#napi felesleges én

[zoeeozzoeeoz]

Nekem sajnos, már nem élnek a szüleim. Apukám 7 éve, Anyukám 1 éve .........még mindig nem tudom leírni.........szinoníma keresése........költöztek a túlvilágra. Mikor Apu........elment, utána vele sokat álmodtam. Becsuktam a szemem, és láttam őt. Beszélt hozzám álmomban. Volt hogy úgy éreztem, leült mellém az ágyra, és simogatta a kezem. Éreztem az érintését. Mikor felriadtam,áttetsző alakként láttam is. Eléggé megijedtem. Aztán elment pecázni. (Ezt a mondatot csak az érti , aki ismerte. Nem akarok most magyarázkodni. ) Nagyon apás voltam. Nagyon megviselt a betegsége, az is, h én láttam utoljára, az egész. Aztán, tavaly április végén, Anyu is elment. Az ápolása, a betegsége, az egész, nagyon sok energiát kivett belőlem. Sajnos, a vége felé, a türelmem is elfogyott. Nagyon nehéz egy olyan beteget ápolni, aki agyilag, pszichésen, már nem önmaga. Aki nem ismeri fel már a saját lányát sem, de a lányának ezen túl kell lépnie, mert dominánsnak kell lennie. Másképpen nem megy. És meg kellett tanulnom, hogy tegyek közreműkődővé, egy alzheimeres beteget, az anyámat. Hogy törjem le a harciasságát, az agresszíóját, anélkül, hogy senki ne sérüljön.Beteg volt, és nem tudta mit tesz, mit mond, mit cselekszik. Zavart volt. Nekem pedig nem volt szabad hagynom, hogy ezek a dolgok, mélyre menjenek bennem. Nem volt szabad azt hinnem, hogy ellenem irányulnak ezek a dolgok, hisz nem volt magánál. Akkor, valahogy sodródtam. Nem gondolkodtam, csak tettem amit kell. Nem állhattam le, nem borulhattam ki. Aztán elment. Utána minden nap éreztem a jelenlétét. Nem álmodtam vele, mint Apuval, Anyut éreztem hogy velem van. Minden hol. Hogy ott/itt van. Nem az álmaimban láttam/látom, hanem valóságosan érzem a jelenlétét. Vele talán még nem is álmodtam. Ezek az érzések, már kicsit ritkultak. Már nem mindennaposak. Vannak időszakok, mikor sürübb, ilyenkor muszáj vagyok kimenni a temetőbe hozzájuk, h lenyugodjak. Olyankor beszélgetek hozzájuk. Mikor eljövök, mindig úgy köszönök el tőlük h:" Most már együtt vagytok ismét. Apu, vigyázz nagyon Anyura. Vigyázzatok egymásra. Magatokra. " Mind a kettőjüknek az arca elöttem van. A mosolyuk. A mozdulatuk. Hallom a hangjukat. Nem tudom, hogy ez mennyire természetes, mennyire normális ..........

[muzligrafia]

reggel 8:30-as munkakezdés óta eddig részt vettem egy extremely awkward és 100%-ig felesleges videocall meetingen, és kicseréltem egy PDF-ben egy horvát mondatot egy másik horvát mondatra.

EZÉRT utazzak én napi másfél órát és töltsek egy nyitott irodában nyolc órát?

[mitsemerdekel]

Már sokszor kezdtem itt posztot ezzel, de vannak/voltak elég szar dolgok az életemben, általában csak akkor beszélek róluk, amikor már késő, és amikor már elkezd feszíteni.

Na ezen próbáltam változtatni, erre ment rá 2 év, szóval mondhatni nyitott könyv lettem valakiért, valakinek, persze teljes mértékben megérte, ugyanakkor úgy érzem ez sem a helyes út. Még mindig napi szinten tartjuk a kapcsolatot, és miután már nem voltunk egy pár elmondta, hogy elszenvedett pár szekunder traumát miattam, amit nem tud a saját lelkében polcokra pakolni, de valahogy így tudtunk minden egyes nappal előre haladni együtt.

Még mindig gyűlölöm magamat azért, hogy használható voltam, hogy nem álltam ellent, hogy hagytam megtörténni, hogy abban sem vagyok biztos, hogy pontosan mikor kezdődött és mikor ért véget, csak a szégyenérzettel tudok azonosulni. Ez nagyjából igaz volt a szerhasználatra is, a jobbik felem elég erős volt, hogy 8 éve letegye és többet ne éljen ezzel, én még 23 évesen is úgy éreztem, hogy a vesémet eladnám érte.

Aztán minél többet beszéltem erről, minél többször maradt fent velem a barátom 48 órákat beszélni egy szobában, minél többször adták oda nekem kézbe az unokahugaimat, annál kevésbé éreztem, hogy valójában csak egy test vagyok, amit fizikailag még nem nyilvánítottak halottnak, de valahol belül 18 éves korában már kiveszett belőle minden, amit életnek lehet nevezni. Abban sem voltam biztos, hogy 2016-ban az nem az én vérem volt a pólómon, és nem az én szememet csukták le. Aztán történt az az eset is, amiről nem beszélek, de csak azért, mert az az egyéni döntésem volt.

Ilyen ez. Nem állítom már be magamat áldozatnak, mert felesleges, ezt az elméletemet közel 7 év után elvetettem, mert annyi szar sors van ezen a világon, de nekem adatott valami kiút szerű, annyi ember van, akit szeretni akarok, még ha nem is hagyja, még akkor is, ha nem szeret viszont, ez egy édesebb fájdalom sokkal.

Úgy értem, ma negatívak lettek a teszteredményeim. Kettőnk közül én éltem túl még annak ellenére is, hogy annyi kárt okoztam már, hogy még nekem is meglepetés volt.

Leírtam neked ezt facebookon, bár már hét éve nincs kézbesítve. A leveleid ott vannak a pénztárcámban, van egy képem is, de mintha nem te lennél rajta. Nem tudom, hogy lehetséges mindenkinél jobban szeretni és gyűlölni valakit egyszerre, annyi érzés kavarog bennem, mikor eszembejutsz, hogy nem lehetne megnevezni sem őket.

Lehetséges, hogy ez lesz az utolsó posztom, vagy maximum még írok valami extra pozitívat egy olyasvalakiről, aki kedves nekem, de most megfelel ez így. Aki ezt olvassa, az minden valószínűséggel utál, és valami fura perverzió ez, de nyugi, nem leszel ezzel sosem egyedül.

Köszi a meghallgatást <3

[csacskamacskamocska]

Hogyan kell felnőni

Ezen gondolkodtam. Hogy a pszichológus ezzel basztatott (még régen, hogy hello A! Fel kéne nőni!) és nagyon bántott a dolog. Mi az, hogy fel kéne nőni? Gyerekem van, elváltam, saját vállalkozásom van, intézem az ügyeimet, tájékozott vagyok, mondjuk, hogy okos is, nem tudnak becsapni, nem vagyok benne felszínes kapcsolatokban, nem lógok a villamoson, hát mit szeretne még, mire gondol? Néha újra eszembe jut ez, hogy mire gondolt?

