mostanaban - Tumblr blog

[mostanaban]

Kulcsár Árpád: A hetedik szoba

Egy városban élek, ahol már éltem, de újra és újra eltévedek benne. Ugyanakkor nem köt ide semmi emlék (na még aztán varázslat!). Olyan, mintha sosem történt volna velem itt semmi. Holott történt: szex, pofonok, szégyen. Egyszer álltam a Keletiben, tetszett a négyes metró. Bartis írja A nyugalomban, azt hiszem, hogy lassan nincs mozdonyvezető, akit ne kísértene, hogy valaki a vonata alá ugrott. Tetszett, hogy a négyes metróban nincs sofőr. Aztán mégis feljöttem a mozgólépcsőn, emlékszem, nem volt hová menni. Tücsökhöz mentem, de nem nagyon tudtam beszélni. Azóta sem tudok.

Mostanában nem tudok tehát beszélni. Tudtam valaha, fogok tudni? Persze van small talk, és azt mondják, akiket szeretek, hogy a hallgatásom nagyon jó feléjük. Fene tudja. És hogy mi van a némaságom mögött? Petri azt mondta, az övé mögött némaság van. Na jó, és akkor a második réteg némaság mögött mi van? 

És egyáltalán mit lehet elmondani? Most éppen egy vonaton vagyok Kolozsvár felé, és azon gondolkodom, hogy 15 éves korom óta egyensúlyozok és nevetem szembe a halált. Persze nem kacagságos, tudod az milyen? Nap mint nap győzködni magad, hogy nem szabad elengedni a korlátot? És talán mégis elengedem olykor, és ott állok mezítláb kötélen egy szakadék felett, csak ennyire jó légtáncos vagyok.

Mostanában nincsen apám se anyám. Előbbi meghalt, előtte még annyit mondott nekem, hogy írjad csak azokat a szar verseidet. Ez része volt annak az ötven mondatnak, amit az együtt a bolygón töltött 28 évben váltottunk egymással. Hacsak mondjuk az ütlegelést nem kezdjük nyelvként kezelni. Néha empatikus vagyok, és ezt teszem. No de legalább azóta sem írtam verset, nesze neked kései lázadás. Tényleg, eddig azt hittem, csak azért nem írok már verset, mert kissé sértett, hogy mindenki leszarta, mikor írtam. Az egyetlen kötetemről kb. egy recenzió és nulla kritika született. De látom már, hogy összetettebb. Anyám meg él, de nincs egymáshoz nyelvünk. Hogy vagy? Jól. Hazudunk.

Se istenem se hazám persze. Kolozsvár nem tud otthon lenni, annyi gyűlöletet keltett felém, hogy végtére is csak a társadalmi igazságot kerestem folyton. Azt mondták, hazudok, nem hazudtam. De megviselt a meghurcoltatás. Budapest nem tud hazám lenni, a viszonyaim felületesek, és jobbára szarrá dolgozom magam, hogy ne tudjak gondolkodni. Emlékezni végképp. Istenről kb. 16 évesen tudtam meg, hogy meghalt. Majdnem beleőrültem, de tényleg, emlékszem, hogy az Engels-parkban prédikáltam az embereknek Nietzschét: válasszátok a szabad halált.

No de mindezek közben persze azt játszom, hogy erősíteni akarom a demokratikus nyilvánosságot, azt hazudom magamnak, hogy hathat a munkám. Hazudni (az újságírást leszámítva) régen jól ment. Néha annyit hazudtam magamnak, hogy beépültek a történeteim, és valósnak láttam. Most már az sem megy. Ugyan, az istennek sem tudom átverni magam. 

Azt hiszem nincsenek már vágyaim, szállok, mint egy lágy köpet a szélben, és kábé ennyire hosszan is. Itt kap telibe a tavasz, és szorongok tőle, néha egy lágy rifftől elzokogom magam. 

Mostanában azt gondolom, egész életemben bántva voltam, aztán megtanultam én bántani. Hát most lett undorom belőle, úgyhogy próbálok lenni, minimális csalásokkal, könnyedén. De jó lenne könnyedséget tanulni.

Egyszer, és ezt nem meséltem senkinek, egy üveg konyakkal ültem a fagyban két órát egy erdőben. Aztán, mikor már könnyednek tűnt, mégis felálltam, visszabaktattam. Senki nem vette észre.

Erről jut eszembe, hát ezért voltam ennyire izgága, mert azt akartam, hogy lássanak. Látunk, mondták, majd elfordultak. Épp Bánffyhunyad, azt hiszem elhagyott a, mim is? Exélettárs, barátnőm, szerelmem? Hát ilyenek ezek az utazások is, Budapesttől Kolozsvárig pont ennyi minden tud történni. 

Kérded, mi van mostanában: a beszélgetések, amik ritkák amúgy is, ritkán ütik át a falakat. Ülök hát unott és égő szemekkel, és mosolygok udvariasan. Mostanában, igen, udvarias lettem.

Ha már ekkora az űr, játszom, hogy vagyok asztronauta, és várom, hogy legyen egy ismeretlen bolygó, elég rajta a minimális élet. Fasznak kell új éden, mondjuk egy fa, meg egy patak, ülni, csobbanni. Persze mennyi erre az esély? Matematikai. És hát végtére ahogy indult ez az élet, kisebb matematikai esélye volt annak idején, hogy 34 évesen még levelet írok, mondjuk neked. S lám. Szóval fő az optimizmus. Nehéz volt ennyit kiköhögnöm is. Szép tavaszt!

Kulcsár Árpád

Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

[mostanaban]

Elégia

Mostanában a férfiak csak álmomban mondják az igazat. Így az egyik: „Oké-oké, hogy Instagram, de erre még nem vagyok felkészülve!”, úgyhogy nem találkozunk. Vagy: „Én unom [barátnője neve, akiért elhagyott]-t.” Ez nem az én dolgom. Aztán a harmadik: „Szerelmes vagyok.”, és visszamegy a biztonságba. Akárhogy nézem, nem találkozik a tekintetünk.

Mostanában sokat álmodok, gyógyítón álmodok, lerendezve, amit nappal nem lehet. A testem jelez, ha nem emlékeznék, hogy valami megint a helyére került.

Mostanában féltem elaludni, mert láttam, hogy annyi minden nincs a helyén. Rendet rakni: az örökös feladat.

Mostanában egyre őszintébben használom azt a szót, hogy szerelem, és egyre bátrabban hiszem azt, hogy nélküle élni nem akarok. Mostanában egyre jobban tudom, hogy akivel itt, azzal már rég. Ezért fáj, ha nem ismeri, ha teszi magát, el. Minden meg nem élt szerelem: az Isten ellen elkövetett öncélú lázadás.

Mostanában éhezem a teljességet. Nincs test, szellem, lélek, úgy hangolom össze az összes szervemet, mint mester, művész, mérnök, műszerész, technokrata a legpontosabb órát.

És aztán nevetek, nevetek láncaimon.

[mostanaban]

Szabó Eszter: Amiért tényleg küzdenie kell egy anyának

Volt életszakaszom, amikor nagyon jót tudtam volna írni az egészségtelen kapcsolatokról, vagy arról, hogy hogyan építsünk karriert. Majd jött a tuti téma, amire mindenki felkapta volna a fejét, a „hogyan legyünk szuperszonikus egyedülálló édesanyák” fejezet. Tavaly aztán a coviddal együtt beütött nálam a szerelem, amiről megint egy jó kis polgárpukkasztó szöveg születhetett volna. Ehhez képest arról, amiben most járok nyakig, mondhatnám azt, hogy lerágott csont, de nekem egyáltalán nem az. Úgyhogy a többit majd máskor, és jöjjön most egy, a címhez passzoló téma. 

Számos olyan kijelentéssel találkoztam már, szakorvosok szájából is, hogy a gyerekcsinálás a női nem természetes és szükséges velejárója. Megtisztul a test, mindahányszor a nő teherbe esik. Mondják ők. Ugyanakkor az is természetesnek tevődik fel, hogy az anyából újra dolgozó nő, feleség, a baráti társaság oszlopos tagja lesz, mintha nem változott volna meg teljes mértékben az élete a teherbe esése óta. 

Anyává válni egy minden nap lejátszódó folyamat, ami mérleghinta üzemmódban leng ide-oda, miközben a bolygó fordul egyet-egyet. Gyereket nevelni is pont olyan egyénre formázott, teljesen felfoghatatlan sötétben tapogatózás, mint például egy házasságot fenntartani, vagy megtalálni önmagunkat úgy igazán. Szerintem ezekben a dolgokban vagy eldönti az ember, hogy megpróbál boldog lenni, vagy nem. Ha a boldogság mellett döntünk, akkor sem egy szájpeckes, vigyorgó alakká változunk, csak éppen jobban tűrjük a rosszabb napokat. S ha a boldogság már egy irány, akkor legalább tudjuk, merre kell menni.

Mert biztos nem én vagyok az egyetlen fiatal, aki mostanában a napsütéses délutánokon azon töpreng, hogy jó esetben még él max. 70 évet, akkor meg minek ez a nagy felhajtás a pénzzel meg a karrierrel. Vagy mi van, ha éppen agydaganatom van, és nem is tudok róla? Végül is akkor mit is kéne csinálnom most, ebben a pillanatban? 

Az van, hogy amikor az öreg azt mondja, hogy csak egészség legyen, akkor azt tényleg komolyan gondolja. És nekem is komolyan kellett volna vennem, de még nem igazán értettem. Aztán tavaly, amikor végre tiszta szívből örülni tudtam volna a terhességnek, egyik pillanatban azon kaptam magam, hogy bíborvörös vércsík folyik le a lábamon, már a vádlimon tart, én pedig egy teljes hónapon keresztül ágynyugalomra vagyok ítélve, az esküvőm napja előtt. Errefel mindenhonnan azt hallom, hogy ne aggódjak, mert ez gyakori. De ha a testem szülésre van teremtve úgy amúgy, akkor minek vérzik? 

Na jó, szemet hunyunk, valahogy kibírjuk. Sírtunk, dühösek voltunk, elért minket az ápolt és az ápoló tehetetlenségének haragja. De megcsináltuk.

Aztán újabb igazságtalanság következik: nem lehet orgazmusom úgy még fél évig, mert veszélyes a babára. Mondhatják, hogy valakik sokkal több ideig is kibírják, de engem ez miért nyugtatna meg, amikor a nászéjszakánkat sem tudjuk lehálni. Erről beszélni kell, mert utána még jön egy hathetes gyermekágyi időszak, aztán az éjszakázások, és aztán már csak emlékfoszlányokból rakja össze az ember, hogy hogyan kellene együtt legyen a párjával. Már ha van rá energiája, hogy gondolkozzék.

