gubozo - Tumblr blog

[gubozo]

Györökkor

Az embernek állítólag három éves kora után lesznek emlékei. Addig minden törlődik. Én emlékezni vélek a harmadik szülinapomra: állok a Bánomi lakótelepi konyhánkban, az asztalon okkersárga terítő (vagy a függöny az?), előttem egy téglalap alakú csokitorta, rajta a felirat: Bazsi 3 éves. Anya által varrt fekete-fehér csíkos, patentos póló van rajtam. Nem biztos, hogy erre emlékszem, inkább az erről a pillanatról készült fényképre.

Ugyanezen a nyáron, kb. 1 hónappal a szülinapom után nyaralni mentünk Siófokra. Emlékszem, nagyon korán indult a vonatunk, még sötét volt. Útközben Anya által sütött húsos kiflit ettünk, szintén Anya által készített susogós melegítő volt rajtunk Zsófival. A Balaton akkor szinte alig létezett, olyan alacsony volt akkor a vízállás, a szálloda liftje is ott van a fejemben, látom az éttermet, ami előtt mindig várni kellett ebéd és vacsora előtt, s ahol tátott szájjal bámultam Adrit, a 18 éves, hosszú göndörhajú lányt, akibe szerelmes voltam. Egyszer állítólag rám kellett szólni, hogy ne a szám mellé, hanem a számba tegyem az ételt, annyira elbambultam. Furcsa belegondolni, hogy Anya és Apa akkor fiatalabbak voltak, mint most én...

Egy évvel később Mamával és Papával mentünk nyaralni Balatongyörökre egy rokonunk hazába, Dédimama és Dédipapa is ott voltak velünk. A ház az egyutcás falu főutcáján állt és áll ma is, már akkor, 1993-ban is azt pletykálták a félújított parasztházról, hogy annak a háznak a kapuja bio. Pedig akkor még nem volt sehol a bio őrület. Emlékszem a pillanatra, ahogy Vonyarcvashegy felől megláttuk a Balatongyörökre vezető utat, s szinte most is érzem, ahogy szinte belefúrom magam a Lada hátsóülésébe, annyira feszült voltam attól a ténytől, hogy hetekig távol kell lennem otthonról. Mikor megérkeztünk a házba, kissé enyhült a honvágyam, olyan mesés volt az egész. A tisztaszobában laktunk Mamáékkal négyen, Dédiék a ház egy hátrébb levő lakrészében laktak. A szobában olyan magas ágyak voltak, hogy fel kellett rá mászni, s amitől még érdekesebb volt az egész, az ágyak tele voltak plüssállatokkal. A parasztház nyújtotta érdekességek persze csak ideig-óráig enyhítették a honvágyamat, de mindig történt olyan, ami át tudott lendíteni azokon a pillanatokon, amikor azt hittem, soha többet nem látom az otthoniakat. A kerti reggelik, amikor vajas-mézes kalácsot ettünk és főzött kakaót ittunk, a csúzli, amit Papa csinált nekem, az egyik étterem előtt álló játékautomata, amit Dédipapa úgy ismert, mint a tenyerét, s pontosan tudta, mikor kell bedobni egy aprót, hogy a fiók kilökjön egy csomó másikat. Ezt akkor is megcsodáltuk, amikor Mamával egyik este elindultunk az utcabálba, a végén meg jól eltévedtünk — ezt máig emlegetjük. Ahogy azt is, hogy Dédipapa majdnem felgyújtotta a ház nádtetejét, mert avart égetett, amibe belekapott a szél. Egyszerre hatan próbáltuk oltani a tüzet. Azt sem felejtem el soha, hogy amikor hazafele indultunk, Papa nagyon ideges volt ránk, mert Zsófival elrontottuk a magnót, amiben a Józsi, az ügyefogyott kazettát hallgattuk rongyosra. A nyaralás végén ajándékot is kaptunk, én egy sárga betonkeverő autót, egy újságosbódéban választhattunk magunknak valamit emlékbe.

A kocsibeálló ma is pont úgy néz ki, mint 26 éve, amikor mi már ott ültünk hátul, Mamáék meg pakolták a bőröndöket a csomagtartóba. Nem a levegőbe beszélek, tényleg láttam, illetve hétfő óta minden nap látom a házat, hiszen itt nyaralok Balatongyörökön. Megható volt, amikor bekanyarodtunk azon a bizonyos úton Györökre, alig bírtam magammal... A hideg rázott akkor is, amikor először elmentünk a ház mellett, szerencsére nem voltam egyedül, volt kinek megmutatni ezt a számomra nagyon fontos házat, emlékhelyet. Azóta minden nap elmegyek mellette, azzal áltatom magam, csak azért, mert arra kell menni a boltba, de tudom, ha nem lenne ott a bolt, akkor is arra lenne dolgom.

A ház persze, ahogy az lenni szokott, kisebb lett, pedig meg se moccant, de az emlékek egyre elevenebben jelennek meg előttem, egyre több apró részlet bukkan fel a semmiből. Már nagyon régen vissza akartam ide jönni, de valahogy sosem jött össze, vagy éppen csak elfutottam a falu mellett az Ultrabalatonon az elmúlt 3 évben — nem véletlenül pont ezen a szakaszon. Most attól a háztól kb. 5 házra lakom egy panzióban. Naponta többször végigjárom a főutcát. A járda szintkülönbségét az elmúlt 26 évben sem felejtettem el, most minden alkalommal úgy emelem a lábam, mintha olyan magas lenne nekem az a lépcső, mint egy gyereknek, vagyis mint anno nekem.

Balatongyörök örökké fontos lesz nekem — remélem, egyre fontosabb...

[gubozo]

Barizz magaddal! 7. rész – Ének zene

"A hetedik te magad légy", lehetnék ilyen költői, de a 7 érintett napon nagyrészt végig magam voltam – nagyrészt! Ígértem (főleg persze magamnak), hogy lesz majd még egy bejegyzés, így jöjjön most ez, most kivételesen fogalmam sincs így az elején, hogy hova fogok kilyukadni, bár éreztem magam párszor így az elmúlt pár napban is.

Itthon, gép előtt ülve megnéztem a facebookon, hogy is következtek egymás után a bejegyzéseim, elkezdtem azon gondolkodni, miért is érdekel(ne) valakit, hogy más hogy nyaral… Pedig mostanság, ha valaki éppen nem elsietett öregkori képet tölt fel magáról, nagy valószínűséggel a nyaralásáról tölt fel tartalmat: képet, sztorit, szeflit, valami gyorsat, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megmutassa a világnak, milyen jó neki éppen. Nem arra szeretnék kilyukadni, hogy én mennyivel jobb vagyok, mert főleg szöveget töltöttem fel az élményeimről (bár egy-egy szelfiért nekem sem kellett a szomszédba mennem), csupán azt az ösztönt(?) szeretném megfejteni, miért jó minden saját élményünket kitenni a kirakatba?! Nyugalom, nem itt és most fogom ezt megfejteni, csak érdekes belegondolni, ahogy abba is, hogy vajon hány emberből váltott ki negatív reakciókat az, amikor már megint posztoltam valamit…

Nincs értelme újra ás újra átrágni az összes nap élményeit, bár biztosan lesznek még utórengések. Annak több értelmét látom most, hogy azon tűnődjek kicsit, milyen minden egyes napomat meghatározó szokásaim alakultak ki, egyáltalán miért alakultak ki, mi ez a folytonos struktúraéhség bennem, s hogy tudtam mindemellett ilyen keveset enni? Az ember a szürke hétköznapokon tényleg csak azért eszik annyit, mert az is egyfajta boldogság?

A reggelek voltak a legnehezebbek, mert általában ugyanúgy, ahogy itthon, ébresztőre keltem, de valahogy nem estek olyan jól ezek az ébredések. Nagy nehezen összekapartam magam, hogy megegyem a felejthető reggelit, amitól aztán úgy megugrott a vércukorszintem, hogy a vasútig rohantam. Aztán jött a nap kitalálása. Aztán sokszor újratervezése. Megérkezés valahova fizikailag, később lelkileg. Folytonos belső monológok. Konfliktusmentesség. Talán eljutottam oda, hogy magamnak már nem akarok hazudni, egyedül magamat nem hozom olyan helyzetbe, ami nekem kényelmetlen. Világra nézések. Katarzisok. Élményekkel jóllakások, továbbindulások. Bejegyzésírások…

Mikor meguntam ezeket a belső hangokat, bedugtam a fülemet zenével, de persze csaltam, mert olyanokat választottam, melyek összhangban voltak a gondolataimmal – de olykor persze ki is zökkentettek. Jöjjön hát a TOP 10-es lista arról, milyen dalokkal mosdattam agytekervényeimet Bariban és környékén:

 10 – Müller Péter Sziámi AndFriends – Államosítani kéne

https://www.youtube.com/watch?v=UfmliyLvmvw

 9 – Csinibaba filmzene – Imádok élni

https://www.youtube.com/watch?v=ULukq-NWbdg&list=RDULukq-NWbdg&start_radio=1

8 – Mester Tamás -  Szabadítsd fel!

https://www.youtube.com/watch?v=wdQzDZb4byY

 7 – Magashegyi Underground – Nem vagy magad

https://www.youtube.com/watch?v=n26CVQjk5ZE

 6 – Unisex -  Csoda az élet

https://www.youtube.com/watch?v=CL296LfSwhE

 5 – Somló Tamás – Indulni kell

https://www.youtube.com/watch?v=C-kTBgk_kAc&list=RDULukq-NWbdg&index=3

 4 – Honeybeast - Egyedül

https://www.youtube.com/watch?v=PHui_daSvMk

 3 – Amadeo Minghi - Edere

https://www.youtube.com/watch?v=wOljooH-cb4

 2 - Dallos Bogi (Dalfutár) – Van az úgy

https://www.youtube.com/watch?v=r1H_D2C9L0Y

 1 – Michael Kiwanuka – Cold Little Heart

https://www.youtube.com/watch?v=nOubjLM9Cbc

[gubozo]

Barizz magaddal! 6. rész - Megismételhetetlen!

