fuckin-virgo

[fuckin-virgo]

“Az én városom tartja a mennyet is...”

Egy ideje a szívem átvette a kontrollt, és nem szolgált a javamra. Teljesen megalázottnak, megtaposottnak és szerencsétlennek érzem magam ugyanis. Van a helyzet, amikor az egyik ember elmondja a másiknak, hogy mi bántja. Na, most tegyük fel, hogy nem mindkettő segghülye, de plána, méginkább, hogy egyik sem az. Namármost a helyes hozzáállás, ha a segghülye, mint szindrómát kizártuk a képletből, hogy azt a másik elfogadja, és, ha nemhogy nem segghülye, de talán még jófej is, megpróbál változtatni rajta. Nem úgy, hogy most kitépem a fülem a testemből, mert neked nem tetszik, de nézd, teszek bele fülbevalót, most jobb? Nem, akkor befestem kékre, most jobb? Jobb, ugye? Akkor így marad. A fülem nem tud kiszakadni belőlem, de tudok rajta javítani. Értitek az analógiát, ugye? 

- Te ilyen Elefánt rajongó vagy, ugye?

Könyörgöm, erre mit lehet mondani? Hát végül is igen, persze, ha feltételezzük azt a több oldalról cáfolható kijelentést, hogy képes vagyok a vak rajongásra. Pedig azt gondoltam, hogy én aztán nem, olyan isten nincs (hozok sört, akkó van.). Rá kellett hát jönnöm, hogy vakon rajongani is képes vagyok, és akkor aztat olyan úgy hívom, hogy szerelem. Persze az én kurvaanyámat, miért hívom így, de nincs rá jobb szavam. Még a kegyetlenséget, gonoszságot és bántást is benyelem, és rohanok, szaladok, megyek, befestem a fülemet, de valahol mégis mindig elbotlok, és véresre töröm a pofámat. Ezt mondjuk naponta-kétnaponta eljátszom. Tegnapelőtt volt a legutóbbi. Állni 20 percig más lakása előtt, hogy kiderüljön, hogy nincs is otthon, meg amúgy se akar veled találkozni, pedig te csak meg akartad őt ölelni. 

“Szájon csókol boldogságból”

Ez már hiperkarma dalszöveg, de valójában így kéne működnie. Ha meglát valaki, örüljön, legyen boldog, öleljen meg, csókoljon szájon. Tényleg az élet ilyen bonyolult, vagy mindenki más túlpörgi ezt rajtam kívül? 

Szóval most, hogy ismét lehorzsoltam az arcom, egyszercsak letette a kávéscsészét az agyam, és megkérdezte, hogy mi az ótvaros mocskos kurva büdös betyár túrósfaszú istenfaszát csinálsz, te gyerek? Tudjátok, mint anyáink, mikor a konnektorba próbáltuk nyomni a ceruza hegyes végét - rohadt csúnyákat mondtak nekünk, de félelemből és szeretetből. A szeretet tehát, ha félelemmel vagy féltéssel párosul tróger dolgokat mond. Aztán felsegít a földről, hogy magához öleljen. Köszi, agy, értek mindent!

[fuckin-virgo]

Karma is a bitch

Szóval ott tartottunk, hogy hogy az anyádba’ érthetnéd, hogy mi a fasz van velem, ha nem vágod a teljes képet. A teljes kép nem túl hosszú, meg nem is túl rövid. 

Tudod milyen szerelmesnek lenni?

- Ezt már Cicafiú kérdezte tőlem az esküvőm előtt pár héttel... nappal... ki emlékszik már? Szóval azt mondtam igen, és Macikára gondoltam közben. Szerencsétlen történet volt az is. Macika, a 18 évvel idősebb férfi (tehát én lehettem mondjuk 17-18 körül), akinek volt szép családja, feleség, gyerek, szerető, szóval a teljes pakk. Aztán beszambáztam az életébe, és úgy védett engem mindentől mint a tulajdon vérét, miközben úgy szeretett engem, hogy egy percig sem zárt kalitkába. Hogy lehetne ennél szebb valami, ami szerelem? Hát ezt nem tudom. Talán az első, és talán az utolsó volt, aki mellett úgy éreztem, hogy kinyílhatok... kinyílhat a személyiségem, a nőiségem, a mindenem. Fejlődtem is, kurva sokat, kurvára szerettem, és kurvára megszakítottam vele minden kapcsolatot... emberek... nekem is van szívem...

Tudom e milyen szerelmesnek lenni, szenvedni, boldognak lenni, szépnek lenni, önéllónak lenni, szomorúnak lenni, magányosnak lenni... mindent tudok.... amikor már ivarérett kishölgy lettem arra szántam éveket (nem viccelek, nem túlzok), hogy kipróbáljak mindent, amit lehet, hogy ne a tapasztalat szerezzen meg engem, hanem én a tapasztalatot. Jártam lánnyal, fiúval, egy napig, két évig, és ami közte van, éltem együtt, randizgattam, távkapcsolat, plátói szerelem, minden volt. És mindent úgy- éltem - meg- mint- a valóságot. Nem lehet eltagadni tőlem a kicseszett nagy empátiámat, tehát a “beleérzés” működött. Az érzés is legtöbbször.  Arra szántam azt a pár (3,4,5) évet, hogy mindent megtapasztaljak, és úgy lépjek bele a saját életembe, hogy tudjam, mit akarok. És tudtam is. Másra sem vágytam, csak nyugalomra.

