fragmentopolis

[fragmentopolis]

you know you could come over

[fragmentopolis]

5,72 m

van a kertünkben egy vörös kövekkel kirakott placc körülötte sűrű, sötétzöld fű mellette diófa

a kövek réseiben moha egy feketerigó gilisztát kapirgál a földből a bogarak zümmögnek május idill

és akkor apám fog egy vésőt, és nekiesik a kedves kis moháknak, akik "minek nőttek oda”, hiszen elfoglalják a homok helyét, amit ő a hézagokba szánt (15 évvel ezelőtt)

egész nap vés, turkál, kapar, még sötétben is, aztán másnap felkel, 8-kor már kint van a kertben, és újult erővel folytatja

“hogy elviszi az időmet ez a szarság” -- mondja ebédnél “szerintem begyulladt az ínyhüvelyem, és a vállam is fáj” -- dohog “akkor sincs semmi, ha nem csinálod” -- javaslom neki néz rám, kerek szemekkel, mélán: “de hát akkor nem lesz kész”

kiszámolja, hogy eddig 12 órát töltött a moha kikaparásával, és még nincs kész, de 3-kor bezár az obi, és át kéne érni homokért, de félbehagyni sem volna jó a munkát, tehát ha az ebédidőt levonjuk, marad még 50 perce befejezni, hogy is kéne ezt csinálni

van egy “érdekes” feladata a számomra le kéne menni egy centivel, megmérni a rések hosszát, és összeadni őket, hogy tudja, mennyit csinált meg 12 óra alatt, és felmérje, milyen tempóban kell dolgoznia, hogy 50 perc alatt az utolsó kis moha is kipusztuljon

mire én megjegyzem, hogy az ő valósága egy olyan dolog, amit szívesebben szemlélek kívülről

“akkor majd anyád”

anyám megjegyzi, hogy ő nem szereti megmérni a dolgokat, ő azt szereti, ha csak úgy vannak

“pedig ez egy szép probléma” -- mondja, és kicsit még mereng rajta, hogy vajon vannak-e ugyanolyan nagyságú kövek, mert akkor nem kéne mindet egyenként lemérni -

írni próbálok, kiabál, hogy álljak ki a teraszra, megnézni a végeredményt, szép lett? -- szép, fütyül, hogy anyám dobja ki neki a kulcsot (soha, egyetlenegyszer sem rakja el), anyámmal épp sétálni indulok, amikor megjön az obiból, és tanácstalanul kérdezi anyámat, hogy de hát akkor nem együtt fognak kertészkedni?, közben letesz elém egy cserepes virágot, hozta, csak úgy, barátságból, anyám reméli, nem hal meg ez is

-

és akkor most anyám nevében írok e-mailt egy írónak, hogy egy rakás szar a könyve, diplomatikusan megfogalmazva (”kicsipkézve”, ahogy ő mondja) (neki nem megy) és van egy ilyen egyenletes surrogás a háttérben, ahogy ők lent a kertben a homokot sepregetik a résekbe hallom anyám hangját: “én nagyon szeretek homokozni” és apámét: “de ne, az úgy nem jó”

bepötyögöm a gúgölbe: ingatlan.com

[fragmentopolis]

this is about when you made us lunch

this is about when you made us lunch

there was some meat, not cooked very well

also some potatoes, not the the french-way fried

but the type we eat when we eat steak

– well, not literally we but some others who are not so dumb to cook steak

and there was sauce, various types of sauces, a collection of sauces, one could say, actually, plenty of sauce, I remember because I made them

so there was you, me and the garden, where a woodpecker was knocking gently on the wooden walls of the house

you started to chop the meat and I put my feet on the table

you were chopping, the birds were chirping, I was burping – so you know, just „one of those Sundays”

but there was something wrong with the woodpecker

  he was making this noise louder and louder, yet so loud it wasn’t bearable anymore

his knocking filled the perfect square of the garden and clinged to the branches

and there was a moment when we couldn’t even decide if what we heard was the walnut-trees resonating with the pecking of the bird,

or if it was the bird resonating with the walnut-trees, bonging and shaking from their deepest roots

