#nemzeti_zombitrilógia

[elvisegydrog]

A Nemzeti Zombitrilógia

Most a választás előtt egyre jobban úgy érzem, le kéne porolni ismét a régesrég írt nemzeti zombitrilógiámat, mert továbbra is k releváns. Ha képregényrajzoló lennék, mint a Nyugatos csávó, akkor biztos kérnék rá pénzt, h megcsinálhassam, de nem vagyok, úh ha te az vagy, és meg akarod csinálni, akkor tőled kérek pénzt.

I: A leghalottabb magyarok

A helyzet fokozódik Magyarországon. Árpádsávos tudósok kikísérletezik, hogy lehet feltámasztani legnagyobb magyarjainkat, hátha ők majd rendbehoznak mindent, az összes sok-sok magyar élére állnak, és akkor. Elsőként Széchenyit szeretnék visszahozni, de kísérletük kudarcot vall: Széchenyi életre kel ugyan, de szörnyű emberevő zombi lesz belőle, aki poros, penészes reformkori ruhájában, szétlőtt fejjel botladozik el az őt üldöző tudósok elől a nagycenki kastény parkjában; mikor ez nem sikerül neki, lemészárolja a tudósokat, akik közül csak egy menekül meg. Visszatérve Budapestre, más tudósokkal kiegészülve finomítják módszereiket, és újabb próbát tesznek, újabb nagy magyarokkal. Sajnos azonban a magyar ellenálló nép, nem támad fel könnyen, és az eredmény ismét néhány nagy magyar zombi lesz, akik persze mind elmenekülnek, és Pesten portyáznak. A tudósok őrülten kísérleteznek, de csak zombikat tudnak előállítani. Eközben felfedezik Attila sírját, és őt is zombivá transzformálják.

Hőseink (mindennapi emberek Budapesten) először a metróban látják a zombi Batthyány-t, de azt hiszik, valami hajléktalan. Mikor egyre több hasonlóan reformkori ruhákba öltözött, meglepően zöld arcszínű hajléktalannal futnak össze mindenfelé, akik időnként megkísérlik a feléjük pénzt nyújtó kezeket leharapni, kutatni kezdenek, mi az igazság. Ki is derítik tudományos kapcsolataikon keresztül, de ekkor már késő figyelmeztetni az országot: Budapestet elözönlik a nagy magyar zombik. A hatóságok persze még ekkor sem hisznek nekik - csak akkor, mikor egy képviselőt a nyílt utcán megtámad a zombi Antall József. Elszabadul a pokol, az árpádsávos tudósok laboratóriumát, ahol azok bezárkózva dolgoznak az ellenszeren, dacára a folyamatos zombitámadásnak és az ebből fakadó létszámcsökkenésnek, lehetetlen megközelíteni. Hőseink végülis több lépcsős, kalandos út végén késő éjjel, zuhogó esőben érik el a valaha szép környezetben állt budai épületet. Bejutva az utolsó árpádsávos tudóssal találkoznak, aki az elkészült ellenszer mintapéldányát menekíti az őt üldöző zombi Mátyás király és fekete serege elől. Hőseink segítenek neki, megható beszédben rámutatnak az összefogás fontosságára, ami után az árpádsávos tudós beleegyezik, h segít nekik az ellenszerrel.

Lázas sietséggel kell eljutni egy olyan gyógyszergyárba Budapest egy egészen más részén, ahol elegendő ellenszert lehet gyártani. Kalandos útjuk során hőseinkhez csapódik Budapest rendőrfőnöke is (hogy mutassuk, h ez fikció, néger, mert ugye a rendőrfőnök mindig néger), aki telefonon minden megmaradt egységét a gyógyszergyár védelmére rendeli. Innen már csak a visszaszámlálás van hátra, ahogy a zombik többször is leállítják a gyártást, de mindig sikerül visszakapcsolni épp időben, mielőtt felrobbanna az egész komplexum. A végén hőseink a megritkult rendőri erőkkel, árpádsávos tudóssal, és az M. Gárdával együtt permetezőhelikopterekről leszórják Budapestre az ellenszert. A film az utolsó nagy magyar zombi újratemetésével végződik, illetve egy rövid képpel a végefőcím alatt a nagycenki kastély parkjában megbúvó, és a portás agyát elfogyasztó zombi Széchenyiről.