Emlékszem azokra az estékre, amikor feküdtünk egymás mellett, végre csend volt, én meg gondolatban ott jártam, hogy milyen jó volt a legelső éjszaka együtt. Aztán eluralkodott rajtam a szomorúság, és inkább kézbe vettem egy könyvet. Vagy amikor megláttam, hogy az én csípőm szélesebb, mint az övé. Nap mint nap megkérdeztük egymástól, hogy mi a baj, miért vagy szomorú. Nem is értettük, hogy mi történik. Szeretjük egymást. Csak engem sajnálni kell folyton valamiért. Ő pedig igyekszik jó férj, és igazi férfi maradni a szememben, még így is. Nem volt könnyű visszatérni a jelenbe, de jelentem, nekem sikerült. És tényleg csak ennyi kellett: hogy a mostban szeressek.

Visszatekerés: jön egy szülés, ami amúgy rohadt nehéz, átkozom közben magam, de aztán valahogy kinyomják (!) belőlem a babát. S akkor aki édesanya, az tudja, hogy innen jön még a java. A múlni nem akaró vérzés, az izzadás, a plusz kilók, fájdalom olyan helyeken, ahol még sose fájt. Persze az ember ezen is túl lesz, mert a gyerek mekkora öröm... Tényleg az. De én a krónikussá vált hátfájásommal, mindennemű vitaminhiánnyal és egy jócskán megcsorbult énképpel tényleg minden nap megkérdezem magamtól, hogy okés-e, rendben van-e, rendben lesz-e minden. Miért nem készített fel senki arra, hogy a nőknek elsősorban a saját testükért kell küzdeni, ha gyerekük lesz? S miért nem beszél körülöttem arról senki, hogy az anyává válás így szétcsesz mindent ott belül?

Biológiailag. Mert amúgy boldog vagyok. 

Innen jönne a szöveg vidámabb része, hogy újraépítjük, ami szétesett, és meggyógyulnak a sebek, és erősebbek leszünk, mint valaha. Ami amúgy mind igaz. Én tudom, hogy így van, mert egy anya mindig egy kicsivel tovább bírja, mint ahogyan azt gondolja. Általában teljesen pozitívan látom a világot, de most, emellett a természet által megkaszabolt egy év mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Mert olyan ritkán gondolunk egy frissen szült nő belső szerveire, miközben néha nem ártana.

Szabó Eszter

A szerző felvétele

[mostanaban]

Szabó-André Krisztina: Tapasztalati atlasz

Néhány hónapja Bea felvetette, hogy írjak egy friss mostanábant (igen, ez a fejemben egy külön műfaj), mert az előző már több éves, és érdekes lehet, hogy mi változik ennyi idő alatt egy emberben, a közlendője témájában és hogyanjában. Azonnal és gondolkodás nélkül nemet mondtam, azzal indokolva, hogy nekem most nincs amiről és amiért.

Bár nem félek leírni, ha valami nagyon nincs rendben, vagy éppen egy hangosan tocsogó kudarc az életem, úgy éreztem, hogy amiben vagyok, arról nem érdemes írni. Elég energiaveszteséges benne lenni, kár a szükségesnél több időt és betűt vesztegetni rá.

Nem voltak ezek rossz évek, csak túl sokszor fogott el az az érzés, hogy a kapunyitásra várva ücsörgök egy reptéren, ahova túl korán odaértem. Bőrönd lemérve, becsomagolva, kiálltam a sorom a biztonsági ellenőrzésnél, és most egyik székről a másikra ülök, és várom, hogy kezdődjön.

Lehet ilyenkor dolgokat csinálni, új embereket megismerni, beköszönni a régi barátoknál, összerakni csodálatosnak tűnő ötleteket, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé tudsz másra gondolni, minthogy mikor megyünk már. A könyvben ugyanazt a mondatot negyedszerre olvasod el, mert közben teljesen máshol jár az eszed. A lábad már túl fáradt a menéshez, de zsibbadt az üléshez, és az a világmegváltó ötlet nem tűnik megvalósíthatónak, sőt nem is igazán érted már, hogy mit láttál benne és hogy is gondoltad, és amúgy is, biztosan van már több ezer jobb megoldás erre.

Nagyjából így kell elképzelni a hely- és boldogságkeresésem elmúlt éveit. Nem volt igazán semmi gond: szeretetben, egészségben éltem három különböző ország négy különböző városában, és közben arra próbáltam rájönni, hogy miért érzem toporgásnak a folyamatos történésekkel teli életet, és hogy vajon akkor most ez lesz már mindig, vagy számíthatok másra is. Ha számítógépes játékként képzelem el, akkor minden az előírtak szerint zajlott: haladtam a pályákon, gyűjtöttem a pontokat, lezuhantam, újrakezdtem; szegődtek mellém segítségek, volt utazás csikóhal hátán, hajótörött lét a világítótorony tövében, fedeztem fel barlangokat, amiket másnapra elmosott a víz, kötöttem szövetséget sirályokkal és kereszteltem csatorna mellett lakó kacsákat. Visszagondolva, annyira különbözőek ezek az évek, mintha egy-egy külön kicsi élet lenne mindenik, csak éppen most hozzám szegődtek el próbaverzióra. 

Hittem abban, hogy a rend bent van, és az nem lehet mérvadó, hogy hol élsz vagy miből keresed a cicatápravalót, ez csak díszlet a játékhoz. Nem lehet egy földrajzi koordináta és a napi nyolc óra az életed legmeghatározóbb része. Sok ezer kilométerrel, néhány munkahellyel, rengeteg áttanult éjszakával, átgondolkodott műszakkal később állíthatom: nekem fontos a helyszín. Tele van a szívem helyekhez kötött emlékekkel, az emberek tömege egy nagy szeretetasszociáció a fejemben, ezért ahhoz, hogy a hétköznapok egy értelmesnek tűnő időszakká álljanak össze, szükségem van az embereimre és a helyeimre. A csigaház és a túrahátizsák egy idő után kimerítő tud lenni.

Bármennyire is kényelmes és jövedelmező lehet lehúzni egy életet olyan munkákkal, amelyeknek semmi értelmét nem látja az ember, se örömét, se fejlődését nem leli a napi nyolcban, én rettentően hálás vagyok a nyughatatlan és elégedetlen fejemnek, hogy addig mentem, amíg olyan helyen kötöttem ki, ahol minden összeáll egy kicsit és értelmet nyer. Bár sose akartam a megérkezés-érzést célokhoz, emberekhez vagy hasonló törékeny örömforrásokhoz kötni, de ha már így lettem összerakva, akkor igyekszem tudatosan kezelni, hátha ez is, mint minden más megszelídített démonom, egyszer elfogadja a barátkozási szándékomat.

Már csak arra kellene rájönni, hogy hogyan és meddig fenntartható a megérkezés érzése, és hogy vajon erre úgy kell-e vigyázni, mint az egynapos csibére. Jót tesz neki a tenyerem melege, vagy az én örömöm inkább egy karcolt hokikorong, amit jobb, ha gyorsan cselezgetek magam előtt?

Fogalmam sincs, de már sokkal izgalmasabb, mint amennyire félelmetes.

Szabó-André Krisztina

Fotó: Fortepan / Umann Kornél

[mostanaban]

Deák Zsuzsu: Overthinkqueen

Elgondolkodtam ezen az overthinking dolgon. A gyengébbik, koholt definíció úgy szól, hogy ez the ,,art” of creating problems that weren’t even there. Vagy itt egy másik: to think about (something) too much or for too long. 

Jelen esetben azért látom helytállónak az első meghatározást, mert épp sikerült felhúzzam magam azon, hogy az overthinkinget a problémával kötik össze. Valóban: ezzel kreáltam most egy problémát, ami tulajdonképpen nem is létezik. Magamra vettem, hogy az overthinking problémás, mert valahogy állandóan jellemzem magam ezzel a fogalommal. Az angol kifejezéssel élek, mert a szó maga jobban rezonál velem. És mégis, ha azt mondom, hogy overthinker vagyok, a két definíció egyikét sem érzem önazonosnak. Addig teljesen rendben van, hogy the „art” of creating, bár nem értem, miért van macskakörömben az art, mert valóban egyfajta művészet. Ha a másik értelmezést veszem alapul, az viszont kizárja az elsőt. Mert ha valamire túl sokat, vagy túl sokáig gondolok, azzal nem teremtek újat, ellenkezőleg, stagnálok. Nagy valószínűséggel jelen van valami létező, már fennálló probléma, ami emészt, és nem tudom túltenni magam rajta. Ennek viszont nem hiszem, hogy bármi köze lenne a túlgondoláshoz.

Ha arra gondolok, hogy milyen is, amikor overthinkelem az overthinkingjeim, akkor az jut eszembe, amikor összefüggéstelenül társítok szituációkat. Amikor a mögöttes tartalom lesz a fontosabb. Amikor a testbeszéd többet elárul. Amikor tényleg a szem a lélek tükre. Amikor a magjáig akarok menni egy fogalomnak, mélyen megvizsgálni minden helyzetet, és motívumot találni minden cselekedet mögött. Ilyenkor minden szimbolikussá tud válni. A „miért” lesz a legfontosabb kérdés, mert mindenre van valamiféle magyarázat (olyan isten nincs, hogy ne legyen), és azokat rögtön tudni akarom: gesztusokra, tikkekre, kijelentésekre és a nem várt csendre figyelek, mert többet elárulnak az elmondottaknál. 

De ne mondja nekem azt senki, hogy ez probléma. Ez egy intenzív analizálás, érzelmi alapú scan, beidegződés, egy nem tudom hányadik érzék. A problémát mi abban látjuk, overthinkerek, ha ez másoknál nem természetes, miközben minden annyira egyértelmű… Mert amikor a csillagállás nem ad elég magyarázatot arra, hogy ki milyen okból kifolyólag viselkedik úgy, beszél úgy, reagál úgy, és kérdez vissza úgy, ahogy, akkor az overthinker tudja a legjobban.

Talán kicsit túlzásba estem. Mintha fényezném magam. Mintha ez valami dicsőítő szó lenne: overthinker. Pedig nem. Ez egy emberi tulajdonság. Annak ellenére, hogy ezzel a tulajdonságommal mindenki úgy szembesített, hogy ez hátrány, ez rosszat tehet, ez túl sok, azt érzem, (végre) eljutottam oda, ahol pont az ellenkezőjét fogadtam el.

Igenis jó tulajdonság, előnyt kovácsoltam belőle számtalanszor, kimondottan szeretem, és értékesnek tartom, mert szórakoztat, mert empatikussá és kreatívvá tesz a mindennapjaimban. Nem unatkozom egy percig sem, ha egyedül vagyok, és képes vagyok a legsemmitmondóbb helyzetből is filmet forgatni a fejemben, a hangulatom szerint. Képes vagyok összekapcsolni a jelent emlékekkel és személyekkel, és hihetetlen, hogy ez milyen régen elraktározott dolgokat képes felszínre hozni. Amikor bevillan valami régi képkocka, visszaigazolást kérek az emberektől, akik akkor, azokban az elraktározott emlékeimben ott voltak. Váratlanul hívom fel őket azzal, hogy: Te, jól emlékszem...? És igen! Ez az igazi sikerélménye az overthinkingnek: a visszaemlékezés. 

