#megalázó

[x-maybe-in-another-life-x]

"Ez nem szerelem, hanem az önbecsülés teljes hiánya."

[csakazolvassa]

"nem érzi magát biztonságban" – mit gondolok az aktivistákról?

Annyi minden volt a héten, hogy mostanra sikerült csak a Szombati Botrányt leírni, és mindazt, amit az LMBT-aktivizmusról gondolok. Ezért nem fog titeket “elfogadni” senki, akinek van élete (öröme, rendes szakmája, családja) és ép értékrendje. Előtte gyorsan: én nem veszek részt a rítusaikban, ezért a magyar törvények és a józan ész nevében mindig az okmányaikban szereplő személynevüket használom…

[zeroz2ro]

Milyen megalázó, kiutazik a magyar miniszterelnök az USA-ba és leszarja mindenki, egy helyettes államtitkár sem fogadja. Senki. Az alkoholista Steve Bannon és a félkegyelmű Trump jut csak neki.

[csacskamacskamocska]

Nem mondom, hogy szép dolog volt

Az egyik barátom felvetett egy szexszel kapcsolatos kérdést, ami eléggé nagy követ vágott az én békés kis pocsolyámba.

Mindig is tudtam, hogy van mit fejlődnöm, mert az nem elég, ha az ember agyban pozitív és nyitott, kicsit tényleg olyan a dolog, hogy attól, hogy megnéztél egy videót egy társasjátékról, még valójában fogalmad sincs, hogy ha játszanád egy társaságban akkor bejönne-e. Mert nem csak az érdeklődéseden, nem csak a játékon, hanem a társaságon is múlik. Sejtésem szerint az emberek úgy gondolják, hogy ők jól szexelnek, közben hülyére szorongják magukat, hogy mégse. 10-15 éve szexelsz valakivel, akinek jó veled, neked is jó, komfortos, aztán elválsz és döbbenten állsz, hogy csak egy valakit szokásait meg vágyait ismered. Vagy 10-15 éven keresztül vagy elutasítva, esetleg élsz meg néhanap szánalom dugásokat, éldegélsz a kognitív disszonanciában, míg már azzal sem tudsz mit kezdeni, akivel esetleg jó is lehetne. Egyrészt megtört az önbizalmad, másrészt kénytelen vagy elzárni a vágycsapot. Az meg berozsdásodik, ha nem használják. Gondoltam körbejárom kicsit ezt a dolgot, mert van két nagy kérdés, ami nem hagy nyugodni. A nők szeretik, ha a férfiak kezdeményeznek. De ugyanazon okból szeretik a férfiak is, ha a nő kezdeményez. Mert maga az, hogy tetszünk, hogy vágynak ránk, hogy beindul tőlünk a másik, az bennünk is izgalmat okoz. A vicces, hogy ez akkor is így van, ha a másik ember amúgy nem az ideálunk, vágyunk tárgya, nem tartjuk különösebben vonzónak. A kitartó „nem ideálok” ezért juthatnak végül célba. „hadd rajongjon” szokta mondani egy barátom, amikor egy nő érdeklődik utána. Ami nem csak azt jelenti, hogy nem érdekli, hanem azt is, hogy ugyan miért venné el magától ezt a kis örömöt, hogy valakinek tetszik. A csavar az, hogy amíg az, hogy egy nő visszautasítja egy férfi közeledését, megszokottabb, elfogadottabb, kevésbé megalázó, addig arra, hogy egy nőt utasít vissza egy férfi, arra inkább lenézőbb és megalázóbb körítés van. Ha egy férfit utasítanak el, mindenki veregeti a vállát, lesz másik! Ha egy nőt utasítanak vissza, a reakció az, hogy csináljon magával valamit, hogy tetszetősebb, vonzóbb legyen kívül és belül. Az idősebb, szexuálisan aktív férfiakkal elfogadóbb a társadalom, mint az idősebb szexuálisan aktív nőkkel. Nem hiszed? Nézd meg a vicceket, milyen szinten szólják le a szexuálisan aktív, érdeklődő nőket. De koncentráljunk a kezdeményezésre. Még abban sem tudunk megegyezni, hogy mi számít kezdeményezésnek. Honnan tudod, hogy a másik szeretkezni akar? Egyik barátnőm onnan tudja, hogy a férje olyankor megborotválkozik. Mondania már nem is kell semmit... :D Mennyire kell rámenősnek lenni? Pasi megöleli, megcsókolja a feleségét, erre a nő: jajj a hajam, most voltam fodrásznál, erre a pasi, jajj bocs, oké, bocs. Kész. Nő csalódott, mert mi másért ment volna fodrászhoz minthogy tetsszen a pasinak (legyünk idealisták), pasi csalódott, mert tetszik a nő, de lám, le lett állítva, nem kell a közeledése. Tényleg nem lehet tudni, hogy ilyen esetben, ha a faszi kicsit rámenősebb, abból mi jön ki. De ha a nő mindig talál kifogást, még akkor sem biztos, hogy a pasas ellen van kifogása. Lehet, hogy azzal van baja amit szex közben vagy után megél. Esetleg nincs erről kommunikáció. Nem sikerült jó szexet kialakítaniuk. Ha egy pasi sosem mondja nekem azt, hogy tetszem, vagy jól nézek ki, csinos vagyok vagy sosem emel ki semmilyen módon a "tömegből", akkor elkönyvelem, hogy neki nem tetszem, az ő szexuális érdeklődésén kívül esem. Nyilván, akkor sem fogok kezdeményezni, ha nekem amúgy bejön. Nem vagyok hülye. Ha meg sikerül párszor valami lenéző megjegyzést is tennie, hogy kövér vagyok (nem vagyok) vagy bármi gúnyosat egy általános jókedvű csipkelődésre, akkor nincs az az isten, hogy akár egy jókedvű flörtben részesítsem. Ki szeret megalázódni? Senki.