– okay maybe it was just me who couldn’t decide,

because you said if you had a gun you’d sure take down the mutherfucker

I mean, that was a little scary to hear

yet funny, so I chose to laugh, instead of picking a fight on whether we kill animals or not

so you started this thing which was so one of your things, god I hate them so much

you went in the house and 10 minutes later, which I spent with my eyes closed,

laying my hair on the rail of the chair,

you came back with CD-ROMs

  with fucking CD-ROMs

golden and purple and turquoise-blue

  but that’s okay, I thought, considering the fact that it’s one of your things, it doesn’t have to have an exact meaning

you also got some huge scissors, a ball of twine and a ladder

  as I said, this is about when you made us lunch, so could we eat already?, I thought, and closed my eyes again and for half an hour I just let my head fall wherever it wanted to, rail of the chair, table and finally on your plate, waiting for you to notice (I found it funny to pretend that I was Saint John the Baptist and you were Salome but before you could have killed me, I chose death volunteerly – so we could eat me instead of the shitty meat –, because by that time I had been struggling so much of hunger, even death seemed to be a better option)

  that’s when I heard the lack of knocks of the tremendous pecker of wood

and in the same time heard you exhaling a nice amount of summer air as a phrase of satisfaction

I opened my eyes and lifted my head (so my little Salome setup never had its deserved payoff)

  and I saw our house covered with CD-ROMs

like fully

golden and purple and turquoise-blue

they were hanging from the roof on strings white as snow

waving in the breeze and making lovely sounds as plastic collided with more plastic

and there was this jeu of feu, some blaze on the glaze of the CD-ROMs as they reflected the sunshine

  and the woodpecker, the tremendous, I mean

could not peck the wooden walls anymore

it was all so beautiful

and eventually, it turned out that it’s one of your things I don’t hate but love

  you sat down next to me

wiping sweat off your eyebrows

I was kinda proud of you

and I asked if at least you checked what was on the CDs

  ’I haven’t’, you answered and put some food on your plate (didn’t try my great sauces, but that’s okay)

we both laughed at the idea of the possibly lost data (photos we took in Croatia, copied movies from video rental stores)

and I asked, still laughing, if you remembered my name

  although you had just started, you stopped eating

looked at me

and slightly surprised, you said

’I don’t’

and again

’I just don’t’

  I could see it distracted you a little and felt so sorry for you

I wanted to say something to comfort you, but I’ve been bad in this empathy thing my whole life

not to mention the compunction which got me tongue-tied

and which I felt because I knew I had ruined this „one of those Sundays” for you

  so I didn’t say anything, but neither did I salt the meat, despite the fact it was saltless like hell, man

[fragmentopolis]

megint emeltek a bérleti díjon

[fragmentopolis]

az osztálytársam tegnap

könyvet olvasott a folyosón, közben odament a táskámhoz, kivette az oldalsó zsebéből a barackos péksütim maradékát, a kukához sétált, és kidobta. RIP

[fragmentopolis]

[fragmentopolis]

-

amikor éppen nem tudok gyerekként hinni, akkor igyekszem legalább megszokásból, csak behelyettesítve a hit tárgyát a hit helyére.

így, ezer átvágyakozott nappal és átcsókolózott éjszaka után ott állok a szívemben a nagy semmivel a kezemben egy kis zéró kólával és arra gondolok, hogy ez az éppen nem inkább egy soha többé

[fragmentopolis]

véletlenek

megkaptam, amit akartam, és nem lettem boldogabb sőt, mardos a szégyen és a hiány mert el akartam hinni, hogy ő az nekem és olyan akartam lenni, aki nem lehetek neki

akkor meg minek, minek hajtani, hajkurászni ami nem az enyém, és nem is lesz soha

a szívemben a kétely nem csak vélt és nem is véletlen

abból fakad, hogy pontosan érzem érzem, hogy ami van az az, hogy semmi nincs

[fragmentopolis]

mozi

Nem dadogok, csak a szám remeg épp, Na ja, rémfura most ez a helyzet, Zúg a tüdőm, ez a rossz zenegép, Elakadgat a hang, el-elernyed a rit-mus, a gép beleserc- eg.

Te más vagy, nálad nem akad, nincs zárlat, Nálad van kép a hanghoz, elég állat, Megy a film, én megyek utánad, Aztán lemaradok, las- san nem visz a lábad.

Mint a legfrankóbb film a vásznon, úgy peregsz, Én meg nézem, ahogy nevetsz, játszol, elmerengsz, Aztán felállok a bársonyszékből, pedig még nincs is vége a filmnek. Kimegyek, arra gondolva, hogy megint megfáztam a túlhűtött teremben.

Kidobom a maradék kólát meg popcornt, És még megállok az előtérben a zenegép előtt, És hagyom, hogy elnyelje kábé 600 forintomat, És ne adjon cserébe semmit.

[fragmentopolis]

A doveri sziklákon

Van bennem egy érzés, egy ilyen szerelem, vagy mi, ami – nagyon úgy fest, hogy – viszonzatlan.