“Milyen csonka ma a Hold” - kezdhetném így a mait, de rohadtul nem az. Még csak a félig tele félig üres sem süthető el ma rá, teljesen tele ugyanis. Magányosnak indult utazásom végéhez értem, s bár a szentimentalizmus legtipikusabb jelképével indítottam ezt a posztot, végül semmi okom arra, hogy búslakodjam.

Utolsó estém hazaútján kivételesen nem mások zenéjét, vagyis mások élményeit hallgattam, hanem a sajátomat. Jó dolog ez, mert nem kell hozzá sem Spotify, sem adatforgalom, “csupán” egy kis önmagunkkal szembenézésre való hajlam. A hajlam eddig is megvolt, csak éppen a lehetőséget nem teremtettem meg magamnak eddig. A 3. részben félig viccesen említett saját dalomat, a Monopolizz velemet hallgattam egészen hazáig, s bár még mindig tartom inkább ügyetlen próbálkozásnak, szeretem, mert igazi szuvenírként viszem haza magammal. Aki utazott már velem, pontosan tudja, mennyire utálom a szuveníreket, a jelentés nélküli giccses hűtőmágneseket, a pisai ferdetorony formájú sörnyitókat, a mobilfotózás korában teljesen indokolatlan képeslapokat, a túlárazott limlomokat, melyekre akkor is ráfizet az ember, ha többet vesz belőlük és az áruk alkuképes. Az árusnak ugyan megélhetés, az utazónak könnyű megszabadulás a pénzváltóban semmit nem érő aprópénztől, de annak, akinek viszi az ember, szerintem csak egy kacat, amit ugyan mosolyogva elfogad attól, akitől kapja, de ha ki is teszi a többi bóvli mellé, pár hónappal később már csak a fogyasztói társadalom bugyuta jelképeként díszeleg ott a modernkori gyűjtögetés ugyancsak szép szimbólumán, a hűtőszekrényen. Tőlem most senki nem kap ilyet, előre is bocsánat. Ez most egy kimondottan önző célú utazás volt, mesélni szívesen mesélek róla, erre bizonyíték ez a sorozat is, viszont tőlem most senki nem kap olyan édességet, amit én az út alatt sosem ettem, csak az volt akciós a reptéren...

Célozgattam rá az előző bejegyzésben, hogy az utolsó teljes napot igyekszem egyfajta best of-ként megélni, s bár az előző 5 napot nehéz beletuszakolni 1-be, azért tettem rá egy kísérletet. Megismételtem volna Polignano a Marét, ahol először vetette elém magát a tenger, s ahol a barlangban úszás örök emléket vésett az agyamba, de végül olyan vonat jött ma, mikor az állomásra mentem, ami ott nem állt meg. Joggal nézne hülyének a kedves olvasó, ha azt mondanám, a tegnap reggeli esőt is megismételném, pedig tényleg élmény, tanulás volt az is, ahogy a szálloda előtt ütött-kopott féltető alatt vártuk a Campus Hotel többi lakójával együtt, hogy álljon el az eső, induljon a nap... Végül Monopolit, a várfal melletti strandot és az újdonsült barátokkal való találkozást akartam megismételni igazán, még akkor is, ha tudom, az ember kétszer nem léphet ugyanabba a folyóba. Nem is léptem, léptem viszont egy másikba, jobba. Új arcait fedeztem fel Monopolinak, még újabb arcait az instáról “ismert” embereknek, s ez a két élmény együtt egy olyan összeolvadássá alakult, vagy ahogy általánosban magyarórán Ani néni hívta, bodicsekké, hogy a kettőből létrejött egy harmadik, ami viszont már tényleg megismételhetetlen.

Az utóbbi években lettem én csak ekkora utazó, kalandor. Korábban ültem csak a komfortzónámban, távol a naptól és mindentől, ami csak érhet, nem úsztam a tengerben minden féltett tárgyamat hátrahagyva, hogy egy távolról nézve csak egyszerű sziklához ússzak, amiről később kiderült, hogy egy emberalkotta vízi labirintus, s melynek köszönhetően egy még tökéletesebb partot fedeztünk fel. Többes szám első személy, igen. Magammal indultam Barizni, végül mások is Monopoliztak velem. Új ismerőseimmel már az első találkozás is viccesen indult: soha nem kések sehonnan, sőt, kínosan ügyelek a pontosságra, első találkozáskor meg pláne, onnan mégis késtem 2-3 percet, mert egy rendőr és egy katona igazoltatott Bari óvárosában. Nagyon veszedelmes outfitem lehetett aznap! Azóta persze találtam erre az igazoltatásra is magyarázatot: bár senki nem kérdezte tőlem, én mindenkinek mondtam, hogy magammal fogok Barizni, erre hirtelen másokkal is kedvem szottyant találkozni - ez veszélyes! Gondolom ezt szagolta ki az olasz hatóság, a fiúk csak a munkájukat végezték!

Össze kéne pakolni, át kéne gondolni a reptérre való kijutást, de még annyira nem érzem magam rá alkalmasnak, legszívesebben bekapcsolnám a szobámban lévő tévét és visszanézném az elmúlt pár nap videós összefoglalóját. Sajnos azt hiszem, a RaiUno-n ezt ma nem fogom látni, kénytelen leszek én összevágni magamnak. Ez a bejegyzés tehát nem az utolsó, lesz még egy visszatekintő rész, ami igyekszik majd összefoglalni, hogyan telt az elmúlt 7 nap és 6 éjszaka...

Képek, videók, egyebek is jönnek majd, ugyanitt szakembert keresek a dalom hangszereléséhez! (Minden viccnek a fele igaz...)

[gubozo]

Barizz magaddal! 5. rész - Be trulli to yourself!

Hazaértem. Útközben teljesen lemerült a telefonom, s bár van nálam powerbank, elő se akarom venni, pontosan tudom már az utat a Campus Hotelig. 206-os szoba. Már ezt is kellő magabiztossággal tudom mondani a bácsinak a recepción, amikor a szobakulcsot kérem. Kellő magabiztossággal. Nem kellő olaszsággal!

Reggel mindig van bennem egy kis félsz, amikor még nem látom, mi sül ki az adott napból, lesz-e mit írni este. Aztán mindig lesz, így ez a félelem is már csak egy megszokás, amit szépen lassan igyekszem elengedni. Itt is vannak már ugyanis megszokásaim. Egyedül kelni, egyedül reggelizni, egyedül összepakolni, egyedül útrakelni. Nap mint nap, mint nap... Aztán egyedül menni a pályaudvarra, egyedül útba ejteni a Despart, de ma ezt kihagytam. Mert nem úgy alakult. Reggel nagy eső jött és elárasztotta az utat, amin minden reggel elindulok az ismeretlenbe. Máskor ez iszonyatosan felbőszített volna, de most nagyon tetszett. Akkor megyek más irányba!

Eddig egyedül akartam lenni, egyedül megtapasztalni Barit és környékét, de ma úgy ébredtem, hogy ebből elég! Nincs kedvem csak a telefonom előlapi kamerájához szólni többé, nem akarom tovább játszani a magányos harcost, szocializálódni támadt kedvem social media adta új barátaimmal. Bár ceruzás terveimben a mai napra Alberobellót jelöltem meg úticélként, de végül nem volt kedvem egy tenger nélküli helyre száműzni magam, ahová hosszú is az út és ahol nagy valószínűséggel csak a trullinak nevezett kis házikók vártak volna csak, s amit ugyan kipipálhattam volna a bakancslistán, csak talán nem az enyémen. Nem oda mentem hát, hanem Biscegliébe, ahol a fent említett számomra újdonsült társaság lakik. Csak úgy felszálltam a vonatra, akkor jeleztem nekik, hogy ott leszek, mikor már ott voltam. Tudtam, hogy az utolsó teljes napjuk ez a mai ott, úgy voltam vele, ha nem jó nekik a találkozó, az sem véletlen, majd folytatom egyedül. Jó volt nekik, a Trani nevű szomszédos településre készültek, engem is invitáltak. Tettem Biscegliében is egy tiszteletkört, aztán csatlakoztam hozzájuk, ez a fajta spontaneitás éppen beleillik a koncepcióba!