Ezeken rágódtam, mert végig kellett gondolnom, hogy ha kapok egy meghívást egy pasihoz, akit már ismerek egy ideje, akkor... vagy úgy megyek oda, hogy bármi történhet, de akkor a lelkem mélyén eldöntöttem, hogy szeretném, hogy a bármi megtörténjen, vagy úgy megyek oda, hogy barát vagyok és bármit teszek, még, ha pucérra vetkőzök, akkor sem lépem át belül a határt és fegyelmezetten úgy teszek, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, az ember a barátaival nagyon jó kapcsolatban van, de ez nem jelenthet vágyat. Szerintem 30 felett nincs barátság extrákkal. Nem tudunk hozzá elég lazák, felületesek, könnyedek lenni.

Hát, igen, nem tudtam mást odaképzelni a "feladatba", csak őt. Mert ő vetette fel. És ez összezavart, felkavart. Végigvettem minden blokkot, minden visszautasítást, minden gúnyos-komolytalan megjegyzést, amit a szexszel kapcsolatban megéltem, miközben ezeket nagyon nem akartam volna újraélni. Amúgy, „jártam egyszer egy sráccal”, aki azt mondta a szerelem alapja, hogy zavard össze a másikat. Ha bármivel rá tudod venni, hogy rajtad gondolkodjon amikor nem vagy ott, nyert ügyed van.

Háténmost úgy össze vagyok zavarodva, hogy szerintem erről még fogok posztolni.

[diogenesz2020portugal]

“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?”

Grecsó Krisztián

[otthonzulles]

szevasztok országlakók

Lezsák interjú

nagy forma ez a sanyi, nem vagyunk sem megalázó sem kiszolgáltatott helyzetben.

a népfőiskola nevű lezsák-disneylandnek meg jár a támogatás, punktum.

vén impotens fasz

[katacha]

Én nagyon nem akartam magánkórházban szülni, a Szent Imre lett volna a körzetes, ami jó kórháznak számít, de ott felmondott novemberben elég sok szülésznő, azóta több orvos is, megszűnt a szabad szülésznő választás lehetősége, a gyermekágyas osztály felében nincs meleg víz, a kórház kommunikációja az egésszel kapcsolatban siralmas, cenzúra megy a Fb oldalon és csoportban is. A szülésfelkészítést már korábban elkezdtem egy szülésznővel, akiben 100%-ban megbíztam, elmondtam az igényeimet, amíg a baba és én is jól vagyunk, addig szeretnék szabad pózválasztást, vízben vajúdást, gátvédelmet, minél kevesebb orvosi beavatkozást. Na és akkor októberben ő is felmondott, az online szülésfelkészítőn mikor ezt bejelentette, egyszerre sírt 20 terhes nő, el lehetett képzelni a hangulatot, sokan már nem tudtak kórházat váltani. Egyszerűen hihetetlen, hogy egyik napról a másikra megtiltják a szabad szülésznő választást, full lutri, kit kapsz ki, ha már nincs orvosválasztás, legyen egy ember, akivel találkozol szülés előtt, ismeri az igényeidet, te is tudd, hogy mire képes (sok szülésznő nem vállal vízben vajúdást, mert nem tanulta, nem ismeri). A szülésznőm a Duna Medical Centerbe igazolt, így követtük oda, a korábbi, Szent Imrés orvosom is támogatta a döntést (azóta ő is felmondott a pletykák szerint), ajánlott orvost a DMC-ben. Ő szintén szimpatikus volt, de pont szabadságon volt, mikor szültem, így maradt az ügyeletes, szintén normális volt, nem akart szerepelni szülés közben, ült egy széken a sarokban.

