monvraidelire - Tumblr blog

[monvraidelire]

Eufrozina

Fátyolfüggöny érintésed halálcsókként köszönt,

Akár a Kaszás, egy régi ismerős.

Tükörképmás lélektánccal,

szétszakított ölelésben két test eggyéválva,

könnyáztatta méhben nyugtalan magányba szenderül.

Sötétséggel átszőtt bőrömben, megcsonkított túlélőként,

két élettel maradtam hátra

nélküled

egyedül

Én.

[monvraidelire]

Debbie kék esernyője alatt

Lágyan, szinte hangtalanul szemerkél az eső, s a távolban egy cipő ütemes, egyre hangosodó kopogására lesz figyelmes a kihalt buszmegállóban várakozó középkorú férfi. A hang forrása egyre közeledik, míg egyszer csak élesen abba marad. A férfi felnéz az őt körüllengő cigarettafüstből, s mosolyra húzódik a szája. Hát mégis eljött.

-Szervusz, drágám. Jó újra látni.

A fiatal nő a férfi közeledésére azonban megrázza a fejét, s csak annyit mond.

-Ne itt.

A férfi kilép a számára eddig védelmet nyújtó buszmegálló alól, s átkarolja a nő derekát; immár mindkettejük arca eltűnik a kék esernyő alatt. Két háztömbbel arrébb állnak meg újra, egy sikátorba húzódva. A nő ekkor szembefordul a férfival, meztelen pillantása akár az űzött vadé.

-Csak nem gyanít valamit? – kérdi a férfi, s elmélázva a nő hajával kezd babrálni.

-Tudja – feleli kurtán a nő; hangja érezhetően megremeg, már nyoma sincs benne a korábbi határozottságnak.

Csak ne lenne ilyen veszettül jóképű, gondolja magában. És azok a szemek! Mintha egyenesen a veséjébe látna velük! Hát kit akart ő átverni? Ha akarna, se tudna ellenállni nekik.  

-De mégis eljöttél – állapítja meg a férfi, ám valójában kérdésnek szánja a megjegyzést.

-Nem tehettem mást. Látni akartalak.

A férfi újabb cigarettára gyújt, továbbra is a nő szemébe fúrva tekintetét. Az elnyúló csöndben egyre hangosabban kopognak az esőcseppek a fejük felett feszülő esernyő vásznán.

-Biztos ezt akarod, Debbie drágám?

-Igen, biztosan – hallatszik a sóvár válasz, s ahogy a férfi szája megérinti ajkait, egy utolsó örömteli sóhaj hagyja el a torkát, majd teste élettelenül a földre rogy.

Kár érte, gondolja a férfi, s a csikket hanyagul mellé hajítva felemeli az ernyőt, majd jókedvűen dudorászva halad tovább a koromsötét éjszakába.

[monvraidelire]

Hamburgerhús vagyok a fagyasztóládában

Egyszerűen megőrjít ez az állandó zúgás. A többiek jelenléte nélkül szinte fülsüketítővé vált ez a lassan egy hete tartó folyamatos zümmögés. Vagy lehet, hogy már annál is több ideje dekkol a fagyosban? A fenébe is, hiszen már csak egyedül ő maradt hátra, és mintha tízen lettek volna az eredeti műanyag csomagolásban... Sajnos a pontos idő meghatározásában csupán csak arra hagyatkozhat, mikor Arnold napi egyszer, vélhetően ugyanabban a napszakban, feltépi ütött-kopott fagyasztóládájának ajtaját, s mélyen benyúl annak legaljára, hogy kihalássza aznapi ebédjének proteindús adalékát. Ilyenkor ugyanis, ámbár csak néhány másodpercre, de feltűnik előtte a koszos tetőablakon keresztül a kinti világ egy szelete, akár egy elérhetetlen reménysugár. Aztán újra sötétség, és persze a zümmögés. Szép lassan egyesével tűntek el a többiek, hogy aztán olajban sercegve teljesítsék be természetes életútjuk végső állomását, amely egykoron egy tenyész farmon kezdődött, egy a reklámok által kicsattanó egészségűnek feltüntetett tehénborjú világra jövetelével. A csomagoláson persze az állt, hogy „Prémium minőségű húsból”, de kit is akart átverni? A feliratnak valószínűleg annyi köze lehetett a valósághoz, mint amennyire maga a műanyag, amelyben immár egyedül csücsült, ehetőnek számított. Vajon Arnoldnak van fogalma arról, hogy miféle szeméttel szennyezi drágalátos testét? Minden jel arra mutat, hogy teljesen hidegen hagyja a dolog. És talán neki van igaza. A tudatlanság olykor valódi áldás. Hirtelen nyílik a fedő, és tudja, hogy ő következik. Vaskos ujjak nyúlnak érte, majd a magasba emelik. Ahogy a láda zárul, hallja az olaj sercegésének félretéveszthetetlen hangját, s érzi a mindent ellepő jellegzetes szagot. Hát itt vagyunk. Végre eljött az én időm is. A boldog megsemmisülés pillanata. Arnold hatalmas műgonddal a serpenyőbe helyezi aznapi ebédjének legízletesebb darabját, s dudorászva előkészíti a terepet az újabb hamburger elfogyasztásához. Mikor mindennel elkészül, olyan jó étvággyal harap az ételbe, mintha hosszú idő után először érezné a szájában a már rég jól ismert ízeket.

