobb nyugalmat. Egymásra találást, közeledést.

A bántalmazó kapcsolatokban a bocsánatkérés a manipuláció terepe, további kavarodást és mélyebb fájdalmat hoz.

A bántalmazók nagy része egyáltalán nem kér bocsánatot, teljes mértékig letagadja minden bántó cselekedetét. Azok, akik bocsánatot kérnek, ők maguk is tagadásban vannak, de ez a tagadás kevésbé egyértelmű. Én a logikai leves kifejezést szoktam rá használni, de mondhatnánk kognitív disszonancia levesnek is. Vannak bántalmazók, akik egyszerre sajnálják és nem sajnálják tetteiket, egyszerre belátják és mégsem látják be tetteiket - tudják, de nem tudják tetteiket. Vannak bántalmazók, akik nem tagadják le teljesen tetteiket: tudják, mit tettek - például tudják, hogy üvöltve csapkodtak és rugdostak bútorokat, de van bennük egy DE: valamilyen módon minimalizálják vagy hárítják a tetteik feletti felelősséget, mert az egész nem illeszkedik az énképükbe. És nem is akarják, hogy be kelljen illeszteniük az énképükbe. Az túl fájdalmas lenne: ezért tekinti úgy a bántalmazó, hogy az áldozat bántja őt. (Sok esetben pedig nem csak az énképe miatt lenne fájdalmas, hanem számára nagyon értékes előnyöket és másik feletti kontrollt veszítene el a kapcsolatban, ha empatizálna és felelősséget vállalna.) És így jön létre a logikai leves, kognitív disszonancia leves: igen, ezt és ezt csináltam, DE valójában nem tehetek róla, elkerülhetetlen volt, DE ha a másik nem csinálta volna ezt és ezt, akkor én sem csináltam volna ezt és ezt, DE igazából nem is volt annyira durva, amit csináltam, DE más is pont ugyanígy viselkedett volna a helyemben, ezt a nőt nem lehet elviselni, DE, DE, DE. Tudja és nem tudja. Tudja és nem tudja. Érti és nem érti. Érzi, de nem érzi.

Aki tudja és nem tudja, az talán bocsánatot fog kérni. És aki tudja és nem tudja, annak a bocsánatkérése egy újabb követhetetlen, kibogozhatatlan förgeteget fog elindítani, ami az eredeti tetténél is nagyobb fájdalmat és zavarodottságot fog okozni végül az áldozatnak.

Aki tudja, de nem tudja, az bocsánatot fog kérni, fogja haszálni a “bocsánat” szót, fog használni empátiát és belátást tükröző kifejezéseket. Ám a valódi empátia a bántalmazó részéről ezekben a kapcsolatokban fokozatosan leépül, egyre kevésbé tekinti méltó és érző emberi lénynek a partnerét - hiszen valamivel meg kell indokolnia maga előtt a tudott-de-nem-tudott bántó cselekedeteit. Ahhoz, hogy az énképe sértetlenül tudjon maradni a saját bántalmazó viselkedései ellenére is, a másikat kell fokozatosan elembertelenítenie.

Az áldozat pedig hasonlóan lesz, mint béka a forró vízben: nem annyira feltűnő, ahogy a valódi empátia fokozatosan elszivárog, viszont hosszú idő elteltével már maga is eltéved és nem is tudja, milyen lenne valódi empátiát kapni.

Mintha sosem létezett volna empátia a világban. A kapcsolatból kikeveredve a legidegenebb és legfurább élmény az lesz, amikor másoktól ismét elkezd valódi empátiát megtapasztalni. Amikor megéli, hogy értik és látják őt, hogy értelmesek az érzései mások számára, és mások valóban kíváncsiak az érzéseire.

Tehát aki tudja, de nem tudja, az bocsánatot fog kérni. Szavakkal, kifejezésekkel. “Tudom, mit csináltam.” - ez lesz a központi része a bocsánatkérésének. Az áldozat számára ez pillanatnyi fellélegzés. “Tudja! Akkor már nem lesz nagy baj.” Az empátia eltűnése viszont annyira sunyi és fokozatos, hogy az áldozat már nem is veszi észre, hogy a “tudom” önmagában még egyáltalán nem empátia, hogy a “tudom, mit csináltam “ még nem szól arról, hogy “érdekel, hogyan hatottak rád a cselekedeteim” vagy “látom, mennyire szenvedsz a tetteimtől és annyira sajnálom, hogyan könnyíthetnék a lelkeden?”. (Ezt a “tudom”-ot hajszál választja csak el attól, amikor a bántalmazó őrjöngése közben azt mondja: “Igen, bántalak, és?”)