II: Még halottabb magyarok

Az előző rész eseményei óta lassan ismét fokozódik a helyzet Magyarországon. A nagycenki kastély parkjában garázdálkodó zombi Széchenyi egy idő után Budapest felé veszi az irányt; ugyanígy tesz az előző részben a Tiszántúlon ragadt zombi Attila is. Az eredmény természetesen az, h Budapesten újra elszaporodnak a zombik: az ezúttal teljesen mindennapi magyarokból átváltozott élőhalottak azonban meglepően békések, csak egyszer-egyszer ugranak neki másoknak, mert azt mondták nekik, mindenki hozzon magával még egy zombit.

Hőseink (az előző rész eseményei után hírnévre szert tett mindennapi budapesti emberek) nem vakok. Azóta is sokszor ébrednek fel éjjel rémületes álmaikból, és mikor az utcán járva ismét zombikat vélnek felfedezni (egyre többet, ráadásul), nem tehetnek mást, mint a média nyilvánossága előtt is felemelik a hangjukat, mint hiteles figyelmeztetők: Budapesten egyre több a zombi, ha nem vigyázunk, végül ők lesznek többségben, átveszik a hatalmat és elpusztítanak minket. Az SZDSZ [ezt 2008-ban írtam, csak azért] felháborodott közleményben ítéli el, h “egyes politikai erők” újabb szinonimát találtak a “zsidó”-ra, h “zombi” néven aztán ismét szalonképtelen, felháborító dolgokat mondhassanak róluk. Hőseink hiába utasítják ezt vissza, a politika ismét figyelmen kívül hagyja figyelmeztetésüket. A zombik lassan tovább szaporodnak, s végül, mikor már a népszámláláson is több, mint százezren vallják magukat zombinak Budapesten, megszervezik a Zombi Pride menetet, h megmutassák, igenis ők is Magyarország azonos jogokkal rendelkező polgárai, és attól, h zöldek, foszlik róluk a bőr és büdösek, még a világon senkinek sem ártanak. Hőseink belekeverednek a dilemmába, h megtámadják-e az így igen kedvezően egybegyűlt zombik tömegét, és kockáztassák ezzel, h a média elítéli őket, v koncentráljanak inkább a világ megmentésére. Végül a rendőrség eltávolítja őket (a zombibűnözés fogalmával elhíresült radikális csoporttal együtt), ők pedig az előző rész óta (biztos, ami biztos) kialakított zombi- és atombiztos földalatti bunkerükbe vonulnak vissza.

Idővel jóslataik beigazolódnak, és a zombik valóban átveszik a hatalmat Budapesten. Az EU lezárja az országot, és mindenkinek azt javasolja, ha teheti, ne utazzon Magyarországra; Széchenyi és Attila vezetésével megalakul a felelős zombi magyar kormány. A zombi polgárok (polgári zombik) békésen éldegélnek, rendesen járnak dolgozni és templomba; a hétvégéket tartalmasan családjuk körében töltik, és rövidesen eljön az ideje az első demokratikus választásnak is. A bunkerből előbújó hőseink meglepődve tapasztalják, h a zombik valóban nem ártanak a légynek sem; ennek ellenére úgy érzik, kötelességük ellenállni. A békésen élő zombik egy nap arra ébrednek, h eljött a zombi apokalipszis, és egy maréknyi normális ember, az ilyenkor szokásos eszközökkel felfegyverkezve rájuk ront. A zombik fejvesztve menekülnek, de az egyre több helyről (főleg vidékről) előbújó normális emberek támadásainak nem tudnak ellenállni: lassúak, nehezen gondolkodnak és fegyvertelenek, miközben ellenfeleik jól felfegyverzett, startégiailag felkészült, egységes csapatokban vadásznak rájuk. Az utolsó zombik, Széchenyi és Attila vezetésével, végül a budaörsi úti szupermarket-parkba szorulnak be, ahol bár megpróbálják elbarikádozni az ajtókat, éjszaka, vihar idején egyre több normális harcos tör be. A klimaktikus záróküzdelemre Attila és az előző részből ismert hőseink közt kerül sor, melynek eredményeként az utolsó zombi vezető is elpusztul. Hőseink hozzáláthatnak Budapest újrabenépesítéséhez. A filmet a Depresszió és az E Sávok közös főcímdala, a ‘Nem akarok megrohadni’ zárja.