Hát hogy ne lennék hálás!

Deák Zsuzsu

Fotó: Fortepan

[mostanaban]

Tóth Emese: A kapu

A realitásvesztésnek mint olyannak tudvalevő, hogy komoly szakirodalma, szépirodalma, kultúrája van. Mindenki természetesnek tartja a jelenlétét különböző területein az életnek, és tudjuk, nem válogat társadalmi osztályok közt sem. Talán az különböző, kiben hogyan kap formát, ki az, aki felismeri vagy mi az, amit annak hiszünk, és mégsem az. Olvastam róla, képeket láttam róla, mindig is érdekesnek találtam az emberi befogadóképesség e különösen túlviláginak tetsző ágát. Mit élünk át, amikor elvesztjük a realitásérzékünket, milyen realitást veszítünk el egyáltalán? Én azt hiszem, Apu tavaly márciusban bekövetkezett halálakor éreztem életemben először ezt. Rengeteg ember benyomását olvastam, láttam, hallottam addigra arról, amikor elveszítettek valakit, és bár sokszor mondanak olyasmit enyhítésképp, ami általános igazságnak vehető, ha haláleset történik, riasztó módon a legapróbb részleteiben is eltértek az érzéseim, még akkor is, ha a felszínen egyformáknak tűntek is a többi emberével.

Apu halálakor nem is tudom, hogy végigmentem-e azokon a bizonyos stádiumokon, de egyet biztosan éreztem; egy másik dimenzióban vagyok épp. Ez bizony egy individuális trip tud lenni. Körülbelül most tudom csak felidézni azt a sok lózungot, amivel akkor a családtagjaimat próbáltam vigasztalni, de hogy is lehettem volna segítőkész és hasznos, ha nem is voltam tudatomnál? Egyszerűen semmit nem éreztem akkor jelenvalónak, magamat se, és ez napokig tartott. Nem, ez nem most történik, ez ismétlődött folyamatosan a fejemben. Biztos ugrottam az időben, belesétáltam egy portálba és mindjárt visszatérek, de ezt látnom kell, meg kell élnem, hogy visszamehessek ki tudja miért. Abszurd, igaz? Mintha megborult volna az elmém. Korábban akkor éreztem ezt, amikor hirtelen felhúztam magam valamin, és görcsösen ragaszkodtam a saját magam alkotta világképhez, emberekhez, na az a kanyarban sem volt ehhez képest. Rendesen úgy éreztem, megőrültem, mindig is úgy hittem, az ember csendesen őrül meg, sosem hangosan. És bizony ez a realitásvesztés akkor a legrosszabb, amikor egyébként jelenvalónak kellene lenned, tárgyilagosnak, és két lábbal a földön járónak. De képtelen voltam rá. Napokig éreztem azt, hogy máshol ragadtam, ahol Ő nincs, és ez nem lehet valódi. Én még soha nem éltem át ilyet, pedig Apu előtt is veszítettem el családtagot. Akkor sokkal felnőttebb voltam, legalábbis úgy éreztem, de minden rokon vagy ismerős temetésén, emlékszem, Apu volt az, akihez odahúztam, akinek megfogtam a kezét, hogy mi itt vagyunk, meg itt leszünk, a „sárkány és a zsinór”-effektus, és Istenem, mennyire nem is éreztem más fájdalmát akkor! Apu igen, ő ezen már átesett addigra, és mindig aggódva nézett rám ilyenkor, mert ő tudta, hogy egyszer majd rám is ez vár.

Amikor pedig megtörtént, a zsinór nem volt többé, én meg tényleg elszálltam. Ilyen lehet, amikor valaki igazán betép. Én sohasem téptem be igazán, a klasszikus értelemben véve, már ha a betépésnek lehet klasszikus értelme. Nem feltétlen a vizuális hatások érzékelésére gondolok, sokkal inkább a mentálisra. Pedig ugyanabban a valóságban voltam végig. Aki több fontos embert veszített el, csak feltételezem, annál ez a kiesés talán rövidebb, de nem biztos. Végig ott voltam, nem volt se portál, se álom, se alternatíva, ez mind az volt, ami.

Azt hiszem, ebből az állapotból akkor kezdtem kikerülni, amikor elkezdtem írni a búcsúztatóját. A temetési procedúra egyik utolsó simítása, nem mindig kell vele élni, és nem is hiszem, hogy mindig kellenek szavak, de azt hiszem, nekem ezt muszáj volt, ez volt a kilépőkártyám, a portálkapum, ha úgy tetszik. Minden sorral tisztult fejem, minden sorral egyre jobban folyt vissza belém a vér. Az írás, megint az írás. Irreálisabbnak éreztem búcsúztatót írni apámnak, mint a regényemben azt a sok ökörséget, amelyek amúgy valószínűleg viccesek, viccesnek szánom őket, és mégis. Néha titkon vágytam is valami abszolút kiesésre, hogy hitelesen tudjak úgy modern, fantasztikus elemekkel tarkított regényt írni, hogy tudom mi az, kiesni.

Nos, megkaptam, és ezt a realitásvesztésemet talán sohasem fogom megérteni igazán, már kezd is foszlani. Már visszatértem a saját alakomba, saját közegembe, de azóta sem tudnám teljes biztonsággal kijelenteni, miért és hol éreztem magam ott, ahol abban a pár napban. A nyoma még megvan, a búcsúztató Word-verziója ott figyel az egyik mappában, rengetegszer akartam már kitörölni. Senkinek nem fogom megmutatni úgyse, ezt neki írtam, páran hallották csak, és ez elég is. De e miatt, a kiesés feltételes módja és megfoghatatlansága miatt nem tettem, ez a lenyomata, ez a bizonyítéka, hogy valami történt, amit életemben először nem tudok megmagyarázni semmivel, hiába kaparok tudományos magyarázatok után.

Ez a kapu.

Tóth Emese

Fotó: Fortepan / Kelemen Zsuzsa

[mostanaban]

Sánta Miriám: A csertölgyek

A napokban egyszer úgy feküdtem le, hogy miután bevettem az orbáncfű kapszulát, és elkezdett szétolvadni a gyomromban, éreztem a megbocsátást. Nem tudom, hogy mikor és hogyan alakult ki bennünk az, hogy bizonyos érzületeinkhez jelentéseket társítunk. Mostanában, amikor heves szívveréssel ébredek, nem azt mondom, hogy biztos ez vagy az, hanem hogy: hirtelen magas kortizol van épp.

Tehát lefeküdtem, és szétáradt bennem a megbocsátás. Hihetetlenül jó érzés volt, és így neveztem el. De a megbocsátás, azt hiszem, mégsem csak egy érzés. Az érzések jönnek-mennek, néha kilencven másodpercig, amíg minimum ki kell bírni őket, néha napokon keresztül lüktetnek, ciklikusan. Akkor tudtam, hogy ez csak egy érzés, és valahova mélyebbre kell majd ássak, mert valami erősebb majd újból felül fogja írni.

Így is történt, másnap kezdődött újra a túlgondolási ciklus, a forgatókönyvek gyártása, az elképzelt szituációk, a perlekedés a fejemben, az önmagam hergelése magam ellen, amit a legnehezebb kívülállóként szemlélni. Ugyanonnan jönnek elő ezek a mély sérelmek, mint ahonnan előjön az, ami felülírja a „megbocsátás érzését”. Ez is olyan, mint a gyász, nem az, amit tanítottak róla: a megbocsátás sem egyből jön, hanem hullámokban, míg végül elnyel és kisimul. Sosem felejted el, de már csak a tenger tudata marad. Este (melyik este? Bármelyik, ami úgy maradt félbe, mint kétezerhúsz márciusa) lefekszem a telefonommal, mint egy rendes millennial. Még mindig fel-felröhögök diszkréten a @thisisafleshprison nevű, nagyon kreatív és sokak számára sokatmondó mémoldalon, ahol az „I must check in with my bad news rectangle” szlogent olvastam. Fekszem oldalt a rossz hír-téglalapommal és szép dolgokat nézek. Gabi Abrão, vagyis @sighswoon storyjait nézem, aki egy brazil-amerikai lány, és épp Hawaii szigetére költözött egy apró házba. Ahogy kisétál a tengerpart fele, a képernyőn megjelenik egy homokos ösvény, a földön pálmafák kéregdarabkái, öreg ágak, kövek, törmelék. Nem hallom, hogy mond-e valamit, mivel sosem nézem hangosan a storykat. Több képsorból áll, az egyiken azt kéri tőlünk, hogy ahogy megyünk a tenger felé, képzeljük el, hogy az, amit nagyon kívánunk, ott legyen a fák között, az út végén, ahonnan kezdődik a tenger. Elképzelem azt, amit a leginkább szeretnék, de könny szökik a szemembe. Egyrészt azért, mert amit kívántam, annak kevés az esélye, másrészt meg Gabi egy digitális mágus, egy szelíd, hullámos hajú mágus, aki tudja, hogy mind két lábon járó, üvöltő kis egók vagyunk. Aztán elalszom.

A terapeuta azt magyarázza, hogy majd egy képet kell megjelenítenem a fejemben. Amikor progresszív ellazulást érek el a testemben, amint már annyiszor tettem, csak épp nem így, megjelenik a kép a fejemben. Természetesen az a kép, amit láttam a Gabi storyjában. Sajnos nem nyugtat meg, könny szökik a szemembe, de nem tudom már elhessegetni és nem is akarom, miért akarnám, jöjjön, nem érdekel, bőven volt elég fájdalom bennem az utóbbi időben, mit nekem még egy kicsi. Aztán átalakul a kép, kicsit vibrál, kicsit átlényegül, ott is van meg nincs is, és vége a gyakorlatnak. Ugyanonnan jött ez is, ahonnan az előző felülírások. Szándékosan nem írtam beidegződést, pedig valaki igazán feltehetne egy storyt a limbikus rendszerről. Ja, hogy a limbikus rendszer nyomja meg a gombot, hogy storykat gyártsunk a homloklebenyben? Az egész világ egy nagy Instagram.

Párszor még átesem néhány túlgondolós story-sessionön. Egyik este nagyon sötét gondolataim támadnak. Elkezdek objektív módon a halálnemeken gondolkodni. Vajon honnan szereznek kötelet az akasztáshoz és mi az, ami egy embert megbír? Az interneten a nyugati világ kiretusálja az akasztottakat a hírekből, nem jelennek meg találatok a tettekről, csupán indiai, kambodzsai, thaiföldi találatok vannak. Szép nők száriban lógnak a kötelen, alattuk kis sárga gyerekszék.

Hatalmasat sírok. Megnyugszom. Meglepődök magamon. Mi a fene irányítja ilyenkor a hormonháztartást? A román rendőrség? Hát meglátszik! Megállapítom, hogy sötét gondolataim voltak, csak így tárgyilagosan. Biztonságban voltam végig, de az egyedüli menekülési útvonalam éppen az, amiből menekülni próbálok, vagyis a fejem. Teljesen meg vagyok hülyülve, azt hiszem.