Hogy legyen bátorságom odaállni valaki elé és azt mondani, figyi, kedvellek és szeretném, ha lenne valami köztünk. Te nem szeretnéd? Nem? Hát, jó. Akkor legyünk barátok! Ez lenne a felnőttség? A kudarc, a visszautasítás elviselése? Mondjuk, speciel ebben az esetben egy felnőtt szerintem a következőt mondja: Mivel pontosan tudom, hogy a visszautasítás rengeteg szenvedést, érthetetlen érzelmi reakciókat, felesleges kavarodásokat fog okozni mindkettőnk életében és a barátságunkat is bekoszolná, ezért biztos megérted, hogy most elmegyek és megszakítok minden kapcsolatot, és soha, semmikor nem jövök vissza. Mert csacsiság azt hinni, hogy nem leszel mindig az érzékeny pontom, és én nem akarok színházat játszani és hazugságban élni. Nem akarom napi szinten a tumblira folyatni az érzelmi nyűgjeimet és ennek egyetlen útja van, ha nem látlak. Addio amore mio! És soha vissza nem nézni, tudva, hogy okos, felnőtt döntést hoztál. Persze, lehetséges, hogy a felnőtté válás nem ilyen romantikusan drámai, hanem csak arról szól, hogy nem 240 literes zsákot veszel, hanem hetente többször viszed le a szemetet. Tudom, hogy felelős vagyok az életemért. Tudom, hogy az élet egyre rövidebb, ahogy öregszünk. Tudok kompromisszumot kötni, és tudom, hogy nem én vagyok a világ közepe (bár ez utóbbit erősen fájlalom). vannak dolgok amiket nem tudok lerakni. megoldások, amik olyan rég óta vannak velem, hogy képtelen vagyok nem csinálni. Képtelen vagyok nem hazudni például. Viccel elütök mindent, mintha nem venném komolyan, nem mondom el, ha bajban vagyok, nem mondom el, ha rosszul vagyok, nem mondom el amikor félek vagy bizonytalan vagyok, a konfliktusokból mosolyogva kihátrálok, de közben kivárom amíg az élet bosszút áll helyettem és előkerülnek a "rejtett hibák" és úgy teszek, mintha nem venném észre amikor valaki udvarool, de ugyanígy úgy teszek mintha nem venném észre amikor valaki belémrúg, ami mindkettőt arra készteti, hogy még csinálja, hiszen láthatóan "nem ment át" az üzenet. Fuldoklom a saját hazugságaimban. Ha a tumbli nem lenne, folyamatosan szembesülnöm kéne azzal, hogy szentimentális vagyok, nyafogós, érzékeny. Meg bosszantóan okoskodó. Picit későn alakult ki ez, hogy elfogadjam, hogy milyen is vagyok valójában. hazudós, mint az anyám. Csak annyi a különbség, hogy anyám ott ült a hazugságai mögött és nem értette, hogy ha azt mondja, hogy minden szép és jó, akkor senki sem fog mögé látni, hogy ő magányos, és erején felül teljesít. Én már képes vagyok rá, hogy őszinte kapcsolataim is legyenek.De az elsődleges színfal még mindig az, hogy nincs semmi baj, minden fasza, és minden kurvára vicces! (amúgy tényleg az, mert a legtöbb dolog két lépéssel távolabb már teljesen értéktelen. Csak nem szabad annyira eltávolodni, hogy az ember felvágjja az ereit) Néha rájövök, hogy kibaszott jó életem van. Néha elsírom magam, mert annyira szeretnék szerelemben élni. Ez utóbbi a legnehezebb. Hogy megfogalmazódjon végre, hogy mit szeretnék valójában. Most éppen csak valami olyasmi lebeg a képzeletemben, hogy egy férfi, aki megölel és közben beszél hozzám. Még nem tudom, hogy ez a dolog mitől kristályosodott ki az egész romantikus vágyhalmazból, hogy miért öltött alakot. Szóval a felnőttség dolog még mindig foglalkoztat. Azt persze nagyon tudom, hogy más mikor nem viselkedik felnőttként. De van egy olyan is, hogy mások kritizálása nem tűnik felnőtt dolognak. Na jó, de én csak a felét vállalom, a másik felét igenis vállalja a másik! igenis! – toppantottam a lábammal. Mint egy igazi felnőtt.

[nefelejtsvirag]

Igazából nem tudom mit tartogat az új év. Nem tudom, nem merek megfogadni olyan dolgokat, amiket eddig sem tartottam be. Miért fogadnám meg az egészséges étkezést, a minden napi edzést, azt hogy magabiztosabb leszek, hogy többet tanulok vagy, hogy más leszek. Új év, új én. Meg egy fenét! Miért kellene várnom bármiféle változáshoz egy évet? Ha szeretnék tenni érte, akkor tegyek. Ha meg nem, akkor nem. Felesleges fogadásokat kötünk, hogy aztán csalódjunk magunkban. Hát nekem ez nem hiányzik.

[authorgirl040611]

Ha két hét múlva egy darab tanár is meg meri kérdezni mennyire volt jó az online oktatás, odamegyek és lefejelem.

Nekik biztos jó volt. Kb 20 perc alatt végeztek a napi teendőikkel, és ígyis kapták a fizetésüket. Egy-két online órát tartottak, és ennyi. Ja, és persze megnehezítették a dolgunkat azzal hogy elérhetetlenné tették magukat, széndékosan nem írtak vissza, max este, plusz feladatokat adtak szívatásképp, a határidőket másnapra szabták ki, és még sorolhatnám. Hogy ki volt a legnagyobb genya? Az osztályfőnökünk...

Hogy én mit csináltam? Felkeltem reggel, hogy végigüljek olyan órákat, amiken tulajdonképpen teljesen felesleges dolgokat magyaráztak el, és egy kis plusz munkát adtak föl. Aztán miután véget értek az óráim, talán meg tudtam szabadulni egy kis ebédszünetre, hogy utána ülhessek vissza és dolgozhassam fel az anyagokat. Csak a házi feladatokat, és beküldendő anyagokat csináltam este 10-11-ig. Tanulni? Nem, arra egy darab percem sem maradt. Számomra ez a pár hónap teljesen kiesett, ugyanis a rendes tanulásra már nem maradt időm, az elején próbálkoztam, aztán sírva dobáltam szét a füzeteimet, azt ordítozva, hogy nem bírom tovább, és valóban feladtam. Eldöntöttem, hogy innentől kezdve telibe szarom, lesz ami lesz, megcsinálom a házikat, beadandókat, tanulásra meg úgyse marad időm. És így is lett. Biztos vagyok benne hogy érettségi előtt hiányozni fog ez a pár hónap kimaradás, de nem tehetek róla, nem vagyok robot, nem tudok 0-24-ben tanulni, nem is értem hogy várhatják ezt el tőlünk.

Örülök ha végeztem olyan este 11 körül, hullafáradtan, kisírt, karikákkal teli szemmel az egész napos monitor bámulása miatt. És akkor hol marad az idő saját magamra? Az idő a családomra, a barátaimra? Az idő a kötelességeimre? Az idő az otthon való segédkezésre?

Mert persze itthon is elvárják hogy segítsek, teljesítsek. Mindenhol csak az elvárások, kötelességek...

Semelyik tanár nem kérdezte meg hogy hogy bírjuk, vegyen-e vissza az anyagból, hogy látjuk az egészet, jól vagyunk-e, senki nem gondolt bele a helyzetünkbe. Mert én például baszottul nem voltam jól. Azon kívül hogy minden egyes alkalommal legszívesebben kirángattam volna a monitor mögül az osztályfőnökömet, minden nap többször is sírógörcsög törtek rám, dührohamok... És persze el kellett folytanom, mert nekem kötelességem van, nekem az a kötelességem hogy tanuljak, ez a dolgom... Aha, köszi.

Ha idáig eljutottál az olvasásban valószínűleg neked is hasonlóan szuperül ment ez az online oktatás, és te is nagyon élvezted.

Szóval csak annyit mondanék, hogy köszi, kedves tanárok...

[omgbuchbinder]

FB-ismerős:

"A legtöbben tudjátok, hogy intenzíves szakorvos vagyok. Koronavírus fertőzötteket ellátó intenzív osztályon is dolgozom. Egy ideje nem válaszolok, ha valaki azt kérdezi, "Mi újság a kórházban?". Kizárólag feldolgozhatatlanul ijesztő választ adhatnék. Egy ideje nem olvasok híreket. Ma mégis megtettem. Rémülten láttam az "újranyitás" szót. Ismerem a hivatalos adatokat, majdnem 2,5M embert beoltottak. Napi 200 körüli halott, 1500 körüli a lélegeztetett betegek száma. Egy 10 milliós országban. Mindenki eldöntheti, hogy ez sok vagy kevés.

Sok, egészségügyben dolgozó kollégához hasonlóan nekem is sok.

A beoltottak nagy része 65 év feletti. Ők állnak a pénztárak mögött bármilyen boltban? Ők a szolgáltatók? Vajon ők fognak a kávézókban, éttermekben ücsörögni, plázázni este 10ig? Ők viszik a gyerekeket oviba, iskolába?

A 65 év alattiak oltása folyamatban van. Van, ahol már gyerekeket is oltanak. 12 év felett. Az ovisok és a kisiskolások hány évesek is? És a szüleik vajon hamar bekerülnek a beoltottak közé? Vagy túl késő lesz?