Náluk találkoztunk. Olyan Airbnb-ben laktak, aminek négy szintje volt, plusz a tetőterasz. A teraszról minden látszott, ami ott fontos lehet, na meg a tenger, ami ugye még fontosabb... Kávéval és a szállásadójuk által rájuk hagyományozott süteménnyel kínáltak, amit ezúton is köszönök. Indultunk is a vasútállomásra, hogy megtegyük azt az 5 perces vonatutat, ami Traniba vezetett. Bisceglie és Trani szerkezete újabb felismeréssel gazdagított: a pugliai települések szerkezete nemcsak abban hasonlít, amiket eddig leírtam, hanem abban is, hogy a vasútállomás előtti téren rendszerint egy fontos egyházi személy szobra áll. Biscegliében II. János Pál pápa szobra, Traniban pedig Assisi Szent Ferencé. Szieszta idején érkeztünk, így kicsit ez a település is halottnak tűnt elsőre, mint Brindisi, de mivel nem egyedül érkeztem ide, cseppet sem érdekelt, hogy az első pár órában a település maga semmi pluszt nem kíván adni magából nekem. Hárman tettünk egy nagy kört a településen, láttunk arborétumot, templomot, hallgattuk és néztük a tengert, méregettük a régi és új Fiat 500-asokat, próbáltuk feltérképezni a környezetet és egymást, fejtegettük a világot, szidtuk az olaszok mindent műanyagba csomagolni akarását. Jó társaságban repül az idő, s hatványozottan így van ez, ha prosecco is van az asztalon, s ha a háttérben végre előbújó nap is megteszi hatását, majd pedig mint aki jól végezte dolgát, szépen nyugovóra tér.

Rövid de tömör nap volt ez, ahogy a majdnem teljes itt töltött hét is az. Délután e-mailt kaptam a Wizzair-től, hogy csekkoljak be. Kicsit elszomorított ez a levél, de becsekkoltam, tudtam, hogy nem tart majd örökké. Viszont holnap lesz még egy teljes napom itt, szeretném jól kihasználni, szeretném kicsit újraélni a legjobb pillanatokat, s persze újakat is elcsomagolni.

Szigorúan műanyagmentesen!

[gubozo]

Barizz magaddal! 4. rész - Talált ember, talált tenger

Már tegnap este érezhető volt, hogy a tegnap kezdett társasjátékban eleinte hiába álltam nyerésre, estére valahogy mindent elvesztettem. Miután megírtam a tegnapi bejegyzést, még bevonszoltam magam a városba Aperolozni meg panzerottit enni, s közben végig azon gondolkodtam, mit kéne csinálni majd ma. Mert az ugye nagyon jól hangzik, hogy az ember annyira spontán, hogy szinte csak dob egy dobókockával aztán megy, amerre a kocka mondja, csak ha a kockán nincs semmi jelzés, az ember dobálgathat vele bőszen, nem fogja meg mondani, mi legyen a next step.

Miután hazaértem a városból, újra elővettem azokat a lementett infókat a környékről, amiket ettől-attól kaptam, de semmi olyat nem találtam, amire azt mondtam volna, hogy na, nekem ott dolgom van, nekem az látnom kell. Hajnali kettőig vergődtem ezen, már azt sem tudtam, melyik linket láttam már és melyiket nem, így végül ráböktem egyre, ami egyébként ugyancsak a Lecce felé tartó vonattal közelíthető meg, mint Polignano a Mare vagy Monopoli, csak nem 30, hanem 60 perces vonatút vezet oda. Brinsini a város, amiről beszélünk, rengeteg infó volt róla (hajnali kettőkor nekem sokszor a kettes szorzótábla is az), történelmi városnak írták, kikötőváros is, nem is kicsi, gondoltam biztos lesz mit megnézni ott és talán olyan strandja is van, ami nincs kilométerekre a központtól.

Megint 10 körül értem Bari Centraléhoz, megint bevásároltam a Desparban, hát igen, már itt is kialakultak szokásaim, pedig ez még csak a harmadik reggel volt... Valahogy idegesebben ültem a vonatra, mint eddig, pedig semmiben nem különbözött, talán csak annyiban, hogy kevesebben voltak rajta, amit nem neveznék éppen hátránynak. Odafele úton végig nem tudtam kiűzni magamból a rossz érzést, de vártam, hátha majd ha megérkezem, ismét látok egy új várost, elmúlik es megint átváltok csodálkozó üzemmódba. Itt is elindultam a tömeggel, bár itt azért nem hömpölyögtek annyira, mint tegnap vagy tegnapelőtt. 100 méter után szinte teljesen lemorzsolódtak, de helyiek sem nagyon sürgölődtek a környéken, pedig hát az olaszok, mint tudjuk, mindig ráérnek egy kis szociális életre, ha éppen nincs szieszta. Egy idő után pedig arra gondoltam, találni kéne egy jó kis partszakaszt, ahol átvészelem ezt az időt, aztán mire megunom, pezsegni fog az élet, vissza se akarok indulni majd. Nem így történt: két óra bolyongás után feladtam, mivel a városban sehol nem láttam igazi életre utaló jeleket, így jó ötletnek tűnt nyomni egy Ctrl+Z-t. Pont akkorra értem a vasútállomásra, amikor még elérhettem volna a Bari felé menő vonatot, de jegyet már nem adott rá az automata, így úgy voltam vele, megvárom a következőt, iszom addig egy jó olasz kávét. Leültem egy teraszra, a pincér kinn tett-vett, rá is köszöntem, de valahogy nem érezte, hogy dolgunk lenne egymással... Nem erőltettem, átmentem egy másik helyre, ahol ittam egy közepes(en rossz) cappuccinot, majd magamban megköszöntem a város példás vendégszeretetét és felszálltam a vonatra. Vissza se néztem!

A vonaton ülve azon kezdtem kattogni, hogy oké, hogy nem Brinsini, de akkor mi? A jegyet végig, vagyis Bari Centraléig vettem, de gondolkodtam rajta, hogy le kéne szállni egy vagy két állomással hamarabb, arrafelé láttam szép strandokat. Kicsit elterelte a figyelmemet a döntéshozásról egy bácsi, aki lassan odacsoszogott a velem szemben lévő üléshez, nagy nehezen leült, majd elkezdett beszélni hozzám. A telefonját akarta ő is feltenni töltőre, de nem sikerült, így segítettem neki. Csak ekkor vettem észre, hogy gyengénlátó. Próbáltam válaszolgatni neki, nem akartam bunkó lenni, de ahogy többi honfitársa sem szokta megérteni, ő sem fogta fel, hogy nem beszélek olaszul. Mondtam neki, hogy sajnos csak angolul beszélek, amire ő még bepróbálkozott azzal, hogy German? Én örömmel feleltem, hogy kicsit beszélek úgy is, de mint kiderült, arra célzott, hogy biztos német vagyok. Ezt már inkább rá is hagytam, szerencsére nemsokára elaludt. Egyre közeledtünk a megállóhoz, Torre a Mare állomáshoz, ahol le kellett volna szállni, ha tényleg strandolni akarok. Végre eldöntöttem, leszállok!

Nem sok leszálló volt, akik voltak is, gyorsan elpárologtak, nem is láttam merre mentek. Az állomáson annyira nem volt senki, hogy még személyzetet sem láttam, kicsit kezdtem azt érezni, hogy ez nem az én napom... Tényleg itt is csak szar lehet a hétfő? Szerethet engem a gondviselés, pontosan tudja, hogy egy nap mennyi csalódást tudok feldolgozni... Egyszer csak észrevettem, hogy egy magas, szőke göndörhajú fiú is ott téblábol az állomáson, muszáj volt megkérdeznem, tud-e segíteni. Ránézésre úgy tűnt, biztos tud angolul, de csak kicsit tudott, viszont legalább segítőkész volt. Olyannyira, hogy nem annyit tett, hogy mutatott jobbra vagy balra, hogy arra menjél, hanem felajánlotta, hogy elkísér engem a strandra. Gondoltam, akkor biztos nem lehet messze... Hát nem így volt. Legalább 20 percig tartott a séta újdonsült barátommal, az úton végig beszélgettünk. Elmondta, hogy egyébként orosz, olaszul már egész jól megtanult, de az angolt sajnos nem gyakorolja, hogy éppen az anyukájához megy látogatóba. Megkérdezte, hogy egyedül vagyok-e itt, mondtam, hogy igen, amire félig rosszalló, félig sajnálkozó grimaszt vágott. Meséltem neki, hogy eddig merre jártam, hogy ma is szerettem volna felfedezni egy új helyet, amire csak annyit mondott, hogy erre nem igazán vannak szép strandok, maradnom kellett volna Monopolinál vagy Polignanónál. Ekkor éreztem először azt, hogy oké, mi nem leszünk barátok, biztos mindjárt eljön az a pont, amikor azt mondja, mennie kell aztán maradok strand nélkül. Ekkor hirtelen közölte, hogy ma van a szülinapja, aminek megörültem: végre van közös témánk! Felköszöntöttem, mint elmondta, 28 éves lett, tegnap a barátnőjével ünnepelt, most meg majd az anyukájával fog. Közben ahogy haladunk előre, folyton azt mondogatta, hogy allora, vagyis majd, de még mindig nem olyan helyen voltunk, ahol szívesen fürödtem volna. Egyszer csak, mikor már majdnem mondtam neki, hogy akkor én visszamennék, mert már nem fogok visszatalálni, megérkeztünk. Senki nem volt a parton, vagy csak pár ember elvétve, óriási hullámok csapkodták a sziklás partot. A víz lavórhoz hasonlító kis mélyedéseket faragott a sziklákba, egy-két ilyenben kis rákok sütkéreztek.