Várok az optikusnál. Szemvizsgálatra jöttem, jól fogna egy szemüveg a sok képernyő előtt üléshez. Míg várok, fölfedezek egy storyt, amin belgrádi belvárosi épületek között süt a kilencvenkilenc százalékig teli hold. Megnézem a fotó készítőjét, szép szerb lány. Végigfutom a képeket, valami melegség, otthonosság, spontaneitás áramlik felém. A régi, eklektikus házak és lakások kacatjai, féltve őrzött kincsei, a balkáni langymeleg, a csertölgyek rettenetes zöldje. A lánynak (@anaako​) vannak kiemelt témájú story-láncai is, ezeket későbbre hagyom. Nincs szükségem dioptriára, de szűrős lencsére annál inkább.

Kora este van, mély nyomást érzek az alhasamban, elnehezedem és oldalra fekszem a rossz hír-téglalapommal a kezemben. Megnyitom a szerb lányt, és végignézem a dolgait. Kolumbia, 188 héttel ezelőtt. Az mikor volt, te jó isten? Aztán: valahol a szerb falvak között. Ez a lány olyan, mint én, mondom. Megsimogatja a kecskét, beletapos a sárba, de megnézi a művészettörténeti lexikont is, felfigyel a rácsok közt a fényre, verset olvas, végigsimítja a tárgyakat, van vizuális humora. Minden egyes story egy mikrofilm: az is, amint eltűnik a macska farka a sötétben a lépcsőn, és az is, amint marokkói fiúk lengetnek lapos, frissen sült kenyereket a sivatagi bazárban. 2018-ban? Az most volt. Az egy régi világ. Az, ami 2018-ban volt, azt adottnak vettük, és most az a legtávolabbi. Könnyebb most az elmúlt évtizedekre gondolni, mint mondjuk 2018-ra, amikor láttuk az emberek arcát. Eszembe jut a bánsági kirándulásom és a Duna melletti csertölgyek, hatalmas tömött koronájukkal, a rekkenő hőségben a langyos szél, a szúrós füvek. A lány storyja valahol Szerbiában, ami egy külön világ. Belgrád, hatalmas metropolisz, iszonyúan szennyes levegővel, monarchia-beli épületeivel, amelyek belülről ékszerek, kívülről lövedéknyomokkal teliek. Sokan igen jól keresnek, vagy igen jól keresnek feketén. A művészvilág is. Méltóságteljesek a szerbek és mindenütt elvannak. Nagyon szimpatikus ez nekem. Sokáig a szerbeken gondolkodom és szeretném elmondani ennek az ismeretlen lánynak, hogy kedvelem és oda megyek, ahova visz. A falusi storyk közül megakad a szemem egyen: szép színes szőttes a fűben, rajta három filctoll, vázlatok, könyv. Mellett fák, olyan zöld minden, szinte kiált. Érzem, ahogy ott vagyok, beszívom a levegőt, meztelen talpam alatt a fű, az elvadult kert végében cirpelnek a tücskök, szöcskék.

Sánta Miriám

A szerző felvételei

[mostanaban]

György Alida: Az újrakezdés ígérete

Az év utolsó napján rohantam Budapest utcáin. Már nem is emlékszem, hogy miért indultam útnak, csak a szétdobált fenyőfákra az út szélén, amikből azóta csak még több lett. Alig pár nappal ezelőtt volt karácsony, és most halott fák temetője lett a város. Ez valamiért nagyon mélyen érintett. Talán mert eddig falun mindig elégettünk a leszáradt fát, így nem tűnt pazarlásnak kivágni, most viszont itt hever a lábaink alatt ez a barbárság. Nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem akarok senkit kioktatni, remélem, nem megy félre a mondanivalóm, de olyan kegyetlennek érzem, hogy mindenképp „élő” fát akar az ember, de aztán nem hajlandó végignézni a haldoklását, és már a legkisebb gyengeség jelét megpillantva, egyszerűen csak kidobja. Ilyenkor, amikor számot adunk az elmúlt évről, és az újrakezdés lehetőségeit mérlegeljük, valahogy sokkal nagyobb jelentősége lesz bizonyos dolgoknak, mint ahogy ezek a fák is sokkal többet jelentettek nekem, mint egyszerű kiszáradt növények. Gyökeret vertek a fejemben és ágaikkal felkaparták a torkomat. 

Bár nem hiszek az újévi fogadalmakban, az újrekezdés erejében igen. Mintha el lehetne törölni az elmúlt év lustaságait, hanyagságait, hinni abban, hogy minden jobb lesz. Mintha ki lehetne dobálni mindent, amivel már nem tudunk mit kezdeni, és mindennek most nem lenne következménye. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de néha szükségünk van ezekre a közhelyekre. Nagyon sokszor belefeledkezem abba, hogy mik a céljaim, mit is szeretnék, vagy egyáltalán hogyan látom a világot, ami körülvesz. Ilyenkor jut időm megállni egy pillanatra és mérlegelni a dolgokat. Nem az ünnepek nyüzsgő forgatagában, amikor ajándékot kell vásárolni, leszervezni, mikor kihez megyünk, hanem utána, amikor már minden lecsengett, és még csak felsejlik, milyen lesz a jövő. Remélem, hogy ez az év is tartogat meglepetéseket, de kevésbé világrengetőket, mint az előző. 

Csak járom a várost, és még egy kávézóba sem tudok beülni megmelegedni, egy ismerős társaságában. Egyedül maradok a gondolataimmal. Ürüléket és halott fákat kerülgetek séta közben, és keresem azt a várost, amibe beleszerettem még gyerekként. Nézem a fölém magasodó házakat, és újra kicsinek érzem magam. Ezeknek az épületeknek történetük, súlyuk van. 

A tavalyi évből hiányoznak a történetek, legalábbis nekem. Mert megritkultak, sőt meg is szűntek a véletlen találkozások, a spontán kialakult beszélgetések. Eddig otthon éreztem magam itt, mert akármilyen nagy is ez a város, mindig bele lehetett botlani egy ismerősbe, új ismeretségekre tenni szert, vagy egyszerűen csak emlékeket lehetett felidézni. Most úgy érzem, hogy megfosztottak ettől, és hiába költöztem ide, nem találom a helyem. Emberek közé menni is olyan érzés, mint amikor hosszú sötétben ücsörgés után egyszer csak valaki felkapcsolja a villanyt. Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy újra hozzászokjon a szemünk a változáshoz. Persze túlzok, amikor azt írom, hogy nincsenek történetek, mert semmi nem telik el eseménytelenül. Egyszerűen csak nehezebb látni a másikat. Egyéni történetek vannak, és ezek egy kicsit mind ugyanolyanok. 

Kamaszként mindig bosszantott, miért nem áll meg egy pillanatra a világ, hogy legyen időm feldolgozni a változásokat, hogy megélhessem, ami utána jön, és ne érezzem azt, hogy lemaradok valamiről, mert még le sem zártam egy dolgot, de közben már elkezdődött valami új. Aztán egyszer csak megállt a világ, de olyan hirtelen, olyan hihetetlenül, hogy nem is volt idő felfogni, kifújni magunkat és végiggondolni, hogyan lehetne újrakezdeni. Úgy érzem magam, mint a hörcsög, aki olyan gyorsan futott a mókuskerékben, hogy nem tudta tartani a lépést és kizuhant belőle, de rögtön vissza is megy és kezdi elölről. Olyan jó lenne, ha legalább mi tanulnánk abból, hogy igenis ki lehet esni, igenis meg lehet állni és törődni kicsit magunkkal, kicsit másokkal, nem pedig szégyellni a gyengeséget, takargatni, vagy tudomást sem venni róla. 

Nem is tudom, hova akartam kilyukadni. Itt vagyok Budapesten, és bár nem szoktam ilyesmit, de az újévi fogadalmam, hogy megpróbálok kevesebbet panaszkodni, úgyhogy be is fejezem most ezt a kiömlést.

György Alida

A szerző felvétele

[mostanaban]

Pálffy Zsófi: Harminc előtt két nappal, avagy bye bye húszas évek

Budapest, külváros, 13 óra és valahány perc, december vége. Merengek. Nem történik semmi, semmi nagy. Az M3-as autópálya zajlik alattam, ha kinyitom az ablakot, már nem hallom a saját hangom az elsuhanó járművektől. Szürke az ég. Két napja volt egy kis napsütés, akkor gyorsan lefotóztam az eget Budapest felett. Képeslapok a Gellért-hegyről, a Bazilikáról, az 5-ös busz ablakából, ahogy a vastag üveg megtöri a fényzuhatagot.

Ha Budapesten süt a nap, általában boldog vagyok. Lenyűgöz, még mindig lenyűgöz az a tágasság, amit otthon Erdélyben egyetlen városban sem találtam meg. Azt hiszem, ez a térigényem sosem fog elmúlni. Most így, hogy járványhelyzet és kijárási tilalom van, és elpucoltak a turisták, van időm felpillantani az épületek homlokzatára, megérezni a tereket, amelyek most a tömegek hiányában fellélegezhetnek. Sétálok és érzem: enyém a Váci utca, enyém a Hősök tere, enyém a Ferenciek tere, és enyém a Király utca is. Most nincs húgy-, döner- és hányásszag, a Gozsdun egy-két ember jön szembe, és forralt bort sem találni. Apokaliptikusnak tűnhet sok mindenkinek, de nekem nem. Most tényleg azt érzem: ez az én városom, és behunyt szemmel elnavigálom magam a Keletitől a Bajza utcáig, a Móricztól a Városligetig, Zuglótól a Corvin-negyedig. Olyan, mint egy régi szeretőt újra megölelni: nem az újdonság izgalma szédít el, hanem a felismerés, hogy még mindig ugyanúgy a szívünkben hordozzuk egymást, és ez az az öröm, amiben minden a helyére kerül. A szeretet, amit egy újra megtalált város, vagy az újra megölelt szeretők felé érez az ember, akkora teret nyit a tudatban, mint az ég Budapest felett.

Drága húszas éveim, lassan harminc vagyok, és búcsúzom. Visszanézek rátok, az évekre, amelyeket veletek ebben a városban, ebben az országban töltöttem. Itt bolyongtam a legtöbbet, itt volt néha a legnehezebb. Itt volt a legveszélyesebb, a legszenvedélyesebb, a legelvarázsoltabb és a legcsúnyább is, a legelviselhetetlenebb, de mégis a legelevenebb az életem.

Drága húszas éveim! Még nem úsztuk meg, még nincs vége. Meg kell tanulni elengedni.

Elengedni. Elengedni. Elengedni.