Értem én, hogy az egészségügy stabil bástya, ez nem munka, hanem hivatás, kötelesség, (most már) szolgálat. Nem emberek, hanem technikusok dolgoznak és nem több szakértőre, hanem gépekre van szükség. Jelentem, mi is emberek vagyunk. Látunk, érzünk, mint mások. Fáj, ha elveszítünk egy beteget, frusztrál a tehetetlenség, ha nem tudunk segíteni.

Ez nem panasz. Csak remélem, hogy felesleges az aggodalmam és nem lesz 4. hullám, ahol a mostani betegeknél is fiatalabbakat kell ellátnunk, végignéznünk a haláltusájukat. De ehhez Rátok is szükség van. Az eszetekre. A belátásotokra. Az "újranyitás" szó nem véd a fertőzéstől. Azt gondolom, hogy több mint egy év elteltével mindenki tudja, hogy mi véd a fertőzéstől. Nem akarok senkit kioktatni, nem adok tanácsot. Ez a Ti döntésetek.

Legyen annyi elég, hogy a Föld csak Subaruban lapos, az oltásokban nincs chips, vírusok léteznek és az egészségügyben dolgozók kapacitása, lelke és teherbírása véges."

csak okosan

[ndav1d42]

2020.07.17. péntek – 7.nap – Palin - Zalakaros (22km/360m) [1./3]

Arra aludtam el, hogy esik, arra keltem… hogy még mindig esik. Úgy tűnt, egész éjjel esett, megállás nélkül. Egy hete voltam úton, előttem volt még három szabad nap, amit így vagy úgy kihasználhatok. Arról már lettem, hogy Kaposmérőig eljutok (igen, az elején volt egy ilyen tervem). Arról is, hogy Mesztegnyőig eljutok (jó, hát idővel lejjebb adtam a tervekből…). Előző nap a közelgő esőt nézve már Zalakomárral is bőven megelégedtem volna, mint kiszállási pont. 

Ma reggel már Zalakaros is határesetnek tűnt mint célpont, de itt voltam fent a hegyen, a település sok kilométer visszafelé, ráadásul napi kb. két busz van, Palinból roppant bonyolult bármerre továbbjutni. Max stoppolhattam volna. Esett, és utálom az esőt túra alatt.  Mérlegeltem a lehetőségeket, és arra jutottam, hogy muszáj elmenni Zalakarosig. Közben nem tudok normálisan kiszállni, és gondolnom kell arra is, hogy legközelebb folytatni is tudjam a túrát, tehát aránylag könnyű legyen majd vissza is utazni a környékre. 

Olyan könnyűnek tűnik ez az egész túrázás, aztán amikor az emberre szakad ez a sok szervezés meg a különböző lehetőségek elemzése, rögtön ijesztővé válik. Még jó, hogy én amúgy nagyon élvezem összetervezni-szervezni ezeket – magamnak is, másoknak is. Egyébként ezért (is) szeretem ennyire a vadkempinget, ott legalább a szállás kiesik az egyenletből, eggyel kevesebb dologgal kell foglalkozni.

Fél kilenc körül mintha alábbhagyott volna az eső, kinéztem, úgy tűnt, hogy már szinte csak a felettem lévő fáról csöpög a víz. Előtte elkezdtem már elpakolni, amit tudtam, de most még jobban fel kellett pörögnöm, rohamtempóban pakoltam össze a csurom vizes sátrat, mielőtt jön esetleg a következő adag eső. Nagyon sáros lett a felvert portól, amit tudtam letöröltem, de már nem érdekelt, utolsó napom, majd otthon kimosom úgyis… 9-re kész lettem. Csapadék továbbra se esett, nekiindultam. 

Förhéncből nem sok maradt, pár tucat ház után a kék bevitt az erdőbe. Tényleg nem tudom, mire számítottam ennyi víz után, hogy majd porzik a föld?! Az első pár száz méter aránylag normális erdei út után kezdődött a pokol… Hatalmas pocsolyák, sár, rengeteg sár. Itt el tudtam menni a szélén. Itt MÉG el tudtam menni. De legalább haladtam. 

Nem esett, de a fákról csöpögött a víz folyamatosan, a páratartalom meg amúgy is 120% volt, néhol szinte ködbe burkolózott az erdő. Szép volt azért. Legalább ennyi pozitívum volt, hogy jól nézett ki. A futócipő egész idáig kurvajó volt, mert így 190 km után is egyben voltak a lábaim, viszont amihez nem túl jó, az… igen, a sár. A bakancsomban bátrabban közlekedtem volna, annál nem baj, ha 5-10 centit süllyedek a retekben, bírja. 

Ebben a cipőben viszont úgy mentem az erdőben, mintha hímes tojások közt lépkedtem volna. Ha már pár centit süllyedt alattam a talaj, attól tartottam, h teljesen átázok. Mondjuk tök felesleges volt a félelem, mert ez borítékolható volt, hogy teljesen rommá fog ázni a lábam, ha mástól nem, a vizes aljnövényzettől majd. (spoiler alert: pontosan így történt).

[marffylusztig]

December 17/2

Nem szeretném untatni kedves olvasó közönségem, ezért rátérek a lényegre. Szóval emiatt a hitem s múltam miatt tudom teljes nyugalommal elengedni az összes földi normákhoz kötött elvárást, keretek közé szorított lét gondolatát, s undorítóan ítélkező emberek bíráskodó nézését.(Ide persze tartozik a legkevesebb kár okozása a környezetemben, és már azt is megtanultam, hogyan tartsam távol a nem kívánatos felesleges konfliktusokat) Természetesen, nem lehetek a velejemig önző ember, éppen ezek miatt az érzések miatt, így igyekszem a legjobban tisztelni, tiszteletben tartani, és értékelni az összes körülöttem legyeskedő csodát. Mert minden ember egy csuda csoda, pontosan azért, mert olyan amilyen. 

Feltett szándékom, hogy a tisztelt olvasó közönséggel megfelelőképpen tudassam, hogy habár önmagamat egy igen boldog és pozitív embernek tartom, az a lebegés mely csak kíváncsian kukucskált a küszöböm melletti ajtófélfa mögül a korai decemberben, az egy ominózus adventen teljesen más univerzumot nyitott a világomban.. A lebegés a tejútrendszerben, életem egyik legszebb utazása volt. Nem tudom leírni milyen érzés, mikor úgy érzed minden egyes porcikád szeretve van. Nem is érzed, tudod. Mikor.. Akkor. És csak akkor. És utána még és még, mert az ember mindig telhetetlen, én pedig végtelenül önző, és ember. Nem tündér, nem angyal, hanem egy farkas. Mégis pont emiatt az érzés miatt gondolom, hogy megoszthatom/merhetem megosztani /meg szeretném osztani veled azt ami bennem van, vagy csak azt a részét amit itt szavakban le tudok írni, és ügyetlenül megpróbálni körülírni.

Sosem voltam jó magyarázó, pláne nem olyan új dolgokba mint az érzések. Mindenesetre, ami igazán fontos számomra, az az, hogy az ember önmaga lehessen, hű ahhoz aki, akárki és akármilyen is, mert senki sem tudja mit hoz az út vége, hogy visszatérünk-e vagy csak találkozunk a végén mindenkivel egy idő után.. Vagy esetleg teljesen magunkra maradunk. Érdekes, mert nem hiszem hogy létezik magunkra maradás.. Hiszen ha teljesen magad vagy, akkor szinte külön érzed a lelkedet, az elmédet és a testedet. Nem tudom, hogy egy olyan állapotban milyen lenne ahol teljesen magamra maradok, mindenesetre ha így lesz tudom, hogy csak magammal számolhatok el, és szeretném ha a végén úgy nézhetnék magammal szembe, hogy, ez vagyok én, és mindent megtettem magamért, és a boldogságomért. Hiszem, hogy azzal, hogy én boldog vagyok, a későbbiekben végül sokkal több ember lesz boldog. “Szeresd önmagad, hiszen ha magadat nem szereted, akkor a világ egyik legnagyobb önzősége mást��l ezt elvárni. Tegyél a saját boldogságodért, mert ha mástól várod ezt, sosem lesz igazán kötetlen és tiszta.“ -Napi Marrfy Lusztig bölcsességek

[zoeeozzoeeoz]

Helyszín: Próbafülke egy ruhaboltban.

