tukrok-eneke

[tukrok-eneke]

Porcelán baba a polcon

Ismerős dinamika. Olyan, mint egy macska-egér játék, ahol egyikünk mindig fut, a másik mindig üldöz, és a szerepek bármikor megcserélődhetnek. Tegnap este még mielőtt találkoztunk, azt hittem, hogy ez egy egyszerű vonzalom: egy férfi, aki elég magabiztos ahhoz, hogy megbabonázzon, és egy nő, aki éppen elég sebzett ahhoz, hogy beléessen és belemenjen a játékba.

De én nem vagyok egy baba a polcon.

Nem fogsz feltenni oda, a harminc közé, hogy porosodjak, míg más játszótársaid lefoglalnak, s majd csak akkor nyúlsz értem, ha éppen megkívánod az érintésemet. Nem vagyok egy szép kis trófea, akit akkor veszel le a helyéről, amikor az egódnak szüksége van egy kis csillogásra.

Tudom, hogy tetszem neked. Az arcom. A testem. A szemeim, amikor rád néznek, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy játszol velem. Mert tudom. De azt hiszem, elfelejtetted, hogy túl intelligens vagyok. Nem vagyok átlagos, nem olyan vagyok, mint a többi nő, akivel eddig dolgod volt.

A nárcizmus csillogása lenyűgöző—eleinte. A magabiztosság, a karizma, a tökéletesen megtervezett tekintet, ami egyszerre ígér mindent és semmit. De a BPD túlélésből él, ösztönösen olvassa a jeleket, megérzi a repedéseket a felszín alatt. Én látlak. Látom a hideg számítást a tekinteted mögött, a birtoklás árnyékát a mozdulataidban, és azt a pillanatnyi zavarodottságot, amikor rájössz, hogy nem azt kaptad, amire számítottál.

Egy baba csendben ül a polcon, türelmesen várja, hogy megérintsék, hogy eljátsszanak vele, majd visszategyék a helyére. De én nem vagyok csendes. Nem vagyok engedelmes. És ha el akarsz tenni, ha a kezed ügyében akarsz tartani, akkor rossz helyen keresgélsz. 

Mert én nem egy tárgy vagyok. Nem egy díszlet a te világodban. Én érzem a szelet az arcomon, ha akarom. Felgyújtom a világomat, ha kell, és elégetem azt, ami nem szolgál engem.

És ha most úgy tűnik, hogy még mindig ott állok a polcod előtt, várva, hogy felkerüljek, az csak azért van, mert éppen azt nézem, hogyan fogok elsétálni.

Ugyanis a világ legértékesebb porcelánbabájának semmi keresnivalója sincs ócska Barbie babák között. A különbség nem csupán az anyagban rejlik, hanem abban is, hogy míg az egyik műanyagból öntött tömegtermék, melynek arca mindig ugyanazzal az üres mosollyal simul a világba, addig a másik egyedileg megformált, gondosan festett mestermű. Egy porcelánbaba törékenynek tűnik, de minden repedése egy történetet mesél, minden finoman ívelt vonala a gondos kezek munkáját dicséri. Nem cserélhető, nem cserélendő, nem illeszkedik egy sorba a polcon a műanyag testű, könnyen felejthető, sablonos figurák közé.

És ha valaki nem látja a különbséget? Ha egyetlen mozdulattal a gagyi Barbie-k mellé sorolna, mintha ugyanabból a sorozatból érkeztem volna? Akkor az nem érdemli meg, hogy akár egy pillantást is vesztegessek rá. Mert egy műanyag babát bármikor lecserélhetnek egy másikra—egy porcelánbaba viszont pótolhatatlan.

A polc, amelyen műanyag babák sorakoznak, olcsó és zsúfolt. Egy ilyen helyre sosem kerülhetek. Az én helyem egy üvegvitrinben lenne, ahol a fény megtörik a gondosan mázolt felszínen, ahol a puszta jelenlétem értéket ad a térnek. De még ott sem maradnék örökké, mert nem azért születtem, hogy egyetlen helyre zárjanak.

S ha valaki azt hiszi, hogy kézbe vehet, játszhat velem, majd félretehet, amikor megun? Akkor egy pillanat alatt emlékeztetem rá: én nem vagyok egy a sok közül. Én az vagyok, amit sosem kaphat meg egészen.