III: A legesleghalottabb magyarok – Zombipüspök

A második rész eseményei valamelyest megnyugtatták a magyar lakosságot afelől, h nem maradt több zombi az országban, se történelmi, se kortárs. Néhány év elteltével viszont az aug. 20-ai ünnepség és körmenet szörnyű események színterévé válik Budapesten: az azt megkoronázó mise csúcsán a szent jobb önálló életre kel a Bazilikában, kiugrik az ereklyetartóból, a misét celebráló püspököt torkon ragadja, és bevonszolja a sekrestyébe. Mire kiérkeznek a kommandósok, a püspök, össze-vissza karmolva és ziláltan ugyan, de előjön, és beszámol a csodáról: a szent jobb megfiatalodott! Bizonyságul a hívek és a kommandósok ámuló szemei előtt visszahelyezi az ereklyetartóba a láthatóan jóval fiatalabb kezet. A kéz ugyan összeaszott, de jól látszik rajta a bőr, és nem barnás-mumifikálódott, mint eddig, hanem fehéres-sárgás. A katolikus egyház az idők jelének tekinti ezt, és meghirdeti a Szt. Jobb évét.

Tekintve, h ez választási év is, az egyház szokása szerint mélységesen kihasználja ezt, h vallásilag befolyásolja a választók pártpreferenciáit: ugyan a Szt. Jobb évében merre szavazhatna a valamire való katolikus? A püspöki konferencia gyakran ülésezik, egyre többet látjuk a tévében lila süveges fejüket, lila sáljukat, fehér kesztyűs kezüket. A misére járó polgárok akkor kezdenek gyanakodni, h vmi nagyon nincs rendjén, mikor egy püspök az áldozásnál ostya helyett undorító bőrcafatokat kezd a szájukba dugdosni. A panaszokat a püspöki konferencia kivizsgálja, de úgy ítélik meg, ha a református egyházban is maradhat lelkész vki, aki teljesen nyilvánvalóan ostoba, gonosz ideológiákat hirdet fennhangon, egy kis gusztustalanság náluk is igazán belefér, és nem tesznek semmit.

Hőseink (még mindig átlagos emberek Budapesten) viszont felkapják a fejüket, mikor a hírekben szerepel, hogy egy katolikus püspök egy fiatal fiúval; de nem ezen lepődnek meg, hanem azon, h a püspök több nagy darabot is kiharapott a fiú fejéből. Maguk sem tudják, az előző két rész történései miatti üldözési mániából, v szörnyűséges sugallatra, elkezdenek nyomozni, és kiderítik, ez volt az a püspök, akit a szent jobb elrabolt. Onnantól mániákus rutinnal figyelik a sajtóban és a médiában minden megjelenését. Mikor a püspöki konferencia további tagjai is furcsán kezdenek viselkedni, továbbá egy másik püspök látogatása után a győri székesegyház kincstárából titokzatos módon eltűnik Szt. László hermája, hőseink már tudják, h vmi tragikusan nincs rendben. Ahogy közelednek a választások, éjt nappallá téve dolgoznak rajta, h bármi is legyen az, leleplezzék, hiszen nyilvánvaló összefüggés látszik az egyre hülyébben viselkedő püspökök és a Szt. Jobb-év választási kampánya között.