Pont elkaptam a pillanatot, mikor egy kb 8 éves kislány kilibben a próbafülkéből, hogy az Apukájának megmutassa magát a ruhájában. A ruha egy "tündér ruha" volt, (lányos apukák tudják) Drapp színben, tüll felső szoknya, csillogó szívecskés apró flitterek rajta, felső része drapp színű selyem, rajta csipke virágokkal, spagettipántos. Kislány hosszú barna hajú, mosolygós kis tündér :) Szóval kislány kilibben, mögötte anyuka kukucskál ki a függöny mögül, apukának teljes őszintességgel elakad a szava, tátva marad a szája,

Kislány: Mi van Apa?

Apa: Ahhhhh Kislányom annnnnyira szép vagy, annyira csodálatos! Nagyon szép vagy ebben a ruhában!

Megölelik egymást, kislány vissza megy a próbafülkébe, és ekkor látom meg, hogy Apájának teljesen könnybe lábadt a szeme, és zsebkendő után kutat, közben észre veszi hogy pont elkaptam az egész pillanatot, zavarba jön, elfordul, és elkezdi törölgetni a szemét.

Én bemegyek a szomszédos próbafülkébe, és hallom, ahogy Anyuka mondja a kislánynak, h " Biztos tetszik neki, láttam a reakcióján. Nyugi. Csini vagy benne! "

Awwwww............akkora széles mosolygásba kezdtem, hogy a szám is belefájdult. Ráadásul az én szemeim is könnybe lábadtak. <3

[szornyueletem]

Egy kapcsolat kezdete és vége.

2015 május 14. óta megváltozott az életem, hogy miért? mert be lépett az életembe Hasicza Dominika. attól kezdve minden más lett, a napjaim, az éjszakáim, mert velem volt. Teltek a szebbnél szebb napok, aminek nagyon örültem, mert vele lehettem. Emlékszem mikor le írta egy papírra az érzéseit irántam, és oda adta egy borítékba(majd kirakom) Annyi mindenen keresztül mentünk együtt az évek alatt, meg annyi közös képet csináltunk, ami felejthetetlen de együtt éltük meg. és ez a lényeg. végül jöttek a problémák, de megoldottuk együtt. mert egy kapcsolatban meg kell tanulni megoldani a problémákat, azok után iskolát váltott, hála családomnak, bele egyeztek mindenbe. Elintézték saját költségre a tartózkodási helyet, hogy Domit fel vegyék az iskolába, minden jó volt addig míg nem kezdődtek a problémák, de megoldottuk együtt. Aztán kiderült hogy Dominika TERHES tőlem, volt munkahelyem mindenem megvolt, de sajnos az anyja lebeszélte róla és elvetette. rá 2 hónapra végül Dominika mamája meghalt, nálunk tudta meg, mert engem hívtak fel ez miatt. megvigasztaltam, míg más nem tette meg.. azután elérkeztünk ahhoz a ponthoz mikor először mehettem le hozzájuk, megismerni a családi kört. 2 év után, de hozzá teszem hogy addig le sem mehettem mert a családja nem engedte, meg elhordtak. aztán egész jól alakultak a dolgok, szintén voltak veszekedéseink de megoldottuk, míg nem szólt bele senki a kapcsolatunkba. elérkezett a december, az első karácsony a mamája nélkül. Anyagilag sehogy sem álltak akkor, így gondoltam besegítek mivel én is ott vagyok, meg is tettem, én álltam mindent januárig, ami kellett azt mind megvettem, karácsonyi ajándék mindenkinek, étel az asztalra, tej, kenyér, gázpalack sorolhatnám. kemény két héten keresztül, de elment az 1 havi fizetésem, de nem azért tettem ezt mind mert unatkoztam, hanem mert Dominikát szerettem. Végül elérkezett a tavasz, jöttek az újabb problémák. volt anyósom, nem szeretett dolgozni járni így ki kötöttek 1-2 dolgot, azok után ahányszor el hordott, még is segítettem rajta. elutaltam az összeget, amiről van egyébként számla kivonat ( meg mindenről az 5 év alatt ) és végül lett villany. és amúgy összegezném, elég bántó hogy el hordott folyton volt anyósom de még is hozzám jöttek mikor kellett valami, vagy valamire "pénz" Addig minden jó volt míg volt pénz.. mert a pénz kurva fontos ott!!! Minden normális volt ebben a kapcsolatban addig míg volt anyósom nem szólt bele mindenbe, vagy épp nem a családomat hordta el világnak meg hogy milyen nyomorék az anyám, anya létére. mikor pont volt anyósom nem jár dolgozni, hanem csak elhordja az embert, meg pénz kér tőle. DE ! a le nyomorékozott anyám küldött nekik élelmiszer csomagot, vagy vett dolgokat, mert nem volt nekik pénzük. illetve, 2 éven keresztül a családom tartotta el Hasicza Dominikát, míg nálunk tanult hogy legyen szakmája, hozzá tenném, még kapott előfizetéses számlát, amit fizetnie sem kellett 2 éven keresztül.  2 évvel ezelőtt én voltam az egyetlen aki könyörgött neki hogy menjen vissza az iskolába, mivel a saját anyja leszarta az életét, meg hogy menjen ő is közmunkára ha már nem jár iskolába. Arról nem is beszélve, hogy én mindig ott voltam Dominikának, mikor volt valami vagy mikor 2015-2016 között be gyógyszerezte magát, meg vágdosta magát. De zárjuk is ezt le, annyira nem érdekes.. igazából csak annyi bánt ennyi év után, hogy semmibe lettem véve mindenhogy, és pénzileg engem is és a családomat is kihasználtak. befejezte az iskolát, családomnak köszönhetően, mivel a volt anyósom semmibe nem szállt bele, így a szüleim álltak mindent. etették, ruházták, adták neki a napi pénz kajára, dohányra, utaltak, küldtek az anyjának bármit ami kellett. PEDIG ! a családom meg sem ismerhette Dominika családját, mivel volt anyósom kijelentette, hogy oda biztos nem fog senki le menni. De ami kellett, nyugodt szívvel elfogadta, aztán hordta le tovább a családom. és ez ment éveken keresztül.. "el érkeztünk ahhoz a ponthoz amit nem kívánok senkinek sem.." olyan szintre tönkre mentek a dolgok, mivel volt anyósom állandóan bele szólt 2 ember kapcsolatában, de nagy nehezen, meg lett Dominikának a középiskola, úgy hogy mi legalább nem szartunk bele, nem úgy mint régebben volt anyósom. Elértünk ahhoz a ponthoz, hogy a családom megszüntette a tartózkodási helyet Dominikának, hisz elvégezte az iskolát és nem nálunk lakik így felesleges neki, mikor van egy állandója ahol lakik. Megkapta a papírt, hogy 8 napon belül intézkednie kell, vagy megbüntetik 30 ezer forinttal. nos ez kiverte a biztosítékot Dominikánál és az anyjánál, 1 héten keresztül Dominika bunkózott velem, meg leszart. végül azon a héten ki vettük az előfizetésből a számot úgy, hogy megmaradjon neki. de már a probléma ott kezdődött az elején mikor a családom meg mondta hogy utolsó 3 havi telefon számláját amiket termelt, azokat fizesse ki, mivel 3 hónapja nincs itt, de a 10ezret majdnem eléri havonta. erre fel ez sem tetszet, sem neki sem az anyjának. ezért is el lettem hordva. Végül elérkeztünk a kapcsolat végéhez. 2020.05.24.-én elmentem hozzájuk, 1 hét bunkózásuk után. ez fogadott engem: volt anyósom az ágyon ült, Dominika meg a földön és a cuccaim össze lettek szedve. ki hívtak a konyhába, és elkezdtek hordani, meg a családomat, miközben a családomnak köszönhet Dominika mindent a 2 év alatt és nekem. De sebaj. Hogy én milyen szar semmire kellő ember vagyok, mindig veszekszem, féltékenykedem stb, meg hogy én lusta dög vagyok, meg munkát sem keresek. (hozzá teszem keresek de én legalább nem otthon unatkozom egész nap, és nem az én lányom jár máshova dolgozni, hogy legyen számla befizetve mert nekem nincs kedvem dolgozni. "ja hétfő van? azt hittem vasárnap" ) Tehát el lettem hordva mindennek 5 év után, míg Dominika egyszer nem szólalt meg, csak miután az anyja elmondta hogy milyennek kellett volna részéről lennie egy kapcsolatnak, mert ő bele szólt mindenbe. Aztán volt anyósom megfenyegetett hogy bármit mondok, bármit csinálok akkor feljelent. Kérdezném, egy anyós hogy lehet ilyen? őszintén.