[tukrok-eneke]

S bár a szívem makacsul tiltakozik, az eszem tisztán érzi, hogy el kell engednem téged.

[tukrok-eneke]

Van az a csendes pillanat, amikor csak magad vagy. Az éjszaka szinte lélegzik körülötted. Minden nesz eltompul, és csak a saját szívdobbanásod marad. Azok a lopott pillanatok, amikor nem kell szembenézni senkivel, és mégis, valahogy minden egy kicsit élesebb, világosabb lesz. Csak ülsz, a világ halk zümmögése elhalványul, és egy néma hang szólít valahonnan mélyről.

Nem kérdezi, hova tartasz, vagy meddig maradsz - csak ott van, halkan suttog, mintha nem is neked szólna, hanem csak úgy, a levegőnek. Egy érzés, ami nem múlik el, ami ott lappang a bőröd alatt, mint egy soha el nem küldött üzenet. S talán így van ez rendjén. Néha elég csak tudni, hogy a szavak ott vannak valahol, anélkül, hogy kimondanánk őket.

Ez a most pillanata. Talán nem örök, de mégis megmarad benned - egy halk sóhajként, ami sosem tűnik el teljesen. Olyan, mint egy emlék, ami sosem volt, mégis mindig itt lesz.

[tukrok-eneke]

Talán csak időre van szükségem, egy kis figyelemre, amit magamnak adhatok. Kell egy pillanat, hogy csak én legyek a saját teremben. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, azt felelem: „Jól.” De hát nem ezt mondjuk mindannyian? Néha visszatekintek a régi időkre, a régi önmagamra, és az üres beszélgetésekre. Bárcsak valaki elmondta volna, hogy a szeretetért fájdalmon át vezet az út. Hogy szeretni csak akkor lehet igazán, ha megtanulunk változni. És ha bizalmat akarsz, adnod is kell belőle.

Gyerekként úgy hittem, az élet lassan halad, ahogy a busz ablakán át néztem a világot. Úgy éreztem, hogy ez a világ túl kicsi számomra, ahogy csukott szemmel szemléltem. Mindig próbáltam mindent az irányításom alatt tartani, de végül a dolgok lettek azok, amik engem irányítottak. Talán ezért lettem mániákusan kontrolláló. Bárcsak valaki elmondta volna… hogy a szeretetért küzdeni kell, és a bizalmat csak akkor kapjuk meg, ha mi magunk is adunk belőle.

Ahogy telnek az évek, mintha csak az időt próbálnám elcsípni. Beszélek a fejemben lévő hangokhoz, és azok újra és újra elgondolkodtatnak. Mondják, hogy amikor „rossz”-nak gondoljuk az érzéseinket, valahogy mégis ott lapul bennük egyfajta megnyugtató jó is. Félek, hogy egy nap felébredek, és azon tűnődőm, merre tűnt az idő. Úgy beszélek a múltról, mintha a jelen lenne, miközben lassan ringatózom. A nappaliban ülök, és magamon nevetek.

[tukrok-eneke]

Hamvaimból éledve

A némaságban fekszem, csend borít mindent, egyedül várok, talán ma eljön értem Isten. Nincs jel, hogy élet szólna belőlem, mert nem akarlak elveszíteni örökre.

Nem tudom, miként gyógyulhatna meg szívem, ha kell, imádkozom, szembeszállok mindennel. Küzdök magammal, amíg el nem érek oda, ahol valaki helyreállítja a romokat.

Kell valaki, ki visszavonja szavaid fájdalmát, megadja újra a remény tisztaságát. Valaki húzzon ki e mély romokból, mert hamvaim alatt még ég a parázs, lobogón.

Még nem vagyok kész az elmúlásra, még várom, hogy újra megcsókolj, utoljára Itt, az ellenséges szavaid mögött, még mindig hallom azt a dalt, ami összeköt.

A dal, mely sorsunk szólítja lágyan, az otthon hív, a világ káprázatában. Még nem késő, újraépíthetjük a múltat, van remény, bárhogy eltávolodtál, megtalállak.

Millió közül egyetlen remény, amit megkockáztatnék, hogy elérhetném.

Helyrehozni mindent, mi egyszer megtörtént, visszavonni minden szót, mi engem sebzett lelkem mélyén. Bármit mondhatsz, de látod, érted meghalnék, térdre rogyva vallom: Rád van szükségem még.