Végül rájönnek, mi is volt olyan furcsa a püspökök lila-fekete ruháiban: az utóbbi időben egyre lilábbak lettek a süvegek, egyre kékesebbek a fekete lebernyegek. Ezt először az újságok rossz nyomdatechnikájának, a tévé rossz színképének tulajdonították – de végül rájönnek, a püspökök így kívánják elfedni egyre zöldesebb arcszínüket. Egyre többen jelennek meg közülük napszemüvegben, vagy utcai megjelenéskor kendővel a szájuk előtt: hőseink tapasztaltak, és kilométerekről felismernek egy zombit. És bizony a püspökök azok. Abban a hiszemben, h az egésznek a szent jobb által elrabolt püspök a kulcsa, az ő nyomába erednek, és a sekrestye biztonsági kamerájának felvételeit megszerezve megdöbbenve látják, hogy a szent jobb levágta a püspök saját jobb kezét (ami rémisztő módon azonnal összezsugorodott, megfehéredett, kiszáradt), ő maga pedig, kesztyűt húzva, felváltotta azt. Ezzel át is vette a hatalmat az egyházfi felett; a zombipüspök pedig a következő számtalan püspöki tanácskozáson sorra megfertőzte a többi püspököt is. A feladat most kevésbé kideríteni, mit akarnak; a zombiktól nem azt kell kérdezni, mit akarnak, hanem elpusztítani őket.

A katolikus egyház püspökeinek elpusztítására buzdítani viszont Magyarországon nem könnyű feladat, még akkor sem, ha zombik. Hőseink szokás szerint hiába állnak a média kamerái elé, senki sem hisz nekik. Néhány nap múlva azonban egy szakasz zombi bencés álmában elrabolja egyiküket (természetesen a nőt), és a pannonhalmi apátság kriptájába hurcolja. Másikuk (a férfi) az egyik zombi helyszínen hagyott ujja és a rajta lévő bencés rendi gyűrű alapján követi őket, és épp időben tör be a kriptába, mielőtt a nőt a zombi apát az első női zombivá zombítaná. Így már elegendő tárgyi bizonyíték van a birtokukban, és a zombítás előtt az apát, mint minden gonosz, részletesen el is mondta a nőnek, hogy a szent jobb irányította fő zombipüspök arra törekszik, a jobboldal győzelme után az új miniszterelnök fejét kicserélje a Szt. László hermájában őrzött fejjel, a parlamentben pedig minden jobboldali képviselőt zombivá tegyenek. Így a zombik az egyházi hatalom után átvehetnék a világit is. Hőseink keserűen viccelnek egy kicsit azzal, h a jobboldalon különben is zombi mindenki, de aztán sürgősen a rendőrséghez fordulnak, akik ezúttal már hisznek nekik.

Egyenként kell összevadászni a püspöki konferencia zombi tagjait, akik először nem gyanakszanak, az első néhány püspök lefejezése után viszont az erődítményszerű szegedi Dómban barikádozzák el magukat. Hőseink a rendőrökkel együtt be kell hatoljanak a radikális zombista tömegek által körülvett templomba, meg kell találják az élőhalott egyházfiakat, ami természetesen egy villámló-dörgő-szakadóesős éjjelen sikerül nekik, míg a tömegek figyelmét a rendőrök könnygázzal elterelik. A fogadalmi templom nagyszerű belső terében kis szerencsével és remek összmunkával végeznek is a püspökökkel, egyet kivéve: akit a szent jobb irányít – ő a kupolába menekült. Feszültséggel teli üldözési jelenet és klimaktikus párharc után a zombipüspökben fellángol eredeti személyisége, és töredezett, küszködő mondatokban meséli el, h akármennyi agyat evett az utóbbi hónapokban, mégis olyan agyatlan hülyeségekre kényszerítette a szent jobb, h ő maga is meg akar halni. Hőseink látták a Legyet, és megkönnyezik a szubjektum utolsó megrándulásait, majd egy baseball-ütővel letaszítják a kupolából. A fő- és kereszthajók metszésénél, a kupola alatt heverő összetört zombipüspök felülről, lassan forgó kamerával fényképezett képével zárul a film, míg a hatalmas orgonán (a zombi?) Varnus Xavér játssza a végefőcímet. Hőseink gondterhelten néznek egymásra: talán még nincs vége? De.