Mielőtt bekövetkezett volna a búcsú, még a lelkemre kötötte, hogy busszal menjek vissza Bariba, ne vonattal, megmutatta, hol lehet majd jegyet venni, azt is elmutogatta nekem, hogy a buszon majd hogy kell érvényesíteni. Haláli fazon volt. Míg meneteltünk, gondolkodtam rajta, hogy megkérdezem a nevét, de amikor úgy látta, már a helyemen vagyok, kezet nyújtott és elbúcsúzott, majd eltűnt. Amíg odasétáltam a kinézett sziklára, eldöntöttem, hogy Marco Allora néven fogom elmenteni az emlékezetemben (de csak mert annyira hasonlított Linczényi Márkóra). Furcsák ezek az életben egyszer találkozások...

Marco nincs többé tehát, hirtelen átcsaptam Soma Mamagésába, aki megáll mobiljával a természet lágy ölén és megmutatja az insta népének, hogy milyen szép a Balaton, hogy magasodik a Badacsony...

Kivételesen videót is töltök fel! (Igen, a videóban naptejes a napszemüvegem és a hajam. Tanulom még, hogy kell használni, na!)

És vízjel is van rajta, mert benán vettem fel. Tudjátok: “ne a nőt nézze, az ékszert!”

[gubozo]

Barizz magaddal! 3. rész - Monopolizz velem!

Micsoda indulatok, mennyi felszólító mód! Vasárnap estére lehet, kicsit sok is, de én most nem nagyon vagyok képben a napokkal, úgyhogy minden kedves holnap dolgozni menő olvasótól elnézést kérek! Bár ebben a posztban semmi hírértéke nincs, de ma volt 230 éve Bastille ostroma, úgyhogy amíg a következő sorokat írom, Bastille számokat fogok hallgatni. Mondjuk ezt. De miért is mondom ezt? Mert ma olyan dalos kedvemben vagyok egész nap...

A ma reggelemről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy korán keltem és kipihenve ébredtem, ugyanis tegnap este kicsit kimaradtam. Micsoda fertő! Történt ugyanis, hogy már pénteken írt nekem egy fiú, akivel követjük egymást Instagramon, hogy ők is itt vannak Bariban, ha van kedvem, bandázhatunk egyet. Először az jutott eszembe, hogy így akkor hogy fogom a saját gyártású hashtagemhez tartani magam, hogy fogok én magammal Barizni, ha másokkal is fogok?! Aztán képzeletben pofán csaptam magam (mondd, hogy látod magad előtt!) és örömmel mondtam igent. Tegnap este (szombat) találkoztunk végül egy Reverso nevű bárban Bari óvárosában, nagyon hangulatos kis hely egy szűk kis utcában, olyannyira szűk utcában, hogy ha két-három öntudatos lokálpatrióta elvonult a bár elé kirakott asztalok mellett, fogni kellett a poharunkat, nehogy a menetszél áldozatává váljon a finom helyi fehérborunk. A borozós-beszélgetős estét egy helyi street fooddal, bizonyos panzerottival zártuk, ami tulajdonképpen egy töltött tészta, aminek az íze leginkább a lángoséra hasonlít, viszont szerencsére egyáltalán nem olyan zsíros, mint a hazai. Most akkor én is lokálpatrióta lettem, Mamma Mia!? #barizzmásokkalis

Nagy nehezen mégis összeszedtem magam és 10 körül ismét a Bari Centrale vasútállomás Despar nevű boltjában voltam (Supershop kártyát senki nem kért tőlem — hallott már ilyet, Gabika*?), beszereztem a legfontosabbakat: ásványvizet, zéró kólát, kávés kólát ❤️ és egy kis sört, hogy a májam is nyaraljon. Gondolkodtam rajta, hogy csak a vasútállomáson döntöm el, hogy merre menjek, de rájöttem, hogy nem vagyok én Nánási, hogy csak úgy hűbelebalázs módjára csináljam a dolgokat, így már lefekvéskor eldöntöttem, hogy a mai úticél Monopoli lesz.

Monopoli sincs sokkal messzebb, mint Polignano a Mare, mindössze egy megállóval kell tovább menni a Lecce felé tartó vonaton. Monopoli városszerkezetéről éppen azt tudnám megállapítani, amit tegnap Polignano a Marééról, akit érdekel, lapozzon vissza. (A kötelező olvasmányt számonkérő dolgozatban kérdezni fogom!) Monopoliban valamivel több látnivalóval találkoztam, mint Polignanóban, sokkal szebb szerintem az óvárosa, nagyobbnak is tűnt, strandok után viszont jobban kellett nyomozni, a parton sétálva nem annyira egyértelmű, melyik az a szakasz, ahol élvezni lehet a strandolást. Volt olyan szakasz, ahol mindenki csak napozott, mert a víz olyan zavaros volt (nem szeméttel volt teli, valami növény volt a part szélén, bocsánat, otthon maradt a növényhatározóm), és volt olyan, ahol olyan erős hullámok voltak, hogy jobb is volt, ha az ember inkább a parton maradt. Egész sokáig elsétáltam, s amikor már megéheztem (ja, mert a Desparban tonhalas szendvicset is vettem), tábort vertem egy alkalmas sziklán, s ismét elkezdtem távolba nézőset játszani.

A szikrázó napsütés, a hangulat, ami ott várt, meg a mostanában követett Dalfutár című műsor hatására (talán a lassan-lassan megkezdett sör is közrejátszott), egész megihletődtem, s elkezdtem fogalmazni magamban egy dalszöveget, amihez valami kis dallam-félét is feldudorogtam a telefonomra, s addig aszaltam magam ott a sziklán, míg egy dal terjedelmű szöveg meg nem született. Nem ez az első alkalom, hogy ilyenbe kezdek, talán jobb, ha egyelőre nem mutogatom senkinek, mert lehet, külső szemlélőnek (hallgatónak) ijesztő lenne, de engem egész elszórakoztat ez az új hobbi. Ha el kéne helyeznem magam egy skálán, Phoebe Buffay és Ross Geller valamint Magashegyi Underground és Lovasi András munkássága közé lőném be magam (nem úgy), hogy a skála melyik végéhez érez inkább közel a kedves olvasó, sejtem...

Hogy ne csak mézesmadzagnak tűnjenek a fentiek, pár sort idéznék a keresztségben Monopolizz velem! címet kapó dalomból:

Szél hangján morzézik az Isten

Sörösüvegen, miben már nincsen.

Háborút vív most lenn a tenger,

Sziklák, hullámok, s egy-két ember.

Ennyiből áll most ez a tájék,

Dobókocka, én: társasjáték.

Refr.: Monopolizz velem! (2-3x)

Van több versszak is ám, de azokon még dolgozni kell, röhögni meg ezen is lehet. Nem fog viszont senki röhögni, ha hozzáteszek még valamit a mostani részhez afféle cliffhangerként: miközben a fenti dalt írtam, LinkedInen bejelölt Müller Péter Sziámi!

Véletlen?

_______

*Gabika a kedvenc pénztárosom az otthoni Sparban, egy újévi posztban már lehetett róla olvasni.

[gubozo]

Barizz magaddal! 2. rész - Az öreg Balázs és a tenger

Tegnap este, miután hazavezetett a Szűzanya (aki követi az story-jaimat Instagramon, az láthatta a jelenést), erősen törni kezdtem a fejemet, mit is kéne csinálni a második napon. Jól éreztem magam volna itt Bariban is, de olyan mehetnékem volt, és hát megmártottam volna habtestemet a habokban... Több úticél is játékban volt, de végül mivel nem akartam az útitársak között nézeteltérést, megszavaztattam, egyhangúlag Polignano a Mare mellett döntött mindenki!

Reggel 7-kor keltem, ami nekem már szinte luxus, mivel manapság minden hétköznap 6-kor kelek, alig vártam, hogy megcsodálhassam a szálloda reggeli kínálatát. Hát volt mit, de ezt majd a Booking.com-on kiadom magamból, maradjunk annyiban, hogy emiatt nem érdemes korán kelni... Na, de láttam én már tegnap este, hogy mi készül itt délután, jön az időjárás, délelőttre meg verőfényes napsütést ígért a Weather app, így elhatároztam, hogy délelőtt fogok strandolni, akkor még úgyis alszanak a turisták. Én, a nagy tájékozódó művész kitájékozódtam magam Bari Centrale vasútállomására (mert tudom, hogy melyik kávézó mellett kell elmenni, majd melyik bank mellett, ahol az automata majdnem benyelte a Revolut kártyámat, és hogy hol van a Despar, ami már tulajdonképpen az állomás maga), ahol is szembesültem azzal, hogy azon az oldalon, ahol tegnap még félóránként írták a vonatokat Polignano felé, ott most az áll, hogy az első dél után pár perccel indul... Ekkor jött egy pár pillanat, amikor azt éreztem, hogy oké, feladom, én nem tudok egyedül utazni, valaki nyúljon a hónom alá és vezessen, mondja merre kell menni és mit kell mondani. De ekkor megjelent az egy hét múlva 30 éves Balázs és így szólt:

- Talán ha megnéznéd abban a retkes automatában, hogy ha beírod úticélnak, hogy Polignano a Mare, akkor mit ad ki, eggyel kevesebb okod lenne hisztizni!

