zekulhyda-blog

[zekulhyda-blog]

Művész

Émile M. Cioran, a hazát cserélt filozófusra 2013-ban találtam rá, amikor a szakdolgozatomat írtam. A két világháború közötti Románia egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb alkotója volt, akit kortársai, egy időben pedig még a hazája is nyilvánosan megtagadott, ma pedig ott tartunk, hogy a keleti szomszéd egyik legfontosabb kulturális exportcikke. Filozófiát tanult, érezhetően a XIX. század végi, a XX. század elei életfilozófiák (Schopenhauer, Nietzsche, stb) tették rá a legnagyobb hatást, mégis, nyelvezetét a vallásos irodalmak formálták a leginkább. Egy sort sem kell olvasnod tőle, elég ha egy pillantást vetsz a nevét viselő művek címére: A létezés kísértése, Könnyek és szentek, A bomlás kézikönyve, A kétségbeesés csúcsán, Egy kifulladt civilizációról, Kalandozások, stb. Nem csoda; életének jelentős részét az állampolgárságától megfosztottan, hontalanul, Párizsban, egy negyedik emeleti manzárdlakásban töltötte, ott kesergett, néha lement a menzára ebédelni, vagy szomorúan sétálgatni a Szajna partra. Felesége nem volt, természetesen gyermekei sem. Fiatalkorában a román nácik, a Vasgárda lelkes támogatója, aztán önmagát és múltját megtagadva Párizsba költözött, és soha többé egy sort sem írt románul. Nyelvet cserélt, mégis francia irodalmi díjakat nyert (persze nem vette át őket), közben tudatosan ellehetetlenítette magát minden földi örömtől. (Nem ivott, nem cigizett, nem evett húst.) Valójában egy profán szerzetes volt, alkatilag képtelenül a boldogságra. Mégis, az elképesztő nyelvi eleganciát sugárzó aforizmáiban ott pislákolt a gúny és a humor. Például ez: "Ha a világ egyre jobb lenne, az öregek elkeseredve, hogy nem fogják élvezni, meghalnának mérgükben. Szerencséjükre a történelem menete már első pillanattól fogva megnyugtatja őket: lehetővé teszi, hogy szikrányi irigység nélkül dögöljenek meg."   Cioran mestere volt a keservnek és képes volt arra, amire nagyon kevesen: a vallás, az ezotéria, a politikai ideológiák, a hivatástudat és az életre szóló társ fogódzkodói nélkül zuhanni hagyta magát. Szerelemről, művészetről, időről, halálról és történelemről ugyanolyan magabiztossággal, de mégis, az emberi esendőség teljes tudatában tudott írni.  Ma már egyáltalán nem olvasok Ciorant, de régen ritkán telt el úgy nap, hogy ne vettem volna elő. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit akarok és ilyenkor sokat segített a céltalanságom megértésében. Ez az érzésem idővel megszűnt, és láss csodát, ez az elképesztően olvasott, örök kesergő szerzetes sem akar már többet megkísérteni.  #adventisztorik

[zekulhyda-blog]