A fenyegetőzött feljelentésre a családom is reagált, két hetet kaptak arra hogy vissza utalják az utolsó 5 havi telefonszámlát amit Dominika csinált, a fogamzásgátló árát, ami 7 ezer forint, és hogy meg keressék az arany nyakláncomat, aminek az értéke 130ezer forint és 15 évesen kaptam, külföldi rokonaimtól, de én oda adtam Dominikának hogy hordja.

Dominikának a maradék cuccait vissza fogom postázni a 2 hét alatt, amint ő is mindent.

Ha egy nő szereti a másikat több éven keresztül, akkor pont nem ezt kéne tennie az anyjával együtt. ÉS AMI A LEGJOBBAN BÁNT, hogy hónapokon keresztül szórakozott velem. és ha valaki szereti a másikat, az nem szórakozik vele és nem használják ki a másokat anyagilag, hanem megbecsülik. van 2 hete gondolkozni, míg nem megyünk személyesen. és majd akkor zárunk le mindent. @letudozottszerelem.tumblr.com

[zooskepsis]

Kezdjük valami könnyűvel!

Az élet összefüggések sorozata: dolgozol, hogy legyen lakásod, van lakásod, hogy valahol éljen a családod, szaporodsz, hogy később (vagy inkább újra) eltartson valaki más. Egyszerűen hangzik, nem? De az igazat megvallva, ez még a fele se az igazságnak!

Vannak szabályok, amelyek szerint élned kell. Egyesek közérthetőek (például, nem vizelsz oldalba egy templomot), mások kevésbé (”a járt utat a járatlanért el ne hagyd”). Mégis szerves részét képezik az életünknek, habár vannak vele kisebb-nagyobb bökkenők. Vegyük példának okáért a kannibalizmust! Tudom, durva példa, de ezzel tudjuk a legkönnyebben szemléltetni a gondokat. Tehát, mi, civilizált és kulturált emberek elszörnyedünk a puszta gondolatától is, míg a Dél-Amerikában élő törzsek számára ez teljességgel elfogadott, sőt kívánatos cselekedet! Nyilvánvalóan, ennek az oka az, hogy ez a túlélésük számára elengedhetetlen társadalmi norma, és itt nemcsak az emberhús fogyasztására gondolok. Nem csak a tápanyagért eszegetik egymást, hanem hogy ezzel az ellenük erejét és lelkét is magukba tudják szívni, ezáltal erősebbek legyenek. Egyfajta lelki kondicionálás történt valamikor a régmúltban, hogy a túlélő embereknek ne csak a fizikai ereje, hanem egyfajta átszellemült, már-már természetfeletti akaratereje is legyen! Vajon nálunk nem ez történt?

Mi van akkor, ha az összes társadalmi norma, amiben jelenleg hiszünk és követünk csak egynéhány hatalomra éhes személy ötlete volt? Ha nem is így kellene élnünk? Persze, felesleges is erről beszélnünk, mivel a több évezredes kondicionálást nem tudjuk lerázni magunkról, ahogy a balkezességről átnevelt emberek se tudnak igazán már az eredeti “ügyes kezükkel” írni; akkor meg minek ez az egész felhajtás? Azért, mert ha nem is tudjuk teljes egészében helyretenni a világot, attól még az életünket talán meg tudjuk változtatni. Csak egy picit legalább, hogy élhetőbb legyen ez a szar! Mert hát ez az élet nem jó. Mindenki érzi: én is, te is, és a többiek is. Csak akik kínlódva és szenvedve próbálják összerakosgatni a darabkákból az egzisztenciájukat, azok nem emelik fel a hangjukat, hogy “hé, a prospektusban nem ez szerepelt!” Vannak olyanok, akik sikeresen találnak maguknak okot az elégedettségre és békére, ők viszont nem gondolkodnak sokat; életük értelme, hogy minél tovább kitartson a béke, nem kockáztatnak. Vannak még azok, akik zúgolódnak és hallatják a hangjukat, de sajnálatos módon ők csak eseti megoldásokat követelnek - mint mondjuk sebtapaszt tenni a nyílt törésre! Mégis a legnagyobb számban azok az emberek vannak, akik igenis felismerik a gondokat!

Ezek az egyének látják, hogy a rendszerrel valami gond van. Az emberek nagy része csak szaladgál körbe-körbe, mindig követve a szabályok által több ezer éve begyakorolt útvonalat; ők meg csak állnak csodálkozva, hogy ennyi idiótát. Mert bizony, a társadalom másik fele számukra csak bolondok serege, agyatlan zombik, irányítható birkák. Nem éreznek se szánalmat, se bűntudatot, hiszen ők nem tudják az igazságot, éppen ezért kihasználhatóak. A “tudás hatalom” alapján egyszerűen az orruknál fogva vezetik a világot, szembe köpik az embereket, jókat derülnek rajta, majd emelik fel a kezüket, hogy semmi sem történt! Mert megtehetik - legalább is, ezt hitetik el velünk. Nem, a szabályok hitetik el velünk! Az igazság az, hogy az emberi faj, mint olyan, már túllépett a társadalmi normák és az íratlan konvenciók síkját, és a régi korok eme maradványai teszik tönkre az életünket.

Persze, ez elég légből kapottnak és elborultnak tűnhet, talán az is. Én vállalom, hogy nem találom a helyet a társadalomban és születésemtől kezdve kívülállóként éltem köztetek; így lehet, csak az én elkeseredett képzeletem szülte meg ezt a világképet. Viszont akkor arra szeretnélek kérni, hogy kapcsold be a tévét, nyiss ki egy újságot, hallgasd meg a rádiót, kattints egy online hírportálra... Napi híreink: halál, halál, korrupció, katasztrófa, és a többi. Tudom, tudom: régebben is sok disznóság történt a Földön, de az internet hatására egyre több információ ér el minket, a hírközlő cégek pedig a legfelkapottabb híreket adják le a nézettség miatt. Tehát, kis oroszlánok és pusztító árvizek.  Rendben, de ez nem azt jelenti, hogy az emberiség erre vágyik? Az emberek többsége vért és halált (meg kiscicákat és a bukó ablakba beszorult kínai gyerekeket) akar látni, a cégek vezetői pedig megadják nekik. Nem az összes vallás és az esti mesékből hallott történet veri a fejünkbe egész életünkben, hogy rossz mások szenvedésén nevetni? Ha legalább még el is gondolkodnának rajta, hogy “atyám, hogy tudnék rajtuk segíteni”, de nem teszik. Csak nagyon kevesen. A többség felsóhajt csak: “ez se nálunk van, jó itt élni.” Beszélhetnék még arról is, hogyan lopják szét az országot, vagy hogyan nyomnak el vallási, etnikai, nemi identitású, vagy éppen más szubkulturális brancsba tartozó egyéneket. Hogyan nézik le, és/vagy alázzák meg a fogyatékkal élőket, legyen az szellemi- vagy fizikai,hogyan vetik meg az időseket, de ide is sorolhatnám az “alantas munkát” végzőket is. Persze, hogy mi számít alantas munkának, azt a fizetésed számjegyei jelzi, így lenézhetnek azért is, mert utcaseprő vagy, és azért is, mert egy banki ügyintéző. Ez mind reális és aktuális probléma, bár elég tág viszonylatban. Szűkítsük le a kört!