Nocsak, egészen hasonlóan osztja ki az embereket a 30 éves Balázs, mint a 29. Talán igaza van — gondoltam magamban, és igaza lett!

A 9:01-es Lecce felé tartó vonattal 9:31-kor már ott is voltam a sziklás tengerpartjáról híres Polignano a Maré-ban. A város szerkezete eléggé tipikus tengerparti városéra vall: a vasútállomás a város felső részén található, a tengerpart az alsó részen, a két pontot turisták hömpölygő tömege köti össze, nehéz elvéteni az utat! Persze így is el lehet, mert én valahogy előre éreztem, hogy először nem a tengerpartra szeretnék kijutni, hanem magasról szeretnék lenézni rá, hogy elém táruljon az egész, hogy felkínálja magát nekem. Ez ugye a hivatalos verzió, a valóság meg az, hogy én a tegnapi jelenés után jobban szeretem kétszer átgondolni, mennyire higyjek a Google Maps-nek. Miután hagytam, hogy öreg szentimentális énem belül felrobbanjon a boldogságtól, letudván a kötelező szelfiket elindultam a partra, ahol akkor még bőven volt hely, s ahol gyönyörű órákat töltöttem. A kavicsos, sziklás parton a víz nagyon tiszta, a szikla aljában megbúvó barlangban úszni életre szóló élmény, tényleg mese volt az egész. Dél körül valahogy azt éreztem, már nincs személyes terem, amit akartam, megkaptam a helytől, így kerestem magamnak egy másikat.

Ha az ember a strandot elhagyja és nem a vasútállomás felé indul, hamarosan egy térre ér, ahol a képen látható szobor, és a végtelen tenger látványa fogadja a földi halandót. A szobor nélkül sem mennék el szó nélkül, mert pontosan azt az érzést adja vissza, amit az ember maga is érez, mikor meglátja a háttérben a végtelen kékséget. Az ember repülne a boldogságtól, a szobor neve pedig Volare, vagyis repülni. Klisé, de működik!

A szobor mögött lépcső vezet le a sziklákra, ahol szintén viszonylag sokat üldögéltek, de korántsem annyian, mint a strandon. Volt, aki egyedül nézelődött, volt aki másodmagával, fiúk és lányok, fiúk fiúkkal, lányok lányokkal, egyikükre sem volt ráírva, hogy milyen kontextusban vannak egymással, leszámítva egy párt: a lányon fehér esküvői ruha volt, a fiún fekete öltöny. Fogadni mernék, hogy heterók voltak! Öreg vagyok én már ehhez! — szólal meg egyre többször a 30 éves énem...

(Később láttam olyan fiút is, akin menyasszonyi fátyol volt — micsoda szerzet!)

Órákig tudtam volna még szkennelni a tájat, de ismét jött a deus ex machina: egy vihar vetett véget a szemlélődésnek, alig félórás utat követően ismét Bariban vagyok, esőnek meg már se híre, se hamva.

A következő rész tartalmából:

Barizz másokkal is!

Písz & láv!

Bazsi

[gubozo]

Barizz magaddal! 1. rész - Bariton

Már délután kettő körül itt voltam Bariban, mégis csak most, este 7 körül érzem azt, hogy akkor én most megérkeztem. Ülök a tengerparton Aperolt szürcsölgetve, távolba nézve, fejtegetve a tengert, a világot, részeg nem vagyok, de mintha csak most hallottam volna meg, mit súg nekem Bari hangja...

Sokaktól azt hallottam, hogy Bari tulajdonképpen csak azért jó, mert ide olcsón jön a Wizzair, látnivaló nem nagyon van, fürödni a tengerparton nem lehet, vagy hát lehet, de nem nagy élmény, és megmondom őszintén, egészen mostanáig onnantól kezdve, hogy leszálltam a gépről, hagytam magam befolyásolni mások által, mostanra találtam meg azt, amit ez a város adni tud nekem. Tény: Bari csak a bejárat a mások által csodásnak leírt Pugliába, de éppen ezért, talán ez a város tanít most meg engem megérkezni. Mert arra is időt kell szánni. Amikor az ember még bedugult füllel leszáll a gépről, nagy nehezen felveszi a csomagját, még nehezebben bejut a városba, akkor még csak fizikailag van ott, lelkileg nagyon távol van.

Ismerkedés ez is: első benyomásokkal, elvárásokkal, csalódásokkal, de kellemes meglepetésekkel is. Ezo izé következik: magunk megismerésével is, magunk újra és újra megismerésével. Nem lepődtem meg ezen annyira, mert ugye nagyjából ezért jöttem egyedül és emiatt is Barizok most magammal, de tényleg minden alkalommal meglepnek bizonyos tények saját magammal kapcsolatban: például lassan 30 évesen be kell ismernem, hogy nem vagyok egy tájékozódó művész. (Vagy talán éppen ez a baj, hogy erre is művészetként gondolok?) A Google Maps korában persze senki nem bolyong napokig céltalanul egy ismeretlen helyen, nekem mégis órákba telt, míg az isten háta mögötti olcsó kis hotelemből betaláltam a városba. Ha mással jöttem volna, már rég túl lennénk az első berúgáson, talán összeveszésen is, most meg azt veszem észre magamon, hogy jó ez a folyamatos újratervezés, jó ez a fokozatosság, ahogy az ember szépen lassan levetkőzteti a helyet, ahova jött. Még persze senki sem meztelen, épp csak a kabátot segítettük le egymásról, de ez éppen elég ahhoz, hogy megtanuljak megérkezni. Mert tanulás valahol ez is, ha meg az ember egyedül tanul, a hibáinak köszönhetően lesz okosabb, tapasztaltabb.

Felvettem egy csomó videót útközben, megörökítve tereket, épületeket vagy éppen csak hangulatokat, néha úgy éreztem magam, mint Magyarósi Csaba, még a hangomat is olyannak hallottam a felvételeken, mint az övé (kell nekem folyton parodizálni mindenkit...) egy darabig minden videónak az volt a konklúziója, hogy ebben a városban mennyire nincs élet, mennyire nem történik semmi, aztán mikor elengedtem azt, hogy mások szemüvegén keresztül nézzem az itteni világot, felfedeztem magamnak azokat a dolgokat, amik miatt mostanra nagyon jól érzem magam. Itt a tenger, aminek számomra a Magashegyi Underground Végtelen kékség című száma óta egészen más jelentése van, és vele együtt itt az a határtalannak tűnő szabadság, amit egy ilyen “magányos” felfedezés tud adni az embernek. Nincs szükség hozzá fancy hotelre, se pontos útitervre beosztva minden órát, lelassulásra, szemlelődésre viszont annál inkább: megérkezésre.

A fene se gondolta volna, (de, én pont igen) hogy ennyi irodalmi idézet jut majd eszembe pont egy nyaraláson, amikor pont el kellene engedni mindent, ami kötelező, de most ez a Berzsenyi Dániel vers ugrott be itt a tengerparton ülve:

OSZTÁLYRÉSZEM

Partra szállottam. Levonom vitorlám.

A szelek mérgét nemesen kiálltam.

Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben

Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,

Semmi tündérkép soha fel nem oldja.

Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe

A heves ifjút!

Bár nem olly gazdag mezeim határa,

Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,

S nem ragyog szentelt ligetek homályin

Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal

Bíztató földem: szeretett Szabadság

Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől

Kérjek-e többet?

Vessen a Végzet, valamerre tetszik,

Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:

Mindenütt boldog megelégedéssel

Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!

Itt is áldást hint kezed életemre,

S a vadon tájék kiderűlt virány lesz

Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,

Essem a forró szerecsen homokra:

Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,

Itt hives ernyőd.

[1799 körül]

(Hogy azért senki ne csalódjon bennem, aki eljutott idáig: a 1799 az X-Faktor SMS száma volt.)

Remélem, senkit nem untat ez az egyelőre inkább belső utazás, ígérem, holnaptól megpróbálok kicsit utazóblogosabb hangot megütni.

Písz & láv!

Bazsi

[gubozo]

Barizz magaddal! 0. rész

Férfiúról szólj nékem múzsa, ki a 100E-n hosszan hányódott felkavarván félig teli/üres gyomrát, s most ismét kitanulná az olasz nép eszejárását... Valahogy így kezdené ma Homérosz, ha ő is arról kezdene blogolni, milyen egyedül nyaralni menni az ember 30. szülinapja előtt 8 nappal. Persze, ha Nánásiék ontanák magukból a kontentet (mert egy ilyen címmel akár ők is tehetnék), már forogna a GoPro, menne lájvban, ahogy Nóri hajába belekap a ferihegyi szél, Apa nem győzné time lapse-elni, a gyerekek meg Gizus irányítása alatt vonszolnák a szponzor Samsonite-okat...