A szülés is elképesztő más volt, mint Bandival, a szabad pózválasztás sokat segített, de inkább a szülést követő három nap nagyon durva, mennyire jobb volt (őt a SOTE 2-n szültem, elvileg azóta valamivel jobbak a körülmények).

Pizsamán és tisztálkodási szereken kívül nem kellett vinni semmit, naponta cserélték a törölközőt, három fajta felnőtt pelenkát/betétet adtak, takarították a szobát, jöttek segíteni a csecsemős nővérek, szoptatási tanácsadó, aki császárral szült, ahhoz gyógytornász járt. Összehasonlításul az államiba többek között evőeszközt, domestosos kendőt WC tisztításhoz, WC papírt, 1 karton vizet kell vinni. Ha összevéreztem volna a lepedőt, valószínűleg kicserélik, nem kinevetve azt mondják, takarjam le valamivel.

A másik, ami nekem nagyon pozitív volt és végül sokat számított a döntésben, hogy a férjem végig bent lehetett velünk, egy szobában aludtunk, megfoghatta, megismerhette a kislányát, nem egy üvegablakon keresztül nézhette 3 napig. Bandi is jöhetett látogatóba, nem érezte, hogy kimarad a testvére születéséből.

Saját mosdó, zuhanyzó, elektromosan állítható ágy, finom, beazonosítható ételek, ezek voltak a szokatlan tárgyi feltételek. A kommunikáció, személyzet hozzáállása is teljesen más volt, ha aludtunk, szoptattam, nem zavartak, nem kaptam semmi megalázó beszólást, egyszer sem sírtam el magam (Bandival párszor zokogtam tehetetlenségtől és a nővérek kommunikációjától).

Elképesztő szomorú, hogy ennyit ki kell fizetni ma Magyarországon azért, hogy normális ellátást kapjon a gyerekem és én is, biztonságban, nem megalázva érezzem magam.

(Anon, ha érdekel, a DMC Fb csoportban vannak leírások, beszámolók orvos-szülésznő párosokról, akik ezt a bábai szemléletet képviselik.)

[starmythelonesurvivor]