Meccs

Csabával tegnap kimentünk a Debrecen elleni meccsre. Későn kezdődött, ráadásul hétköznap is volt, számítani lehetett rá, hogy nem leszünk sokan. Alig 500 ember gyűlt össze, de a kapu mögötti szektor különösen aktív volt. Szurkoltunk, jó meccs volt, sajnos mégis kikaptunk, ezzel pedig kiestünk a kupából. Mindegy. A lényeg, hogy már a meccs alatt kiszúrtam az oldalsó lelátón egy kövér fickót, aki full pirosban feszített, ezzel pedig eléggé kilógott a tömegből. Tudtam, éreztem: ez nem lehet más, csakis a Mikulás. Amikor a a meccs véget ért, a szektorunkhoz közelebbi buszmegállóban felszálltunk a 196-os buszra. A stadion másik oldalánál egy másik megálló is van, a busz persze itt is megállt. Az amúgy is teljesen tömött buszra már képtelenség lett volna másoknak is felszállni, ezért különösebben senki sem mocorgott, csak hogy a megállóban várakozók számára helyet szorítson. De az ablakon keresztül hirtelen mindenki felismerte azt a bizonyos fehér szakállat, a piros kabátot, a jellegzetes sapkát és a fekete övet. Maga a Mikulás állt a megállóban, a 196-os buszt várta ő is. Egy kicsit mindenki elmosolyodott és a tömegen erőtlen fészkelődés futott át. A fészkelődésben megnyilvánuló feszültség a pillanat törtrésze alatt meggyőződéssé csontosodott: a Mikulás mégsem maradhat itt, inkább haljon meg közülünk két asszony-két gyerek, de a Mikulásnak jönnie kell. A tömeg azon ritka pillanatában volt látható, amikor tarkabarkasága ellenére minden egyes tagja egy és ugyanazt akarja. Mikulással vagy sehogy! Mi együtt megyünk! Az ajtó kinyílt, majd a sötét kontúrjai közül előbújtak a Mikulás testének további részletei is. Egy kicsit halványodni kezdett a varázslat, láthatóvá vált, hogy ez a Mikulás bejelentett munkát végez, sorban áll, befizeti a számlákat, nemi életet él, és matuzsálemi koráról szóló legendák ellenére, de a fajfenntartási ösztönei parancsára, valószínűleg szaporodik is. Mindenesetre az angyalföldi Mikulás egy kifejezetten jó minőségű műszakállat hordott, viszont a vállában tömött, valószínűleg valamilyen igényesebb gyapjúból készített kabátján egy határozottan tűzoltóövre emlékeztető haskötő éktelenkedett. Ez tovább rontott a mesés képen, és Mikulásunk az emberek szemében immáron teljesen profán jelenséggé változott át. Az angyalföldi csoda azonban sohasem az a szenteskedő féle. Angyalföld - már a kerület neve is arra utal, hogy a 19. század végén a prostik és a szegény sorsú megesettek ide jártak angyalokat csináltatni, azaz a küret máig vitatott intézményének ősföldje ez. Így hát az angyalföldi Mikulás nem bírhat a budai kartársaira jellemző tulajdonságokkal, ezért a szakadtságot egyetlen tekintet sem rótta fel neki, sőt,  ennek a szépen kivitelezett angyalföldi kamuflázsnak a láttán mindenki elismerően bólintott. A szimpátia azonban akkor hágott a tetőfokára, amikor a részleteiben is végigmért Mikulás kezében egy félig elszívott és a sok dumálástól hamufarkas cigaretta villant fel, amiről akkor már mindenki tudta, hogy csak egyszerű kellék a szintén félig elfogyasztott dobozos Kőbányai mellett. A Mikulás megérezte a tömegben rejlő szolidaritást, tudta, itt még lehet keresnivalója, talán lesz még egy hely a buszon, ahová ő is befurakodhat. Ezért egy homlokhorpadással és gégeliftezéssel járó műveletsorba kezdett, csak hogy 8 másodperc alatt letudja az említett élvezeti cikkek elfogyasztását, amire egyébként, máskor és máshol (talán nem is Mikulásként) amúgy minimum 5 percet szokott az életéből feláldozni. A tömeg ekkor már jókedvvel és teljes önzetlenséggel ölelte volna keblére ezt a bájos tüneményt, Angyalföld saját Mikulását, a gyerekek és a Vasas-szurkolók nagy barátját. A buszsofőr azonban másként gondolta, de az is lehet, észre sem vette, hogy ki áll a peronon, és goromba robajok közepette a Mikulás orra előtt becsukta az ajtót. A tömeg egy emberként csattant fel, és vonta kérdőre a buszvezetőt. "Hallod, te szívtelen geci, fradista vagy, bazmeg, vagy mi a kurva anyádért basztad rá a Mikulásra az ajtót?" - érdeklődött egy úr a vezetőfülke ajtaján kissé behajolva. "A Sanyát, vagy na, a Mikulást ne hagyjuk már itt!" - kiáltotta egy másik, aztán a zúgolódó tömegben már elvesztek és összekuszálódtak az elégedetlen hangok. A sofőr még adott egy bátortalan gázfröccsöt, a busz meglódult, ezzel párhuzamosan még nagyobb lett a zsivaj, de a józan belátásnak engedelmeskedve a buszvezető végül is 30 méter után megállt és kinyitotta a hátsó ajtót. Elégedett üdvrivalgás vette kezdetét, a Mikulás a loholástól szuszogva elfoglalta a neki szorított helyet, miközben a tömegből páran "Szerbusz paraszt! Szerbusz paraszt!" rigmussal fogadták a Télapót, éppen úgy, ahogy az ellenfél kapusát szokás üdvözölni a félidő elején. Mikulásunk meghatott mosolygással forgatta a fejét, hálálkodva kereste a szomszédos szempárokat. Ahogy az mindenki a buszon, ő is tudta, talán 2 de maximum 5 percet kellett volna csak a következő buszra várnia, de az angyalföldi szurkolók ott és akkor őt akarták, és persze amúgy is ízléstelen lett volna a Mikulást mindenki és önmaga előtt ilyen durván megalázni. Közös éneklés kezdődött, a busz pedig továbbgördült a belváros felé és a visszapillantóból úgy láttam, mintha a sofőr is mosolyogna. #adventisztorik

[zekulhyda-blog]