Elengedni minden csorba szívű, rakparti üldögélést, a hétkert, elengedni a külföldi barátok luxus bérlakásait, az 1500 forintos kávékat. Az árleszállításokat a Váci utcában, az alkoholt felszívó hajnali pizzaszeleteket, elengedni az egyéjszakásokat, a fuckbuddy-kat és az utánuk következő önostorozást, elengedni az ürességet is, ami időnként, mint fekete esőfelhő, rádzuhan. Elengedni a menekvést, a félbehagyott, állítólagosan életre szóló szerelmeket, a kolumbiai cumbiát és a brazil zenét. Elengedni a kétségbeesést, a kisebbségi komplexust, a bliccelést a villamoson, elengedni, hogy kisvárosi vagyok. Elengedni a megélhetési pszeudokarriereket, a hibák kijavítását, a bűntudatot, a takargatását annak, hogy nem az vagyok, akinek a családom elképzel. Elengedni azt is, hogy ítélkezzek magam felett, és visszaadni annak, akihez tartozik. Elengedni a törekvést, hogy a kudarcokat letagadjam vagy megváltoztassam. Elengedni és megölelni.

Megölelni, néhány nappal a harminc előtt, megölelni, és azt mondani: így, ahogy vagytok, kedves budapesti húszas éveim, magammal viszlek titeket! Magammal viszem a Bem-rakpartot, a sok BKV-s büntit az újrahasznosított jegyekért, az ELLÁTÓházat és a Tangó Klubot, a C&A-t és a Reserved-et, a PizzaMe-t, a speciality kávézókat, a fehér, tágas belvárosi nappalikat, a dél-amerikai szerelmeket, az extázist, amit a tangózás, a salsázás vagy a forrózás közben érzek.

Tudom és büszkén hordom, hogy ez mind én vagyok, ez mi vagyunk, én és a húszas éveim, egyszeri és megismerhetetlen formában, és sosem mondunk le egymásról.

Drága húszas éveim, elengedlek és megölellek. Csak most kezdődik.

Azt hiszem, bevallhatom most már, hogy csak így válhattam ezzé a nővé, aki most, harminc évesen vagyok, és ezért nagy köszönettel tartozom mindenkinek, beleértve magamat is.

Pálffy Zsófi

A szerző felvétele

[mostanaban]

Ozsváth Zsuzsi: Mindazonáltal

Lehet, hogy nem sikerül elkezdenem ezt a szöveget. Az első bekezdés már megvan a fejemben, de a macska eleje egyre vehemensebben keresi a meleget a hajamban, míg a hátulja a billentyűzeten nyugszik. Talán most. 

Karácsony van. Nem, igazából ezt a karácsony dolgot nem akartam beleírni, de most itt van, szóval karácsony van, és két napja zabálok, pedig ez általában felháborodásra sarkall, mert nem a zaba a lényeg úgyse, meg nehogy már a zabáról szóljon az ünnep, meg különben is, a testbe szavakkal beleerőszakolni az ételt bántalmazás, satöbbi. Szóval úgy döntöttem, illetve nem is döntöttem, csak tojok bele. Én az év első felében megjártam a hadak útját, és kissé elpusztultam, az utóbbi félben raktam magam össze, mint egy legóvárat, úgyhogy köszönöm szépen, én most tolom a kalácsot, a májashurkát, és tojok a világra.

Nem jó. Ez túl indulatos. Pont azt akarom mondani, hogy nincs bennem indulat, csak valami különös megnyugvás. Vártam nagyon az év végi szabadnapokat. Nyáron költöztem haza Budapestről, épp lehetett közlekedni a határon minden további nélkül. Két barátom hozott haza autóval. Most megint a szüleimnél lakom. És persze így, fél év után, ismét vágyom a saját térre, vagyis albérletbe, de lesz majd az is, csak rendeződjenek az anyagiak. 

Szóval nyár végén visszatértem a színházhoz, a legkedvesebb (báb)társulathoz, a Lilliput Társulathoz. A Valahol Európában próbafolyamata maga a lelki rehab volt. Egy hónapig napi szinten kellékesként tettem-vettem, osztottuk az észt a kollégáimmal, szünetben kentük a zsíros kenyeret, roppantak a kerti paradicsomok. Aztán szeptemberben egy esti sörözés alkalmával szinte komolytalanul felvetettem: mi lenne, ha beiratkoznék teatrológia alapképzésre Kolozsvárra, végül is mindjárt hat éve színházazok. És az ige testté lett, meggyőztek a barátosnéim, hogy ez nem is olyan elvetemült gondolat, sőt, és hogy mindenképp. Úgyhogy pár hét múlva ismét egyetemista lettem. Csőstől jöttek a görög tragédiák, és a szolidáris kritikus tömeg, nevezzük kórusnak, és jött Sztanyiszlavszkij, és a roppant idegesítő régi magyar írásmódban tálalt szomorújátékok, és a többi, és a többi. Jól esett gondolkodni (ja, ez egyébként folyamatos jelen), megismerni – akárha virtuálisan is – az évfolyamtársaimat, jól esett sokat olvasni, még ha olykor mégoly fárasztó is. De az egyszer biztos, hogy sok időm nem maradt hülyeségeken elmélkedni, nem hagytam a lelkem csüggedni, és ezért vért izzadva is küzdök, ha kell.

Rájöttem, hogy a mechanikus eszközök is kiválóan működnek, ha észreveszem, hogy kezdek belefolyni egy alattomos örvénybe. Arra gondolok, hogy például ha benyomok a youtube-on egy The B52’s dalt, akkor tulajdonképpen már el is kezdtem a saját megváltásomat. És ez hót komoly. Vagy mechanikus az is, hogy elráncigálom magam a kertbe, vagy egy domboldali sétára, mert egyébként tudom, hogy utána minden jobb. Nem hagyhatom eluralkodni magamon a borút. Persze ideje van annak is, és nem is az elfedéséről beszélek, de nem veheti át az uralmat. Nem akarok a sötétben élni, az nem élet.

Aztán jött a drágalátos (tiran paraszt bunkó) megyei tanácselnök, és szétb****a a nagyváradi kultúrintézmények költségvetését, organigramját, A színház például a román és magyar társulatok 30-30 százaléknyi dolgozójának elbocsátására kényszerült, a Várad kulturális folyóirat megszűnt önálló működésében létezni, satöbbi. Szóval így év végére kaptunk egy adag cifrafosást is, lehetett hetekig azon görcsölni, hogy 2021-től ki veszíti el a munkahelyét, s ki nem, amolyan karácsonyi ajándékként.

Mindazonáltal, hogy idén mélyen csalódtam pár emberben, azért még többnek tartozom hálával. Jó érzés, hogy júniusban megjelent az első verseskönyvem, amelyről komótosan jelennek meg kritikák, és hogy felkerült a Horváth Péter Ösztöndíj longlist-jére; hogy nagyjából rendszeresen publikálok verset, néha prózát, kritikát; hogy megjelent pár antológia is, melyeknek részese vagyok. Szakmailag megnyomtam az évet, és ez baromi jó érzés, mindeközben meg tombol egy világjárvány, és ez sok embertől elvág, ami rossz. Vegyes, istentelenül vegyes, néha nevetségesen szélsőséges érzések törnek elő belőlem. Szinte álomszerű a lét, és mégis, ennél valóságosabb nem is lehetne.

Nem tudom, mi lesz, és hogyan tovább. Mostanában sokat merengek, figyelem a csöndet, itthon nem beszélek sokat. Szeretek egyedül lenni. És félek a magánytól. Elalváskor hosszú monológokat intézek emberekhez. Fejben minden sokkal egyszerűbb. Elképzelem, hogy mit mondok, és elképzelem a válaszokat is, igen, válaszolnak. Elindul a párbeszéd, kedvemre alakítom, nézem a filmet, aztán kissé elszomorodom a gyávaságomon. Más azt mondaná, ez nem igaz, hülyeség. Nem vagyok gyáva, mármint. Csak akkor a fejemben miért ilyen flott minden, és a valóságban miért rezzenek össze. Meddig tart kigyógyulni a bevett sérülésekből, hogy ismét egész legyek, hogy azt érezzem, elég vagyok, és elég jó vagyok, nem vagyok egy béna szerencsétlen. A kérdő mondat végére kérdőjelet teszünk.

Ozsváth Zsuzsi

Fotó: Fortepan

[mostanaban]

Orbán Enci: Új idők

Pontosan fél évvel azután, hogy posztoltad az előző írásomat, előadáskezdés előtt néhány perccel lett pozitív. Alig bírtam nyomni a feliratot. Nem öröm, nem pánik, nem uramistenterhesvagyokmostmilesz?. Féltékenység. Hogy nemsokára jön majd valaki más, akinek át kell adnom a munkámat, a fontos-emberek listákat, a számítógépemet, a telefonszámom, az e-mail címemet. Helyettesíthető leszek. 

Talán nem sokan, de aki tudja, az tudja, hogy milyen érzés ez. Ez a kettősség.

A kezdeti időszakban a kedvenc kérdéseim közé tartozott a Na és szoptatsz rendesen? Van tejed elég?. 

Amikor megtudták, hogy nem, nem a mellemből táplálom az utódomat, mint minden valamire való emlős, a szánakozó pillantást a következő kérdés követte: És akkor mit eszik a kicsi? Töltött káposztát, b....meg. Néha shaormát, ha épp nincs kedvem főzni. Meguntam magyarázkodni. Az embert olyan sokféle képen képes cserbenhagyni a saját teste. 

Ha világéletedben nehezedre esett segítséget kérni bármiben, egy gyerek születése és egy csecsemő gondozása olyan mértékben tud offside-ba kapni, hogy csuda. Nem hiába mondják, írják a nagy közhelyek, hogy it takes a village. Mert tényleg. Még mindig túl keveset beszélünk a szülés utáni depresszióról, pedig kéne. De nem divat és nem illendő friss anyukaként szarul érezni magad, magányosnak lenni, hiányolni a munkád, megkérdőjelezni mindent magaddal kapcsolatban. Mert ha ne adj’ isten így tennél, rossz anya vagy, minek kellett akkor neked gyerek, és különben is.

A babakocsis, hordozós, parkban lötyögős, játszóterezős korszak másfajta perspektívába helyezi a dolgokat. Hirtelen rájössz, hogy van egy teljesen külön világ, amiről eddig fogalmad sem volt. Pedig eddig is ott volt, csak nem voltak erre kalibrálva a szűrőid. Kezdődik a licit. Kinek ügyesebb, okosabb, szebb, nagyobb, többnyelvűbb, anyatejesebb, hordozókendősebb a gyereke. Színházi emberként néha egészen szórakoztató a különböző anyuka-karakterek megfejtése. Miközben teljesen biztos vagyok benne, hogy ugyanígy elemzés tárgya vagyok én is. Ha tréning nadrág-póló kombóban nyomod, elhanyagolod magad, slampos vagy, rossz példát mutatsz. Ha felveszed a tip-top ruhád, felvágsz, kelleted magad, rossz példát mutatsz. Ha beleszólsz, segítesz, elnyomod, rossz példát mutatsz, ha hagyod egyedül érvényesülni, elhanyagolod, rossz példát mutatsz. A játszótéri barátságok ritkán őszinték.