5 év versenykajak után azért relatíve gyorsan tudok izmosodni. Mégiscsak hálás vagyok annak a kegyetlen időszaknak. Testileg jót tett anno? Igen. Lelkileg? Egyértelműen nem. A csapatot gyűlöltem, 12 éves koromtól 17-ig ezért is folyton gyomoridegem volt. A lányok nem kedveltek, a fiúk csomószor zaklattak. Nagyon megalázó volt. Egy több napos verseny után szépen lassan elmaradoztam. Odaálltam az anyám elé, és közöltem, hogy ennyi volt. Utána jártam még másfél évig kondiba, aztán meg lefogytam kegyetlenül. Úgy mentem egyetemre. Futottam csak. Az exem mellett teljesen elhagytam magam, vékony voltam, de nagyon nem szerettem a testem, magamhoz képest egy mindennapos csalódás volt, és most 2 hónap alatt sikerült újra megszeretni. A tornának hála megint egyben érzem magam. Múlt kedden a barátnőmnél fenn voltunk reggel hétig, kifestettük magunkat bohócra, és ugráltunk az ágyon, hogy nem kellünk senkinek, bassza meg az élet. Az, hogy kifestett a legintimebb élményem volt emberemlékezett óta, én nagyon nem szeretem, idegesít, hogy van valami az arcomon. Folyton csinálok valamit, előző héten összeraktam egy komplett ruhát 3 hímzésblokkal, avattam az anyagot, vasaltam, jártam az órákra, tajtaroztam nagyanyámat, kétszer elhúztam színházba, takarítottam. Valahogy nem bánom, jól eső fáradtság ez. Tanulok németül, tartom a rendszeres tornát, fotózok. Anyám minden hónap első szombatján vacsorát ad, ha nem is sokat szólok hozzá, jól esett, hogy duruzsoltak körülöttem. Furcsa hallani a sztorikat, mikor anyám még nem egy savanyú banya volt. Veszekszünk néha, van ami fáj, de nem olyan nagy dolgok, megvagyunk. Ki van árulva a házunk, csütörtökön a világ legellenszenvesebb fickója jött megnézni a szüleivel, okádok a gondolatra, hogy egy ilyen ember fog utánunk élni a legbelsőbb tereinkben. Az ingatlanos anyám exe, arra a durva kérdésre, hogy miért akarjuk eladni, ő válaszolt. Anyám költözik az élettársához Pestre, én meg megyek nagyanyámhoz. Egy szó sem igaz. Nem szívesen költöznék most mégegyszer, de ha anyám úgy óhajtja, nem kell a kert, menne egy nagyobb lakásba, én nem szólok semmit, hálás vagyok, hogy évek után visszajöhettem oda, ahonnan elindultam. Az exem, meg a barátai “kedves” dolgokat irogatnak az instagramm képeim alá, már leprivátoltam. Hallottam, hogy beszélt az elődömről, akivel 7 évig volt együtt, “a kis kurva”. Remélem én is valami hasonló jelzőt kaptam. Mondjuk az ordas ribanc menőn hangzik. Néha-néha még most is félek, hogy utánam jön, tudja hol lakom. Hiába mondja mindekinek, mekkora egy borzasztó alak vagyok, hogy mikor nem volt otthon, úgy vittem el a cuccaim, de én tényleg félek tőle, rettegtem mellette, aztán meg volt hogy teljesen sztoikus lettem. Most pár hete érzem csak, hogy gyógyulok, tisztulok a rengeteg mocsoktól, eddig csak bemagyaráztam magamnak, hogy jobban vagyok. Kifordultam mellette, aki kutyával él, kutyával lesz. A nagynéném mondogatja ezt nagyanyámra, kényszerből hozzáment nagyapámhoz, aki aztán az meg ivott mint a gödény, ordibált, mint egy utolsó kocsis, csalta és verte. Hétköznapokon meg megbecsült értelmiségi volt, magasabb pozícióban. Látom most mi maradt nagyanyámból, nap mint nap csak a tönkrement életét siratja. Egy elpazarolt élet, pedig de szép is volt, istenem.

[politologus]

"Az Orbán-kormány tényleg képes arra, hogy csak azért beterjesszen egy szándékosan megalázó törvényjavaslatot, hogy aztán kéjes élvezettel végignézhesse, hogy a neki alávetettek tehetetlenül vergődnek és hiába átkozódnak, és mindezt pusztán azért, mert hatalmukban áll megtenni és a miniszterelnök ki nem állhatja a budapesti elitgimnáziumok libsi tanárait plusz mert az ő gyerekeik úgyis a libsik fizetős elitiskoláiba meg külföldre járnak? A válasz természetesen igen." (Szily László, 444.hu)

[habkeinb0ck]

Úgy néz ki, nemcsak dolgozni jönnek a magyarok Ausztriába

Sok magyar nő inkább Ausztriába megy abortuszra 🇦🇹🇭🇺

Magyarországon legális az abortusz, de a megalázó bánásmód és a várólisták arra késztetik a nőket, hogy az országon kívül szakítsák meg terhességüket.

Fő célpontjuk Ausztria.

🔹 A terhességmegszakítás mellett döntők többsége azt kifogásolja, hogy a magyar rendszer zsarolja és megalázza a nőket.

🔹 A műtéti abortusz a 12. hétig legális Magyarországon, de a nőknek két kötelező találkozón kell részt venniük egy állami szolgálatnál. Az elsőn tájékoztatják őket az egyéb lehetőségekről, köztük az örökbefogadásról – magyarázta Lebedi Réka, a Társaság a Szabadságjogokért jogásza. A másodiknak az a célja, hogy tájékoztassa őket a műtét veszélyeiről.

🔹 Lebedi szerint az a probléma a konzultációkkal, hogy ezek a családvédelmi szolgálatok hihetetlenül elfoglaltak, ami ahhoz vezethet, hogy a nők kifutnak az időből. „Partnereinken keresztül pedig tudjuk, hogy a hangnem ezeken a tanácsadásokon megalázó lehet a nőkkel szemben” – tette hozzá.