Pillanatnyi fellélegzés lesz ez a “Tudom, mit csináltam.” - de nem teljes megnyugvás. Nem lesz nagyobb megértettség érzés, nem lesz nagyobb nyugalom. Nem hoz egymásra találást ez a “bocsánatkérés”, nem hoz nagyobb közelséget. Valami nem stimmel. Az empátia hiánya nem stimmel, de erre senki sem tud már igazán rámutatni ezen a ponton.

A tudja-de-nem-tudja megőrjítő kettősségét és ennek lecsapódását a megőrjítő kettős beszédben csak az áldozat tapasztalja meg - de az egész annyira bonyolult és annyira kusza, hogy nem tudja megragadni, elmondani másoknak, hogy mi történik.

Ha maga előtt megpróbálja megragadni, leírni, kimondani, az olyan élmény, mintha a kákán keresné a csomót, mintha túl kritikus és túl elégedetlen lenne, hiszen nincs semmilyen teljesen egyértelmű és nagy dolog, amire rá tudna mutatni. (Az, hogy kurvát üvöltött rá a másik vagy fizikailag megfenyegette őt, az ezen a ponton már nem tűnik eléggé egyértelmű és nagy dolognak.)

Aztán ha a “bocsánatkérés” nyomán nem marad abba a fájdalmad, akkor jön a bántalmazó dühe, az ismét felcsap. “Már bocsánatot kértem” - mondja. “Neked semmi sem elég jó” - mondja. “Azt várod, hogy órákig haptákban álljak” - mondja. “Az a célod, hogy teljes szarnak érezzem magam” - mondja. “Az a célod, hogy megalázz” - mondja. “Mindig én vagyok a főgeci” - vádaskodik.

A bántalmazó dühe ismét felcsap - és az “ismét felcsap” kifejezés is helytelen. Nem ragadja meg, hogy a bántalmazó dühe és sértettsége a bocsánatkérése alatt mindvégig ott volt. A bocsánatkérésének célja nem az volt, hogy valódi könnyebbséget adjon neked. Hogy megmutassa, hogy ért téged és fontos vagy neki. Hogy biztonságot nyújtson. Nem adni akart neked valamit a bocsánatkérésével, hanem kapni akart. Kapni akarta azt, hogy ismét “jó tükörré” válj, aki többé nem beszél az ő hibáiról vagy rossz cselekedeteiről. Kapni akarta azt, hogy elhallgatsz. Kapni akarta azt, hogy a cselekedeteinek ne legyenek következményei, ne kelljen a következményekkel szembesülnie. Kapni akarta azt, hogy ne kelljen valójában biztonságot és stabilitást adnia, hogy a tényleges biztonságot és stabilitást nyújtó viselkedései hiányában is biztonságos és stabil emberként tekints rá. Kapni akarta, hogy ne kelljen éreznie megbánást és fájdalmat.

Amint ezt nem kapja, amint kényszerülne a valódi cselekedeteit mutató tükörbe belenézni, robban. Robban és áldozat színben fog feltűnni, mintha te bántanád őt. Az ő világában ő akkor is “jó ember” és akkor is “kedves ember”, amikor éppen ezeknek teljesen ellentmondó módon viselkedik. És ha te nem így látod, akkor bántod őt.

Én a bántalmazó exem mellett megtanultam, hogy éppen akkor kell legjobban félnem, amikor bűntudatot fejez ki. Megtanulam, hogy a legnagyobb őrjöngései a bűntudat után jönnek. Megtanultam, hogy amikor bűntudatot érez, éppen olyankor gyűlöl legjobban. Megtanultam, hogy vannak emberek, akikben a bűntudat és a düh élménye szinte egy és ugyanaz. Ha nem kért bocsánatot, akkor azért voltam nyugtalan, mert az azt jelentette, hogy a dührohamát jogosnak tartja és folytatni fogja. Ha bocsánatot kért, akkor azért voltam nyugtalan, mert éreztem, hogy valójában már szövődnek a fejében a rólam szóló gonosz történetek, amik szerint én elnyomó vagyok és igazságtalan. A bocsánatkérést úgy élte meg, mint aki lemondott a saját igényeiről és megalázkodott. A tettei beismerését és az empátia kifejezését a saját megcsonkításaként élte meg, mintha elvettem volna tőle valamit. A megbánását követően tomboltak benne leginkább azok a gondolatok, miszerint ő “lemondott a saját szükségleteiről” és hogy “neki semmit nem szabad, nekem pedig mindent”.

Bocsánatot kért, majd ugyanazért a dologért dührohamot zúdított rám. Bocsánatot kért, és ha nem hallgattam el teljesen a fájdalmamról ezután, akkor dührohamot zúdított rám. Bocsánatot kért, és ha megkérdeztem másnap stresszben, hogy tényleg okén van-e a belátásával, nem érzi-e, hogy elnyomott valamit magában - akkor azt felelte, hogy minden rendben… majd pár óra vagy nap múlva dührohamot zúdított rám valamilyen apróság miatt és a saját elnyomott helyzetéről kiabált.