De itt most nem lesz sem time lapse sem Kalüpszó, csak én leszek meg a (még) huszonéves kalandvágy, az úticél pedig Barin keresztül a komfortzónán túli (olasz) táj. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy elinduljak-e egyedül, korábban invitáltam barátokat (khhm-khhm), velük végül nem jött össze, viszont Puglia már régóta ott van nálam a bakancslistán, ez a 30 előtti pár nap meg nagyon alkalmasnak tűnt egy kisebb elvonulásra. Mikor említettem másoknak, hogy egyedül megyek nyaralni, volt, aki sajnált, volt, aki nagyon bátornak tartott, én meg csak azon gondolkodtam, miért olyan nagy szám ez? Egy olyan ember, aki egyedül él, sok más egyebet is csinál magában, szerintem egyáltalán nem nagy szám, hogy a nyaralás is ilyen dolog. Az viszont igaz, hogy egy ilyen kaland élményeit jó megosztani másokkal, ezért találtam ki, hogy végig blogolok majd, remélem, másoknak is jó lesz, hogy meg akarom osztani az élményeimet. Ugye jó lesz? Nem hallom a hátsó sort! Ugye igen?

Most itt ülök a lounge-ban, magamba töltöm azt a minden mást, amire ott a MasterCard (#nemszponzorálttartalom), élvezem a viszonylagos csöndet, de azért az a pár ember, aki itt van, kicsit idegesít. Ez nálam sajnos normális, de remélem, hamarosan sikerül 100%-osan átadni magam a nyugalomnak és r-time helyett kicsit most a me time-nak. (Sorry, I’m OOO...) Ez most a 0. poszt, napi legalább egyet tervezek valamilyen formában jövő csütörtökig, még az is lehet, hogy videós tartalom is lesz. Meglátjuk!

Kövessetek (Facebook, Insta @greinerbalazs, Tumblr @gubozo), meg kövezzetek meg, ha sok lennék, nyugtasson benneteket a tudat, hogy magamnak sokkal több vagyok...

Písz & láv!

Bazsi

[gubozo]

Álmomban még láttalak

“Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel. Ilyenkor visszadőlök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltűnődöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékjából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.” (Szabó Magda: Az ajtó)

Az egyik kedvenc könyvem ez, ha nem a kedvenc. Fontos könyv az igaz szeretetről vagy éppen annak megtanulásáról, illetve arról, hogy az ember a múltját egy életen át cipeli. Elrejteni, elfelejteni nem lehet.

Én viszont sűrűn álmodom. Azt nem állítom, hogy mindenre emlékszem is, de nagyon sűrűn emlékszem az éjjeli rövidfilmekre, sokszor egész nap el sem tudom őket felejteni. Van, hogy pontosan értem, mit miért álmodtam, és nem is merül fel bennem kérdés, de van olyan is, hogy az álmom tulajdonképpen azzal a valósággal szembesít, amit ébren nem akarok észrevenni, felfogni, elfogadni. Aztán persze olyan is van, hogy olyan valóságelemek kerülnek egymás mellé, amelyek ijesztő szürrealitása reggelre sitcommá lágyul, ezeket mindig el is mesélem a barátaimnak, akik általában jót szórakoznak rajtuk. Mitagadás, én is, és jól esik ilyenkor is kinyomtatni az agyamat. Talán egyszer elkezdem leírni őket, vagy lefesteni őket, lehetnék Salvador Balí!

Gyerekként is sokat álmodtam, most is emlékszem arra, hogy volt visszatérő álmom egy boszorkánnyal, én amiatt ébredtem verejtékben fürödve, sikoltozva. Emlékszem, ahogy a Bánomi lakótelepi gyerekszobánk ablakában egyszer csak feltűnt egy bibircsókos gonosz boszorka, seprűn repült egyenesen a szobánk felé, el akart vinni engem. Miután ez sokszor előfordult, Anya beszélgetett velem erről, azt mondta, ha ez történik álmomban, verjem meg a boszorkányt, ne hagyjam magam! Szófogadó gyerekként a következő álmomban ezt meg is próbáltam, bár fogalmam sem volt róla, hogy ilyet lehet: azt hittem, az ember gyereke álmában csak fekszik és tűri, ami történik vele, sose gondoltam, hogy kiállhatok magamért! A boszorkányos álmoknak így szépen lassan vége lett, legyőztem a gonoszt, újdonsült fegyveremet innentől majdnem minden álmomban használtam, használom. Azóta is visszatérő álmom a zuhanás, a meztelenség nyilvánosan (szégyennel vegyítve), illetve a matek és történelem érettségi (hogy már csak hetek vannak hátra és lehetetlenség behozni a lemaradást). Ha zuhanok álmomban, az utolsó pillanatig élvezem a szabadesést, de a földetérés előtt felébresztem magam. Ha meztelen vagyok álmomban és az utcán járok, mihamarabb felébredesztem magam, mert nem tudom elviselni ezt a fajta kiszolgáltatottságot, kitárulkozást. Érettségi tematikájú álmaimnak is megszokott rendje van: először jön a felismerés, hogy két hét alatt nem lehet átvenni a negyedikes történelemkönyvet a nulláról, ahogy a matekot sem, majd jön a pánik, a minden mással való foglalkozás a felkészülés helyett, s mivel ebben a témában igen gyakorlott álmodó vagyok, a felismerés, hogy egyébként a diplomán is túl vagyok már, nemhogy az érettségin.

Nem mindig vagyok sajnos ilyen tudatos. Vannak váratlan álmaim is, ezekre én sem tudok mindig felkészülni. Ha szeretteimmel álmodom például, esetleg múltbéli vagy jövőbeli halottaimmal, akkor nincs önkontroll. Akkor szembesülés van és verejtékben fürdés, sikoltozás, sírva ébredés. Ma is így ébredtem. Nagypapám még decemberben halt meg, egy darabig csak homályosan álmodtam róla, vagy nagyon betegen, ahogy tulajdonképpen nem is láttam. Aztán hónapokig semmit, de minden reggel és este eszembe jutott, mikor ránéztem az ágyamból jól látható képére, illetve a legváratlanabb pillanatokban éreztem és érzem azt, hogy ott van velem, cinkosan mosolyog rám közelről vagy éppen távolról, felemeli kezeit, mint aki azt akarja kérdezni, most meg mi van, és oroszul mond valamit, talán épp ezt. Most vele álmodtam, sosem éreztem még álmot ilyen valóságosnak. Egy Duna-parthoz közeli vasútvonalon volt a család, pont az ő temetésén, aminek álmom kezdetén éppen vége lett, a megjelentek búcsúztak. Mi, a szűk családdal egy használaton kívüli vasúti szerelvényben ültünk, néztük, ahogy távolodnak a többiek. Én ültem elől, velem szemben volt egy üres szék. Az üres székre egyszer csak leült Papa. Lila rövidujjú ing volt rajta, ilyen színű mintás anyagú inge ha jól emlékszem, volt is. Az engem nem tudott félrevezetni, hogy színeket is láttam, nekem minden álmom színes, bár sokan mondják, ők csak fekete-fehérben álmodnak. Mélyen a szemembe nézett, én pedig talán éppen azért, hogy mégis leleplezzem a csalást, meg akartam fogni a kezét. Sikerült is, innentől nem volt kétség, ez mégis a valóság. Keze éppen olyan finom volt, mint életében, tényleg nem fért már kétség ahhoz, hogy ő és én egy helyen vagyunk újra. Én nem tudtam megszólalni, ő beszélt. Elnézést kért, amiért elment, majd elmondta, milyen fontos voltam neki. Azt is mondta, 18 éves korom/kora(?) óta próbált engem tanítgatni, majd ezt javította 15-re. Többen is voltunk akkor a szerelvényben, de valahogy csak mi voltunk ott ebben a pár pillanatban. Nem volt vékony, nem volt beesett az arca, olyan volt, mint amikor még egészséges volt. Én csak fogtam a kezét és hallgattam, de hirtelen eltűnt, vége lett az álomnak.

Nagyon szomorúan ébredtem, miután újra és újra lejátszottam magamban és még reggel is éreztem sima tenyerét, sírni kezdtem, pedig a temetés óta, ami januárban volt, inkább csak szomorkodtam miatta, könnyeztem, de nem tudtam rendesen sírni. Utoljára akkor írtam róla, amikor a nekrológját fogalmaztam. Sokszor félek, hogy egyszer nem fogok már rá emlékezni és nem fogok tudni róla mit leírni. Pedig akarok írni róla, amennyit csak lehet. Bárcsak minden történetre emlekeznék, amiket mesélt! Bárcsak sosem kopna meg fejemben a mosolya, sosem felejteném el a hangját! Senki nem mondta, hogy a gyász gyorsan múlik, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlanul is fel tud törni.

Igazából nem is hiszem, hogy ez valaha elmúlna...

Szép álmokat!

[gubozo]

Hűségpont

Ma is, ahogy szinte minden hétköznap munka után, elmentem edzeni. Ez egyfajta levezetése a napnak. Az egész napos nyüzsgés, szellemi önfárasztás után jól esik egy kis fizikai önfárasztás is. Meg egy kis csönd. Még ha a teremben megy is a tuctuc. Én tudom csendnek hallani, ha akarom.

Miután kellően elfáradtam, jött a következő napirendi pont: vásárlás az esti salátámhoz. Mert ugye kellenek a rituálék. Olívabogyó, szárított paradicsom — kis magyar luxus Supershop kártyával. Mire összeválogatok mindent, ami kell és beállok a sorba, már kellőképp ingerült vagyok, aligha nevezhetem magam ilyenkor összeszedettnek, kedvesnek meg pláne.