[monvraidelire]

Ami jár, az jár

Mártának rossz napja volt. Nem is rossz, egyenesen katasztrofális. Október 31-e volt, neki pedig tengernyi teendője, amikkel mind egyedül maradt. A férje, az a kis alamuszi rohadék úgy döntött, hogy pont ma csúszik meg a kertben felhalmozódott avarban a ház dekorálásának kellős közepén. Gregnek kiment a bokája, Márta pedig őrjöngött. Teljesen biztos volt benne ugyanis, hogy a baleset csakis a munka ráeső részének elkerülését szolgálta. Hogy a férje szándékosan esett el pont ma. Így hát míg Greg otthon jegelte a bokáját, Márta megszállottan robogott hatalmas bevásárlókocsijával egyik szupermarketből a másikba, hogy estére minden tökéletes legyen. Mert annak kell lennie ennek a Halloweennek, tökéletesnek.

Mártának nem voltak gyerekei, de szerette magát abba az illúzióba ringatni, hogy a környékbeli lurkók szinte második anyjukként tekintenek rá. Mindig volt nála valami kis rágcsálni való, egyszer-egyszer még a sütemény sütéssel is megpróbálkozott, hátha valaki váratlanul betéved hozzájuk, és pont egy falat almás pitére vágyik. Az igazság valójában az volt, hogy a gyerekek többsége nemhogy nem tekintett második anyjaként Mártára, hanem egyenesen flúgos öreg tyúkként gondolt rá. Kiváltképp az idősebbek. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult Márta dédelgetett kis hobbija, már-már mániákus elfoglaltsága: a porcelán macskák gyűjtése. Az aprótól az egészen nagy méretű cicusokig mindenféle akadt a kollekcióban, az egész házat ellepve. Ha néha vendégül is láttak egy gyanútlan alsóst, aki az iskolából hazafelé baktatva Mártáék otthonát összetévesztette egy a sivatagban megbúvó oázissal, az illető hamar felmérte a terepet és viszonylag gyorsan kereket oldott. Az év egyetlen napja, amikor ténylegesen lehetett gyereklátogatásra számítani, október 31-e volt. Olyankor nem számított kitől jön a csokoládé meg a cukorka, még akkor sem, ha a porcelánmacskák egész seregének vádló tekintetét kellett is elviselni hozzá. Márta pedig a ház büszke úrnőjeként osztogathatta az édességet megelégedve azon évi teljesítményével is, valamint tovább dédelgetve téveszméit és drágalátos cicuskollekcióját.