Légy a támaszom, hisz te vagy mindenem, csak veled lehet teljes az életem.

[tukrok-eneke]

Összetört szívvel

Teljesen összetörtél, darabokra hullottam, Tudom, nem szeretsz magadról beszélni – túl nagy súlya van, De őszintén kellett volna szólnod, nem játszmázni, S főleg nem részegen megcsókolni.

Ezután már el sem értelek téged, Ismerlek, tudom, ilyen a lényed. Amikor a dolgok rosszul állnak, Te nem szólsz, szavaid némán kihátrálnak.

Én mindent megtettem, csak maradhassak veled, De már nincs okom itt maradni melletted. Most, ennyi idő után, végre elmondod a lényeget, Mondd, honnan veszed hozzá bátorságot, miért nem fékezed?

Nem zavar, hogy így összetörtél, teljesen? Hiányzol, és minden, ami volt, örökre itt marad velem. De téged nem érdekel, mennyire szenvedek, Szemet hunysz minden fájdalom felett.

Időbe telt, hiszen tagadásban éltem, Te túlléptél rajtam, gyorsabban, mint reméltem. Gyorsabban, mint én valaha tudtam volna, Tudod, hogy fáj, érzem minden percben újra.

Esküszöm, minden percben néztem a telefonom, Vártam, hogy felvillanjon a neved egy alkalmon. Ha most felvillanna, őszintén vallom meg, Nem tudom, hogy reagálnék, mit mondanék neked.

Mit gondoltál, mi lesz ennek a vége? A szívem kulcsát nem adom már kézbe.

[tukrok-eneke]

Emléked börtönében

Bocsánatot kértél tőlem, én visszautasítottam, Azt akartam, hogy megértsd, mit éreztem, mit adtam. De illatod még mindig a levegőben lebeg, Mindent odaadnék, hogy újra veled legyek.

Próbáltam elengedni, feledni téged, De minden emlék újra visszaéled. Szívemben őrzöm, bár rég nem akarom, hiszen minden pillanat bennem él vakon.

Hiányod mélyén új tavasz virágzik, De nélküled a világ oly fáradtan ásít. Szabadulnék tőled, mint börtönéből rab, De láncaid közt lelkem mégis hozzád ragad.

Próbáltalak gyűlölni, de ez nem ment nekem, A jó emlékek mindig legyőztek engem. Megbocsátok neked, hisz nem tudod, mit tettél, Itt az idő, hogy végleg messze menj, ne jöjj többé.

Néha kereslek, aztán újra futnék, Sorsomat kezedből ki nem szakíthatnám még. Talán egy nap majd véget ér ez az örökös harc, S újra önmagam leszek, ha szívem elhagy majd.

Látlak, s te elhaladsz, nem nézünk egymásra, S nem találok szavakat, ha szólnék a világra. A többiek mondják: rossz ember vagy te, De én nem találok hibát szíved rejtekébe.

Talán így rendelték, így írták meg nekünk, Egyszer még eljön a perc, mikor újra együtt leszünk.

[tukrok-eneke]

Kimondatlan szavak terhe

Egész éjszaka ébren őrködöm, mert a kimondatlan szavak kísértenek. Oly sok mindent akartam még elmondani, és a súlya most a mellkasomra nehezedik. Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Szinte kibújnék a saját bőrömből, csak hogy elérhesselek, hogy végre megérinthesselek. De honnan is tudhattad volna, ha sosem mutattam ki igazán?

"Ó, köszönöm, jól vagyok," – hazudom még magamnak is. Csak a reggelek, a rideg, magányos reggelek látják könnyeim zuhatagát. Figyelmeztetés nélkül tör rám a fájdalom, éppen akkor, amikor legkevésbé várom. Elmerülök, én vagyok az első, aki a vízbe hull, és egyre mélyebbre süllyedek, egészen a fenék közelébe. Újra ott vagyok, ahol elkezdtem, mintha meg sem próbáltam volna kilábalni. Mégis, ismét csak azt mondom: ”Köszönöm, jól vagyok”.