A társadalmi kapcsolatok mindent megszabnak és lehetővé tesznek. “Haver vagy, segítek munkát találni” - például. Bárcsak ilyen egyszerű lenne minden! Az emberek többsége, köztük a fent említett slepp is, próbál ilyen kapcsolatokat kialakítani. No persze, nem kifejezetten munkakeresési célokból: társas lények vagyunk, és így szükségünk van arra, hogy ne csak a tükörképünkkel, a háziállatunkkal, vagy édesanyánkkal beszélgessünk. Tehát, a suliban, a munkahelyen, a kocsmában igyekszünk új emberekkel megismerkedni... vagy legalább is, ez a kívánatos viselkedési minta. Mert ha te nem vagy hajlandó ismerkedni, akkor azonnal te leszel a céltábla, és úgy jársz, mint az egyik ismerősöm. Ő csak egyszer szólt be egy olyan személynek, akinek nem kellett volna; másnapra az egész egyetem tudta, hogy megfojtotta a nagyanyját az örökségért! Az is teljességgel nyilvánvaló, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni: lesznek elfogadó ismerőseink, bandatag haverok, örömet okozó barátok, és ott lesz a csoportosulás másik 70-80%-a, akik nagy ívben tojni fognak a fejedre. “Ki vagy te, és hogy merészelsz velünk bármilyen kapcsolatba is kerülni?” Elméletben az ember felnő idővel, és az általános iskolai klikkesedések tova szállnak; és egyetértésben fogunk küzdeni a vállalkozásért, a cégért, a családért, a közösségért. Sajnos, nem. Az emberek mocskolódnak, hazugságokat terjesztenek egymásról, sőt még az állásukat is kockáztatják, csak hogy egy nemkívánatos személytől megszabaduljanak! Szerintem, még mindig a valóság talaján állok.

Az öreg rókák erre azt mondják, hogy ez a dolgok rendje. Ez az élet, és mindig is ez volt. Ahogy a mamókák is fújnak és köpködnek egymásra, majd minden vasárnap miatyánkoznak, mintha a legjobb barátok lennének. És mindegyikünket ugyanúgy nevelték, vagy talán tévedek? Nekik is elmondták hatvan-hetven évvel ezelőtt, hogy az élet rendje nem azt jelenti, hogy mindenki mást a földbe döngölsz, majd romokon állva, diadalittasan üvöltesz bele a vakvilágba! De talán én tévedek. A tanárokat nálunk se érdekelte, ha valakit szétvertek a budiban: egy intő és ennyi. “Lacikának megint ötöse lett a matekból? Na jó, akkor csak figyelmeztetés!” A nagymama is mindig az “életrevaló” unokát imádta; ő nyilván nem fogja azt mondani a lurkóra, hogy vásott fattyú, mint a szomszédok. És még órákat tudnánk ecsetelgetni a témát, hogy az emberiség erkölcsi kódexe egy képletes metafora, de alapból puszta kitaláció. És hirtelen meghallom a távolból felmorajló gondolkodók, bölcselők kiáltozásait: AZ EMBER ESENDŐ!

Persze, hogy az - felelem én. - de itt az igazi kérdés nem ez. Hanem: vajon az ember gyarlósága egy másodlagos tulajdonság, vagy alapból mindannyian a betondzsungelek vérszomjas ragadozói vagyunk? Ha a szeretet, az együttműködés, és a tolerancia csak egy mesterségesen felhúzott maszk az emberi jellemre, és igazából tényleg egy olyan szörnyűséges állat vagyunk, ami előtt még nagyon hosszú az út, amíg ténylegesen embernek lehetne nevezni

[csacskamacskamocska]

Soronként

Elkezdtem tegnap a feladatot, amit halogatok egy hónapja. És élveztem! Tudom én, hogy mindennek megvan az ideje. Alig várom, hogy folytathassam! Kiakasztott, hogy a keresztanyám, akinek nincs senkije rajtam kívül, és azt gondoltam, hogy szoros a kapcsolatunk, nem hívott fel se akkor amikor kórházba került, se amikor hazaküldték. Jól van, majd mondja, hogy mi lesz meg hogy, igérte, és aztán nem hívott. Értetlenül álltam a dolog előtt, és ilyenkor az agyam egy halom szörnyű ötletet vet fel, hogy miért lehet ez. A vége meg persze az, hogy magányos vagyok mint a fene. Sokat gondolok anyámra. Az is nagyon nyomaszt, bár már legalább nem idegeskedem miatta. De közben ez is felesleges erőlködés. Nem lehet tudni mit érzékel a világból, mit szeretne vagy szeretne-e bármit is. Nyilván, ha szeretet meg figyelem venné körül, akkor a világos pillanataiban ezt érzékelné és akkor az jó lenne neki. De ezt nem tudom és azt hiszem nem is akarom megcsinálni. Mint egy embermenhely, olyan az az otthon. Aztán járogatok oda és lassan megszokom és már nem tűnik annyira drámainak mint elsőre. Pedig az. Mit várok havi százezer forintért? Fürdőszoba takarítás közben megintcsak szembetalálkoztam egy emlékkel. Az emléket egy érdekes, négy darabból álló, puzzleként egymásba kapcsolódó fürdőkencéket tartalmazó műanyag basz adja, amit 13 éve tartogatok. Eredetileg olyan színű dolgok voltak benne, mint amilyen a fehér fürdőben a gyöngyházzöld díszcsík. Szóval éppen ezt a cuccot vettem meg valakitól, és az aktuális pasimmal is oda beszéltem meg a találkozót. Ettünk, beszélgettünk, amikor is kibökte, hogy az XY barátnőm volt neki az utolsó kalandja előttem. Sose szexeltek meg nem jártak, csak ilyen lelki társ volt. Akkor mi már vagy két hónapja jártunk és az XY barátnőmmel, ha nem is napi szinten, de volt kapcsolatom. Hát olyan hisztirohamot kaptam, hogy az elképesztő. Felálltam és otthagytam őt egy szó nélkül, azzal az elgondolással, hogy soha többet beszélni se akarok vele. (később aztán elég sokáig jártunk, de így utólag, szerintem nem kellett volna). Minden alkalommal, amikor ez a basz szembejön, elgondolkodom rajta, hogy mi volt valójában a kiakadásom oka? Hogy a lelkem mélyén sejtettem a kapcsolatot csak elhessegettem és amikor elmondta, akkor hülyének éreztem magam? Hogy ellentmondott egymásnak a "kaland" és a "csak egy barát, lelki társ" párosítás? Vagy, hogy elgondoltam, hogy a lelki társával kibeszélnek engem? Vagy, hogy én akartam lenni a lelki társa (is), de a szerep már foglalt volt? Nem tudom megmondani, azt sem, hogy jogos volt-e az érzelemhullám ami elsodort. Tudtam, hogy voltak női, beszélgettünk ilyesmikről is, nem volt vele bajom, mindkettőnknek volt "múltja". Csak... két nő volt így a társaságomban, mindkettő a barátnőm, akik előttem az ő szerelmei voltak. Sok volt ez nekem. Amúgy persze, hülyepicsa módon reagáltam, de néha van ez, hogy rámtör a rohanás, hogy el innen, kilépni ebből a helyzetből bármi áron. És ennek a késztetésnek nem tudok ellenállni a mai napig. :( Amúgy, tudta ő is, hogy valami nem okés ezzel a vallomással, mert kicsit olyan volt ahogy elmondta, hogy hát ki kell már ezt bökni mert ebből baj lesz. Hülye voltam akkor is. Beleszerettem egy illúzióba, aztán kalapálgattam az életet valami olyasmivé amit látni szerettem volna. Az élet meg egy ideig kalapálható, de egy idő után már csak csupa horpadás.

Nem kell minden részét szeretned a másiknak. Szeresd azt ami szerethető számodra. A többit meg fogadd el. – olvastam valahol a napokban. Jó, csak ott borul a dolog, ha a jó részekről hallgatás van és csak arról van mondás, hogy ezt meg ezt nem szeretem, de elfogadom. Mert akkor valójában az ember csak azt éli meg, hogy na, el van fogadva, bár amúgy egy szar. És persze, ha van mellé olyan mondás, hogy „hát igen, XY-nak csak én mondom, hogy milyen okos meg vicces, azért ragaszkodik hozzám” akkor ugye kijön, hogy van akinek mondja, hogy miket szeret benne.

