boh-writes

[boh-writes]

Ice

Frederico olasz kontúrjai még előttem, ő meg már vagy száz méterrel mögöttem. A robogóhoz igyekszem, végre az utolsó éjszaka a szigeten. Neki annyira azért mégsem érintett meg búcsút mondani, mint a holland Roy-nak, akit két estével ezelőtt a parton szólítottam meg. Szerintem nem volt magányos, csak azt hittem, mert hát ki ne lenne az, ahogy azon az istenverte pálmafasoron ücsörög. Én persze az voltam, és hát ez egy jó szokásom lett, csak így odamenni ehhez-ahhoz, mindenféle gátlások helyett. De Frederico is velem maradt, mondom, úgyhogy hiába totyogok ismét egyedül két új, felszínes barátságom után, már nem vagyok magányos. És most nagyon megörülök, mert a szemembe néz az egyetlen thai lány, akivel egy elfogadhatót beszélgettem az első estémen.

– Special massage?

Hm? Azt mondtad itt, a bárban dolgozol.

– 2500 baht.

– Nem ismersz meg?

– Mi?

– Várj – vigyorodok el, és belépek a sötétbe, hogy megmutassam magam a kanapén ücsörgő Ice-nak. – Hello, Ice, Boh vagyok, emlékszel?

Csak mered – látom, hogy már nagyon fáradt, lassan hajnali három, és én is –, rám-rámpillant, aztán ahogy éppen ugyanott és ugyanúgy ülök szemben vele, mint először, végre pislákol egy kis fény a szemében, aztán zavartság, és végül szégyen, de ezt már fáj látni, úgyhogy elfordítom a fejem. Nem tudtam, hogy masszőr is, mert hát amúgy csapos, de nincs ebben semmi megrendítő, szinte már természetes is így, utólag, tekintve, hogy Ko Tao épp olyan ócska egy kurva – látom be –, mint Bangkok vagy Pattaya.

– Miért nem zártok már? – kérdezem, ő meg a tenyerébe temeti az arcát. – Fáradtnak tűnsz.

– Még megvárom, amíg végeznek – néz fel végre és mutat a bárpultnál röhögő 400 kilóra. Ismét megrendít, hogy ilyen széles lábak is beleférnek strandpapucsba – ebbe az ujjbevágósba. – Csak vicceltem, amúgy – teszi hozzá.

– Tudom – nevetek fel. – Itt nincs is masszázsszoba.

– Meddig maradsz?

– Holnap délután már a hajón.

– Jól érezted magad?

– Egyáltalán nem – mondom, de már szomorúság nélkül, mert sokadjára.

– Azért majd gyere vissza – néz végre rám, és olyan lapos és üres a tekintete, hogy majdnem megharagszom.

– Jobb szeretem a helyieket. De ezt már mondtam. Még egy csapat megáll a bejárat előtt, és várom Ice-ot, hogy szóljon, már zárva, de nem szól, úgyhogy bejönnek, én pedig felállok, nézem az arcát, mert olyan kedves, hogy jó nézni, elidőzök még egyszer a halott tekintetén, aztán minden jót kívánok, és elslisszolok a németek mellett, lesütöm a szemem a ladyboy-ok előtt, farkasszemet nézek a pólótlan skinhead-del, átlépem az angol lány pocsolyáját, befordulok a sarkon az olasz étteremnél, és végre megtalálom a Hondát, indítok, és a bal sávra koncentrálva felhajtok a dombon, ahol a burmaiak üzemeltetik a szállást. Ahogy zúg a légkondi, és az ágyban fekszem, az eső is elered. Meglep, mennyire hangosan loccsannak a vízcseppek a tetőlemezen, de aztán nagyon örülök, mert beleszendergek a zajba, és most már sem Frederico, sem Roy nincs mellettem, csak Ice, ahogy szomorúan keresztezi a lábát a piros bőrszófán, és azt hazudja, viccelt. Nem tudom, mikor lettünk olyan jóban, hogy szégyelli előttem, hogy nem csak sört csapol, de jól esik, és nagyon boldog vagyok, hogy most ő vett észre engem, még ha nem is ismert fel.