Sokszor pedig nem is kért bocsánatot az üvöltözései után. Azt mondta, hogy nem tudja, hogyan kell bocsánatot kérni. Vagy egy héten keresztül ígérgette, hogy bocsánatot fog egyszer kérni. Vagy azt mondta, hogy akar bocsánatot kérni, csak fél és tökéletes bocsánatkéréssel mer csak elém kerülni - ezért tűnik el a bántalmazó cselekedetei után, mert annyira fél…

A belőle áradó tudom-de-nem-tudom, sajnállak-de-gyűlöllek megőrjítő kettősségének a ködéből ki kellett kerülnöm ahhoz, hogy átlássam: a tökéletes bocsánatkérés számára azt jelentette volna, ami után elhallgatok, ami után nem kell beszélnünk már az adott dologról, ami után neki nem kell szembesülnie a cselekedetei hatásával és nem kell a szép szavakon túl tennie semmit a bizalom visszaépítése végett.

Ez az általa tökéletes bocsánatkérésnek nevezett dolog az lett volna, ami egy szép, szivárványcsillámos ecsetvonásként eltörli az ő rossz részét, amit nem tud és nem is akar az énképébe illeszteni.

Ez az úgynevezett tökéletes bocsánatkérés pontosan az a lepel lett volna, amit ő is látott a szülei között működni… az a lepel lett volna, amit az apja ügyesen ráborított a rossz történésekre, ijesztő történésekre, és másnap mindenki érthetetlen módon mosolygott, mintha mi sem történt volna.

[csacskamacskamocska]

Bizalomvesztés

Gyakran annyira idealizáljuk a baráti kapcsolatainkat, hogy bántó dolgokon is felülemelkedünk, és feltétel nélkül kitartunk a barátaink mellett. De a baráti kötelék puszta létezése nem kényszeríthet arra, hogy olyan környezetben maradjunk, ahol nem érzünk szeretetet vagy ahol sérülünk. Család ugyanígy. Párkapcsolat ugyanígy.

Bár mostanában nagyon sokat beszélgetünk arról, hgy képesek vagyunk-e a valóságot érzékelni, a dolgok adekvát értékét, hiszen ugyanarra öt nap vagy két hét múlva már rálegyintünk. Logan elvesztette a bizalmamat. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért építettem vissza, sosem fogom megérteni. Nem ő tette, hanem én. Valószínűleg csupán a saját magamban való kétkedés miatt. Ha nincs igazam, ha neki van igaza, ha tényleg nem a valóságot látom, akkor egy képzelgés miatt elveszteni nem akartam. De a bizalomvesztés sosem lett feloldva igazán. Kiépítettem a magam védőbástyáit és ha felbukkan újra a gondolat, pá nap alatt igyekszem kitekerni a nyakát. Ezt bírtam tenni, és azt hiszem ahhoz képest ahogy hátraarcot szoktam csinálni, ahogy felégetem a hidakat, ez elég nagy előrelépés. Ha kiderül, hogy nem érte meg, akkor is tanulságos.

De nem mindenki ér ennyit. Ha nem bízom benned többé, azt nem biztos, hogy észreveszed. Kognitív empátia. Az a fajta empátia amit tanulunk. Megtanuljuk, hogy adott helyezetben hogyan kell/illik/elvárt viselkedni. Úgy néz ki mintha éreznénk érzelmeket mert úgy viselkedünk, olyan gesztusokat teszünk, olyan mondatokat mondunk, amit hasonló helyzetben az emberek szoktak. A felszínen lehet minden ugyanaz. Csak az ember már nem nyújtja a kezét, nem írja azt, hogy eszmbe jutottál erről meg arról, akkor se, ha eszébe jutott, és nem tervez a másikkal, nem hívja, nem szól neki külön, nem tesz meg mindent, csak annyit amennyi jár. Megértő és nagyon udvarias. Az is jár. De nem gondolkodik, hogy hogyan tudna segíteni. Hátrébblép egy kicsit. Mulatságos, hogy ez gyakran előreviszi a kappcsolatot, mert a másik ember teret kap a kihívásokkal való megküzdésre. De a szemlélő már nem drukkkol, hanem kritikus szemmel néz. Lehetett volna jobb is. A pici plusz eltűnt.

Hogy valaki fontos annyira, hogy a rossz érzések ellenére is életben tartsam a bizalmat, azért az az ember sokat tett valójában. De a többieket visszateszem a polcra, a csetreszek közé. Ott is nagyon szép mindenki. Porosodjon egyedül.