Az arcod, az alakod mélyen beleégett az emlékezetembe, s nem ereszt. Azóta is velem maradt. Mióta elmentél, ez az emlék minden nap újra és újra felvillan. Az a három szó, amit el akartam mondani, kemény csomóként ül a torkomban: „Én szeretlek téged.” Még az erőltetés ellenére sem jön ki könnyedén, de tudod... Jóval többet jelentettél nekem, mint bármi vagy bárki más, aki valaha körülvett. Mert te sokkal több vagy, mint bármi, amit ez a hely valaha adhat.

Próbálok felfelé úszni, szembeszállva az árral, küzdve vele, de érzem, hogy egyre inkább fáradok, egyre csak gyengülök. S amikor rád gondolok, valami mély, tiszta érzés kúszik fel a szívemből: szeretlek és büszke vagyok rád, bármilyen távol is vagy most tőlem.

[tukrok-eneke]

Elválás és fájdalom

Üres poharak voltunk, összecsendülésünk pillanataiban rezdültek a lelkeink, de tudod, ezek a dolgok soha nem tarthatnak örökké. Mintha egy szélfútta falevél volnék az életedben, amit csak az áramlat tart meg, de végül lehull, és nyoma vész. Szóval, vedd csak fel a szokásos álarcod, húzd magadra azt a tökéletes mosolyt, amikor hozzád szólnak. Nem tűnik olyan nehéznek, igaz? Továbbra is mutass felém teljes közönyt, mintha nem is léteznék.

Néha utálom, hogy megérintetted a lelkem mélységeit, hogy fátylat húztál olyan érzésekre, amelyeket titokban tartok, még saját magam előtt is. Ha távol vagy, olyan üres minden, mintha az egész világ csak csend és sötétség lenne nélküled. Próbáltam távolságot tartani, menekülni előled, de csak saját időmet pazarlom, míg megpróbálok hideg maradni. Kit ámítunk? Talán ez a mi csendes elválásunk.

Talán tényleg külön kellene válnunk, mert félek, ha még sokáig itt maradsz, bennem csak harag marad, az a harag, amit nem tudok szavakba önteni, amit talán nem is értek. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek a sorsunk felett? Mi lesz, ha egy nap arra ébredek, hogy még jobban hiányzol, hogy még mélyebben mar belém az üresség?

Egy óriási kockázat ez, tétek, melyek túl nagyok számomra, de mégis vállalnom kell. Ágyak és hotelszobák, mintha mindez csak illúzió lenne, de nekem, nekem csak te létezel. Tudom, idővel boldog leszel nélkülem.. De addig minden tettem és minden szavam megpróbál megközelíteni… más módon szerettelek, tisztábban, mint azt bárki érthetné. Megpróbáltam elmagyarázni, de az érzések annyira kuszák. Próbáltam lemosni rólad a fájdalmat, hogy a dolgok ne maradjanak ugyanazok – hogy mindketten valahogy megváltásra leljünk egymásban.

[tukrok-eneke]

Rögeszme és valóság

Ó, az idődet pusztákon átrohanva töltöd Nem tudom miért kell a távolságtartással gyötörnöd Úgy érzem, hogy csak játszol velem az omladozó dombjaidon, Csókod íze meg itt maradt a puha ajkaimon Kérlek, csak maradj örökre Azt hiszem ez már tényleg rögeszme Olyan, mintha a mennyországban lennék, Magamtól innen soha el nem mennék. Csússzunk egy helyre, ahol senki sem ismer minket Vagy pedig végérvényesen vedd el a hitet Álmodunk talán, vagy nem? Mondd, miért kellett szerelembe esnem? Kit érdekel? Vesszünk el az áramlásban Minden válasz ott van egy pillantásban

Imádom, ahogy az idődet pusztákon átfutva töltöd De hogy nem akarsz engem, azt egyértelműen soha nem közlöd Tedd hát le a büszkeséged, nem kell félned Nem ezt az életet kellene mellettem élned Vigyázni fogok rád, feküdj le, csak legyél itt velem Attól, hogy egyszer elveszítlek, elfog a félelem Imádom, ahogy az időt mezőkön átfutva töltöd De a csendeddel mondd miért kell gyötörnöd? Kérlek, maradj örökre, most vagy soha de talán sosem jön el a béke alkonya

[tukrok-eneke]

Átlátszó ígéretek

Látom azt a részedet, mit Te csak később látsz meg, Jobb lapokkal indultál, mégis átlátszó minden terved A miénk volt az idő, bár én csak vakon olvastam, Legszebb pillanatom volt mikor kezed foghattam