Amúgy, tegnap gondolkodtam ezen a tumblin. Hogy nem kell ám pánikolni, nem olyan rossza a lelki életem, mint ahogy ebből a blogból lejön. Csak ide öntöm amit sehova se lehet, meg a változékony meg a nem megfejtett és a nem annyira vállalható gondolataimat. De ez csak egy rész, nem az egész. Fontos rész ezért kellett neki hely, de ugyanezekre kívülről baromi okosakat tudnék mondani! :D :D :D

[okli]

balfasz futó

Szily balfasz szakács cikkeinek mintájára jelentkezem a balfasz futó címére

Nagyjából az operatív törzs napi bejelentkezéseinek kezdetére tehető, hogy elkezdtem futkározni, hogy legyen valami haszna is ennek a fura időszaknak. Mint minden rendes ember aki kettőnél többször csinál valamit, én is elkezdtem új hobbimhoz felesleges kiegészítőket vásárolni. Hála istennek a Decathlon itt vidéken már nyitva van, így be tudtam szerezni 990 forintért egy nagyon ronda fejpántot, ami a későbbiekben remélhetőleg megakadályozza, hogy az izzadság a szemembe folyjon és kurvára irritálja. Jó impulzusvásárlóként a fejpántosztály mellett közvetlenül elhelyezett mindenféle étrendkiegészítők között megakadt a szemem egy zöldalmás ízesítésű energia gélen, amiről már valahol hallottam, hogy futók is fogyasztják futás közben, hogy tovább és gyorsabban tudjanak futni, hát persze, hogy kell nekem is. Délután 5, irány futni. Erős szél a Duna felől, de legalább nincs túl meleg. A futócipőmet hétvégén Budapesten felejtettem, sebaj jó lesz egy régi. 20 perc kocogás után úgy éreztem itt az idő, bevetem a csodazselét és átváltok gyalogkakukk üzemmódba. Nyilván nem akartam időt veszíteni, úgyhogy futás közben kezdtem el kotorászni az övtáskámban a zselé után, és egy ügyesen kivitelezett mozdulattal kirántottam vele együtt a telefonomat is, és a zselével együtt a murvás-salakos földre ejtettem, a biztonság kedvéért rúgtam rá egy adag port is. Izzadt kézzel tettem néhány gyatra kísérletet a leporolásra, le van szarva, feltéptem a tasakot. Ekkor az örökítőanyag szerű cucc egy része rögtön a kezemre, másik része a pólómra folyt, sebaj jutott belőle a számba is. Persze mindeközben igyekeztem tovább futni, mozgásom szétesett, légzésem össze-vissza, ráadásul azzal a lendülettel félre is nyeltem ezt a ragacsos izét, úgyhogy már öklendezve, de futottam tovább az arra járó kutyasétáltatók legnagyobb csodálatára. Persze kuka közel-távol sehol (miért is lenne persze a mezőn), az ötváskámba nem akartam visszarakni a telefonom mellé, úgyhogy futottam tovább kezemben az összegyűrt geciputtyonnyal. A kis intermezzo után sikerült nagyjából rendeznem lépteimet és a légzésemet is, és persze lehet, hogy placebo, de rövid idő után tényleg mintha megjött volna a boost, úgy éreztem fel tudnék futni a Csomolungmára is, szerintem a pupillám is kitágulhatott, de azt nem láttam. A 35. perc környékén viszont annál jobban kezdtem el érezni egy ismerős, maró fájdalmat a szemeimben, ez bizony az izzadság volt, vadiúj fejpántom ugyanis a bejárati ajtó előtt maradt. Mindegy, legalább lesz mit kipróbálni holnap is.

[colorful-blacksheep]

Pipacs

Egy leszakított pipacs vagyok,

Elszáradt, egyszerűen csak halott.

Fakó színem az utolsó tekintetem.

Miért fáj innen elmennem?

Muszáj most már távoznom,

Nincs többé maradásom.

Ez az egész felesleges,

Itt vagyok, de észre se vesznek.

Csak egy út széli száradt gyom...

A gondolatra felfordul gyomrom.

Szóval ez lennék én?

A mindenki által használt növény?

Kezdek bekattanni, ugye?

A túl gondolás a tünetem...

A napi három tabletta,

'Mely ez ellen hangolna.

Sosem engedek közel senkit,

Holott nem is mernek közelebb jönni...

Folyamatosan csak reménykedem,

Ebből áll az egész életem.

Vajon bolond volnék már?

Végülis, csak egy gyomvirág...

Senki sem akar leszakítani és magával vinni,

Fájna önmagam leszakítani?

[neighbourart]

VESZPRÉMI GABRIELLA – textiltervező/textile designer

A reggeleket mindig egy tejeskávéval indítja, anélkül nem lehet hozzászólni. A nyár a kedvence, ugyanis nagyon nem szeret fázni. Három testvére és rengeteg őrült jó gyerekkori emléke van. A tervezés első fázisának csöndje után a kedvenc zenéire kezdi el a kísérletezős műhelymunkát. Az alkotásain keresztül azt szeretné kifejezésre juttatni: „mindenki merjen önmaga lenni!”

She always kicks off her mornings with a latte, otherwise no one can talk to her. Summer is her favorite season, as she really doesn’t like to be cold. She has three siblings and plenty of awesome childhood memories. After the silence of the first phase of design, she starts the experimenting work with her favorite tunes in the background. What she would like to express through her creations is that “everybody should dare to be themselves!”

Gabi asztala/Gabi’s table.

Milyen típusú emlékek inspirálnak jobban: a jók vagy a rosszak?/What type of memories inspire you the more: the good or the bad?

Mind a kettő, egyik sincs a másik nélkül. Az inspiráció is pont ilyen, mindig kicsit más energiákra van szüksége.

Both, neither exists without the other. Inspiration is the same: it always needs somewhat different energies.

Hogyan lendülsz túl az időszakos alkotói válságon?/How do you overcome a temporary creative crisis?

Mivel alkalmazott művészként dolgozom, muszáj túllendülnöm az olyan időszakokon, amikor esetleg nehezebben megy a munka. Ilyenkor igyekszem kicsit átcsoportosítani a feladatokat. A márka életében nagyon sokféle feladatot kell ellátnom és kézben tartanom, éppen ezért, ha valamelyik része akár a kreatív, akár az adminisztratív kicsit nehezebben megy, másra helyezem át a hangsúlyt. Így amikor odajutok, újult erővel tudok nekilátni. Ha konkrétan a tervezési résznél akadok el, akkor próbálom teljesen új szemszögből vizsgálni az adott problémát. Ez igazából mindig érdekes része a tervezésnek és szükségszerű is , úgyhogy ehhez már hozzászoktam.

As I work as an applied artist, I must overcome the periods where working is more difficult. In these cases, I try to regroup the tasks a bit. I have to fulfil and manage diverse tasks in the life of the brand, and so if any parts, either the creative part or administration doesn’t go so well, I shift my focus to something else. This way, when I get to the hard part, I can start it off again with new momentum. If I get stuck specifically at the design process, I try to examine the given problem from a completely different angle. This is always a very interesting part of the design process and it is also necessary, so I’ve got used to it.

Kinek mutatod meg először a legújabb alkotásodat?/To whom do you show your latest pieces first?

A barátaimnak és a családomnak. Egyrészt azért, mert ez egy biztonságos terep, másrészt pedig, mert nagyon különbözőek, így sok új szempont felmerülhet. Minden kollekciónál, még a tervezési-kísérletezési fázisban igyekszem megmutatni nekik, hogy az általuk mondott esetleges kritikát még be tudjam építeni a végleges darabokba. Persze vannak olyan dolgok is, amikből nem engedek (mosolyog).

To my friends and family. On the one hand, because it’s a safe zone, and on the other hand, because they are very different, and so many new aspects can emerge. I try to show them the pieces of every collection in the design-experiment phase so that I can incorporate any potential feedback received from them into the final pieces. Of course there are some things where I am holding my ground (smiles).

Fotók: Lakos Máté

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?/What is your favorite childhood memory?

Rengeteg van, és általában a testvéreimhez és a családomhoz kötődnek. Mivel három testvérem van, elég sok őrültséget csináltunk együtt, de nem tudnék csak egyet kiemelni. Otthon időről időre eszünkbe jut egy-egy emlék, amiken mindig jókat nevetünk.

I have many, and the majority of them is related to my siblings and my family. As I have three siblings, we have done quite some crazy things together, but I couldn’t highlight only one out of them. When I am at home, memories come up every now and then and we always have a good laugh about it.

Mit érzel, amikor egy másik művész a tiédhez hasonló munkát készít?/What do you feel when another artist creates a work similar to yours?

Számomra az a legfontosabb, hogy olyan kollekciókat és tárgyakat készítsek, amelyeket mindenki egyértelműen hozzám tud kötni – márkajelzés nélkül is tudják, azt a táskát vagy cipőt én csináltam. Mindig értetlenül állok az olyan helyzetek előtt, ahol azt tapasztalom, valaki nem akar egyedit és újat alkotni.