Legutóbb az időről írtam neked. Most ide térnék vissza. Két éve új időszámítás köszöntött be nálunk. Alvás előtt, alvás után. A kettő közé, ami belefér, az relatívabb a relatívnál. Színházban dolgozóként ez elég nagy töréspont tud lenni: hogy rendszerint mire elkezdődik egy előadás, te már pizsamában nyomod, és akkor ébredsz hajnalban, mikor máskor hazafelé menni szoktál egy hosszabbra nyúlt büfés eszmecsere után. Persze ezt is gyereke, családja és szakmája válogatja.

Két és fél évvel ezelőtt azt írtam neked, hogy nem muszáj valaki valakijének lenni, hogy legyél valaki. Most mégis valaki valakije vagyok. Például minden egyes alkalommal, ha hívni kell a gyerekorvost, azt mondom: Jó napot kívánok, XY vagyok, a Z anyukája. És rendben van ez így. Mert mellette én is én vagyok. És egy kicsit még annál is több.

Tanulságos, önmagammal, a saját kicsinyességemmel szembenézős két év volt ez.

És továbbra is hiszem, sőt, mióta visszamentem dolgozni (bár igazán sosem tudtam abbahagyni) még inkább, hogy élni, alkotni, valakivé válni, fesztivált, alkotótábort, nyári turnét úgy is lehet szervezni, ha a lábszáradon csimpaszkodik egy örökmozgó, hirtelenszőke, nagyszájú kisember.

Állandóan tanulunk egymástól: teheneket számolni, csip-csip csókázni, a piroson nem átszaladni, türelmesnek maradni, mások véleményét csak mértékkel szívre venni, egyensúlyt megtalálni. Párhuzamosan ketyeg bennem több idő.

Orbán Enci

A szerző felvétele

[mostanaban]

Szabó R. Ádám: Viszlát, és kösz a kacsákat!

Az elmúlt majdnem két évben egy olyan helyen dolgoztam, ami korábbi munkahelyemen amolyan elrettentő példa volt. Valahányszor a média által megkövetelt munkabeosztásról beszéltünk („nem mindig dolgozunk, de amikor kell, akkor hajnaltól éjjelig”), szóba került az is, hogy elvégre nem gyárban dolgozunk.

Hát, most volt alkalmam kipróbálni, hogy milyen is reggel héttől úgy eltölteni nyolc órát álló helyzetben, hogy eközben nem mindig volt munka, de az időt az utolsó percig ki kellett tölteni. Viszont amikor meló volt, akkor bizony tekergetni, hajlítgatni, dobozolni, pakolni és szállítani kellett a végterméket, sokszor heteken keresztül ugyanazt az egy típust, szépen, sorban, robotosan.

Do robote – mondogatták néha a lengyel kollégák, ha indulni kellett egy húszperces kaja- és cigiszünet után az újabb műszakra. Ja pierdolę – mondták, ha valami nem sikerült túl fényesen. Majd jött persze a kurwa, mindenek után és mindenek előtt. Néhány önismétlő szócsokor, és általában már el is telt az aznapi nyolc, figyelni csak néha kellett, gondolkozni soha.

Sokszor az elcsorgó órák követésével együtt éreztem, hogy az életem során összeszedett információmorzsák is egyenként folynak ki belőlem. Nem is véletlen, hogy az ugyanebben a munkakörben szenvedő feleségemmel elkezdtünk (régi és új) vetélkedő-műsorokat nézni, hogy egy kicsit ellenpontozzuk esténként az ingerszegény munkanapot, hogy ne fásuljunk be, amíg még tart életünk gyáras időszaka.

Szerencsére most már mindketten letehettük az öltözőnk kulcsát a(z eddigi legjobb) főnökünk asztalára. Talán már a Hollandiába költözésünkkor sem gondoltuk komolyan, hogy hosszútávon is az országban akarunk maradni, de azt szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy mindössze két év után újra új országba költözünk majd.

De ezt őszintén bevallhatom: nekünk ez most nem jött össze.

Nem tudom pontosan, hogy melyik érzés volt előbb: hogy nem akarjuk ezt az országot soha az otthonunknak tekinteni, vagy esetleg az, hogy soha nem leszünk képesek megtanulni a nyelvét. Nem tudom, melyik következett melyikből. Ideköltözésünk előtt nekifogtunk, hogy az interneten elsajátítsuk legalább az alapjait ennek a meglehetősen furcsa keveréknek. Aztán persze itt-tartózkodásunk első napjaiban kiderült, hogy amit mi megtanultunk, az vajmi kevéssé alkalmazható a valós életben. Ritkán kellett megkérdezni, hogy hány sajtja van az elefántnak?, vagy hogy Pieter egy alma-e?. Ez messze nem volt elég ahhoz, hogy bekerüljünk egy esetleg félig angol, félig holland munkaközegbe, ahol már könnyebben megtanulhatjuk a köznapibb szavakat és kifejezéseket. Irány a munkaerő-elhelyező, talán ott találunk valami ideiglenes munkát, addig is, amíg anyanyelvi szinten lökjük a „grch-ként” kiejtett géket és a dankjevel-eket.

Ez valahogy nem akart összejönni, úgyhogy a pár hónaposnak szánt és remélt robot többéves hosszúságúra nyúlt. Az utóbbi egy évben már biztosak voltunk benne, hogy nem fogunk itt maradni, de ettől még dolgozni kellett. Az itteni lakbérek (és lakásárak) nagyjából tízszeresei az otthoniaknak, és még egy erős budapesti színvonalat is legalább ötszörösen megugranak. Emellett a borsos árú egészségügyi biztosítás, a számos adónem (különösképpen az évi többszörös csatorna-adó, ami az ország tengerszint alatti elhelyezkedését tekintve létfontosságú) befizetése csak stabil munkahellyel elképzelhető. Nem is csoda, hogy már meg sem tudtuk jegyezni a szezonmunkára kiérkezett kollégák teljes számát, és az egyszerhasználatos kollégákat, akik pár hónap után hazaindultak a maguk országába.

A folyamatosan cserélődő munkatársak mellett itteni barátokat szerezni sem volt könnyű, ez a másik oka a majdnem-hazaköltözésünknek. A mi korunkban (igen, már itt tartunk) már amúgy sem könnyű a vadiúj emberekkel való ismerkedés: mindkét oldalról ott van egy távolságtartó bizonytalanság, amire csak rátromfolnak a híres-hírhedt kulturális különbségek. Itt lesz-e még jövő héten?, honnan is jött?, vajon náluk is ugyanazt jelenti-e egy hétvégi barátkozás, annak minden megtanult formaságával? – csak néhány kérdés, ami miatt nem jött ez könnyen.

Néhány tartósabbnak ígérkező ismeretséget így is sikerült kötni. Talán a leginkább barátinak nevezhető viszonyba a trópusi St. Maarten-szigetről érkezett, rasztahajú (ergo a lengyelek által kreatívan Rastának becézett) rapperrel kerültünk, aki épp annyira „imádta” a gyári munkát, mint mi, emellett pont annyira szerette a sört, a nagy beszélgetéseket és az idióta humort. Vele már többször is volt szerencsénk bandázni, kulturális javakat cserélni (a magyar rap bejön neki, a szigeti rap meg nekünk), és talán ő az egyetlen, akivel el tudjuk képzelni, hogy találkozunk még életünk során, nem holland közegben. 

Rajta kívül még egy lengyel, mindent megszerelő volt katona, egy szintén holland földre látogatott székely atyánkfi, és egy friss apai örömök elé néző, népmesei kiskondás-szerű, lett szőke srác alkotják itteni életünk meglehetősen apró szociális hálóját. Mindenki mással maradt a köszönőviszony, ami ritkán megy el kézfogásig, pláne mostanság.

Mert persze ez a bizonyos „mostanság” is hozzátette a magáét a bezártság-érzetemhez, hiszen annak ellenére, hogy Hollandia meglehetősen lazán kezelte a vírusos időszakot, a bezárkózás itt is érezteti a hatásait. Tulajdonképpeni karantén ugyan nem volt a környezetünkben (amíg a világ többi része home office-ban nyomta, a termelést nem lehetett kihelyezni, úgyhogy mi töretlenül vágtattunk minden reggel vaslovaink hátán a gyárba, minden köhögésre felkapva a fejünket, aggodalommal figyelve a körülöttünk dúló vírushelyzetet), de egyéb téren azért nem tudtuk mi sem megkerülni a pandémia következményeit. A közelmúltban tervezett repülős utazásaink jó része elmaradt (nászútra még épp idejében, márciusban eljutottunk Portugáliába), költözni is majd csak soknapos úttal fogunk, már ha a határokat teljesen le nem zárják, ugye.

Szóval nem voltak könnyű évek ezek, de legalább láttam a világnak egy teljesen másik oldalát is, olyansmiket, amik sokszor nem tudnak áttörni az információs buborékon, sem interneten, sem tévén keresztül. Most még egy kicsit szagolgatjuk a holland tulipánokat, szívjuk a tengerszint-alatti levegőt, aztán hazamegyünk-forma.

Vannak dolgok, amik hiányozni fognak, persze. Például furcsa lesz majd arra gondolni, hogy vannak országok és városok a Földön, amik tényleg úgy néznek ki, mint a képeslapokon. Vannak biciklishidak, városközi zöldövezetek, jó egészségnek örvendő hattyúk, ludak és egyéb madarak a városi csatornák partján, vannak ködbe burkolózó szélmalmok és krémes sajtok. Vannak Mátrixba-illően tökéletes, modellszerű lakók, akik változó sikerrel egyensúlyoznak a frissítő őszinteség és a bunkó faragatlanság között, szinte anyanyelvi szinten beszélnek angolul, csak épp kedvük nincs mindig hozzá, mert özönlenek hozzájuk a turisták, ezért kezd már egy kicsit elegük lenni. És különben is, bárhogy, csak ne úgy, ahogy a szüleink, gondolja minden ország fiatalsága, úgyhogy a komolyan gondolt liberalizmust, persze, hogy a nemzeti bezárkózás követi, mint jellemző szociális alaphangulat. 

De nem miattuk megyünk el, és nem is azért, mert feltétlenül rossz volt (minden ízében semmiképp sem), hanem leginkább azért, mert ez a következő lépés. Nekünk nem itt van dolgunk, ez az egy biztos, amit mi itt tudunk (vagy „engedtettünk” tudni), azt majd megcsinálja más, majd lakik más a kis szobakonyhás tetőtéri lakásban, és köszön reggelente a csatorna-parti kacsáknak.

Mi pedig majdnem hazamegyünk.

Szabó R. Ádám

A szerző felvétele

[mostanaban]

Tóth Emese: Vigyázat, könyvet írok!