Egyszer csak észrevettem, hogy a tőlem legtávolabb levő pénztárban a kedvenc pénztárosom ül, hirtelen semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy ma mindenképpen nála kell fizetnem, mert idén még nem találkoztam vele, és bár eddig soha nem tettem, szeretnék boldog új évet kívánni neki. Be is álltam a sorba. Mikor már csak 2-3 vásárló volt előttem, két ember között rám mosolygott. Hát ő is szeret?!

Mikor már az előttem levő vásárló fizetett, lejátszottam magamban, mit fogok mondani:

— Jó estét, idén még nem találkoztunk, boldog új évet kívánok! — Nem is olyan bonyolult, menni fog ez!

A próba végeztével sorra is kerültem, már nyomtam is magamban a play gombot:

— Jó estét... — kezdtem is bele, de már félbe is szakított. Nem, nem a Supershop kártyám létére vagy nem létére kérdezett rá tragikus hirtelenséggel, tudja ő, hogy van!

— Boldog új évet! — mondta mosolyogva.

Le lettem lőve. Egyrészt elvette a szövegemet, másrészt azt éreztem, mintha (értsd jól) Ámor nyila talált volna el, s csak hebegni tudtam arról, hogy én is azért jöttem hozzá, hogy hasonló jókat kívánjak neki. Ettől egy kicsit ő hatódott meg, magázva azt mondta, cuki vagyok.

Nem tettünk egymással semmi különöset. Csak kedvesek voltunk egymással, gondoltunk a másikra. Felfedeztük egymást az egyformák között és összekacsintottunk. Ez mintha többet érne, mint egy hűségpont.

[gubozo]

Hanyas vagy te, Balázs?

Este fél tíz után egyszer csak megszólalt a céges telefonom. Annyira meglepődtem, hogy ilyenkor csörög, hogy gondolkodás nélkül felvettem.

- Halló, tessék! - mondtam bizonytalanul.

- Szia, Melinda vagyok a szinkronból - mondta a telefonvonal másik végén egy igencsak magabiztos, kissé érdes hang.

- Halló, és milyen ügyben keres?

- Hogyhogy milyen ügyben? Szinkron ügyben, téged akarlak felkérni a főcímre!

- Milyen főcímre?

- Hogyhogy milyen főcímre? Melinda vagyok a szinkronstúdióból, tudod, ahonnan az Aprics László szokott hívni! Te meg a Rábai Balázs vagy, nem?

Hirtelen nem tudtam mit mondani, egyrészt mert egyre jobban megijedtem a határozottsagát lassan idegességre cserélő hölgytől, másrészt mert éppen a Híradót néztem az RTL II-n, és mit ad Isten, éppen Rábai Balázs szuggerált a képernyőn, így volt egy pár másodperc, amíg el is hittem, hogy igazából én vagyok Rábai Balázs.

Miután ebbéli hitemet elvesztettem, bemutatkoztam:

- Én Greiner Balázs vagyok, nem Rábai.

Nem sokat segített érvelésem elfogadásában, hogy miközben ezt mondtam, Rábai Balázs éppen hírt olvasott fel - viszonylag hangosan.

- Na, ne mondd, és ugyanaz a számotok? - kérdezte a nő kicsit gúnyosan.

- Miért, milyen számot hívott?

Végigmondta a számot, csak az utolsó szám nem stimmelt.

- Az enyém vége 3, az övé 9 - mondtam kicsit visszatérve a valóságba.

- Na, de akkor ismeritek egymást, jól van, akkor körbe is értünk, ne haragudj a zavarásért!

- Nincs semmi baj... Persze, ismerjük!

Illetve dehogy ismerjük, de még egyszer már nem mertem ellent mondani.

Letettem a telefont, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy a “Hanyas vagy, te disznó?” rimékjének vagy Örkény egy egypercesének főcímére kértek volna-e fel.

Lehet, vissza is hívom, megkérdezem, hátha a másik nem vállalta el...

[gubozo]

Álom, otthon

A legtöbb ember nem érti, hogy lehet annyira vonzódni a panelházakhoz, ahogy én teszem. Meg is értem őket: a panelprogram előnyeit még nem élvező épületek nem számítanak éppen esztétikus látványnak, az egymás tövében lévő lakások a személyes tér fogalmának újragondolását követelik, a lépcsőházban fel-felszagló kelkáposzta vagy bundáskenyér pedig a panelházak lakóinak és vendégeinek tüdőkapacitását teszik próbára. Mégis van valami, ami miatt én ezektől el tudok vonatkoztatni: nem, nem a szintén kicsit túlzásba vitt Szomszédok iránti rajongásom az ok, az már talán inkább okozat. Ahogy az is, hogy mesterképzés alatt képes voltam még lakótelepekről szóló órát is felvenni, és az ehhez az órához kapcsolódó kötelezettségek sokkal inkább tűntek szórakozásnak, mint kipipálandó feladatoknak. Az ok az, hogy életem első otthona az esztergomi Bánomi lakótelep 1-es száma alatti, harmadik emelet 10-es lakás volt. Az elmúlt 28 évemben, ha otthonnal álmodtam, az esetek döntő többségében ez a lakás, vagy ahhoz nagyon hasonló jelent meg fejemben, és mindig olyan érzéssel ébredtem az ilyen álmok után, hogy nekem még ott egyszer dolgom lesz.

A kilátás az új lakásból, háttérben az esztergomi Bazilika, az előtérben Fanni húgom, aki még nem élt, amikor itt laktunk

A mai napon hosszú évek után először családilag ellátogattunk a Bánomi lakótelepre, s bár előfordult már hogy valamilyen okból kifolyólag arra vitt minket az utunk, most okkal mentünk oda, s úgy tűnik, a jövőben egyre több okunk lesz rá, hogy ismét sokszor legyünk ott: nővéremék Léna tavalyi érkezésének köszönhetően kinőtték albérletüket, és hosszas keresgélés után szülőházunktól két házra vettek lakást. A lakás pont abba az irányba néz, mint a mi régi lakásunk, ugyanazon az emeleten is van, csak az elrendezése más. A mai háztűznéző alatt mindenki méricskélt vagy Léna állandó helyváltoztatását próbálta lekövetni, én mást sem csináltam, csak néztem ki a lakás ablakain és erkélyén, és a huszonvalahány évvel ezelőtti emlékképeimet tettem a mostani látvány mellé. A régi szomszédok nagy része már rég elköltözött, a ház előtt lévő lejtőn, amin azokban az években, amikor még volt hó, mindig szánkóztunk, mostanra szabadtéri konditerem nőtt ki a földből, a szintén közelben lévő panelovim játszótere is rengeteget változott előnyére, de általános iskolám épületének is jót tettek az évek.

Egy akkoriban kialakuló emlékezet első pár képkockái ezek, s a szép az egészben, hogy egy most kialakuló emlékezet képkockái is itt kezdenek majd kialakulni… Léna még nincs másfél éves, mégis képes már levenni a lábamról azzal, hogy az első keresztnév, amit kimond, az a Bazsi-Bazsi-Bazsi, állítólag akkor is emleget néha, amikor már napok, vagy esetleg hetek óta nem látott. 27 év van közöttünk, amikor én megszülettem, vezetékes telefonhoz sem nagyon volt módom érni, nemhogy okostelefont nyomogatni, ahogy ő teszi, ha éppen nem elég figyelmesek a körülötte lévő felnőttek.

Léna úton az új lakás felé

Szentimentális (hülye) vagyok, mint Kőnig az Abigélben (még állítólag újdonsült szemüvegem is hasonló), de azt érzem, kétség sem fért hozzá, hogy az álmaimban annyiszor megjelenő hely egyszer ismét családunk életének egy alapvető helyszíne lesz, hát tessék, tudatalattim nem is olyan tudat(ta)lan – ezek a momentumok még a végén arra a következtetésre juttatnak, hogy az álmok tényleg valóra válnak.

Zsófival, nővéremmel a régi ház előtt

[gubozo]

A városom nekem te vagy

Néha jó csak úgy cél nélkül menni a napsütésben. Elindulni balra, aztán hazajönni jobbról. Végigmenni az Andrássy úton az Oktogontól a Deákig és annál a lámpánál átmenni az úton, ahol éppen zöld van: mindegy. Elsétálni az Akvárium medencéje mellett, ahol a turisták mindig azt hiszik, nyár van - és milyen igazuk van, nekik tényleg! Aztán átballagni a Fashion streetre, amin milyen jó is lenne csak úgy átsétálni, de nem megy... Egy napsütéses vasárnap délután a Dunát nem szabad kihagyni, köszönni kell neki, na meg ugye ahhoz, hogy otthon érezzem magam, ahhoz nekem kell is a Duna, az nekem olyan, mint a köldökzsinór, ami egyre tovább ereszt. 