The most important thing for me is to create collections and objects that can be associated with me by everyone – so that they know even without a brand name that that specific bag or shoes were made by me. I am always baffled by the situations where I experience that someone doesn’t want to create something unique and new.

Mit szeretnél, hogy miről emlékezzenek majd rád?/What would you like to be remembered by?

Attól függ, kire vagy kikre vonatkozik a kérdés, de nem túl kellemes azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha majd nem leszek. Jobban foglalkoztat, hogy mit tudok addig tenni, amíg élek (mosolyog). A tervezéssel kapcsolatban próbálok mindig magam lenni, és az engem foglalkoztató dolgokra összpontosítani. Mindig hajt az alkotni vágyás és az új dolgok kutatása. Aztán majd meglátjuk…

It depends on whom the question is about, but it’s not very pleasant to think about what’s going to happen when I’m no longer here. I rather think about what I can do while I’m alive (smiles). In terms of design, I always try to be myself and concentrate on the things I care about. I am always driven by a desire to create and to search for new things. Then we’ll see…

Fotók: Lakos Máté

Gyűjtesz valamit?/Do you collect anything?

Régen rengeteg dolgot gyűjtöttem, most már igyekszem nem felhalmozni felesleges dolgokat, és csak olyan tárgyakkal körülvenni magam, amelyek jelentőséggel bírnak.

I used to collect a lot of things, now I rather try not to pile up unnecessary stuff and I try to surround myself with things that are significant.

Van olyan gyerekes szokásod, amit akkor csinálsz, amikor senki nem figyel?/Do you have any childish habits that you do when no one is watching?

Persze, hogy van és egyértelmű, hogy nem mondom el (nevet).

Of course I have, and I won’t tell you (laughs).

Van-e napi rutinod?/Do you have a daily routine?

A reggelem mindig egy tejeskávéval indul, anélkül nem lehet hozzám szólni. A nap további részét, ha akarnám sem tudnám rutinszerűen csinálni.

I always kick off my mornings with a latte, without that I am not very sociable. I couldn’t do the remaining part of the day routinely even if I wanted to.

Hogyan fogsz neki egy új munkának?/How do you start a new project?

Ha egy új kollekcióról van szó, akkor a legelső lépés , hogy megpróbálom megfogalmazni, milyen hangulatot, milyen látványt szeretnék általa kifejezni. Tehát valójában körbejárom az éppen engem foglalkoztató dolgokat. Ebből inspirálódva formákat, anyagokat, technológiákat gyűjtök, és csak utána kezdődik a tényleges tervezés.

If it is about a new collection, the first step is to try to formulate the mood and visuality I would like to express with it. So I canvass the things that are currently on my mind. By getting inspired from these, I collect materials and technologies and the actual design process only starts afterwards.

GabriellaVeszpremi X FruzsiFekete Fotó: Pék Dániel Model: Döbrösi Laura Smink/haj: Koma Tímea Zsófia Enteriőr: Daken Studio Ruha: Je Suis Belle

Van egy jól körülhatárolható hangulat, amikor könnyebb számodra az alkotás?/Is there a specific mood that makes creation easier for you?

A tervezés első fázisához tökéletes nyugalomra van szükségem, egyedül, csendben, általában ez még otthon történik. Ha megtaláltam a vezérfonalat, már megyek is be a műhelyembe, bekapcsolom a gépeket, a kedvenc zenéimet és elkezdem a kísérletezgetést.

I need perfect calmness for the first phase of the design process, alone, in silence - usually this takes place at home. If I have found my clue, I immediately go to my workshop, I turn on the machines, put on my favorite music and I start experimenting.

Sör vagy bor?/Beer or wine?

Nem tudnék választani, időszakaim vannak. Most éppen boros vagyok, fehér vagy vörös.

I couldn’t decide, I have periods. I am a wine-fan currently, red or white.

Mit szeretnél kifejezni az alkotásaidon keresztül?/What would you like to express through your pieces?

Hogy mindenki merjen önmaga lenni. Szépségideáloktól és divatirányzatoktól függetlenül a lényeg igazából csak annyi, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ami nekem is nehezen megy, de egyre jobban és imádom, hogy bármit, amit szeretnék felvenni, azt meg tudom magamnak csinálni. Szeretném, ezt másoknak is átadni.

That everybody should dare to be themselves. Regardless of beauty ideals and fashion trends, the essence is to feel good in our skin. This is also problematic for me, but I am getting better in it and I adore that I can make everything I would like to wear. I would like to pass this on to others, too.

Fotó: Albert Anna Model: Bach Kata Smink/haj: Koma Tímea Zsófia Ruha: Je suis belle, Kele Clothing, INQ

Mi az, ami a leginkább feltölt?/What can recharge you the most?

Ha a számomra fontos emberekkel tölthetem az időmet.

If I can spend my time with the people that are the most important to me.

Kedvenc évszak?/Favorite season?

A nyár, imádom a meleget, nagyon nem szeretek fázni. Nyáron pedig nehéz fázni (mosolyog).

Summer, I like hot weather, I really don’t like to be cold. And it is hard to be cold during summer (smiles).

Ha egyetlen tanácsot kellene adni más, esetleg még kezdő tehetségeknek, mi lenne az?/If you had to give a single piece of advice to other, possibly beginner talents, what would that be?

Valószínű egy csomó közhelyet mondanék, ami amúgy mind igaz :) Szóval, csak akkor kezdjenek bele saját márkába, tervezésbe, ha komolyan gondolják, és szeretnek nagyon sokat dolgozni!

Probably I would say many banalities, which are all true, by the way :) So I think they should only get started with their own brand and design if they are serious about it, and if they like to work a lot!

NÉVJEGY | ABOUT – Veszprémi Gabriella:

Fotó: Viszlay Márk

„2017-ben diplomáztam textiltervezőként a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, de már az egyetemi évek alatt lehetőségem nyílt több magyar márkának is tervezni. Később ezekből a tapasztalatokból építkezve indítottam el saját márkámat, melynek alapját a LAYERS névre keresztelt diplomakollekcióm adta. A mestermunkám alapötletét a bőrtárgyak kivitelezése során visszaáradó, értékes bőrdarabok újrahasznosításának szándéka inspirálta. Felhasználásuk során egy kifejezetten újszerű, rétegelési technológiát választottam, mely választ ad a szabászati hulladék felhalmozásának problémájára. A márka azóta bemutatott kollekciói a lehetséges irányokat, utakat, felhasználási területeket hivatottak bemutatni. Éppen ezért a táskák és cipők mellett  az ékszerek is feltűntek a márka kínálatában („LAYERS of impressions” kollekció Fekete Fruzsival).

A GabriellaVeszpremi márka a fenntarthatóság szem előtt tartásával készít kiegészítőket, amelyek formai stílust tudnak teremteni, megújítva ezzel az újrahasznosított, eko termékekről alkotott fogyasztói prekoncepciót. Az általunk alkalmazott technológia miatt minden darabunk egyedi és megismételhetetlen, éppen ezért olyan nőknek tervezünk, akik nem félnek kitűnni a tömegből, és a saját ízlésükre tudják formálni az általunk megálmodott tárgyakat.”

“I graduated from the Department of Textile Design of Moholy-Nagy University of Art and Design in 2017, but I had the chance to design for several Hungarian brands already during my university years. Later on I started off my own brand by building on these experiences, the basis of which was provided by my diploma collection titled LAYERS. The original idea of my diploma project was inspired by the intention to recycle the valuable pieces of leather that remain after the manufacturing of leather items. I chose an expressly novel layering technology for manufacturing, which offers a solution to the problem of piling up tailoring waste. The collections of the brand presented since all intended to display the possible directions, paths and areas of use. For this reason, in addition to the bags and shoes, the selection of the brand has been expanded with a jewelry line, too („LAYERS of impressions” collection with Fruzsi Fekete).

The GabriellaVeszpremi brand creates accessories by keeping sustainability in mind that can create a formal style, this way renewing the consumer preconceptions about recycled and eco products. Owing to our technology, each and every piece we make is unique and unrepeatable. Therefore, we design for women who are not afraid to stand out from the crowd and who can shape the objects imagined by us to their own taste.”

Gabriella Veszprémi | Website | Facebook | Instagram