when-noone-listens

[when-noone-listens]

Egy gyenge generáció

Ma a fejemhez vágták, hogy a generációm gyenge. Minden apró dolog miatt "eltörünk". Mindig csak feladjuk, és hogy nem kell semmi mást tennünk csak tanulni. Olyan egyszerűnek tűnik nem? Mégis a korosztályunktól nem idegen az önbántalmazás és a pszichés gondok. Elcseszettek vagyunk, talán ez igaz. Gyengék ehhez az élethez. Én legalábbis mindig ezt érzem. Gyenge vagyok, nem vagyok jó semmiben, vagy, ha valami egész jól megy, az sem kiemelkedően. Elveszettnek, selejtnek, használhatatlannak érzem magam. Ha valamit jól is csinálok azt mégjobban kellene. Ráadásul az iskola sem olyan egyszerű mint aminek tűnik. Nem egy 8 órás műszakról van szó, ami után hazamehetek a családomhoz, és nem kell többé ezzel foglalkoznom. Éjjel-nappal tanulok, 4 órákat alszom és kávén élek. Lehet, hogy tényleg csak nekem nagy ez a teher és másnak ez normális, de sokszor úgy érzem hogy valami belülről csak feszít egyre jobban szét, a torkom szorul és a szemeim nedvesek. Túl sok a nyomás és az elvárás. Vagy csak én vagyok hozzá gyenge.

[when-noone-listens]

Az érzés amikor a saját apád kijelenti, hogy vágjál eret csak ne vérezd össze az ágyat. A legnagyobb poén az lenne, ha holnap halottan találna a szobámban egy lefóliázott ágy és egy vértócsa mellett.

[when-noone-listens]

Fáj minden pillanat amióta elment. Örökké fáj. Mintha minden egyes nap valaki kést döfne belém. Annyira, hogy sírni sem tudok vagy, ha igen, akkor minden érzésem a könnyekkel együtt lecsordogál az arcomon míg nem marad semmi.