Azért a felszólítás, mert még tényleg nem tudom, mi lesz belőle; olyan ez, mint egy figyelmeztető tábla egy grandiózus kanyar előtt, amely végén ki tudja mi vár a gyanútlan emberre. Sokszor próbálkoztam írással, de ki kell jelentenem, egyik sem volt könyv-alapanyag. A maguk nemében értékesek voltak, persze, már amennyire egy húszas évei elején járó személy a klasszikus értelemben véve értéket tud teremteni. De hozzám tartoznak azok is, és utólag mintha megértettem volna, hogy mindegyik megnyilvánulás előkészít valamit. Nos, a valami egy augusztusi napon döntött úgy, hogy megmutatja magát.

Imádom a híres írók inspirációs történeteit, a kedvenceim a beat költőké, mind valami abszurditáshoz köthető. Nos, az enyém inkább amolyan Franny Glass-féle pillanatban született. Egy számomra nagyon kedves emberrel üldögéltem egy teraszon, még eléggé meleg volt, és minden panaszkodás nélkül csak kibukott belőlem, hogy nem tudom mi a fene bajom van, de valami van. Mármint nem kifejezetten magánéleti, de akkoriban épp sokat foglalkoztam Sophie Scholl történetével és valahogy dühös voltam mindenre, főleg az olyan majdnem-pillanatokra, mint amilyen az ő sztorijában is volt. A másik fél ebben hirtelen nem igazán tudott segíteni, mármint értette, hogy ez bennem most épp nagyobb bárminél, de azért csak igyekezett másról beszélni. Talán beat-módon abszurd helyzet volt, ahogyan én a Fehér Rózsa mozgalom körül járok, ő pedig valami színházi előadásról vagy az ismerőse szülinapi partijáról beszél. A talán sokszor irreális tettvágyam, valamint a realitással való kapocs megtartása érdekes dolgokra képes, mindenesetre én aznap már úgy tértem nyugovóra, hogy tudtam, ebből most nem fűzfapoétika, blogposzt vagy újságcikk lesz, hanem könyv. Könyv, ami azóta is folyamatosan formálódik.

Az írás folyamata kettős. Igen, én is úgy képzeltem el, mint a legtöbben, hogy ülök nyugalomban egy hatalmas bögre kávé gőzölög mellettem, hallgatom a Zefiro Tornát vagy a Swindonians-t, és ontom magamból a sorokat. Van ilyen része, de ez a kevés. Leginkább ugyanis akkor jönnek ötletek és karakterek, amikor nem egy Sidney Lumet-filmben vagyok, hanem mondjuk kimerülten két óra vonatozás után Szegeden a villamosra várva, cuccokkal megpakolva ácsorgok a megállóban. Nos ilyenkor nincs mese, elő, ami van, mert nem mindig van nálam notesz, vagy nincs idő megkeresni, mert nagyon rövid idő alatt elillanhat az ihlet. A rekordom e téren eddig egy vonatjegy, amire a főhősöm egyik első meghatározó mondatát írtam le, és amiről tudtam, hogy ki kell majd mondania; három figura nevét és pár karakterépítő jellegzetességet pedig egy bankszámlakivonatra véstem fel.

Könyvet írni nem könnyű, de nem is nehéz. Ami nálam bevált az az, hogy amikor nekiveselkedek a heti adag megírásának, nem merítek a külvilágból, illetve csak annyit, amennyit kell. Teletöltöm a fejem a (spoiler!) különc öregasszony világával, mert ó igen, ezt is rögtön tudtam. Az én hősöm nő lesz, méghozzá idős nő. Az én felnövésemet rengeteg idős nő befolyásolta, vannak időszakok, amelyekből például körülbelül csak ezek az arcok sejlenek fel. Van bennük valami boszorkányos meg valami szertelen, nem hiába ez az általános tapasztalat őket illetően. Az én főhősöm továbbá nem lesz kifejezetten példakép. Vagy nem úgy példakép, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az enyém érdes, karcos, csalódott, de végtelenül energikus és eszes. Ő már megvan, a többieket még gyúrom körülötte, de mint ahogyan kis beszámolóm elején is kezdtem, ki tudja mi lesz?

Gőzöm sincs, de olyan Roald Dahl-féle sugallat csalhatatlanul piszkál belülről, hogy ez a figura lehet életem egyik legjobb döntése.

Tóth Emese

Fotó: Tony Luciani

[mostanaban]

Dávid Panni: Én most akkor kicsit világgá megyek

2017 döcögősen indult, de aztán nagyon jó év lett. Túl jó. Kényelmes, langyos, kellemes. Egy stresszesebb periódus után kellett a stabilitás, a nyugalom, de a második felében már kezdett nagyon motoszkálni bennem, hogy stagnálok. Nem látok, tapasztalok új dolgokat, nem fejlődöm. Kellett a kihívás. Válthattam volna munkahelyet, de úgy éreztem, valami drasztikusabb változásra van szükségem. Egy teljesen új élethelyzetre, amelyben újradefiniálhatom magam és a prioritásaimat. 

Néhány hét múlva Izlandra költözöm. Nem végleg, nem úgy tervezem, talán egy évre. Csak amíg újraindul a rendszer. Amíg elvégzem a feladataimat, amelyekre itthon valahogy sosem jut idő, mert száz dologra kell figyelni. Rengetegen feltették már a kérdést, hogy miért pont Izland. Hogy ha már mindenképpen mehetnékem volt, miért nem választottam egy közelibb/melegebb országot. Vannak helyek, ahová mindig vágytam, különösebb ok nélkül, csak vonzott. Izland ilyen és Új-Zéland, újabban meg Peru. Személyekkel is vagyok így. Hogy nem tudom, miért, de meg kell ismernem. (Persze csalódik néha az ember, de a fordítottjára többször volt példa, amikor teljes kapcsolatok – barátság, szerelem – alakultak ki egy-egy pillantásból.) Talán ez az a bizonyos „gut-feeling”, az ösztön, amivel az univerzum sugallni akar valamit. 

Szóval Izland nekem ilyen berögződés, és az sem elhanyagolható tényező, hogy ott van az egyik legjobb barátnőm, az, akivel órákig voltunk képesek egy-egy padon ülve beszélgetni, és aki nagyon hiányzik. Aztán meg... Az „új év, új én” szlogen valahogy mindig naivnak tűnt számomra. A változás nem a naptárból jön. Az „új ország, új munkahely, új emberek – új én” valahogy reálisabbnak tűnik. Úgyhogy nekem újévi fogadalmak helyett „majd Izlandon” listám lett. Majd Izlandon kevesebb édességet eszem és rendszeresen mozgok. Majd Izlandon többet olvasok és talán végre megint írok is. Majd Izlandon elengedem a szorongásaimat, a mások velem szembeni elvárásait. Az így kellenéket így szeretnémekre cserélem. Majd Izlandon minden nap jógázok, meditálok és végre teljes összhangba kerülök önmagammal. Ha meg nem? Akkor is óriási kaland lesz.

2016 őszén végigmentem egy szakításon, amiből – egy pillanatra – azt hittem, soha nem jövök ki. Persze nem ez volt az első hasonló helyzet, tudhattam volna már, hogy ez nem így működik, de a nagy bőgések közepette nehéz objektívnek és bölcsnek lenni. Akkor is felmerült egy hasonló izlandi út ötlete. Akkor viszont nem tűnt helyesnek. Úgy éreztem, itthon kell összeszednem magam, hogy nem menekülhetek el. Most nincs bennem semmi keserűség, nem törte össze senki a szívem, és nem várom, hogy majd egy egzotikus ország megment önmagamtól. De van bennem rengeteg kalandvágy (és nyugalom utáni vágy is – valahogy mindig ilyen dualitásokban működtem). Igazából, 2017 arra volt jó, hogy rájöjjek, egyedül is nagyon sok mindenre képes vagyok. Több van bennem, mint amit elhiszek magamról. Ha úgy vesszük, ez a költözés egy – kissé extrém – tesztelése lesz ennek az elméletnek, a saját határaim továbbfeszítése. A kísérlet sikerét majd kreatív munkában, kiegyensúlyozott kapcsolatokban és lelki nyugalomban mérem. Tudom, elvárásokból nincs hiány.

Dávid Panni

A szerző felvétele*

[mostanaban]

André Krisztina: Belakandó élet

Mostanában valami gyomortájékból előtörő öröm fog el, ha hétvégén nem kell menni sehova. Engem – aki néhány évvel ezelőtt akármennyire igyekeztem megérteni az otthoni csendre vágyó szüleimet, mégse tudtam elképzelni egy hétvégét sem úgy, hogy legalább egy napnyit ne csatangoljak valahol. Most meg egyik kedvenc időtöltésemmé vált a magam lebeszélése a különböző programokról. Hogy friss diplomásként jobban megszűröm, hogy mire adok az időmből, vagy csak egyszerűen jó otthon lenni, nem tudom. Mindenesetre én, az örök listákat író és idejét jól beosztó, de mindenhol jelen levő ember, az utóbbi időben rálépek a saját lábamra, vagy kibotlasztom magam, hogy egy kicsit nyugodjak meg, nem maradok le semmiről.

Első igazán felnőtt évemben valahogy olyan időszakosnak és állandónak tűnik egyszerre minden, mintha minden napom azt mondaná, hogy „tessék, ehhez hozzá kell szoknod, hisz önálló lettél, most már ez lesz”, aztán a mondat végére hozzátenné, hogy „egy ideig”.

Első igazán saját kis vacokban ébredve, az első olyan „lakótárssal”, akivel nincs benne az összeköltözés hangulatában a pár éven belüli szétköltözés, próbálom igazán belakni a felnőtt életem.

A legnehezebb benne, hogy fogalmam sincs, hogy milyen kellene legyen.

Az elmúlt szűk egy évben azért dolgoztam, hogy idén októbertől Pesten mesterizzek, azt tanuljam, ami nagyon érdekel, és elinduljak affelé, hogy valaminek a szakértője lehessek. A sokhónapos bürokratikus, montipájtoni alkotásokat idéző időszak után, mire sikerült minden hozzám köthető papírdarabkát lefordíttatni, hitelesíttetni, elküldeni postán, feltölteni az online rendszerbe, elküldeni ímélen, sikeresen felvételiztem, majd államvizsgáztam. A bejutásra bőven elegendő pontok egyik reggelre lenullázódtak, mondván, hogy a sikeres államvizsgát igazoló okirat mégsem felel meg, nem fogadható el, különben is, mit akarok én ott.

Egy év munkája, a felvételi vizsgák során kapott sok megerősítés, a rengeteg reális és a még több nem reális elképzelés okafogyottá vált, és a mindig éltanuló, az akadályokat könnyen vevő, nagy kudarcot csak a szépirodalomból ismerő ember fenékre huppant.

Hogy főként emiatt, vagy emiatt is, de hirtelen ért a felnőttkor. Felkészületlenül, mint az útügyet a havazás.