Öreg vagyok én már ehhez

- Amikor 25 évesen eljutsz eddig a gondolatig, akkor valamit vagy nagyon jól csináltál, vagy nagyon rosszul. Mivel a nyugalmat kerestem, a biztosra mentem. Egyszer... kétszer.... aztán feleségül vettek... én meg kirántottam magam a teljes biztonságból. Hát van ennek értelme?

[fuckin-virgo]

"Nekik mindegy, pedig ők is meghalnak. Bolondság.”

Ezek a torokszorítóan dühös gondolatok Ivan Iljicstől (jobban mondva Tolsztojtól) származnak. - Az elbeszélés főhőse egy középosztálybeli törvényszéki bíró, akit rákos betegsége döbbent rá társadalmi környezete és önmaga hamisságára. Tolsztoj értelmezésében nem a szenvedés és a halál a legiszonyúbb, hanem a hazugságokkal, képmutatással, hamis szerepekkel teli élet. - Ezt már Zengő Péter tanulmányában olvashatjuk.

Respice finem! 

- vagyis “Tartsd szem előtt a véget!”. Ez a létfilozófiám, vagy mestertervem, nevezzük bárminek is. Nem kell a halál torkában állnunk ahhoz, hogy önmagunkra figyelhessünk, számot vethessünk, bár az önmagunkkal - és környezetünkkel- való kritikus szembenézés emberfeletti erőt vesz igénybe minden nap. 

Most, hogy értitek a blog címét (és kurvagyorsan kikölcsönöztétek a kötetet) visszatérhetünk a tyúkszaros kis életemben. Jelenleg egy olyan albérletben ülök, ami visszhangzik, ugyanis nincsenek benne bútorok. Ezt már három hónapja csinálom. Vegyél bútort balfasz! Hogy én erre nem gondoltam...

Szóval a párkapcsolataim mindig hektikusak, és csak önmagamat hibáztathatom. A korombeliek idegesítenek, suliba járnak, gyakornokok, az anyjuknál élnek, el vannak kényeztetve. A nem korombeliek elvált, agglegény, hosszú kapcsolatból éppen kilépő, munkamániás vagy meleg. De a legrosszabb, hogy megvan a napi rutinja, amitől ha eltérsz zavarja, de nem akar megváltoztatni, szóval ne idomulj hozzá, de akkor meg zavarja, ha idomulsz, az zavarja, hogy megváltoztat téged.. és ÁÁÁÁÁ! Ember, kussolj már, ha nem akarok idomulni, majd nem fogok, az már az én döntésem. Ezt nem teljesen értik. Férfiak, bármilyen meglepő, ijesztő, és gatyaszaggató érzés, de a nőknek is van személyisége, és el tudják dönteni, hogy mit akarnak. Beszarás! 

Szóval az esküvőmet a saját két kis kezemmel szerveztem meg. Kitűztem a célt (szem előtt tartottam a véget), és elértem. Az esküvőm csodálatos volt, tökéletes minden pillanata, mindenkinek ilyet kívánok. Arra viszont nem volt tervem, hogy utána mi van, de ami most van, tuti biztos nem volt a vágyaim között....

[fuckin-virgo]

Ezt meg hogy az anyádba’ csináltad?

Amikor még tini-pöcsi-csaje voltam, írtam blogokat. Baszott nagy hullámvasútnak éltem meg a tyúkszaros kis életemet, aztán “felnőttem”, lett diplomám, munkám, férjem (erre még visszatérünk). Erre vágytam, nyugalomra, sablonokra, rutinra. Aztán egyszer csak bekattantam, és kibasztam az életemet a kukába. Nagyjából egy hétig voltam házas. 

Ezt meg hogy az anyádba’ csináltad? 

- Kérdezhetnétek, teljes joggal. Ehhez viszont ismerni kell pár arcpirító, szomorú, szégyenteljes részletet. Azt hittem, a személyes blogok a tini-pöcsi-csajéknak való, de mivel visszahuppantam a hullámvasútra, muszáj kibeszélnem magamból, és internet, jelenleg te vagy az egyetlen barátom.

Szóval a történetem valahol ott kezdődött, hogy Veszprém csodás városában kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat egy jópár évvel ezelőtt, és én voltam a legboldogabb kiscsaj az egész koleszban, mert milyen frankó már, Borsod megyéből átcuccolni a Dunántúlra. Az átlagos béna gólyák életét éltem, koplaltam, tanultam és buliztam. Aztán találkoztam a Portással. 

A Portás (csak így nevezem majd, ugyanis valóban az volt a foglalkozása) látszólag művelt, olvasott, izgalmas (értsd: hosszú hajú) férfi volt. Megvolt vagy két méter magas, és a fizikai munkától izmos, meg hát nagyjából húsz évvel idősebb volt nálam. Gyorsan össze is gabalyodtunk, fel is adta értem a több éves párkapcsolatát (khm’ribanc’khm). Igen-igen, ez picsaság volt részemről, de azt sose felejtsük el, hogy ad1: két ember kell ám az ilyesmihez, ad2: nem szokásom a játszadozás, ígyhát nagyon hamar össze is költöztünk, és elkezdődött a csodás közös életünk, ami úgy két évig tartott. 

Akkor aztán találkoztam Mr. Hardcore-ral (őt meg így fogom nevezni csak, mert hardcore a pasi). Alacsony, vézna, nagy szakállas, a szépirodalom csodájától teljesen mentes, számítógépesjáték-mániás, filmbuzi. Olyan szinten nem volt bennünk semmi közös, hogy hű. Na, három évvel, vérre menő veszekedésekkel, sok bánattal és örömmel, rengeteg sörrel és bulival később elvett engem feleségül...