Greg azonban a mai napon az átlagosnál is haszontalanabbnak bizonyult, s mire Márta délután öt fele hazaért kiküldetéséből, már jócskán a pohár fenekére nézett. A fél tucat összegyűrt Budweiser sörösdoboz hűségesen hevert körülötte a földön, míg ő kényelmesen terpeszkedett kopott foteljában, s nagyokat böfögve meccset nézett. A szemétláda. Az istenverte félkegyelmű. Márta haragja a tetőfokára hágott. Pufók arca kipirosodott a méregtől és a tehetetlenségtől. Szinte érezte, ahogy a düh, mint szürkehályog a szemére ereszkedik, s elhomályosítja elméjét. Ahogy Greg szórakozottan nyúlt a következő sörért, az eddig az ajtóban dermedten ácsorgó Márta szép lassan és céltudatosan elindult felé, mint a végzet angyala a nyugalmazott plébánosért egy békésnek induló vasárnapi hajnalon. A fotelhoz érve néhány pillanatig megigézve állt férje mögött, s ahogy a nyitásra hangosan felszisszent az alumínium doboz, úgy sújtott le Márta keze egy egyedi tervezésű porcelán sziámi macska segítségével. Az élet egy utolsó lusta sóhaj kíséretében végleg magára hagyta Greg testét, Mártát pedig számára eddig ismeretlen, mérhetetlen nyugalom árasztotta el. A csupán néhány pillanata tartó katartikus megkönnyebbülést a bejárati ajtó csengőjének fülsüketítő zaja szakította félbe, melyet egy csapatnyi gyerek izgatott zsivaja kísért. Még fel sem ocsúdott kábulatából, Márta keze már a kilincsen volt, s gondolkodás nélkül szélesre tárta az ajtót, boldogan beinvitálva apró vendégeit. A beözönlő gyerek sereg már az előszobában toporgott, amikor az asszonynak esszébe jutott férjének vértől csöpögő teteme, s a felismerés, hogy mit tett. Ahogy azonban félve a gyerekekre sandított, nem félelmet vagy elborzadást látott az arcukon tükröződni, hanem elismerő pillantásokat. Az édességekkel bőségesen megpakolt lurkók távozáskor nem győzték dicsérni az asszony félelmetesen jó Halloween dekorációját.

Márta elégedetten fütyörészve huppant le a Greg melletti fotelba, s egy kellemesen hideg sör társaságában megnézte kedvenc szappanoperájának aktuális epizódját. Soha nem tapasztalt még ilyesfajta megbecsülést. Fantasztikusan érezte magát. Jókedvében egyenesen szárnyalt.

[monvraidelire]

A másik tenger partján

Gyűrött, fehér paplan rengeteg. Egy hirtelen mozdulat, melyre megadóan nyög fel a fa ágykeret. A tetőablakon beszűrődő vakító fénycsóva, mely a tudatlanság ködfelhőjéből ébredő szempárt fogadja. Gomolygó nyári forróság és valami megfoghatatlan érzés. Az ágy másik oldala üresen tátong; tegnap még ketten voltunk – jut eszébe, majd elhessegeti az értelmetlen gondolatot. Hisz a lepedő még magán hordja egy férfi testének alakját. Mégis, mintha álmodta volna az egészet. Erőt vesz magán és kábán kimászik az ágyból. Járt már itt korábban, ebben egészen biztos volt. A ház egyetlen hálószobájával szemközti antik íróasztal is egyetértően bólogat. Az emeleten van. Mikor körbe néz, pár másodperc erejéig, mintha egy egymással incselkedő fiatal lányt és fiút látna maga előtt az asztal melletti pamlagon. A fiú pajzánul rákacsint. Egy emlékkép, de nem volt benne egészen biztos, hogy a sajátja-e. Megakad a szeme egy ajtón. Az immár köddé veszett pár mögött felsejlő erkély elérhetetlenül távolinak tűnik, mintha nem is a ház része lenne. Bosszantó titokzatosság lengi körbe, s úgy érzi oda kilépve megtudhatná a történet végét itt és most. Hogy mi történt mindezek után. Hogy mi lett velük. Ám érzi, hogy még nem áll rá készen, hogy még nincs itt az ideje. Így hát szép lassan elfordítja a tekintetét a kísértés forrásától és céltudatosan lefelé veszi az irányt.

A meredek lépcső padlódeszkái ismerősen nyöszörögnek léptei alatt. Leérve az est fényárjában úszó nappali fogadja, mely egyben konyhául is szolgál. Megint az a fiatal pár, s most valami lassú számra táncolnak. Ahogy összefonódva úszik a testük a lágy dallamra, a lány szemében egy könnycsepp csillan. Aztán hirtelen egy vidámabb dal következik, és úgy tűnik, hogy a lány is megfeledkezik arról, amitől olyan szomorúvá lett az arca. A pillanat az övék, és csak ez számít. Majd máskor elmondja a fiúnak, amit akart. Lesz még rá idő – gondolja, s önfeledten kacagva ugrálni kezdenek a pörgősebb ritmusra.