Ez nem a várakozós, fájdalmasan izgalmas "még nem" szerelem, hanem egy "már nem"; egy hisztérikus, pánikszerű kapaszkodás az elvesztettbe.

Közben meg mi az, hogy elvesztett, mondom magamnak, hiszen soha nem mondta, hogy ő már nem, sőt, gondol rám, tudom.

Ezzel elégedetten hátra is dőlnék, de ekkor, a fotelból szétnézve arra leszek figyelmes, hogy ő valahogy mégsincs itt.

Marad a "kezdjük újra" keserédes és aggasztóan távoli horizontja (ha lenne óceánjáróm, azt mondanám, oké, de ez inkább egy ladik), ami, mivel visszacsinálni már nem lehetséges, a mostani pokolhoz képest még mindig a legjobb eset.

Jaj ne! De hát az újrakezdésre még gondolni is veszélyes! Ott van például Lenore, aki nem tudta elfogadni, hogy elvesztette a szerelmét, és addig-addig sírt, aszalódott és ügyeskedett, amíg vissza nem szerezte magának. Ekkor becsukta a szemét, befogta az orrát, és úgy kapaszkodott a szerelme bűzlő hullájába, hogy maga is majdnem belepusztult. Vagy bele is, ez csak a mesélő jóindulatán múlik.

Szóval nem az, hogy nincs remény – remény mindig van, ha az ember nagyon akar valamit – különben nem lehetne élni –, de valahogy nem látni a remény realitását, azt, hogy mekkora az esély arra a bizonyos legjobb esetre. És azért így se nagyon lehet élni.

Nos, mivel így áll a helyzet, nem marad más, mint karóba húzni az érzést, és megvárni, amíg már nem mozog.

Erre vannak különböző módszerek. Az egyik, hogy kell keresni egy békát teliholdkor, és addig főzni, amíg fekete vért nem ereszt. A másik, hogy el kell fogadni, hogy vége van.

Néhány teliholddal és ártatlan kis békával később ezzel is megpróbálkoztam, és akkor azon kaptam magam, hogy úgy csinálom, hogy közben nem is akarom csinálni.

Ez így nem lesz jó, mondom magamnak, valami cselhez kell folyamodnunk. Úgyhogy előveszem a sakktáblát, felállítom a bábukat, figyelj csak, mondják ekkor fehér galléros pólóban, síppal a szájukban, kapsz egy kis nehezítést, mert tudjuk ám, hogy alsóban jártál sakkszakkörre.

Jó, mondom lelkesen, egy kis kihívás nem árthat; felemelem a fejem, és mit látok? hát a másik oldalon nincsen senki.

És pont olyan most is a mérkőzés, mint mikor kisgyerekként játszottam magammal: hiába próbáltam pártatlannak tűnni a bábuk előtt, titokban mindig a sötétnek drukkoltam.

Néhány napra, percre vagy órára még el is hiszem, hogy el akarom engedni, és aztán újra és újra be kell ismernem, hogy a lólépések és sáncok végig arra mentek ki, hogy tovább nevelgethessem magamban azt a nagyon puha és nagyon kedves lényt, aki, ha kérem, napjában többször is elmondja nekem, hogy a szerelmem szeret, vagy ha most nem is, majd újra szeretni fog.

És ez az a pillanat, amikor kurvára ráborítom az asztalt a fehérgalléros kis gecikre, ez teljesen nem igazságos, mindig is utáltam a sakkszakkört, nekik meg nem az lenne a dolguk, hogy megszerettessék velem? ahelyett, hogy kisütik az idegszálaimat egy lehetetlen feladvánnyal, és örökre elveszik a kedvem a játéktól?

És ha az ember nem tudott túljárni a saját eszén, egyszer csak Doverben találja magát, a sziklák tetején, egy vak öregemberrel. Megjegyeztem, mondja, mostantól viselem a szenvedést, míg az magától így szól: „Elég, elég!”, és meghal. De meghal tényleg?, kérdem tőle. Meg, mondja, csak nem illik sürgetni.

Hát jó – akkor jó. Hét év: elvileg ennyi idő, amíg egy ember minden sejtje lecserélődik, és már egy se marad, ami emlékszik a szeretett emberre.

Ez végülis remek. Ha ez letelt, még pont marad öt boldog évem vele, mielőtt élhetetlenné válik a bolygó.

[fragmentopolis]

na ez meg a másik

EMBEREK

Az emberek, akik elérnek akkor is ha nincs szükségük semmire tőlem.