🔹 Magyarországon nincs olyan törvény, amely egyértelműen tiltaná az utazást abortusz miatt

– mondta a jogász.

Népszerű a magyarok körében a bécsi klinika

🔹 Christian Fiala, a bécsi Gynmed klinika nőgyógyásza szerint az intézmény hetente 10-15 magyar nőnek végez abortuszt. A Gynmed csak egy a számos klinika közül, amelyek a Google-keresés első oldalán felbukkannak. Hasonló számú nő fordul meg a Women and Health, egy másik klinikán, mondta Kovács Alexandra, az ügyfélszolgálat munkatársa az Euronews-nak.

🔹 Sokan azonnal minket választanak, mert nem is akarnak végigmenni a magyar rendszeren– mondta.

🔹 A beavatkozás ára sem tántorítja vissza a nőket. Ezeken a klinikákon egy abortusz ára 500-600 euró –180-230 ezer forint –, utazás nélkül, ami a magyarországi havi átlagfizetés fele, míg Magyarországon mindez csupán 100 euróba, körülbelül 40 ezer forintba kerül.

Lelkileg megterhelőbb itthon belevágni a beavatkozásba

🔹 Tavaly szeptemberben a magyar kormány tovább csorbította az abortuszhoz való jogokat az „abortusztörvénnyel”, amely előírja, hogy a kismamáknak meg kell hallgatniuk a magzatuk szívverését. Ennek ellenére a szeptember óta elvégzett abortuszok száma egyes területeken akár 15 százalékkal is emelkedett. A rendelet életbe lépése óta nem csökkent az abortuszok száma.

🔹 “Évek óta feldühítenek azoknak a nőknek a történetei, akik elmondták nekem, hogy az orvosuk arra kényszerítette őket, hogy meghallgassák ezt az úgynevezett szívverést”

– mondta a bécsi orvos az Euronewsnak.

Infó:

https://www.euronews.com/my-europe/2023/08/16/dozens-of-hungarian-women-travel-to-austria-for-abortions-every-week-amid-tightening-laws

(Fb, Guten Tag magyarok)

[pajjorimre]

Így kikapni elég megalázó.

[drakvuf]

"Megalázó primitívség: ez a Sztárbox, ahol baloldali politikai aktivisták verekednek, ahol eszméletlenre vernek egy volt válogatott futballistát, aki kis híján meghalt a ringben, ahol mocskos szavakat kiabálnak, trágárul ordibálnak magukat énekesnek hívó emberek."

Origo

[csacskamacskamocska]

Miért mindig a férfiak?

Nemrég olvastam egy cikkben, hogy a láthatatlan munka részeként a nőkre hárul az a feladat is, hogy érzelmileg kézben tartsák a kapcsolatot. Mert a nőknek, többnyire, eredendő adottságuk, hogy jobban kommunikálnak, empatikusabbak. Nem akkora nagy varázslat ez, az ivadékgondozáshoz elengedhetetlen. Érezni kell a "másikat" és megtanítani neki a kommunikáció és az együttélés alapjait, visszatükrözni az érzelmeket, szeretni, gyengédséget adni, előtérbehelyezni, stb, stb. És bár szerintem egészséges nő nem akarja, hogy a pasija gyerekként létezzen a párkapcsolatban, de ezek automatizmusok, szóval, ha a pasi gyerekesen viselkedik (hisztis, undok, önző, figyelmetlen, infantilis) akkor ezek bekapcsolnak. Amitől a nő meg szenved, mert nem az anyja akar lenni a pasinak. Mintha ki lenne szolgáltatva a saját ösztöneinek. Baromi szar érzés. Ne csináld! -- mondanánk a pasiknak -- Ne csináld, hogy ne kelljen csinálnom azt, amit kiváltasz belőlem. A pasi amúgy jól elvan a társ-anya gondoskodásában, szerinte minden okés, és az is, hogy ő más csajokat nézeget, merthát az lázbahozza, ne legyen társ-anya "ennyire" hisztis picsa, hogy ezen kiakad. Közben, lássuk be, az anyjukkal kevesen akarnak dugni. Másik része (némileg elveszve a részletekben), hogy fel se fogják a férfiak, az milyen megalázó, amikor azt mondják, azért szeretnek horgászni, mert akkor nincs ott a nő és csend van. Egy igazi férfi azért szeret horgászni, mert a természet klassz, mert a horgászás egyszerre nyugi és izgalom, mert csend van és béke. És a felnőtt férfi olyan társat választott magának, aki ehhez tud kapcsolódni. Vagy úgy, hogy menj csak szívem, addig én legalább a saját dolgomat csinálom vagy úgy, hogy a társa is élvezi a természetet, a csendet és az izgalmat amikor pöccen az úszó. De ez... ez a mondat, ami csak azt mutatja, hogy az adott faszi képtelen kézben tartani az életét, és el kell menekülnie... ez borzasztó. Nem is értik a férfiak, hogy miért, csak összeröhögnek mintha a nőket valami idegen akasztotta volna a nyakukba és nem ők döntöttek úgy, hogy elveszik feleségül.