Ahogy a konyhától balra fordul, meglátja a teraszt – egy hatalmas üvegajtó választja el a ház teraszától és a kinti világtól, melynek hátterében vörösen izzó korongként lebeg a lenyugvó nap. A barátai, egy másik pár és Ő, már javában nekiláttak az ivásnak, és kint ücsörögnek a cigaretták füstfelhőjében, a sörrel megpakolt műanyag asztal körül. Hiszen négyen voltak, már emlékszik. A huszonévesek jellegzetesen gondtalan nevetése szűrődik be a házba, miközben az ajtót kinyitva kilép a kora hajnali, immár üresen tátongó teraszra. Mint egy hatalmas sóhajtás, az arcába csap egy frissítő hideg fuvallat. Már elmúlt az egész, mégis mintha folyamatosan történne. Előre tekint, s a végtelenül hömpölygő tengert látja. Háta mögött az oly sokat látott és megélt nyaraló áll sziklaszilárdan. Igen, egy nyaraló, nem csupán egy hétköznapi ház. Több generáció fotóalbuma az ott megélt boldog pillanatokból, melyek a jelen súlyától megszabadulva, immár önálló életet élnek.

Meleg kézfejek nehezednek a vállára, majd ölelésbe váltanak. Puha bőr tapintása, s egy régről ismerős illat. Az otthon érzéséből áradó mérhetetlen nyugalom.

Az idő megannyi síkján verdesik a hullámok a partot, és mindegyikben egy a közös: mi egymás karjaiban vagyunk.

[monvraidelire]

Forró nyári aszfalt simul a bőrömhöz.

Mélyre szívom. Elbódít teljesen.

Szabadság mint libabőr fut végig a karomon.

Gőzölög szüntelen, izzó kámfor. Délibáb a levegő.

Elkap egy nyári zápor, mélyről feltörő megkönnyebbülés.

Lefekszem, s hagyom, had ázzak. Bőrig. Rendesen.

Zümmögő bogárként vibrálnak a fények, szelíd sóhaj, öngyújtó parázslik

- majd a cigaretta, s a füst.

Mindet mélyre szívom; mámorító e hő.

Csak hátamon fekszem, én és megannyi nyári idő

[monvraidelire]

Csak néztem, néztem azokba a színtiszta kék szemekbe és teljesen elvesztem. Tudnom kellett volna, hogy végzetes hibát követtem el. Sosem voltam még ennyire nyugodt, ennyire borzasztóan nyugodt. Mély levegőt vettem, és először életemben otthon éreztem magam. Kérdezett valamit, de nem bírtam megszólalni. Nem akartam megtörni ezt a véghetetlen nyugalmat, amit jó eséllyel nem lesz alkalmam újra átélni. Talán meg sem hallottam. Csak néztem azt a gyönyörű szempárt, és ő visszanézett. Visszanézett, de nem kérdezett újból. Egyszerűen látott, mint még soha senki. Mintha mindig is ismert volna. Mintha értene. Ott feküdtünk egymás karjaiban a beszűrődő fény alatt, és én tudtam, hogy valami megváltozott. Örökre. De nekem elég volt a pillanat, ahogy magához húzott, mintha semmi sem számítana, csak mi ketten. És akkor először elhittem, hogy kellhetek valakinek. Hogy érdemes vagyok valaki szeretetére.

/2 Aug 2015/

[monvraidelire]

Összemosódva

Nagy levegőt vett és jó mélyen szívta be a régi Opel Ascona jellegzetes benzin szagát, amit úgy utált, és amitől mindig hányingere lett, valahányszor útnak indultak. Ma azonban még ez sem zavarta, hiszen tudta, hogy oda mennek, messze otthonról, és elég hosszú lesz az autóút, hogy nyugodtan ábrándozhasson megfeledkezve mindenről. Volt ráadásul egy sokkal kellemesebb illat is, ami megcsapta az orrát az autó bűze mellett. Fülledten izzott, mondhatni vibrált a nyár, ami mindig valamiféle megmagyarázhatatlan reménnyel és újult energiával töltötte el. Az aszfalt és a ráeső napsugarak illata volt ez, szabadságé az országúton.

Általában négyen ültek a hátsó ülésen, de ma csak ő és a nővére voltak. Kényelmesen kihúzódtak a két ajtó mellé, kihasználva a hirtelen fellépő üres teret. Mindketten a mellettük szélsebesen száguldó tájat fürkészték, mintha egy másik világban lennének. Az apjuk felhangosította a rádiót, melyen azok az igazán klassz rock’n’roll zenék mentek a 80’-as 90’-es évekből, így olyan volt mintha egy videoklip szereplői lennének.