[fragmentopolis]

adszorpció

az első találkozásom az adszorpcióval hogy nagymamámtól hazaérve anya mindig kimosta a ruháinkat, mert cigiszagúak lettek

ezt megtanultam, és tehetségesen alkalmazom is ugyanaz a gyerek vagyok, csak már nem nagymamám cigizik, hanem én én mosom magam, ujjaim, kezeim, számat, hogy ne érződjön a szag anya meg tapintatosan úgy csinál, mintha tényleg nem érződne

bárcsak lett volna ennyi tapintat a szerelmemben is és ne mondta volna, hogy ne feküdjek mellé, mert érzi rajtam a szeretőm szagát

másnapra enyhült tisztább levegő, tisztább fej elutazóban voltam, pakoltam a cuccom, és megkérdeztem, amolyan békülésképp, hogy elvihetem-e a pulcsiját tudtam, hogy ez jól fog esni neki és tényleg jólesett neki én meg két legyet egy csapásra abban a pulcsiban voltam ugyanis a szeretőmnél és meg akartam menteni a mosógéptől elvinni magammal az illatát

február van, ilyenkor halt meg a nagymamám nagyon sütött a nap, és nagyon esett a hó most csak hideg van, ez pont az, amire azt mondják: metsző megfelelő az időjárás ahhoz, hogy megváljak a szeretőmtől

be kell látni, hogy nem valódi be kell látni, hogy adszorbens vagyok nagy fajlagos felületű, lyukacsos szerkezetű anyag mint például az orvosi szén sok minden megtapad rajta

de most kimosok mindent mindent hogy távozzon a megkötött anyag

Jun-Pierre Shiozawa: Augean Stables

[fragmentopolis]

jee

[fragmentopolis]

nivea

ma hússzor számoltam öszesen hússzor képzeltem el, ahogy találkozunk a madách téren

ülök elszívok egy cigit egész nap nem ettem pedig éhes voltam, csak megszűnt a gyomrom az idegességtől a szívem is egész nap ilyen hülyén vert, féltem is, hogy

megnyúlt. még vastagabb lett a szája. de lehet, hogy csak a hideg teszi. szőke, a szemöldököde is. kicsit felhúzza a nagy, vizes szemei fölött. fekete nadrág és pulóver

elnyomom a cigit futok lendületből ölelem meg (először úgy képzeltem, hogy ugrásból, de az túl sok lett volna)

neki nyomódnak a szőke borosták az én makulátlan arcbőrömhöz makulátlan igen, az nincs rajta hiba -- ezt hívják makulátlannak igen

nevetünk a helyzet képtelenségén hogy találkozunk

fél évig csak levelek fél évig egyetlen éjszaka homályos emléke

annyira tetszett nekem ez a gondolat a találkozásunkról, hogy kipróbáltam a szerelmemmel eljátszottuk az ölelős részt csak én éppen mást képzeltem a helyébe

nem tudom, lehet, hogy ez már kóros, hogy ennyire hidegen hagyjanak mások érzései hogy ennyire csak én lehet, hogy ennyire eltompultam de az is, hogy soha nem éreztem semmit igazán, mert mindig csak idomultam mások érzéseihez

és akkor nincs is madách tér

nehéz pillanatok ezek, mondom magamnak és végigsimítok az arcbőrömön egy kis foltban szárazabb, mint máshol, ez aggasztó hol az a nivea

[fragmentopolis]

kicsit szerelmes vagyok beléjük

[fragmentopolis]

ha csak egyvalaki lehetnék

[fragmentopolis]

night at the castle

so long I last have been to the castle a place for new couples to date that’s why I don’t go up there, I guess you can see anything from there, roofs hills forests and the rest is lonely, empty streets

(a few dogs probably while you have a smoke with your lover)

we talked a lot actually, he talks a lot and when we ran out of words, he kissed me we started to fuck you come over, he asked

and we fucked all the way in the cab and we fucked all the way in the elevator and we fucked in his bed he fucked me real hard

it was morning, I looked around he has a lot of plants and a dog, I noticed he puts suitcases in his wardrobe and dresses from those

he has a hundred or more scarfs he has a hundred or more sunglasses he smokes on the corridor sitting on a stolen beanbag

thief that’s what he is

I feel his thick lips his sharp cheek bones you want a shower, I hear his rusty voice asking

yes I do want there’s nothing else I do want

so long I last have been to the castle a place for new couples to date that’s why I don’t go up there, I guess old couple, that’s what we are with my boy that’s why I go up there with my lover who I have a smoke with who I watch the roofs with who I talk to the dogs with who fucks me real hard

it was morning, hours passed by long hours in the shower there’s nothing else I do want yet to be cleansed