lexthema-blog

[lexthema-blog]

orál

Először megkente nutellával a gofrit. Szépen, visszafogottan, vékonyan. Mielőtt beleharapott volna, akkurátusan visszatekerte az üvegre a tetejét. Mára csak egy gofri, kis nutellával, elvégre nem vagyunk állatok. De ezt, ezt az egyet igazán megérdemli.

Az első falat olyan volt, mint egy jóleső ölelés. Mintha Grönlandról egy másodperc alatt Tahitin termett volna, a trópusi nap kisütött a szájában, és lágy, meleg szellők kényeztették a nyelvét - „Zefír!”. Végre beugrott. A cukor tényleg pörgeti az agyat.

A második harapásnál rájött, hogy valami hiányzik, a tengerparti szellő túlontúl száraz, nehezen csúszik a falat a torkán.

A tejszínhabot szigorúan függőlegesen fújta, nehogy elszökjön a hajtógáz, és bent maradjon az értékes kenőanyag. Ó igen, végre belépett a cukorból és zsírból épült mennyország kapuján, és önfeledten elmerült az éteri boldogságban. A nutellás üvegre nézett, keze elbabrált a kerekded formákon, körmével kapirgált az üveg tetejének recéin. 850 gramm, a legnagyobb kiszerelés, amit a boltban kapni lehetett. Állítólag létezik egy kilós, sőt három kilós nutella is, de abba már bele se mert gondolni, elvégre nem vagyunk állatok. De ezt a 850 grammot igazán megérdemelte, ez most egy darabig kitart.

A második gofri élvezeti értékén sokat rontott, hogy kifogyott a tejszínhab. Nincs az a gofrira tökéletesen merőleges tengely, ami megakadályozná, hogy az anyag egy része a flakonban maradjon – ezt ő is tudta jól. Ennek ellenére rázogatta, ütögette, meleg víz alá tartotta (a városi legenda szerint az kihozza a letapadt maradékot), de mindhiába, csak némi gusztustalan fehér trutymó csordogált lomhán, pár másodperc múlva az is abbamaradt.

Mikor az első evőkanál nutellát a szájába vette, ismét rájött, hogy tévúton jár az, aki a mogyorós kánaán okozta mennyei élvezetet beszennyezi holmi gofrikkal meg tejszínhabokkal. A pirítósnál nagyobb barbarizmust pedig el sem tudott képzelni, pedig volt, hogy ő is próbálkozott vele, ahogyan megvolt a nutellás palacsinta és a muffin is, de egyik sem ér fel azzal a gyönyörrel, amikor a mogyorókrémet sallangmentesen, evőkanállal lapátolja magába.

A harmadik kanál után megjelent az az ismerős kaparó érzés a torkában, ami jelzi, hogy itt volna az ideje abbahagyni. A feje zúgott, a gyomra émelygett, könnyek gördültek végig az arcán, de csak lapátolt tovább hüppögve. Néhány kanálnyival később már semmilyen ízt nem érzett, csak azt a selymesen sikamló, egyszersmind ólomnehéz zsírosságot, ami már nemcsak a száját, de az egész testét bevonta az utolsó sejtig.

„Megérdemlem…” – dünnyögte maga elé, miközben a kanál koccanva érte el az üveg alját.