Siker

12 éves koromig csillagász, utána író, időközben pedig történész >is< szerettem volna lenni. (...) “- Csak nem írónak készülsz, Misi? - IGEN...Focista!” (...) Így kezdődött: egyetemi ponthatárok, “Te mit jelöltél?”, felvesznek-nem vesznek fel. Az első körben nem vettek fel sehová. Nyelvvizsga nélkül nem lehet. Nem baj, majd újra megpróbálom - mondták nekem, aztán én is ezt gondoltam. Aztán amikor mindenki egyetemre ment, és hozzám is elértek a volt osztálytársaim egyetemi bulikról tartott beszámolói, rá kellett jönnöm, elkezdődött a verseny. Ha lemaradok, akkor végem, szóba se állnak velem. Az acsádi proli oda kerül, ahová való: egy trafikba, a szalag mellé, vagy éppenséggel egy tiroli szállodába mosogatni. Milyen elégedettek lehettek volna. Ezt nem engedhettem meg magamnak. “Veled mi a helyzet? Hol tanulsz?” - kérdezték pár hónap múlva. Hát, mondom, én most a LUK-ban tolom a reggeli műszakban. Raklapokat pántolgatok, de közbe olvasgatok, esküszöm, meg angolt is tanulok, mert tudod, egy évet lehúzok itt, újraérettségizek, aztán megyek az ELTE-re. “Igen-igen.” - mondták, és a korábbi évek tapasztalatiból kiindulva pontosan tudták, hogy az összes forgatókönyv lehetséges, de ez biztosan nem.  Aztán valahogy mégis csak összejött. Egy, vagy két napig elégedett voltam. Ott voltam az egyetemen és szégyelltem magam, mert nem éreztem magam teljesen odavalónak. 2-3 évig az aktuális párkapcsolatomon kívül nem törődtem semmivel; nem volt jelentősége annak, hogy egyetemre járok. Semmi sem következett belőle, nem gondoltam arra, hogy mi lesz később. Aztán valami rendkívül felületes könyv elolvasása kapcsán rájöttem, végül is azért tanulok, hogy legyen egy >szakmám<. Dolgozni azt borzasztóan utáltam, a zenén és a focin kívül viszont semmi más nem érdekelt. A szóban forgó könyv elolvasása mégis rávilágított arra, hogy olvasottság nélkül sosem lesz belőlem az, akinek lennem kellene. Az írás és az olvasás imádata csak egy másféle láz annak az embernek, aki kiskölyök korában a háborúsdit szerette a legjobban. Érvelni, jól és műveltséget sugárzóan akartam érvelni. Máskülönben végem, szóba se állnak velem. Azt fogják mondani, az acsádi proli oda kerül, ahová való: egy trafikba, a szalag mellé, stb. A tanárok addig szóba sem álltak velem, mihelyst azonban meglátták rajtam a harci láz görcseit, azonnal helyénvalónak tartották, hogy néhány “alapvető kérdés”-ben kioktathassanak. Mondom jó, nehogy baj legyen, végighallgatom őket, visszakérdezek, email-eket írogatok nekik és elvállalok ilyen-olyan plusz munkákat. A szakdolgozatírás lehetetlennek tűnt a számomra; személyesség és szenvedély nélkül szakszöveget írni: uramisten, hát nem ezért születtem én. Aztán valahogy ez is sikerült. Pár hétig elégedetten szemléltem a világot, örültem annak, hogy pusztán élettani okokból, már több dolgot tudok és láttam, mint azok, akik fiatalabbak nálam. A dolgomat elvégeztem, de most hogyan tovább? Újabb élettani fejlemény, jelesül az első hosszú párkapcsolattal és annak végével járó krízis. Annak is vége, kipipáltam. Mit tegyek, kihez forduljak? A tanárok eltűntek, a többiek már doktoriznak, én meg nem is tudom, hogy merre vegyem az irányt. A diplomám MA fokozata még nem jelenti azt, hogy ne lehetnék benzinkutas, vagy buszsofőr. A buborékok szűkre záródása, a pályára kerülés törvényszerűségei és a többi determináló erő miatt mégsem lettem benzinkutas. Hiszen mit szólnak a többiek? Hogy kik ezek pontosan, van-e nevük, vannak-e hozzám hasonló görcseik, azt nem tudom. De a tekintetüket, ami egyszerre vádló és szánakozva lenéző, azt folyton magam előtt láttam.  Végül arra jöttem rá, hogy semmit sem csináltam önmagáért, úgy l’art pour l’art, inkább minden csak megtörtént velem. Mert úgy éreztem, valaki más akarja, hogy én is akarjam. Persze, ezeket az arcokat azóta sem sikerült elhessegetni, és nem is biztos, hogy baj, hogy folyton hajszolnak és űznek előre. Viszont azt sikernek érzem, hogy már nem tudattalanul és kritikátlanul hajtom végre mindazt, amit kívánnak tőlem. Tudok nemet mondani - nekik, és tudok igent mondani - magamnak.