Nem volt átverés. Csak legtöbbször annyira arra figyelnek az emberek, hogy baszni akarnak megszerezzék azt amire vágynak, hogy a másik emberre, az ő terveire, vágyaira egyszerűen nem figyelnek. Aztán amikor szembesülnek vele, hogy a másik ember is véghez akarja vinni a saját terveit, akkor meglepi van. Hogy ez valahogy nem volt bekalkulálva. A nők szeretnek szeretni. Általánosításnak tűnik, de az olvasmányaimból az derül ki, hogy a nők kicsit még jobban is szeretnek szeretni, mint amennyire szeretve lenni. Kevés nő van, akinek az az álma, hogy megtiporhassa, leuralhassa a férfiakat. Többnyire meleg, békés, összetartó családi fészekről ábrándoznak, amiben belül azért tombol a szenvedély. Úgy tűnik a férfiak is ilyesmit szeretnének, csak... hát ez nagyon nyálas női dolog meg pfuj, szóval ne beszéljünk róla, majd alakul valahogy. De magától nem alakul. Csak ritkán. Millióból egy. A többiért meg kell dolgozni. Nem adnak támpontot, nem segítenek eligazgatni a párkapcsolatot, nem ismerik fel, hogy a nők menyi rengeteg melót tesznek bele, hogy érzelmileg stabilizálják a kapcsolatot, miközben a férfiaknak ez nem az erőssége. Lehet rajta csiszolni, lehet finomítani, lehet és kéne technikákat tanulni, hogy az egyenlőség jobban meglegyen. Boldog nő=boldog élet. Nem értem, hogy ezen mi nem érthető. :)

És most jönnek majd a férfiak az egyedi ellentmondó példákkal, amik többnyire abból lesznek, hogy nem az elején kommunikáltak a szarról, hanem akkor, amikor rájukdőlt. És az élményük az, hogy ők mindent megtettek. Sokszor tényleg. Ismerek férfiakat, akik valóban tudnak kommunikálni, akár érzelmekről, kapcsolatról. Nekik nyílt egy újfajta csatornájuk mert valamikor rájöttek, hogy ez nekik jó. És aztán egyre jobb lett.

A 21. század ezt a problémát is kidomborította. Többek közt az internet által.

[diogenesz2020portugal]

„Nem akarom behúzni fülemet-farkamat és megtanulni, hogy hol van a helyem, és ez a státusztörvény arról szól, hogy a pedagógusokat most jól megbüntetik. Szerintem nagyon megalázó, hogy be leszünk ültetve a sarokba büntetésbe, és én nem szeretném, hogy velem ezt csinálják. Nem is szeretném ezt tanítani a következő generációknak” – jelentette ki.

A budakalászihoz hasonló módon búcsúztak a Karinthy Frigyes Gimnázium távozó tanárai, itt 17-en kerültek fel a tablóra, közülük hatot már az őszi polgári engedetlenségi akciók miatt rúgtak ki, a többi 11 pedig azóta állt fel a testületből.

„Vannak, akik 10-15 éve tanítottak ott. (…) Van egy olyan osztály, amelyik már másodjára veszítette el az osztályfőnökét, és vannak olyan kollégák, akik egyébként a Karinthyban tanultak még középiskolásként” – mondta Rábai János, az egyik távozó Karinthys pedagógus.

[sztivan]

kérdezzék meg esetleg, hogyha van Hollandiában élő ismerősük, hogy milyen kifizetni a tízszer akkora áram- és gázszámlát, mint amennyit a magyar emberek fizetnek most

Nacsa hát nem lennék most holland, ahol csak 10,2 százalékos az infláció, ellenben a magyar 10,8-cal, és egyébként is megalázó fizetésekért kell nyomorogniuk :(