Régen kezdődött már ez közöttünk: nagy hóval és kék vonattal. A végtelennek tűnő utat műbőr ülésen ülve tettük meg mindig, egyáltalán nem láttam még át, merre visz pontosan az út. A vonatról egyszer csak leszálltunk, Zsófi, Apa meg én, a Westend még sehol sem volt, csak a rideg és szürke pályaudvar meg a magas épületek, amiket a híradóban már láttam, vagy ha nem is azokat, hasonlókat. A Skála előtt kellett felszállni a villamosra, ami elvitt a még hidegebb Moszkva térre, majd egy egészen kis busz felvitt a hegyre, ahol Dr. Apor már várt minket vastagkeretes szemüvegével meg a Dagályban áztatott hosszú testével, amit a fehér uniformis még inkább soha véget nem érőnek mutatott.

„Nagyobbat fújj, ez semmi nem volt, még egyszer!” – mondta minden alkalommal én meg nem tudtam már elképzelni sem, honnan kéne még levegőt kipréselnem magamból, és különben is, hogy a fenébe lehet az, hogy én belefújok egy pipába, az meg egyszer csak belemegy egy számítógépbe, és a számítógép azt mondja, ez kevés – nem lehet, hogy a gép a rossz? Fújtam én, amennyit csak kellett, csak ne kelljen ott maradnom soha, ott a hegy tetején, inkább elmentem tényleg úszni, bármennyire is utáltam azt is, mert az is olyan hideg, úszok én amennyit kell, csak ne kelljen többet oda menni. Nem is értettem, hogy lehet ennyire rossz ez a hely, nem olyan messze onnan pedig mindig olyan jó, ahol Mamáék dolgoztak...

Évekkel később már nem is kellett átmenni Budára, csak az azóta is kék metróval Kőbánya-Kispest felé pár megállót. „Czukor KK!” – mondtuk mindig, csak ezt már nem Apával, hanem Anyával, a fogszabályzásért ő volt a felelős. Így tudtuk megjegyezni, hogy melyik irányba kell elindulnunk a metróval, ha a fogorvos nevéhez (Dr. Czukor, mi más) hozzátettük az irányt is, ha rajta voltunk, akkor már tudtuk, hogy a Kálvinon kell leszállnunk. Ennyit tudtunk, többet nem is: egyszer találkoztunk valamilyen biztosítási ügyben valamilyen Olgával, és a Kálvin térről az Astoriáig metróval akartunk menni a találkozóra – hol volt akkor még a Google Maps!

Később, mikor már papíron felnőtt voltam és egyedül is tudtam Pestre jönni, az már tavaszként él a fejemben. Akkor már Desiro vonatok jártak, csak nekem volt néha olyan pechem, hogy a szombati 7:28-as vonat egy régebbi vonat volt, és miközben olvastam az Édes Annát és ettem a szendvicsemet, a vonat ajtajai megállás nélkül csapkodtak. Aztán mikor az indokoltnál hamarabb felértem Pestre, gyorsan átmentem elvégezni a dolgomat a Westendbe, más még nem is volt nyitva. Ezután megvettem két átszállójegyemet, majd ahogy mindig, a szükségesnél korábban elindultam az Alkotás utcai rajziskolába. Én voltam a vidéki, aki mindig időben ott van, aki meg sem mer mukkanni, csak méregeti ceruzájával az arányokat és egy szó nélkül keni a szenet a papíron - legalábbis szerintem. Más szerintem el sem gondolkozott rajta. Legbelül szerettem volna már ide tartozni, de nagyon messze voltam tőle. Örültem, ha a rajziskolából hazafelé felfedeztem a villamosról az Alkotás presszót, hazafelé mindig közelebb éreztem magam kicsit ahhoz, hogy ide tartozzak, igaz, az első vonattal rohantam haza a gyerekkoromba.

Ma meg úgy állunk, hogy ha kedvem tartja, csak úgy megyek, amerre látok. Az 5-6. kerületekben, bármennyire is itt lakom, bármikor el tudok tévedni, de ezt is élvezem. Szeretem, ahogy a sok évvel ezelőtt fekete-fehérnek tűnő budapesti utcák képére évről évre színes rétegek rakódnak és már tényleg azt érezhetem, ide is tartozom.

És milyen igaz a dal:

„A vége úgy kezdődik el hogy elfordulsz és nem felelsz, de nekem kell egy olyan hely, ahol te vársz! A városom nekem te vagy, olykor el is tévedek a szívembe térképet rajzolok, rajta arcok, utcák, hangok, helyek.”

[gubozo]

Nekem ez a dal 2016 dala. Párszor hallottam és láttam is élőben: így.

[gubozo]

2. parancsolat: “Ne rajongj!”

Az a bizonyos ember, aki annak idején azt mondta nekem, hogy “és írjál, Balázs”, azt is mondta nekem, pontosabban írta a korábbi blogomban kommentként, hogy “ne rajongj, nem vagy már gyerek”. És mondta mindezt azért, amiért azt írtam az SZFE felvételi utáni posztomban, hogy mennyire zavarba hozott engem az a közeg, ami ott fogadott engem. Azok az emberek, akik a híreket mondták esténként, hirtelen engem vizsgáztattak, én meg 18 évesen ezzel még nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Ma pedig rá kellett jönnöm, hogy én bizony a mai napig rajongok (és amikor ezt a szót leírtam, az RTL+-on a Jóbarátokban Ross éppen azt mondta: “most én sem rajongok magamért”), csak éppen nem emberekért, hanem a közegért. Történt ugyanis, hogy a mai munkanap egy “tanulmányi kirándulással” végződött, mivel újdonsült partnerünknél, az AMC-nél voltunk gyárlátogatáson. A stúdiók világa mindig felvillanyozott, nem véletlenül, annak idején díszlettervező akartam lenni. Bár sosem hozott lázba semmilyen sportközvetítés, a Sport TV set-jei attól még díszletek, tele apró kis szemfényvesztésekkel, pont olyanokkal, amiktől szerethető számomra a televíziózás. Az egyik sarokban felépített konyha díszletből vacsora gyanánt egy kis frissen készült sütemény is járt, mégsem ezek a momentumok késztettek írásra.

Amikor megérkeztünk a kis céges delegációnkkal a stúdióba, az éppen zajló gasztro-műsor felvételét figyelték páran, majd mikor megálltunk mögöttük, egy ismerős arc üdvözölt minket, akinek ha 14 évvel ezelőtt valaki kimondta a nevét, mindenki a Big Brotherre asszociált volna, pár évvel később pedig a Playboyra. Amint megfordult és kezet fogott velünk, elkezdett egy szinte levegővétel nélküli monológot, amit néha csak azért szakítottunk meg kérdésekkel,  hogy az életfunkcióit azért fenn tudja tartani, televíziózásról ugyanis megállás nélkül tud beszélni. Olyan múltbéli sztorik kerültek elő aktuális televíziós jelenségek magyarázatára, amiket én tényleg csak szájtátva tudtam hallgatni. Reggeli, Megasztár, Big Brother - csak pár olyan hívószó, amiket csak ki kell ejtenie a hűséges hallgatónak, és garantált a legalább 15 perces anekdota, minek hallgatása közben az ember nem tudja elfelejteni, hogy ez az ember egy azok közül, akik annak idején megcsinálták azt a magyar kereskedelmi televíziót, amit én 18 évesen úgy megkívántam, hogy azóta is attól koldulok.

Egy tizenvalahány éves díszletterv az én tollamból. Saját “fejlesztésű” reality monumentális díszlete ez, szerénytelen GbZ felirattal

A nap megkoronázásaként végül úgy alakult, hogy a gyárlátogatásról ő vitt vissza a városba, így volt alkalmam pár hívószót kimondani még, amire akadt még pár történet a stúdiótól az Árpád hídig.

[gubozo]

A télnek foga van, nem szeme

Egész hétvégén azon gondolkodtam, mennyire egyszerű lehet ezekben a napokban híradót szerkeszteni: az első 20 perc úgyis arról szól, hogy -20 fok van most, és hogy utoljára 5 éve volt ilyen. Annak ellenére, hogy ez a -20 fok tényleg durva, én valahogy mostanában folyamatosan sétálnék, főleg, ha süt a nap, és sajnos egyáltalán nem érdekel a hideg, vagyis de, nagyon is érdekel, imádom ezen lemérni a saját határaimat.

Szeretem érezni, ahogy összefagynak az orrlyukaim, ahogy egy fotó elkészítése készítése miatt leveszem az egyik kesztyűmet, és pár másodperc alatt annyira lefagy a kezem, hogy mozgatni sem tudom. Egészen más arcát mutatja ilyenkor a város, olyan, mintha minden, amit egyébként a városban láthatunk, ünneplőbe öltözött volna, de az ünnepélyes outfitből nem csak a külső szépséget látjuk, hanem azt a belső feszültséget is, ami az ünneplő viselésével jár: amikor szorít a nadrág, tör a cipő, kényelmetlen az ing és fojtós a nyakkendő.

Amikor ilyen hideg van, Anya mindig jelzi, hogy nem bánná, ha kivételesen eltekintenék attól, hogy milyen lesz a hajam, és hogy mekkora a fejem, és esetleg hajlandó lennék sapkát venni. Jelentem, ma vettem fel sapkát, és rájöttem, hogy igaza volt a híradónak, tényleg 5 éve volt ilyen hideg utoljára, mert ha jól emlékszem akkor vettem ezt az alig infantilis sapkát.

…mert a télnek nem szeme, hanem foga van.