Majdnem minden első kicsit keserű, megalkuvásnak tűnik, még ha egyértelmű is, hogy túlidealizált jövőképpel hasonlítom a valóságot. Ebből kilábalva viszont még a Kombinát fölötti ég is kék: ha elkezdeném írni, hogy mennyi minden miatt lehetnék (és vagyok) hálás, szembeloccsintanám a blogot cukorsziruppal. És talán ez az egész felnőttlét ugyanolyan, mint az eddigi évek, csak több a felelősség, és a mindent belepő és ellehetetlenítő burjánszerű szorongások ablakba kipakolható kaktuszocskákká szelídülnek.

Gyerekkoromban időnként leültem a padlóra, és hátrafelé csúsztam, néha nekiütközve a bútoroknak és az ijedt arcú szüleim lábainak.

Mostanában igyekszem semmilyen formában nem visszafelé tolni magam. Már csak annyi a feladat, hogy a sokfele vezető előréből helyesen válasszak.

André Krisztina

Fotó: kepeslapok.wordpress.com

[mostanaban]

Csoma Emőke: Most könnyebb és jobb

Zárójel. Mostanában azon gondolkodom, hogy miért olyan nehéz leülnöm és írnom egy épkézláb szöveget. Vagy bármilyen szöveget… magyarul. Már olyan rég megígértem Beának (április 18-án, a pontosság kedvéért), hogy megpróbálok írni valamit, aztán mégsem sikerült felszusszannom egy kicsit, hogy leüljek és összeszedjem a gondolataimat. Nemrég betöltöttem a harmincat, nem olyan egyszerű az ilyesmi mostmár, illik elfoglalt lenni. Most úgy alakult, hogy nem ülök, hanem hason fekszem és a telefonomon írom ezt a szöveget, mert a laptoptól már herótom van. A telefontól is, de legalább kényelmesen fekszem. Az az igazság, hogy ezer éve nem írtam magyarul, és pláne rég beszéltem. Mindjárt le is írom, hogy mi ebben a legijesztőbb. A konstans fészbukos konverszációkat nem nevezném éppen nagy magyarkodásnak, valószínűleg több emojit meg gifet használok, mint hagyományos magyar nyelvet, magyar karakterekkel. Á é í ö ű ü. Legalább az „ő” megmaradt, az nem kopott el, a nevem miatt. Mindig átváltom magyarra a billentyűzetet, amikor a nevemet kell leírnom, noha a svéd „buletinemben” csak egy ö-re futotta a helyiektől. Hangsúlyoznom kell, hogy az nem akármilyen „ö”, mert az egy igazi magyar „ő”. Szeretném, ha több ékezet lenne a nevemben, hogy mindenkit zavarba hozzak, aki találkozik vele. Zárójel bezárva.

Szóval, mi is a legijesztőbb abban, hogy közel hat éve nem használom a magyar nyelvet? Az, hogy nem hiányzik különösebben. (Jaj, hogy mondhatsz ilyet?) Lehet, hogy azok a fészbukos konverszációk mégiscsak jók valamire. Vagy az agyam annyira le van terhelve a többi nyelvvel, melyekkel naponta szembesülök, hogy a tudatalattim csak kímélni szeretne, és nyelvi harakiri gyanánt kigyomlálta belőlem a vágyódást. Négy éve lakom Stockholmban, de nem tartom magyarokkal a kapcsolatot. (Pedig még Tamás Gábor is itt lakik a szomszédban.) Ennek több oka is van, de a legfőbb oka az, hogy az évek során meg kellett tanulnom, hogy csak azért, mert magyarok vagyunk, nem biztos, hogy elég ez bármire is. Sőt. Ilyenek vagyunk, mi, magyarok.

Mondjak még ijesztőbbet? Lassan sajnos be kell vallanom önmagamnak, hogy nem akarok hazaköltözni. Soha. (Jaj, hogy mondhatsz ilyet?) Ez bizony nem kis lelkiismeret-furdalással tölt el, és azzal is meggyanúsíthatna bárki, hogy milyen pökhendi alak ez az Emőke, büdös neki már Udvarhely, Kolozsvár, Erdély meg az egész ország. Udvarhely számomra túl kényelmes terep. Nem alapítottam családot, nem vettünk telket, nem építettünk házat. Nem mentem férjhez és nem szültem gyereket. Helyette csak viszketett a fenekem. Nem inspirált semmi, csak a gondolat, hogy el innen. Elindultam, nem is volt egyszerű, de mentem, mentem… aztán megint tovább. És megint. Végül is ez is egy drog, a továbbállás gondolatának eksztázisa. Még több és több kell belőle. Minél többet mész és látsz, annál többet akarsz még menni és látni. Házikolbászt meg postán is tudnak küldeni, bár minap a disznózsírt kívántam meg egy kis jó házikenyérrel, ennek már problémásabb a kivitelezése. A szüleimet is látnám már, de őket is be lehet pakolni egy repülőgépbe, és minden rendben lesz.

Mostanában úgy tűnik, hogy megállapodtam. Milyen sokszínű kifejezés ez egyébként. Megállapodni. Megrekedni? Leállni? Stagnálni? Megalkudni? Kompromisszumot kötni? Szeretném azt hinni, hogy nem, de persze, hogy igen. Saját magammal kell kompromisszumot kötnöm, de nem egy rossz dolog, ha legalább minden rajtam múlik. Még mostanában is elég gyakran hallom, hogy „bezzeg, neked olyan könnyű” és „bezzeg, neked olyan jó”. Ha bejárták volna az utat, amit megtettem Udvarhely és Stockholm között, a maga öt darab rázós megállójával, vajon továbbra is bezzegelnének? Mára már könnyebb és jobb, hat év múlva lehet, hogy könnyű és jó lesz. Rajtam múlik.

Amikor Dublinban éltem és teljesen kilátástalan volt a helyzetem, találkoztam egy nagylelkű idegennel. Amikor úgy alakult a sorsom, hogy tovább kellett állnom, a nagylelkű idegen a kezembe nyomott egy borítékot. Vonakodva fogadtam el és ki sem mertem ott helyben bontani... mit rejthet a kis fehér téglalap mélye? Nem nehéz kitalálni. A nagylelkű idegen azt mondta, hogy valamikor ugyanolyan helyzetben volt, mint én, és egy nagylelkű idegentől egy ugyanilyen borítékot kapott – azzal a feltétellel, hogy ha majd megteheti, ő is adja tovább valakinek, aki rászorul. Ez a rászoruló én voltam és ez a rejtélyes boríték nem kis szerepet játszott abban, hogy most itt vagyok. Az üres borítékot már én is előkészítettem és lassan készen állok, hogy magamra öltsem a nagylelkű idegen szerepét. Még nem tudom, hogy kinek adom tovább, azt viszont igen, hogy most én vagyok soron. Hisz nekem most könnyebb és jobb.

Csoma Emőke

A szerző felvétele

[mostanaban]

Orbán Enci: Állandóan kifutok az időből

Állandóan kifutok az időből. Most is. Pedig már vagy két hónapja tudom, hogy egyszer csak meg kell írnom majd ezt a szöveget. Esküszöm, még aznap este neki is fogtam, szöszögtem valamit a lakásunk régi tulajdonosáról, aki színész volt, meg a tárgyakról, amelyek mai napig őrzik az emlékét a lakásban. Aztán jött az élet, a fesztivál, a pályázati határidők, a turné, és valahol menet közben elhagytam ezt a történetet is. Most itt ülök megint, két napja állandó gyomoridegben, hogy mikor fogsz jól leteremteni, hogy még mindig nem küldtem neked semmit. De akkor majd most…

Azt kérdezted, mi foglalkoztat mostanában. Hát pont ez. Az idő. Vagyis leginkább az, hogy telik. Hogy valahogy sosincs belőle elég. Hogy hiába a minden reggeli TO-DO-LIST a piros noteszembe, a telefonomban az emlékeztető, a Google-ben a naptáram, a párom, aki minden reggel valamit eszembe juttat, a lelkiismeret-furdalás, hogy ma sem jutottam a listáim végére…

Próbálok visszatérni a probléma gyökeréhez. Nemrég arról beszélgettem valakivel, hogy milyen különös, hogy így visszagondolva, azt hiszem 14-15 éves korom körül kezdtem úgy igazán érzékelni az idő múlását. Addig mintha mindig késő tavasz lett volna és mindig péntek délután… Abban az időben valamiért azt gondoltam, egyszer csak eljön egy nap, az ember lánya reggel felébred és onnantól kezdve kész, felnőtt, felelősségteljes tagja a felnőttek társadalmának. És akkor majd férj, kutya, gyerek, nagy ház, fehér kerítés, saját autó, meg ami ilyenkor dukál. Most, tíz évvel később, azt mondom: francokat…

És miközben erre gondolok, eszembe jut, hogy az anyukámnak az én koromban már volt két gyereke, egy férje, saját lakás, autó. Hogy a nagymamámnak az én koromban már volt három gyereke, férje, háza telekkel. Az autóban nem egészen vagyok biztos. Ez jut eszembe akkor is, amikor a szomszédból a fogdosós néni megkérdezi tőlem, hogy mikor lesz az esküvő, nekem meg az a legnagyobb problémám abban a pillanatban, hogy napok óta nem veszi fel a telefont a nő a Gdansk-i Shakespeare-fesztiválról, és másnapra le kell fordítanom még egy rakás szöveget. Ki vagyok futva az időből… ezzel is, azzal is.

Párhuzamosan ketyeg bennem két idő. Egy, ami állandó munkára, haladásra, alkotásra, valakivé válásra késztet és egy másik, ősibb, megfoghatatlanabb. Egyszerre próbálok kapni mindkettő után, legtöbbször azonban telefirkált piros notesz, be nem fejezett listák, megcsúszott határidők, a volt osztály- és évfolyamtársak esküvői és babás fotói, a szomszéd néni lesajnáló pillantása… És közben lázadok és kapálózok, mert hiszem, hogy össze lehet hangolni ezt a kettőt. Sőt, tudom.

Tudom, hogy az ember lányának nem kell valaki valakijévé válni, amikor lehet ő önmaga is valaki. Hogy nem kell anyáink vagy nagyanyáink útját és idejét követni. Hogy nem muszáj mindenáron férjhez menni. Hogy úgy is lehet fesztivált szervezni, érdemi munkát végezni, élni, szabadnak lenni, alkotni, hogy közben a lábszáradon csimpaszkodik egy, két, há… pár gyerek. Hogy a fogdosós szomszéd néni lesajnáló pillantására „Ma már más időket élünk”-kel is lehet válaszolni…

Az idő telik. Nem tudok mit kezdeni ezzel. Telik mióta akkor, 14-15 éves koromban egyszer csak késő tavaszból nyár lett és péntek délutánból szombat reggel. Mióta a nagyszüleim kerti fabudijában először szembesültem a combom belső felén lecsurgó vérrel. Mióta kényszeresen soha be nem fejezett listákat kezdtem vezetni a tennivalóimról. Mióta munkám van, párom, lakbért fizetek és éves bérletet vettem a villamosra.

Orbán Enci

Fotó: tramclub.org