Később az élete során gyakran eszébe jutottak ezek az utak az ikonikus régi zenékkel, de mindig csak könnybe lábadt szemmel tudott visszagondolni rájuk. Volt valami ezekben az emlékekben, ami végtelenül elszomorította; mikor rájuk gondolt, úgy érezte az idő is megáll, s ő menthetetlenül a múltban ragad. A szüleik mindig sokat veszekedtek, és az apja gyakran ordibált is. Tudta, hogy sose voltak igazán boldogok együtt, de az évek során hozzászokott, hogy az ő családjuk ilyen. Igen család, talán ez lesz az. Akkor még egy család voltak. Honnan is tudhatta volna 8 évesen, mennyi megpróbáltatás fog még rájuk várni, rá és a testvéreire, különösen a húgára és az öccsére. Az a sok fájdalom és csalódás, a múlt démonaival vívott harcok egy elmosódott jövő felé. Gyerekkorában gyakran mondták rá, hogy felnőttes komolyság és aggodalom ül ki az arcára, mikor megfeledkezik a körülötte lévő világról. Talán már akkor megérezhetett ebből a balsorsból valamit, amit a testvérei még ki tudtak zárni. Okos gyerek volt, és bár jól titkolta, különösen érzékeny is. A felnőtt világ kiábrándító igazságait korához képest talán túlságosan elevenen érzékelte, de nem tudott mit kezdeni velük. Így tanult meg a problémák elől saját tudatalattijának legmélyére menekülni. Rejtőzködni mindig piszok jól tudott, s addig sosem találtak rá, míg ő úgy nem akarta.

Nézte az ablakon túli egyre ritkuló tájat és a családjára gondolt. Néha úgy érezte, mintha egy láthatatlan, de megszűnhetetlen kötelék kapcsolna össze véletlenszerűen egymás mellé sodort idegeneket. S akkor egy pillanat alatt visszazökkent a jelenbe; a nővére kicsit közelebb jött hozzá és oldalba bökte.

-          Apu megengedte, hogy felrakjuk a lábunkat az ülésre, de csak mezítláb. Azt mondta ehetünk is a csomagolt kajából, csak ne morzsázzunk.

A kislány a jó hír hallatán teljesen magához tért mélyenszántó gondolataiból, de megerősítést várva a vezető ülés fölötti visszapillantó tükörbe nézett, apja szemét keresve. A férfi félig hátra fordította a fejét, és szigorú arckifejezéssel bólintott, majd mikor látta a lányain végigfutó izgatottságot, muszáj volt neki is elmosolyodnia. A két gyerek óvatosan lerúgta szandálját, aztán törökülésben nekilátott az uzsonna elpusztításának. Mikor végeztek, letekerték a két hátsó ablakot, és hagyták, hogy a szél a hajukba kapva felkavarja az utastéri levegőt. A kislány még csak 8 éves volt. Anyukája havonta gomba formájúra vágta a haját, és bár nem tudta megfogalmazni, hogy hogyan és miért, de gyakran elviselhetetlen szomorúság lett úrrá rajta. Szeplői minden évben megjelentek az orrán és szemei alatt az első nyári napsugarakkal, s bár tudta, hogy a családja messze nem tökéletes, mégis szerették, és ez neki pont elég volt. Lehunyta a szemét és jó mélyre szívta az ismerős illatokat. Érezte, ahogy apja autójával suhannak az országúton, és boldogan elmosolyodott, mert tudta, hogy otthon van.

[monvraidelire]

...

Aznap este szakadatlan gomolyogtak a fekete füstfelhők a neonszemű hold előtt.

Áthatolhatatlan erő szállta meg a tájat, s vibrált a levegőben -- rég várt találkozót ígért az éj.

Árnyékot vetett a holdsugár -- tükörképében, mint két csontváz - te és én -, merengtünk egymásra szemtől szemben, akár egy túlvilági délibáb -- újra együtt, elválaszthatatlanul; 

az a megnyugtató, biztonságos, dermesztő félelem meg én.

/26 December 2019/

[monvraidelire]

Süllyedek

Már megint. Egyre mélyebbre, visszavonhatatlanul. Süllyedek opálos örvényedbe.

Kezeim bambán kapkodnak, ismerős mozdulat. Úszni nem tudok. Azt nem tanították, csak a víz alá bukást.