Megengedted, hogy megérintselek, de mára már nem maradt semmi – csak hegek S Te lassan elhagytál némán, Én pedig szárnyalok a magány árnyékán

Köztünk ez nem tart ki sokáig, most már tudom, Távolodsz, ahogy megmondtad - elérhetetlen sóhajom Ahogy nézlek, ugyanolyannak tűnsz, mint tegnap, De valaki más vagy, mélyen a színfalak alatt

Már nem úgy beszélsz hozzám, ahogy régen, Hangod idegen, és ez engem idegesít a sötétben Az, akivel találkoztam, jobb részed volt, A szíved dobbanása, ami mindent áthatolt.

De most egyedül ülök a vak feketeségben, Hús és csont maradt csak a tűnődések mélyében Nem tudom, hogyan tűnhettél el, vagy hogy miért nem köszönsz el emberséggel?

Hol vagy most, s hová lettél? Én leragadtam a szexnél Szerettem azt, akit megismerhettem, de most csak hiányod maradt meg nekem

[tukrok-eneke]

Angyalok útja

A kedvesség nem kerül semmibe, Mégis oly kevés emberbe szorult belőle Nekem nem fáj, ha jószívű vagyok, Talán épp így születnek az angyalok.

Háromezer év is tovaszállhat, Kegyelmem akkor is reád találhat Nem számít, ha nem fordítasz rám figyelmet, Tudom, hogy a végén én leszek az, ki megmenthet.

Zongora, hárfa és hegedű, Az én lelkem olyan, mint a mennyország – gyönyörű A figyelmemért cserébe semmit sem kérek, S itt leszek mindig, ha magad elveszettnek érzed.

Ha lezuhannál, majd én megtartalak, Nem hagyom, hogy a démonok megkapjanak Hiába vesznek körül, s – rajzanak Hisz az angyalok gyorsabban szárnyalnak.

Békét és szeretet hozok szüntelen Mellettem a világ sosem lesz sötét, gyászos, fénytelen Legcsodálatosabb lenne, ha vágyam beteljesedne, S a közös katarzis mindkettőnket felemelhetne.

Százszorszépek és rózsák nyílnának az utunkon, Nem lenne több könny az arcunkon A világunk már nem engedné meg magának, hogy széthulljon, Az égnek nem lenne más választása csak hogy megtisztuljon

Háromezer év is eltelhet, Az idő téged akkor sem felejtet Miattad lett a lelkem tisztábbnál is tisztább Az érzéseim közt már választásom disztingvált.

 A kedvesség nem kerül semmibe, Mégis oly kevés emberbe szorult belőle Nekem nem fáj, ha jószívű vagyok, Talán épp így születnek az angyalok

[tukrok-eneke]

Vadlovak és viharok

Elveszíted önmagad és nem kérsz segítséget, Köztünk pedig nem látod a lehetséges jövőképet Nem hiszed, hogy szükséged van rám, de bár adnál esélyt – megcáfolhatnám

Hidd el, most nagyobb szükséged lenne a társaságra, mint valaha Mert nagyon kevésnek bizonyul a pszichoterápia A tündöklés nem fog boldoggá tenni, amikor már mindenki kihasznált S az üresség lassan fal fel téged, belülről hipnotizált. Megvesznek és eladnak, aztán végül felfalnak

Vadlovakon vágtatsz szabadon, Irányukat nem tarthatod – nincs hatalom Minden fényeddel óvd meg a lelked, Én is vigyázok rá, míg engeded.

Túl magasan szárnyalsz, magányban élsz, Nem félsz, hogy egyszer a mélybe térsz? A céljaid így eléred, mondd meg nekem? A lelked többet ér, mint bármely életem.

Hátrahagyhatsz, de kelleni fogok, Mikor a világ kint már rideg, fagyos. Egy nap majd arra ébredsz, hogy az álmod elveszíti értelmét, és senki sincs melletted, ki igazán megért.

Ha a viharban elveszíted eszed, Mondd, hová menekülsz, merre lesz helyed? Hol találsz búvóhelyet, ha elér a vég, A csillogás nem melenget az csak egy magányos éj. Kérlek, minden fényeddel óvd a lelked, Én is vigyázok rá, amíg engeded.

[tukrok-eneke]

Hegedűművész

A sötétbe vesztem, elárasztott a csend Mint mély kút alján, hol hang se zeng, se peng Egy árva fénysugár sem tör már át ide, Talán örökre rab marad lelkem idebe

Aztán a távolból hallottam a hegedű halk dallamát, ahogy lassan betöltötte a világom minden zugát A sötétség e dallal együtt kezdett szertefoszlani, S színek és fények kezdtek előttem játszani.

A hegedű hangja egyre erősödött, szimfónia zengte át, A húrok közti szenvedély mindent magával ránt Gyorsabb lett a dallam, még mélyebb érzéssel A hangok szárnyra keltek az ég felé éppenséggel

Nem volt se tévesztés, se rontás, Csak a hibátlan, színtiszta dallamok – áradás. Mintha az ég írnoka jegyezné fel őket, S ezek a hangok tökéletesen formálták az örök művet.

Itt a karmester a sors, Te pedig a hegedűvész, ki zenélve forrsz Együtt írjátok meg a szívem szimfóniáját, S dallamod vezeti az ég legszebb álmát. A játékod fenséges és soha nem ér véget, Nem hagyod abba, s én nem is akarom, hogy véget érjen A dallamod örökké bennem él majd, rezgőn, szelíden, S veled zenél majd szívem, minden éjben minden szívverésben.

[tukrok-eneke]

Intravénás vágy

Ez most nem arról szól, hogy leégett a cigim, Minden szerelem mérget hoz, s hullnak könnyeim Nem ez a kapu, mit erővel kéne áttörni, Csak a frontin segít, hogy ne kezdjek pörögni De azt sem az előírás szerint veszem be, Az egész testem bénítom meg vele Azt hiszem, te szeretsz szúrni, Én meg a bőrömbe egy vonalat húzni Ezen a héten inkább nem erőltetem, Amit tegnap tettem, nem taszítom el tőlem A hibákat újra és újra megélem, Másoknak nemet mondok, s ez az én vétkem Elhagytam az elmegyógyintézetet, hogy aztán meggyőzzelek, Hagyd abba a gyógyszert, velem pótoljad ezeket Nem tudod, hogy érted létezem?? Talán már én sem… Csak képzeltem, vagy tényleg láttalak régen? Nyomjuk a művészetet, de más-más ágon, Csakhogy az én elképzelésem nem él e világon Legutóbb újra féltem, hogy nem leszek normális, Még ha drog is vagy, újra veled lenni zseniális Senki másra nem vágyom, ha rád nézek, Átlyukadt sebemre használt tapaszt helyezek Nincs már hely a kezeimen, mindent elvett a fájdalom, Csak azt akartam, hogy megölelj, de hiába – nem volt alkalom. Azt hittem, Te vagy az, kivel építhetek egy jövőt, De legalább látnám, hogy őszintén mondod: „Sajnálom őt!” Úgy tűnik, én vagyok a legrosszabb, Úgy tűnik, nincs időd beszélni, nincs miről - szó se maradt Összezavarnak a nyugtatók, a drogok, Minden fóbiám előtör, és még jobban lobog. Kidobom a fóliát, jöhet a következő tetoválás, Folynak a tintacseppek, mint a megváltás. Felhőket fújok ki, minden olyan ködös, A világ itt körülöttem már sűrű szürke füstös Ez nem volt jó ötlet, ennek nem így kellett volna történnie, A te démonjaid véresek, nem az én fényemnek kéne szenvednie Nem tudsz rólam semmit, de nézem újra a képeidet, Sajnálom, hogy egyáltalán visszaírtam neked Azt akarják, hogy antidepresszánst szedjek, De attól nem leszek jobban, nem hiszek a cselnek Pár nap múlva kiengednek, csak még egy tablettát írnak, Mintha ezzel azt mondanák: „Végül úgyis kinyírlak!” Úgy tűnik csak véletlenül döntöttek felettem, Gondolják, ha ez se válik be, még egyszer befekszem A beteg mintaszerűen reagál, hogy a fejét a falba verje, de ezt mégsem teszi, hogy az orvos bizalmát elnyerje Ez nehéz kaliber, mint a fegyverkereskedelem, A szívem már átlőve, most újraszegelem Úgy érzem, mintha megint meg akarnának ölni, Elveszítem a reményt, talán sosem tudok kitörni Van egy táskám anyagokkal, ha elmennél valahová, Vegyünk be mindent és váljunk véglegesen halottá Tudom, ha kimegyek, megint megsebzem magam, Mondd meg hogyan éljek, hogy szeress? – beleszomorodtam Mit ajánljak? Mit adjak cserébe? Próbálkozom, de miért vagyok még mindig félretéve? Azt mondják, benned még nincs érzelem, Rám pedig most senki sem vet egyetlen tekintetet sem. A legjobb, ha te is távol tartod magad, De kérlek, legyél mellettem, ne hagyj egymagam. Kétszer annyira vágyom arra, hogy itt legyél velem, Ha maradsz, nem növelem tovább e szereket sem. Most olyan, mintha elvonási görcsben lennék, Mintha gyenge boldogságért rosszul fizetnék. Olyan mintha téged adtalak volna be magamnak, Szükségem van rád, nem is tudod mennyire akarlak. Így ott leszel, még ha össze is esem, Még ha meg is halok, te nem mész el innen. Még ha nem is akarsz, vagy nem tudod, mit gondolok, amikor rád nézek, másra gondolni nem tudok Most jöttem rá, hogy ha egyszer beléptél, kiútért nem epekedhetsz, Olyan vagy, mint egy kanül, de tű nélkül, szelíden illeszkedsz Te legyél a drogom, téged akarlak intravénásan túladagolni, Nem kell több benzodiazepin, csak te kellessz, jobban, mint eddig bármi Újra tanulnám, mi a boldogság, de nem tudom, honnan kezdjem, Ha fél óráig nem találok rád, reszketve kereslek – fáj a lelkem Sok erőfeszítésembe került, de végül áttörtem a hegeket, Isten majd kompenzál, hogy elfelejtett engem - együtt veled Semmi gyógyszer nem nyugtat, mit kapok, Csak elnyom, de náluk még így is okosabb vagyok Elhitetem, hogy semmi bajom nincsen, Csak túlságosan lett felfújva minden Ma haza is mehetek, hát most már, Hisz túl lett reagálva, úgy látják