Élvezem? 

Élvezem minden pillanatát.

Így hát merülök, 

- mit szépítsem, egy újabb fulladás - 

acélkék szemeidbe, tomboló óceán.

/9 Október 2019/

[monvraidelire]

2019.03.02.

Szikrázva ragyog a végtelen selyempaplan,

Hömpölyög csak, el nem múlik igazán az idő.

Egy öreg ül a partján, nem először, s nem utoljára, magában folyton vissza-visszatér.

Bódít a fülledt nyári levegő, pillanatnyi emlékkép ismétli önmagát.

Ott kezdődik minden, ahol véget ér,

Egy homokszem így lesz körforgássá.

Mosolyog az öreg, a Kisfiú végre odaért.

Magához szorítja.

Még gyermekként nevet vissza rá, de karjában közben már felnőtt rég.

Sóhajt egy nagyot.

Mintha csak szaladt volna, s közben történt volna az egész.

Ám itt a parton megrekedt az idő is, csupán az ő kedvükért.

Horgásznak a folyó mellett egy átlagos délután,

Nagyapa és unokája, oly sokáig, s oly távol mindentől,

Már-már eggyé olvad alakjuk a horizont peremén.

[monvraidelire]

A betolakodó

Pestisjárvány fél lábon kaptat, letelepszik, falaink isszák mérgét.

Cefreszagú a bűzös halál, mely álomba simogat,

Enyészet mint moly rágja tüdejét.

Az óriás billen, ökle lesújt, pusztul minden ami ép s ellenáll.

Egy-csöpp, két-csöpp

Csörren az üveg egy utolsó tósztra, 

koporsószög, az ajtó ott lenn végleg bezár.

“Istenhozott”, széles mosollyal s tárt karokkal, 

fehér öltönyben vár régi cimborád, a halál.

/5 Január 2019/

[monvraidelire]

Lidércnyomás

Hajnali négyet kattan az óra,

Helyéből kibillen e világ,

Felfelé száll egy utolsó porszem,

Hirtelen kővé dermed a valóság.

Mállik az idő, eleje s vége nincsen,

Sikítanak a falak a néma őrületben.

Megborzong a sötétség is e gonosz erő nyomán,

Kettéhasad az értelem, lidércek fékevesztett táncán.

Hintaszék ölében egy árny megrebben,

Álom s valóság közt az ördög vendége lettem.

Monoton vibrálásban holtak süketülnek,

Fojtogató ujjaik lelkemért megvesznek.

Felhörögnék, de nem tudok, levegő nélkül nincs menekvés,

Hisz torkomon saját kezemmel, tüdőmet hangtalan sikítás szaggatja szét.

/03:59, 2 November 2018/

[monvraidelire]

Éclair

Feltörő zihálásom szaggatja a parti szél. Valami elveszett, túl nagy a csönd, az üresség.

Körülnézek. Egy-kettő.

Fülemben távolról zúg egy angyali nevetés. A csillagok se látnak, tán meg is vakultak most, hogy elmentél.

Hang nélkül kiáltok. Három-négy.

Tengerparti hullámok verdesik a testem, s ekkor sikít a lelkemben a borzasztó felismerés.

Becsukom a szemem. Öt-hat.

Hisz csak egy pillanat volt, semmi több, az előbb még te öleltél. 

Kicsordul egy könnycsepp. Hét-nyolc.

Éktelen villanás, s mi újra együtt álmodunk, pont úgy mint ezelőtt, s ahogy ezután is, örökké.

/23 Szeptember 2018/

[monvraidelire]

Emléked nyomán

Magában reszket, sír, kétségbeesetten az idő

Körülötte tajtékzik a tenger

A legnagyobb magányban, mégis tömegben

Ha elmúlik, kezét fogja-e valaki még?

Átölelem némán, csitt, itt vagyok, ne félj, Az élet már nem bánt

Mosolygok hisz tudom, pár perc és együtt leszünk

Oly hamar, többé már el sem engedem édesanyám.

/30 Március 2018/

[monvraidelire]

‘Elizabeth’

visszhangot vert a gondolat.

összekulcsolt mosoly, kéz a kézben tudat.

némán kacag a sors, hangosan kiált egy emlék,

‘tudom’ - suttogja a szempár,

még pillant a valóság, de a zuhanás már véget ért.

/28 Október 2017/