Van egy táskám anyagokkal, ha bárhová mennél, Vegyünk be mindent, az is jobb az örökös csendnél Ha kijutok innen, újra megsebzem magam, Mondd meg, hogyan éljek, hogy szeress jobban Tudod mit? Inkább ne mondj semmit, tartsd a csendet, Nem is mondasz, így maradt csak a némaság veled

[tukrok-eneke]

Keringő

„Meghalni kéne” – mondom tánc közben, De kacag a szél, hajadban fürt pörög fenn. Rád bízom titkom: ”Holnap majd megteszem, De ma még élek, s játszom szívesen!” Lábaid libbennek, forogsz a csendben, A nap az égre néz, te meg a gyűlöletre. „Ki vár ott engem? Angyal vagy ördög?” Csak táncolj tovább, míg a por felpörög. Könnyedén lépsz tovább, súlytalan a lét, Válladon nevet még a halál hívó kép. „Egyszer elér majd, de addig én leszek a bolond, ki él, s nevet a sors felett.” S ha jön a vég, s int majd fáradtan, Talán tánc közben talál, vidáman, páratlan. Meghalni egyszer úgyis meg kellene – De most még keringünk, míg tart a mese.

[tukrok-eneke]

Üdv szépséges élet

Üdv, szépséges élet, üdv néked újra, Árnyak közt jártam, s elvesztem futva. Sebekkel táncolok, még őrzöm a reményt, Törlesztenem kellett, elveszett a fény.

Az ég megfosztott, adósságot követelt, Hiányod szaggat, s a csend nem felel. Fáj a béke, mi már csak álom, Minden pillanatban éget a fájdalom.

Tüdőm fuldoklik, víz alatt vergődve, Oxigén sehol, az élet elszökve. Eléget a gondolat, hogy nem vagy már itt, Miért tartasz még, ha mindent elvittél, hit?

A végtelen csend most már vígaszt ad, Benne minden, mi elhalt, visszatalál majd. De addig élek, míg a seb újra ég, Míg a világ bennem lassan semmivé nem tép.

Üdv, élet, üdv néked újra, Miért létezem még – senki sem tudja. A halál árnya lassan átkarol, De még itt tart a fájdalom, bilincsbe zár - fogoly.